Szolnok Megyei Néplap, 1976. november (27. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-07 / 264. szám
1976. november 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Borisz Polevoi Zádor István a Damjanich múzeumnak idományozott rajzai- bó] Szergej Bondarcsuk Anatolij Novikov A kortársi szovjet irodalom egyik legjelentősebb egyénisége, a fiatalon elhunyt író-színész- rendező, Vaszilij Suksin hagyatékából adta közre özvegye, a Szovremeny- nyik című folyóiratban megjelent írást. Az elbeszéléshez Szergej Zaligin írt utószót, amelyben megállapítja, hogy abban — befejezetlensége ellenére is — érződik Suksin humanizmusa. Itt is, mint legtöbb írásában és filmjében — így például a Vörös kányafában is — azokat az embereket igyekszik visszavezetni a társadalom egészséges közegébe, akik jellemük gyengesége miatt hibákat- bűnöket elkövetve, egy időre kirekesztették magukat a társadalomból. D ora reggel a sötétségben valaki elkeseredetten fölkiáltott: — Hol vagyok? Hé... ééé!... Van itt valaki?! Hol vagyok?..- És a sötétben, közvetlenül mellette, nyomban elégedetlen hangok csattantak: — A másvilágon. Mit üvöl- tesz? — Hol vagyok? Hol vagyunk? — A túlvilágon. Miért or- dítsz? — Ej. minek ijesztgetni az embert! Nem a másvilágon, egyelőre csak a hullaházban. Már szám is van a lábamon ... itt van, érzem, hogy lötyög rajta. Vajon hányas számot kaptam? — Hol vagyunk? Miért gúnyolódnak? Azt kérdem, hol vagyunk?! — Ne üvölts, mert gyagya fejjel még azt gondolom, hogy te vagy a feleségem, és elkezdelek csókolgatni; ő ordít mindig reggeltől kezdve. Kiabál, én pedig, mit tegyek, megcsókolom, hogy ne köpködjön annyit. — Azután? — érdeklődött egy rekedt basszus. — Az segít? — Fittyfenét •.. — Ha egy huszonöt rubelessel betapasztanád a száját, elhallgatna. — Huszonötrubeles ... nekem ... reggel... egy hu- szonötösért magam is bőgnék, akár az elefánt.. ■ Tapassz csak rám egy huszonötrubelest. — Hol vagyok, magukat kérdezem?! — kiabálta amaz ismét hisztérikusan- Ekkor kigyulladt a fény ... És láthatóvá vált — a kijózanító. Az ágyakban, lepedők alatt, nyolc madárka ... kép a falon Gyujsen minden hónap végén ibemenit a járásiba, hogy a dolgai után lásson. Gyalog ment, s három-négy nap múlva térit haza. Ilyenkor nagyon unaitkoztunk. Még ha édes- 'béityám lett volna, talán azt sem várom olyan türelmetlenül, mint a tanítónk hazatérését. Titkon, hogy a naigyméném észre ne vegye, egyne-másra íkiszaladgáltam a hátsó udvariba, és sokáig ibámultam a sztyeppi útra, mikor tűnik fel végre a tanító, kis batyujával a vállán, mikor látom újra szívet melengető mosolyát, mikor hallom tudást adó -hangját? Gyujsen tanítványai között ón voltam a legidősebb,. -Talán ezért tanultam jobban a többieknél, bár úgy érzem, nemcsak ezért. A tanító minden szava, minden betűje, amit leírt, előttem szent volt. Azt, tartottam a legfonitosaibb- nák, hogy megértsem, amit Gyujsen tanít. Vigyáztam a füzetre, amit tőle kaptam,, s ezért inkább a sarló hegyével a földibe karcoltam a betűket, vagy a kemence oldalára szénnel, meg egy kis pálcikával a hóba vagy az út porába. Számomra nem volt a világon okosabb, tudósabb ember Gyujsennél. Az egyik ilyen zimankós ,napon, — jan-uár végén történt, most már tudom — Gyujsen végigjárta az udvarokat, összeszedett bennünket, és elvezetett az iskolába. Komolyan; hallgatagon ment, összevont szemöldöke olyan volt, mint a kinálysas szárnya, az arcát pedig mintha edzett, fekete vasból kovácsolták volna. Soha nem láttuk még ilyennek a tanítónkat. Ahogy ránéztünk, mi is elcsendesedtünk: éreztük, valami baj van. Amikor az úton nagy hóbuokák kerülitek elénk, Gyujsen, szokás szerint, maga tört csapást, mögötte mentem én, utánam