Szolnok Megyei Néplap, 1976. október (27. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-24 / 252. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. október 24. DONÁTH GYULA RAJZA Jelentések hordó-ügyben B ejemet karomra támasztottam és belemélyedtem „A francia forradalom történetébe”, mindenről elfelejtkezve a világon. Egyszer csak azt éreztem, hogy hátul valaki megfogja a kabátomat. Aztán könyökkkel hátbaütnek. Majd karom alatt megjelent egy fából készült tehén buta pofája. Ügy tettem, mintha nem venném észre ezeket a ravaszságokat. Mögöttem az a valaki sikertelen kísérletbe fogott, hogy kihúzza alólam a széket. Aztán megszólalt egy hang: — Bácsika! — Mi kell Lidocska? — Mit csinálsz? Kisgyerekekkel mindig felettébb ostoba hangot ütök meg. — A zsirondisták taktikájáról olvasok, gyermekem. Hosszan bámul rám. — Miért? — Azért, hogy az analitikus módszer fénysugarát vessem a korabeli politikai szituáció homályára. — Miért? — Hogy szélesítsem látókörömet és fejlesszem szürkeállományomat. — Szürkét? — Igen. Ez egy élettani kifejezés. — Miért? Ördögi türelme van. Ezerszer is képes megkérdezni, hogy „miért”? — Lida! Beszélj nyíltan, mit akarsz? A tagadás csak súlyosbítja az ember bűneit. Ó, női következetlenség. Lida sóhajtva válaszol: — Semmit sem akarok. A képeket akarom nézni. — Lida, üresfejű asszonyszemély vagy. Fogd ezt az újságot és páni rémületben menekülj a hegyek közé. — És aztán mesét is akarok. Kék szeme, tündöklő haja mellett elhalványul „A francia forradalom története”. — Nálad, kedvesem, a kérés több mint állítás. Nem lesz ez így jó. Inkább te meséli nekem. Térden odacsúszik hozzám és nyakon csókol. — Sose hagysz békén engem ezzel a meséléssel. bácsikéin. Hogy meséljek és meséljek. No, figyelj csak ide... hallottál már Piroskáról? Csodálkozó arcot vágtam. — Most hallom először. — Akkor figyelj... Hol volt, hol nem volt. volt egyszer egy kislány, akit Piroskának hívtak... — Már bocsáss meg ... de nem tudnád megmondani, hogy pontosan hol is volt? Felvilágosítás céljából, a mese fejleményei során. — Miért? — Szóval, hol lakott? Lida elgondolkodott, majd kiböki az egyetlen városnevet. amit ismer. — Hááát... Szimferopol- ban. — Nagyszerű! Égek a vágytól, hogy hallhassam, mi következik. — ... Kosárba rakott pogácsát meg vajat és elindult az erdőn át a nagymamájához ... — Ez az erdő magántulajdon volt, vagy kincstári birtok? Csak hogy békén hagyjam, szárazon odaveti: — Kincstári. Ment, men- degélt, egyszerre csak előtte termett a farkas. firkagyij Avercsenko: Este — Hová mégy, Piroska? — Lida! Ez nem igaz! Hiszen a farkasok nem tudnak beszélni. Te becsapod szegény öreg bácsikádat! — Többet nem mondok mesét neked. Elszégyelltem magam. — No, akkor majd mesélek én neked. Hol volt. hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú ... — És hol lakott? — kérdezi kajánul. — Az Ural nyugati hegynyúlványainál. Történt pedig, hogy az édesapja egyszer kivitte a kertbe, ahol alma termett. Leültette az egyik fa alá, ő maga pedig felmászott a fára, hogy almát szedjen. A kisfiú megkérdezte: „Édesapám, van az almának lába?” ..Nincs, kisfiam”. „Akkor én megettem' egy varangyosbékát!” Ezt az ostoba, hülye mesét egy részeges öregasszonytól hallottam valamikor. De Lidára döbbenetes hatással volt. — Jaj! Varangyosbékát evett! — Képzeld. — Bácsika! Tudok egy mesét. — No, rendben van. öntsd ki fájdalmas lelkedet. — Itt a mese. