Szolnok Megyei Néplap, 1976. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-18 / 221. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. szeptember 18. 4A BOLGÁR KULTÚRA NAPJAI SZOLNOK MEGYÉBEN Meghatott fürgesége, robusztussága, költői vakmerősége. B palack nagyot durrant. A hosz- szú hajú festő pezsgőt töltött a poharakba. — Egészségedre —mondta. — Ne próbáld becsapni a barátodat. Valami nincs veled rendjén, öregem! Petrov mély hangon belenevetett sűrű bajuszába. Valahol a belsejében egy hang mocorgott, alkar a palackból a dugó, nagy pukkanással akart kitörni az is: „Minden rendben, kitűnően érzem magam. De úgysem hinnéd el, ha mondanám!” Ehelyett azonban csupán annyit válaszolt: — Csak úgy tűnik neked, testvér, öregszem egy kicsit... A festő nem üldögélt sokáig, fizetett és ment. Drága az ideje: kiállításra készül. Petrov Viszont úgy döntött, hogy marad még egy darabig. Teheti, ma szabadnapja van. Hala istennek, az osztályfőnöki teendőikkel is már régen elkészült. Otthon amúgyis csak a magány emésztené; Marija ilyenkor még az unokáinál van. A vendéglátó teljesen üres. Csak a filigrán pincémé ír egy hosszú-hosszú számlát a sarokban. Petrov körülnézett és elővette zsebtükrét. Nem, külsőleg minden a régi. Talán csak a szeme árulkodik. Az árulja él, mi ment végbe odabent, a lelke mélyén. Egy hónapja történt... .. .Ősszel a tanév szokatlan módon kezdődött. Közvetlenül a legelején ismeretlen fájás jelentkezett a térdében, amely órák hosszat gyötörte. A szíve is rakoncát- la-nkodni kezdett. Kalapált, kalapált, aztán egyszerre csak váratlanul nagyot ugrott. Különösen az esett nehezére, amikor az iskolában fel kellett kapaszkodnia a harmadik emeletre. Kérte, hogy mentsék fel az osztályfőnökség alól. Senki sem emelt kifogást. Egy idő múlva azonban űrt érzett az életében. A tanítási órákon igyekezett tartani magát. A gyerekek figyelmesen hallgatták magyarázatait Javoirov bonyolult drámájáról, igyekeztek utánozni a hanghordozá- sát, amikor Vapcarov verseit szavalták. Ám egy alkalommal, amikor a csökönyös fájdalom az óra vége felé jelentkezett, és dörömbölni kezdett a halántékán a vér, le kéllett ülnie. Az egyik gyerek felugrott és szélesre tárta az ablakot. „Ügy látszik, kitelt az időm” — gondolta keserűen Petrov. Csüggedés vett rajta erőt, s kezdte elhagyni magát. Ö, aki eddig mindig a legválasz- tékosabban öltözködött, nem törődött többé a külsejével. Borotválatlanul járt az iskolába. Egyszer Marija meg is dorgálta miatta: — Ügy nézel ki, mintha most másztál volna le az ikonról. Az embernek az jut eszébe, ihogy keresztet vessen előtted, — Jól van így is. Megöregedtem .., — Az ember minden életkorban adjon magára. „Te is hibás vagy — akarta neki mondani Petrov. — Folytan csak a lányaidhoz futkosol. Hónapok óta nincs kivel szót váltani odahaza”. De aztán nem szólt egy szót sem. A .tavasz, amely sok viharral, záporral érkezett, különösen meggyötörte. Elhozta neki az álmatlanságot. Petrov háza a városszéli parknál állt, amely telisteli volt madárral. Esténként a madarak meg- bolbmdultak, s Petrov alig hunyta le a szemét, a szobát betöltötte a zsivajuk. Petrov álmatlanul forgolódott az ágyban. Egyszer már odáig jutott, hogy azt gondolta: „Felkelek és lapuffantom az összes csalogányt mind egy szálig!” Persze rögtön az eszébe villant az is, hogy már régen eladta a puskáját. Azt tanácsolták neki, hogy lefekvés után gondoljon valami kellemesre, úgy köny- nyebben elalszik. Ám egyelőre nem volt semmi olyasmi, amire kellemes lett volna gondolnia. Ez a valami váratlanul lépett be az életébe. —„ Petrov elvtárs, szeretnénk ma estére meghívni a klubba — mosolygott rá szívélyesen a nagyszünetben a 10. A. osztály titkára, — Egy fővárosi művésznőnek lesz az előadóestje. Petrov erre az alkalomra ünneplő ruhát öltött, megféAna Ralcseva fl hosszú, soha ei nem küldhető ' levél sülte ritkás fehér haját és elment az ifjúsági klubba. Az irodalmi szakkör tagjai