pedig a többiek. Most is így történt; a domb tövében, ahol az éjszaka kupacba -gyűlt a hó, Gyujsen előrement. Megesik, hogy az ember valakinek ránéz a hátára, és máris tudja, milyen hangulatban van, mi megy végbe a lelkében. A tanítónkról is Iáittuk, hogy porig sújtotta a bánat. Csak ment lehorgasztottt fejjel, s a lábát is alig vonszolta. Ma is emlékszem: félelmetes volt látnom a két szírt, a fekete és fehér váltakozását. iLibasorban mentünk fel a dombra — előttem Gyujsen fekete köpeny alatt görnyedő háta, fölötte, a meredeken, akár a reve púpjai; vakító fehér hóbuckák a szél csak úgy örvényiett felettük; még feljebb pedig, a homályos fehér égen, magányos fekete felhő sö- tétlett 'Amikor beértünk az iskolába, Gyujsen nem fűtött be a kemencébe. — Álljatok fel — mondta. Felálltunk. — Vegyétek le a sapkátokat. zó nélkül engedelmeskedtünk, s ekkor ő is -letépte fejéről fülessapkáját. Nem értettük miéit kell mindez? És. ekkor tanítónk rekedt, szaggatott hangon íey ___szólít hozzánk: — Meghalt Lenin. Gyászol a világ, az emberiség. Álljatok ti is a helyeteken, és ne moccanjatok. Nézzetek ide, arra a képire, és -ne feledjétek ezt a nápot. A z osztályban olyan csönd lett, mintha lavina szakadt volna ránk. Hallatszott, ahogy a szél betör a réseken, és a hópelyhek halk ziihegéssel hullanak a szalmára. Abban az órában, amikor elnémultak az örökké zajos városok, elcsendesedtek a földet megremegtető gyáróriások, megálltak vaspályájukon a dübörgő vonatok, és (gyászba borult a világ — ebben a szomorú órában mi, a kis parányok, a nép, a nagy egész apró, részecskéi is lélegzetfojtva, ünnepélyesen őrséget álltunk tanítónkkal együtt abban az isten háta mögötti, iskolának nevezett hideg pajtában, és -búcsúztunk Lenintől; mert úgy éreztük, mi álltunk hozzá a legközelebb mindazok közül, akik a legjobban bánkódtak utána. A mi Leninünk pedig, kicsit zsák formájú katonazubbonyának hajtókáját fogva, akár az imént, ugyanúgy nézett le ránk a képről. És ez a tiszta, derűs tekintet így szólt hozzánk: „Ha tudnátok, gyerekek, milyen gyönyörű jövő vár rátok!” S e néma pillanatban megint úgy tűnt nekem, hogy Lenin valóban a jö- vőmre gondol. Csingiz Ajtmatov Az első tanító című regényéből; lordította Arvay János VASZILIJ SUKSIN: Es reggelre fölébredtek Néznek egymásra — soha nem találkoztak. Kinyílt a vasajtó, az ügyeletes törzsőrmester lépett a szobába— Mi ez az ordítozás? — kérdezte. — Ki kiabált? — Én — mondta egy intelligens kinézetű ember. Föl akart kelni az ágyból, de észrevéve, hogy csaknem mezítelen, beburkolózott a lepedőbe, csak azután lépett le. Odament az ügyeleteshez ... — Van egy kérdésem: mondja meg legyen szíves, hol vagyok? — Ügy állt az ügyeletes előtt, mint egy nemes, ókori római, de ugyancsak másnapos kábulatban. — Sehogy sem értem, mi ez itt? — A Világos Hegyek szanatórium. — Ne tréfáljon kérem! — emelte föl hangját az értelmes arcú. — Én komolyan kérdeztem önt. — Feküdj le — bökte mellen az ügyeletes — és várd meg az utasítást. Még hogy komolyan kérdezi. •. Hamarosan komolyan fognak tőled is kérdezgetni. — Az intelligens megijedt. — Bocsánat... ön milyen rangban van, nem látom szemüveg nélkül. Valahol elhagytam a szemüvegem, tudja... — Vezérőrnagy. Az ókori római csak állt, és bámult az ügyeletesre. — Nem értem — mondta— ön minden reggel tréfás hangulatban van? — Most már csönd legyen — parancsolta a törzsőrmester, és elindult az ajtó felé. — Törzsőrmester elvtárs! — szólította meg udvariasan egy tagbaszakadt siheder. a szemüveges ágyszomszédja. — Nem gyújt rá? — Nem — válaszolta élesen a törzsőrmester. És kiment. Kulcsra zárta az ajtót. — Megint csak pénteken — kezdte énekelni a siheder, remegtetve a hangját — eljössz