Szolnok Megyei Néplap, 1976. november (27. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-07 / 264. szám
IO SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. november 7. Hit tud egy szekerce? Mit tud egy szekerce, meg egy kőműveskanál? Attól függ... Egy pálca is csodákra képes, ha varázserővel rendelkezik, — legalábbis a mesékben. A túrkeveiek szer. számai viszont a való élet csodáit művelik. No, de kezdjük az előzményeknél. A kiindulópont: a keviek mélységes városszeretete. A szervező erő: a városi pártbizottság és a tanács. Segítőtársaik: elsősorban a szocialista brigádok. A módszer: évente egy-há- rom napi társadalmi munkájuk értékét befizetik a tanács számlájára. A cél: ötéves tervidőszakonként változó. Koszna Mihály, a városi tanács elnöke joggal elégedett: — Az előző ötéves tervben óvoda és iskolabővítés volt a társadalmi összefogás célja. Az eredmény: az Árpád úton két tanterem tető alatt van, s az óvodai helyek száma százhuszonöttel gyarapodott. — S az új tervidőszakban mi a cél? — Egy új tornacsarnok építése, a Város szépítése, közben természetesen nem lempndvá a tisztességes munkáról. Épül az új tornacsarnok A városközponttól bakug- rásnyira van az átadásra váró óvoda. Hétszáz négyszögöles telkén kedvükre játszhatnak majd az apróságok. A mázolok az utolsó simításokat végzik az épületen. Az építési költségekbe „beszállt” Nagy István szobafestő-má- zoló is. — Gyermekei miatt? — Nőtlen voltam még akkor. A mellette ügyeskedő Fazekas Zoltánra bök: — ö is beszállt. A fiatalembernek „még legénytoll sem pelyhedzik állán”. — Miért segített? — Gondolom, majd lesz nekem is családom. Ügy látszik, a túrkeveiek túllátnak a közvetlen napi érdekeken. Ez a meggyőződésem csak erősödik a szakszóval nincs szerszám. Csak a szekerce, meg a kőműveskanál. Pedig 32 méter széles tetőtakarókat kell beemelni a kilenc méteres oszlopra. — Hogyan csinálják? — Autósdaruval besegít az AFIT, meg a Városgazdálkodási Vállalat. A tetőtartók egyik vége betonoszlopon nyugszik, a másik ideiglenes állványokra támaszkodik. Madarász Károly bazsalyog: — Kénytelenek voltunk ehhez a módszerhez folyamodni. A terv szerint úgy kellett volna megépíteni a két oszlopsort, hogy két centinél nagyobb eltérés pluszmínuszban ne legyen. Nincs nekünk lézersugarunk... pót rabolhatjátok?! A többi hadd kössön még! Dohogása gyorsan szelídül. Inkább együttérző mosollyal figyel az állványerdőre. — Tudja, amióta látják az emberek, hogy mire vagyunk képesek, nem kell biztatni őket, hanem inkább hőkölni. Dicsérő szóval megemlékezhetne Borók Sándorról és kőműves brigádjáról, meg Tóth Sándorról és ács brigádjáról. Megérdemlik. Az ácsok valamennyien évente két napi keresetüket ajánlották fel a tornacsarnokért. — Miért? Kiss István kezében pillanatra megáll a szerszám. — Így kevesebbe kerül. Segítünk az iskolának, meg a városnak is. Az AFIT dolgozóit szintén mecénásként tartják számon. — Ez természetes, — vallja Kun Lősz!óné szb-titkár. — A fő utánpótlási bázisunk a szakközépiskola. Annak tanulói használják elsősorban a tornacsarnokot. Az építkezés kedvező visszhangot váltott ki üzemünkben, majdnem minden brigád társadalmi munkát is ajánlott fel a pénzbeli támogatáson túl. Érthető a segítőkészség azért is, mert nálunk, a gépek között nem lehet sportolni. Az új tornacsarnokot pedig az üzemek is használhatják. o Utolsó simítások az új óvodán középiskola udvarán — a szintén társadalmi összefogással épülő — tornacsarnoknál. Méreteiről csupán annyit: a nemzetközi szabályoknak megfelelő kézilabda- pálya, s 'háromszázhatvan néző fér el benne. Az országban ez lesz az ötödik ilyen jellegű sportlétesítmény. A Vörös Csillag Tsz brigádja építi. — Nehezen boldogulunk, nincs felszerelésünk. Madarász Károly technikus tényszerűen közli ezt, a panasznak semmi nyoma sincs