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Az édesanyja kivitte a kertbe, ahol azok a.. . körték termettek. Felmászott a fára, a lányát pedig a fa alá ültette. Bizony. Aztán azt kérdezi a kislány: „Édesanyám! Van a körtéknek lábuk?” „Nincs, kisleányom”. „Akkor én megettem egy tyúkot!” — Lidka! De hiszen ez az én mesém! A felháborodástól reszketve ütöget kezével és közben kiabál: — Nem, az enyém, az enyém, az enyém! A tiéd más. — Lida! Tudod, hogy ez plágium? Szégyellő magad! Hogy végét vesse a beszélgetés kínos fordulatának, megkér: — Mutass nekem képeket! — No, jó. Akarod, hogy megkeressem az újságban a vőlegényed képét? — Igen. Előveszek egy ócska újságot, és kikeresek benne egy torzképet, amely Gogol Vij-ét ábrázolja. Gúnyolódva odanyújtom neki. — Nesze, itt a vőlegényed. Elborzadva néz a szörnyszülöttre, majd lenyelve a keserű sértést, színlelt nyájassággal mondja: — Hát jó ... Most add ide megkeresem én a te vőlegényedet. — Talán menyasszonyt akartál mondani? — Igen, menyasszonyt. Megint csend lesz. Lida lemászik a díványról, nagyokat sóhajt, és lapoz, lapoz a könyvben. — Gyere ide, bácsika — szólal meg bizonytalan hangon. — Itt a menyasszonyod. Ujjával félénken egy ágas- bogas fűz göcsörtös törzsére mutat. — Nem lesz ez így jó, lelkem. Miféle menyasszony ez? Hiszen ez egy fa. Keress inkább valami utálatos asszonyt. Csend lett újból, csak a gyorsan pörgetett lapok zizegése hallatszik. Majd halk, gyönge sírás. — Lida, Lidocska... Mi bajod? A bőven ömlő köny- nyektől alig tud beszélni, rádobja magát a könyvre, úgy zokogja: — Nem tudok... neked... elég utálatos ... menyasz- szonyt találni. Vállvonogatva ülök le a „Forradalom” mellé, elmerülök az olvasásba. Csend. . ■ Körülnézek. ida az ajtó kulcsát tartja még nedves szeme elé és a nyíláson keresztül néz rám. Elbámul azon. hogyha szeméhez közel tartja a kulcsot, akkor egészben lát engem, ha messzire, akkor pedig csak egy darabkát belőlem. Nyögdécselve lemászik a díványról, felém jön és mögöttem egy arasznyira néz bele a kulcsba. Szemében ott ragyog az őszinte csodálat és csodálkozás a természetnek e rejtélyes talánya iránt... (Raáb György fordítása) Korinthoszban polgárok bizakodva végzik megszokott tevékenységüket. A sportversenyeket és színházi előadásokat leszámítva nagyobb csoportosulások nincsenek. Így a Piac valódi rendeltetését tudja betölteni. Feltűnőbb eseményként legföljebb a Diogenész nevű csavargó által okozott botrányokat említhetem. Legutóbb például fényes nappal lámpással ment végig a Piacon, benézett minden üzletbe és egyéb épületbe; a polgárok azon kérdésére: „mit óhajt?”, azt válaszolta: „Embert keresek!”, és tovább állt, nagy megbotránkozást keltve a polgárokban. Ez a csavargó jelenleg a város gimnáziumának olajfaligetében tanyázik, mivel se háza, se egyéb tulajdona nincs. Azzal is kihívta maga ellen a városbeliek ellenszenvét, hogy nyáron a leg- tűzőbb napon tartózkodik, télen pedig a szobrok hideg kőtalapzatán alszik csaknem meztelenül, vagy egészen