majd ho-ozám sírsz majd keservesen ... Feküdj le szemüveges, ne verd a tam-tamot. Mindnyájan a kijózanítóban vagyunk .. • hogy melyik kerületben, azt nem tudom. Tudja valaki, melyik kerületben vagyunk? — Kerület! — mondta egy komor arcú ember. — A várost se tudom. A szemüveges izgatottan, szinte rohanva járkálni kezdett a szobában. — Ide figyelj, az idegeimre mész — szólt rá mérgesen a siheder — ülj le! — Mi az, hogy az idegeimre mész. mi az, hogy ülj le? — Az, hogy ne rohangálj ész nélkül. Rád nézek, és minden megboldogult a kobakomba mászik. — Mi mást tehetnék? — a szemüveges csak nem tudott lecsillapodni. Jobbra-balra hintáztatta magát, mint az inga. — Miért nem . •. haza vittek . .. hanem ... az ördög tudja, hová? Mik ezek, vadállatok? — Tudod te azt! — kiáltott fel a siheder. — Megöltél egy embert és még csodálkozol! .. • Ez ám a tipptopp. — Hogy? Mi?! — Mi történt? — Embert? — Naná, csimpánzt! Miért tetteted együgyűnek magad? Még nem az előzetesben vagy! A nyomozó előtt játsszd meg a bolondot, ne előttünk! — Ige-en, barátocskám — nyújtotta el a hangját együttérzően egy apró. sovány emberke — ezt jól elfuseráltad ... Tarts ki amellett, hogy nem volt szándékos ... Ügy ... ezt... mintha ... szóval. •. — I,eitta magát és kész — vitatkozott a sovánnyal egy pisze orrú, akinek való- színűtlenül vékony. nőies hangja volt. — Fölösleges célozgatni ... „mintha” ... „szóval” ... Részeg volt. Arra sem emlékszik, hogyan került ide— Ez most nem számít — könyökölt föl a sovány; láthatóan kedvét lelte a vitában. — Ha részeg volt, ha nem, egykutya. — Ellenkezőleg! — kiáltott közbe a siheder. — Enyhítő körülmény. Miért lökted a villamos alá azt az embert? A szemüveges fehéren állt, mint a lepedő... Hol ide, hol oda forgatta a fejét, a beszélő irányába. — Mit mond? — kérdezte tragikus hangon, csöndesen. — Mit? — Milyen embert? — Ezt neked jobban kellene tudnod. Mentetek, vitatkoztatok valamiféle egyenleten — kezdte mesélni a siheder. — Éppen jött a villamos, ez meg. püff, a villamos alá!. •. A másik fekszik, ketté vágva. Rémes látvány volt. Az emberek összeszaladtak ... Az ősz hajú úgy feküdt... fejével a járdára esve, alsó teste a villamos alatt. Aktatáskája kiborulva..— Te láttad, vagy mi — kérdezte a sovány. — Láttam! — ismételte a siheder odesszai akcentussal. — Mit gondolsz, miért vagyok itt? Mert mögöttük mentem. Amikor elkezdték összegyűjteni a tanúkat, megmakacsoltam magam ... Go- rombáskodtam a rendőrrel. — Ejha!... Egy egyenlet miatt, embert a villamos alá! — őszinte, mély fölháboro- dással jegyezte meg a nőies hangú, nagyon ideges ember volt, amolyan összpontosítot- tan ideges. — Mi az egy egyenlet? Le kell ülni a pádra és megoldani. — Teljesein elvadult a nép — szólalt meg halkan a komor tekintetű, inkább csak magához intézve a szót. — ölni, minden további nélkülgy paraszt kinézetű fiatalember nem vett részt a gyötrő beszélgetésben. csak feküdt, a mennyezetet bámulva ... Hirtelen fölült, és rémülten megkérdezte: — Nem öltem meg én is valakit? A kérdés olyan naivan bukott ki belőle, olyan valódi borzalommal, hogy néhányan akaratlanul fölnevettek. Közben a megdöbbent szemüveges végre megmozdult, fölállt a helyéről, átült a siheder mellé. — Mondja kérem .. • — Ne ülj ide! — kiáltott rá ijedten a siheder. — Én nem ismerlek! Most látlak először! A szemüveges felugrott, mint aki megégette magát... Gyámoltalanul nézett a többiekre. Egy ideig mindnyájan hallgattak. — Van családod? — kérdezte a villanyszerelő. — Hogy? Családom? — kérdezett vissza csüggedten az értelmiségi. — Maguk a bolondját járatják velem? Szomorúan és komolyan tekintett rá. — Mi van hát-; mi..