szavaiban. Fotó: Martincsek Gábor Így aztán elővették józan paraszti eszüket. Az általuk javasolt építési megoldásra azt mondta a tervező: — Mindig tanul az ember. e Az ideiglenes állványok között már néhány betonoszlop is magasodik. Az egyik ács a harmadik oszlopról akar deszkát szedni. A technikus rákiállt: — Nem meg mondtam, hogy csak az első két oszloAz AFIT dolgozói az idén — összességében 250 ezer forintot jelentő — két napi keresetüket ajánlották fel az új sportlétesítményre. Ha a szállításban, a szakipari munkákban való közreműködést, meg a darukölcsönzést is nézzük, az üzem segítsége másfél-kétmillió forint. Mélységesen igaza van Kun Lászlónának, amikor visz- sza kérdez: — Kire számítsanak Túr- keve vezetői, ha nem a város dolgozóira? Simon Béla A LELKIISMERET FILMJE A PRÉMIUM — Olyan problémákról beszélnek — mondja Szergej Mikaeljan, a Prémium rendezője, amilyenekkel mindennap találkozhatunk az életben. Kulcsfontosságú a mondat, mert ez a nyitja a filmre fényképezett színdarab hatásosságának sikerének. A téma ismert a képernyő, ről és a Nemzeti Színház előadásából. A gigantikus méretű építkezés egyik brigádja. amelyet Potapov vezet, megtagadja a prémium felvetőiét. A brigádvezető csak a pártbizottságon hajlandó magyarázatot adni. összehívják a testületet, — és sok minden kiderül. Potapov érvelése, hogy miért nem akarják felvenni a pénzt, a konfliktus-helyzet alapja különböző vélemények összecsapásának indító rugója. A „vízválasztó” valóban az, hogy ki, hogyan reagál a munkafedezet nélküli jövedelem felvételére, vagy elutasítására. De az Alexandr Gelman írta dokumentumjáték a miértek sokaságára is választ keres. A megvalósítás hogyanjának kockázata már a rendezőé volt. A Prémium ugyanis a legfilmszerűtlenebb — de mégis nagyhatású — filmek egyike, amelyet valaha is láttunk. Rendezői megoldásaiban A tizenkét dühös ember című világkarriert befutott filmre emlékeztet, sőt tartalmilag is van egy közös vonásuk: mindkét remekműben az igazságot keresik. A filmet nem lehet „bezárni” egy tanácskozóterembe, egy szobába. A statikus mozdulatlanság a film halála. Néhány perces érdektelen filmbéli párbeszéd a néző számára órákhossznyinak tűnik. A néző feláll és kimegy a nézőtérről. A Gel- man-Mikaeljan film esetében — képletesen — ugyancsak felkelünk a székünkről, és bemegyünk a pártbizottsági ülésre, mert részesei vagyunk a vitának. A gondolattársításra való mozgósítás a Prémium legnagyobb érdeme. A filmbeli vita nem párbeszédsorozat, hanem olyan erős etikai éc esztétikai tartópillér, amely feledteti a képi megfogalmazás viszonylagos zártságát. S Vlagyimir Csumák operatőr ebben a szűkre szabott térben remekel. Mikrorealista megoldásai mindent feltárnak a vitatkozókról, amit tudnunk érdemes, önmagunkra ismerünk munkatársainkra, szűkebb és tá- gabb környezetünkben élőkre, — ki, kire. A való élethez fűződő erős kötődés avatja tehát érdekfeszítő, nagyon izgalmas filmalkotássá Gelman-Mika- eljan filmjét. Mert mindany- nyian kapunk — olykor-olykor — prémiumot. Mindig felvesszük. Fehér holló, ha valaki is azt mondta volna: nem, nem érdemiem meg, ez a pénz nem a jó munkám jutalma, igaztalanul kaptam. A Prémiumban viszont majdnem ez történik. Azért majdnem, mert a brigád egyrésze felveszi a pénzt.) S ekkor „lép be” a mozinéző a tárgyalóterembe. „ óhatatlanul megkérdezzük önmagunktól : mindig megérdemelten vettük fel a jutalmat a prémiumot? így ragad bennünket magával a tárgyalás szellemi izgalma. A Prémium főhőse, a lelkiismeretünket vizsgáztató Patapov alakítója. Jevgenyij Leonov, amilyen eszköztelen, annyira lenyűgöző. Tiszai Lajos Ötven év a katedrán 1916-1966. Otven év — ötven osztály. Több ezer hatéves kisdiák, akik Jakab Györgynétől tanultak meg írni, olvasni, számolni. A hatvanéves, alaposan megsárgult oklevelet — amelyet