úgy. Ezzel is az emberi kultúra iránti megvetését óhajtja kifejezni. Korinthoszban továbbra is teljes a nyugalom. A korábban már említett Diogenész- ről kiderült, hogy a távoli Szinopéból származik, ahonnan atyjával együtt pénz- hamisítás miatt kellett valaha menekülnie. A korinthosziak pompás lakomával emlékeztek meg khaironeiai győzelmedről, és arannyal ékes elefántcsont lovasszobrot állítottak tiszteletedre. A szobor nagyon művészi és csaknem a megszólalásig hasonlít. Értéke mintegy ötezer talentum. Ez évben rendkívül jó termés ígérkezik. A városban és környékén lázasan készülődnek a szüretre. Soha nem tapasztalt mennyiségben kelnek el a hordók, és az emelkedő árak örvendetes virágzásnak indították a környékbeli műhelyeket. Hasonlóképpen fellendült a takácsmesterség, a tarisznyakészítők is napról-napra meggazdagodnak. Részben helyesbítenem kell korábbi tájékoztatásomat. A nagyszámú hordót nem a must elhelyezésére vásárolták. Az idei szőlőtermés nem tért el jelentős mértékben a szokásosnál. Ellenben a korinthoszi fiatalság körében bizonyos furcsa szokás kapott lábra. Hordókat cipelnek a gimnáziumhoz tartozó olajligetbe, és beléjük költöznek. A jelenség eredete egyelőre nem tisztázott, noha különös összefüggésre enged következtetni a rejtélyes csavargót hordóban ábrázoló gúnyszobrocskákkal. Nem világos azonban, hogy ezek a fiatalok is gúnyolódnak-e, és ha igen, kit gúnyolnak. ... , , legutóbbi Kiegészítéseit";; dó-bolondéria mögött ténylegesen a Diogenész nevű felforgató áll. A fiatalok azt állítják, őt akarják követni, mert „ő tudja, mi az igazi élet”. A korinthoszi polgárok és fiaik viszonya az utóbbi időben erősen megromlott. A közvélemény elítéli a lázadó ifjakat, már csak azért is, mert többségük atyja nevében. de annak tudta nélkül vásárolta hordóját. Főképpen az iparosok és kereskedők háborognak, mert az atyák gyakran vonakodnak fiaik számláját kifizetni. Diogenész nézetei: 1. „Mi a legfőbb jó? Vizet inni, ha szomjasak vagyunk.” 2. ..Száz palotánál többet ér egy rongyos köpönyeg, de legtöbbet ér a szabadság, mert azt magunkban hordjuk.” Homályos értelmű bölcsesség, mindenesetre szó szerint továbbítjuk. A mai napon botokkal felfegyverzett polgárok vonultak a gimnázium elé. A kárvallott iparosok és kereskedők egyben atyák is voltak, így kétszeres indulattal közeledtek, hogy feloszlassák a gyülekezetét és visszavezessék az ifjabb nemzedéket a szülői házhoz. Dühük azonban morgolódássá szelídült, amikor egy útforduló után észrevették, hogy nem csak a gimnáziumhoz tartozó olajfaliget, hanem a mögötte emelkedő egész hegyoldal tele van hordókkal. Több hordó volt itt, mint ameny- nyi Korinthosztól telhetett, és a hegyoldalon heverésző ifjak száma is sokszorosan múlta felül a harcias atyákét. A most már jóval higgadtabban csörtető polgárság is csupán Diogenész hordóját kereste, de a Hellász minden tájáról idegyűlt fiatalok nem hallottak Dioge- nészről. következésképpen hordóját sem tudták megmutatni. A polgárok dühe sokat veszített erejéből, amikor meggyőződtek. hogy a csavargó nincsen fiaik közt. Megnyugvással vették tudomásul, hogy nem is nélkülöznek, ételük-italuk bőséges; sőt, a hordók belső berendezése is — bár dacol