megkérték, hogy üljön oda hozzájuk. Alighogy kinyitotta a műsort, a fájdalom máris jelentkezett a térdében. Szétment a függöny, hosszú, hosszú, fekete estélyiben törékeny, szőke lány lépett a színpadra. — Pausztovszkij néhány elbeszélését fogom elmondani önöknek. Elsőnek hallgasT sáik meg A HEGEDŰ-t. Meleg, dallamos volt a hangja. Petrov nem akart hinni a szemének. „Ez nem lehet igazi!” — gondolta, miközben feltette a szemüvegét. — „Ilyen kegyetlen lenne az öregség ? Régi ismerősöket juttat eszedbe egy-egy hasonló vonás láttán?” Az a lány azzal a nagy, gyermekien csodálkozó szemével és alt hangjával megdöbbentően hasonlított őrá — arra, aki (Petrov úgy hitte) annyi év után teljesen elmerült az emlékezetében. A művésznő egy hegedűsről mesélt, aki éjszaka a frontvonalban hegedűit a bajtársainak, másnap pedig elesett egy súlyos ütközetben. A szavak, azonban nem hatoltak el Petrov tudatáig. Gondolatban visszarepült a szülővárosába, ahol egy szakasztott ugyanilyen leánynyal találkozott. Matematikát tanított. Valahonnan messziről, az ország túlsó végéről került az iskolába, a tanév derekán. Mint egy fénysugár vonult át Petrov életén, aztán eltűnt. Az emberek egy dababig még emlegették, azután elfelejtették. És a múltból, az emlékekből most ő tért vissza Petrovhoz. Az öreg tanár olyannak látta, mint akkor, huszonhárom éves korában. Magas volt, karcsú, szóiké copfja akár egy iskoláslányé, a szeme sötétkék. És mindig kékbe volt öltözve. Kék blúz, (kék ken- dőcslke a nyakán. — Ha valaki el tatólja fújni a földiről a kék színt, mit fogsz csinálni? — Az égtől fogom megkaparintani. Egy reggel Petrov arra ébredt, hogy nem tud nélküle élni. Folyton a nyomában járt, akár az árnyék. Az iskolában mindenki tudta, hogy ahol ■ a matematikus, ott kell Petrovot is keresni. Ám egyszer Petrov meglátta a moziban a történelemtanárral. És akkor elhatározta, hogy bosszút áll a lányon. A hagyományos tavaszi bálon csak az igazgatója húgával, egy ostobácska lánnyal táncolt. Sétált vele a parkban, moziba vitte. Akkoriban történt az az esemény. Közeledett a szláv kultúra hete. Az iskolában lázas elő- ikészületek folytak. Az ünnep előtti este virággal díszítették az egész iskolát. A tantermekben zöld koszorúval övezték a cár arcképét. Reggel azonban, mire a tanulók beözönlöttek az iskolába, a falról a cár helyett Hriszto Botev, a forradalmár költő nézett le rájuk, akinek a portréit a hatalom néhány hónappal ezelőtt eltávolította az intézetből. Hosszú nyomozás kezdődött, melynek során a rendőrség Petrovot sem kímélte. Ám a csomó, úgy látszik, kibogozatlan maradt, mert a letartóztatott tanárokat és diákokat szabadon engedték. Az új matematikus azonban nem várta meg a tanév végét, otthagyta az iskolát, állítólag visszament a szülővárosába. Egyszer Petrov a házi feladatok javítása köziben az egyik füzetben érdekes bejegyzést talált: „Az ember akkor boldog, ha áldozatot hoz a szerelemért, nem pedig, amikor a bosszúvágy hajtja — mondta a matektanárnő”. Évekkel később egy új történelemtanár, a gimnázium múltját kutatva, felfedezte, hagy azután a május 24-e után az iskolában az ifjúmunkás szövetséget a lebukás veszélye fenyegette. Pétrov irodalomtanár is gyanúba keveredett. Egy fiatal matematika-tanárnő mentette meg őket, akinek aztán el kellett hagynia az iskolát. Amikor ezt Petrov megtudta, Marija már a második bölcsőt ringatta otthon ... — Nem tudsz valami közelebbit a művésznőről? — kérdezte halkan a mellette ülő lányt. —• Tanárnő volt az édesanyja. Meghalt a háború alatt. a zóta Petrov esténként egyhosz- szú-hosszú levelet ír a fiatal művészinőnék. Az édesanyja szép szerelméről mesél neki. És írás közben megfeledkezik a fájdalomról a térdében., a szivében, az álom pedig olyan könnyedén száll szemére, mint gyermekkorában.' De a levelet még nem küldte el. Fél, hogy akkor újra űr lesz az életében. Zahemszky László fordítása • Bolgár írónő. A szófiai egyetem bolgár nyelv és irodalom szakát