a Szatmárnémeti Tanítóképző Intézet állított ki Ebner Irén számára — azóta két diploma, egy arany és egy gyémánt egészít ki. E három okmány a legkedvesebb emlék a már tíz éve nyugdíjas tanítónőnek a sok kitüntetés — többek között „Az oktatásügy kiváló dolgozója”, a Társadalmi Munkáért érdemérem ezüst fokozata, a Felszabadulási Jubileumi emlékérem — mellett. Mindezek a katedrán eltöltött ötven év jutalmai. Persze az igazi ajándékot nem elsősorban a kitüntető oklevelek jelentik Jakab Györgynének, hanem sokkal inkább azok a hírek, amelyeket volt tanítványai helytállásáról hall. A szolnoki Tompa Mihály utcai lakás — ahová ritkán jön üres kézzel a levélhordó postás — beszélgetésünkkor „benépesül” a felidézett hajdani elsősökkel. Jutkákkal, akiknek kezdetben nehezen állt kezük az írásra, Pistikékkel. Katikákkal, akikből azóta orvosok, tanárok, mérnökök lettek. Hogy szalad az idő! — Pedig mintha csak most lett volna az a pillanat, amikor először álltam a gyerekek elé. Még tizennyolcéves sem voltam, a diákjaim a nyíregyházi polgári fiúiskolában nagyobbak voltak nálam. Máig sem értem, hogyan tudtam mégis rendet tartani az óráimon. Aztán két évig egy szabolcsi kis faluban, Anarcson tanítottam összevont osztályokban. Naponta gyalogoltam Kisvárdá- ról oda-vissza húsz kilométert. Az iskola rettenetesen nézett ki, a szemléltető eszközöket magam készítettem, vásároltam, pedig olyan kevés volt a fizetésem, hogy még albérletre sem tellett. Két tanév után Kisvárdán kaptam állást, s több mint húsz esztendőt töltöttem ott, egészen 1940-ig. amikor Szolnokra jöttem férjhez. — Az első világháború ide. jén Szabolcsban, a másodikban Szolnokon, az újvárosi iskolában tanított. — Nagyon nehéz évek voltak. A férjem meghalt a fronton, egyedül maradtam a kéthónapos fiammal... Az iskolát lefoglalta a katonaság, s a Kohut kocsmát rendeztük be osztályteremnek. A gyerekek hozták a tüzelőt, spórolni kellett a krétával, papírral, ceruzával. A felszabadulás után a szülők segítségével rendbe hoztuk az iskola épületét, berendeztük a termeket, elkezdtük új életünket. — A Szatmárnémetiben annak idején tanult ismeretek, pedagógiai módszerek már nem feleltek meg körténk merőben új követelményeinek. — Továbbképzéseken vettünk részt rendszeresen; tanítottunk, s mj is tanultunk. Bár nyugodtan elmondhatom magamról, hogy soha életemben még csak arcul sem csaptam egy gyereket sem. Á pedagógiát én a gyakorlatból tanultam, kialakítottam a magam módszereit. Szeretettel közeledtem minden diákomhoz, s ha gyengén tanult valamelyik, inkább ottma- ra'dtam vele délután gyakorolni. mintsem, hogy megbuktassam. — Gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy a pedagógus minden tanítványát egyformán szeresse. — Ez így igaz, de a gyerekeknek erre sohasem szabad rájönniük, nem szabad egyiknek sem azt éreznie, hogy engem kevésbé szeret a tanító néni, mint a másikat. A jó nevelőnek úgy kell az osztály elé állnia, mintha az előtte ülő valamennyi diák a saját gyereke lenne. Ezt persze nem lehet könyvből megtanulni, mindenkinek magának kell kialakítania a gyerekekkel való kapcsolatát. — Mit tanácsolna egy kezdő, tapasztalatlan pedagógusnak; hogyan tanítson, neveljen? — Ma már a kezdő tanárnak sokkal könnyebb a helyzete, mint nekünk volt. Az iskolában rengeteg szemléltető eszköz van. Jobbnál jobb folyóiratok, szakkönyvek segítik a munkájukat, s ezeket forgatni is kell, hisz ezen a pályán elengedhetetlenül szükséges a folyamatos önképzés. Nem tudok elképzelni annál nagyobb szégyent, mintha a diák kérdésére nem tudnék válaszolni. Én még most is' elolvasom a szaklapokat, s kíváncsian várom az új tantervet. Mindig elszorul a szívem, ha j meglátok egy iskolatáskás apróságot. vagy ha meghdllom a csengő hívogató szavájt, pedig sajnos már jó ideje nem nekem szól. Tál Gizella