mindenféle hagyománnyal — kellő védelmet nyújt a forróság, a szól és a hideg ellen. Nem kerülhette el figyelmüket az sem, hogy a hordólakók közé — honnét, honnét sem — lányok is keveredtek, akik szemmel láthatólag gondoskodnak a józan polgári mérték és az egészség megőrzésének minden szükséges feltételéről. Az atyák, ilyen tapasztalatok birtokában megnyugodva, lassacskán rendezték fiaik számláit, és ezzel végre helyreállt a békesség Korinthoszban. Előkerült Diogenész. Ismét hangoskodva vonult végig a Piacon. Szidalmazta és gúnyolta azokat a fiatal korint- hosziakat és más görög ifjakat, akik „jódolgukban addig vedelik a bort, míg magukat is bornak nézik. Akik még a szüreti munkától is annyira undorodnak, hogy a hordókat a pince helyett a hegyre teszik: hátha belemásznak a tőkék, fürtöstül! Bele is másznak ám! De csak madárijesztők!” Efféle acsargásaival újfent nagy megbotránkozást keltett a város polgáraiban. Ma szállásáig követtem D.-t. Meggyőződhettem róla. hogy szavai nem állnak összhangban tetteivel. Miközben a hordólakókat szidalmazza, maga is hordóban lakik! Mégpedig milyen hordóban! És micsoda helyen! Távol a várositól, az országút mellett, de háttal az útnak. Keresve sem találhatnánk ennél hi- valkodóbb szegénységet! Vagy méginkább: szegényesebb hivalkodást. Képzeld, Uram, nincs a szűkös hordóban egyetlen bútordarab, egyetlen tűzhely, egyetlen főzőedény! Beszédbe elegyedtem az eszelős öreggel. Szidtam előtte az általa is kárhoztatott ifjú bohóságokat, főként a „hiú versengést”, hogy ki-ki mennél nagyobb és díszesebb hordót akar magának építtetni. Azt válaszolta, a hordó a legszerényebb hajlék, nem látom-e, hány hever úton-útfélen, elhagyatottan? Kérdésemre, vajon nem vall-e nagyobb szerénységre a puszta földön hálni, az alábbiakat közölte: azért bújt a hordóba, hogy ülepét mutatva, véleményének adjon hangot, a korinthosziak kedvteléseit illetően. További kérdésemre, vajon mely kedvteléseikre gondol, azt felelte: „egyre megy, mert akárhányféleképpen fognák hozzá és bármint nevezik, a vége az, hogy részegen röfögnek, mint a disznók.” A közismert terrakotta szobrocskák nyilvánvalóan a fentiekben fölsejlő obszcén jelenetet ábrázolja. A sajátosmód filozofálgató csavargó, valamint a szobrocskákat forgalomba hozó mesterember kapcsolata azonban egyelőre homályos. nyuKorinthoszban;;: polgárság a szőlőkben szorgoskodik. Diogenész eltűnt a környékről. Az emberek nem tudják — láthatóan nem is érdekli őket — meghalt-e, vagy odébbállt. Trencsényi Imre TASNÁDI VARGA ÉVA: Zöld partokon Zöld partokon betűket ír a patak, mint jegykendőt a legény, úgy adja át a rétnek, cserébe friss gólyahír lágy testét ölelgeti, mert hatalmas március indult el seregével, és én a fűből nézem, meddig tart vonulása, mezei nyulak, cinkék szökdelnek közel hozzám, felvarázsolják arcát, akit tavaly szerettem, s kontyom szálai közül a legszebbet kihúzom. MEZEI ANDRÁS: Között Mint akit körbe-énekeltek, a láthatatlan hang-falak kijelölték világomat a föld fölött, az ég alatt Kering a lusta nagy madár. A lába zöld, a szárnya kék. Kivetnek mind a nációk: rikoltozó emberiség. Hazák között, fajták között énekek hang-határai: térképeim kirajzolódnak a trillák körvonalai.