-i. - .i?! — a szemüveges csaknem elsírta magát. — Mit bámulnak rajtam? — Fiatal még ... — Az a szerencse: nem olyan öregen szabadul majd. — Agyon fogják lőni — kotyogott bele a nőies hangú, ideges ember. — Fölösleges találgatni. Egy tudóst lökött alá .. • — Há? — kérdezte gépiesen a szemüveges. — Kit löktél a villamos alá? Tudóst? Felelet helyett a szemüveges az ajtóra vetette magát, ütni kezdte az öklével. — Nyissák ki, nyissák ki, kérem!... Kérdezni akarok! Az ajtó kinyílt... Benézett a törzsőrmester. — Mi az? — Mit csináltam én tegnap? Nem emlékszem •.. Mit csináltam? Ezek miért... rólam ... — Hamarosan megmondják. mit csináltál. Ne dörömbölj többet. — Elvtársak! — rimánko- dott a szemüveges mindnyájunkhoz, de különösen a si- hederhez fordulva. — Mit gondolnak rólam? Nem tudnék egy embert a villamos alá.. ■ — Szedd össze magad — mondta neki a komor tekintetű. — Tudóst löktél alá. vagy nem? — az ideges mindent tudni akart. Ekkor belépett a szobába — a törzsőrmester engedte be — Nyura néni, vödörrel, ronggyal a kezében— Lefekvés! — rendelkezett Nyura néni. — Cigarettát nem kunyerálunk. az üzletbe se megyek le senkinek. — Üdvözlet, Nyura néni — mondta kedvesen a villanyszerelő. — Jó reggelecs- két. Már ilyen korán rossz hangulatban vagy? — Megint itt? — nem nagyon csodálkozott Nyura néni. — Itt, itt... Ahogy az énekben: kislány hol vagy? Itt ni, itt ni!... — Én is itt vagyok. Nyura mama — röhögött a sovány. — Nem ismersz meg? Nyura néni rápillantott •.. És megismerte. Nyura néni az ajtóra pillantott ... És gyors mozdulattal becsúsztatta kezét a köténye mögé. — Egyenként az ablaknál, hogy ne érezzék meg a füstöt... Csak sorban. Elsőként a fürge villany- szerelő ugrott föl, átvette a cigarettát és a gyufát Nyura nénitől, ellépegetett az ablakhoz, rágyújtani. A szemüveges az ágyán ült, tompán maga elé bámulva. Ügy tetszett: semmit sem lát, semmit sem hall. — Emeld csak föl a lábad — kérte Nyura néni, becsúsztatva a rongyot az ágy alá. A szemüveges fölemelte a lábait, s ebben a kényelmetlen helyzetben megszólalt: — Nyura néni... szabadna az apai nevét? — Anna Nyikityisna. — Anna Nyikityisna nem hallotta, kit lökték tegnap á villamos alá? — Villamos alá? — csodálkozott Nyura néni.,— Ki lett volna? Mikor? — Tegnap este. A szemüveges még mindig fölemelve tartotta a lábát, bár már nem volt szükség rá. — A Szadovája kerületben. Volt Ott valami csoportosulás? — Ott mindig nagy a nyüzsgés •. — Ügy értem, összeszaladtak az emberek? A szemüveges leeresztette lábait és fölállt... Hosszan nézte a sihedert. — Mi van, szemüveges? — vidámkodott az. — Betojtál? Haha, a tetű!. •. — Most odamegyek, és adok egy pofont — jelentette be a szemüveges, a sértéstől remegő hangon. A siheder csodálkozó, nagy szemeket meresztett rá... Nézte egy ideig. Azután fölállt, sikkes mozdulattal becsavarta magát a lepedőbe, és lassan, nagyon lassan odasétált a szemüvegeshez. J — Felkérem önt. szinyor Hős, utaljon-ki egy pofont. Könyörgöm ... az adott szót meg kell tartani- Különben megsértődöm, és háborogni fog a lelkem. Nos?... Űri emberek vagyunk, ön a szavát adta, be kell tartani. — Tökéletesen igaz. be kell tartani. Rosszul látok, hol az ön arca? a essék, itt az arcom, itt — a siheder ujjával kört írt le az arca körül. Tessék, ez a kerülete — benne a sze- íélyiségem, egy ilyen holdat em lehet elhibázni. No? Én íegsértettelek ... Játszot- im. mint egy hülyével, pe- ig te kandidátus vagy •.. legsérthetlek még egyszer: még? •.. — Elég — mormolta a szemüveges. Kihúzta magát, s eléggé ünnepélyesen, vagy nem érzett félelmet, vagy vonzódott a teátralitáshoz, hangosan formálta meg a mondatot: — Minden szemüveges nevében! — És lekent a sihedémek egy határozott pofont... Havas Ervin fordítása