végezte. Jelenleg a targovistei megyei lap kulturális rovatának vezetője. Elbeszélései a bolgár központi és megyei lapokban jelennek meg. A bolgár népköltészetet 1951-ben fedeztem fel magamnak, hosszabb szófiai tartózkodásom idején. Meghatott fümgesógie, robusztus- sága, költői vakmerősége. Ó, szöllő, szöllő Ó, szöllő, szöllő. Fekete szöllő! Szólj kinek szdlek, Kinek kötözlek? Hiszen már régen Senkim sincs nékem, Csak az egy isten. Meg a szerelmem. Magasan az isten. Messze a szerelmem: Tenger hulláma Messzire dobálta. Tétovázás nélkül fordítani kezdtem. Munka közben szintté állandóan éreztem, hogy amit csinálok, az nem egyszerűen műfordítás. A papírra vetett soroknak a Egy időben vidékünkön elterjedt a hír, hogy hamarosan földrengés lesz, és a lakosság lebontotta a tetőről a cserepeket, úgyszintén a téglákat meg a gerendákat is a falakból. Tájékoztató gyűlést hívtak’ össze, amelyen Sztambolovszki elvtárs, a földrajztanár kétség- bevonhatatlanul bebizonyította, hogy mi semmiféle vulkanikus, illetve földrengés! zónába nem esünk, és kizárt dolog, hogy földrengés legyen, de ha mégis megtörténne, akkor ez egy olyan ritka kivétel lesz, rhint amilyen a csirpáni volt. A gyűlés után kérdéseket tettek fel, filmet vetítettek, és utána az emberek szétszéledtek, de reggelre leszedtek minden cserepet, téglát, és kicipelték a holmijukat az udvarra, hogy hoppon maradjon a természet, és hogy kijátszók a földrengést. Ezúttal az volt a legérdekesebb, hogy Sztambolovszki tanár is szétszedte tetszetős házacskáját, sőt a virágcserepeket rongyba meg újságpapírba göngyölte — nehogy kárt tegyen bennük egy esetleges nagyobb fokozatú földlökés. És amikor a városi tanács három elnökhelyettese is leszedte a cserepedet a tetőről, és kiszedte a téglákat a házakból, akkor a tanácselnök, Latinszki elvtárs is megadta magát — természetesen, egy álmatlan éjszaka és a feleségével folytatott hosszas tanácskosok árán. Megadta magát, amint említettük, ő is. és ezzel a város a földdel vált egyenlővé, noha a természet a kis- ujját sem mozdította. A gazdasági élet szünetelt, ugyanez vonatkozott a kulturális életre is. Az emberek ott álltak a motyójukkal a téglák és a cserepek között, és mindenki maga elé meredve nézte a talajt, és azt várta, mikor mozdul majd meg. A talaj azonban ugyanolyan nyugodt maradt, amilyen évszázadok óta volt. Csak az őszi eső zuhogott, de a föld elnyelte, még a szem sem rebbent tőle, és újabbért egyre égre tekingetett. * Ha mindezt filmre vennénk, akkor ideje abbahagynunk a totálképeket és a. nagy léptékeket, és figyelmünket a Személyiségre kell irányítanunk, arra. aki az események mozgatója. az eredeti dalokat, énekeket sikerült magyarul s méltón megszólaltatnom, azért engem semmi dicséret nem illet. A dicséret aaoké a dalos nemzedékeké, akik századokon át alkották és alakították a magyar népköltészetet. Az olykort sikertelenségnek személyes gyarlóságom az oka. A fordítás nekem mint költőnek airra volt jó, hogy egy népköltészet lényegét jobban megismerjem. Noha a bolgárokéról van szó, gyakran gondoltam arra, hogy a népköltészet még napjainkban is ösztönözhet, hasznos hatású lehet a legújabb lírára. Költészetünk története mutatja, hogy különböző korokban más-más módon hatott, hol ramam/td- kájávál; hói1 írealízmusával Hatása azonban, kivéve a nagy egyéniségeket, inkább áldatlan volt, mint áldásos. Egyszerűsége együtgyűsséggé, muzsikája csingilíngiivá silányult az avatatlanok kezén. A népköltészet ilyenfajta le— Más időket élünk most — mondta töprengve Latinszki tanácselök a feleségének. — Más módszerek szükségeltetnek, de azt mondom neked: Ha a kezem ügyébe kerül az a csirkefogó, aki erről a földrengésről ültetett bogarat az emberek fülébe, saját kezemmel ölöm meg. Megölöm, és azután majd magyarázatot adok. — Hát te meg miért verted szét a házadat? — ellenkezett vele pokrócba burkolózott, didergő élettársa. — Hallod? No, mondd csak szépen, miért verted szét a házad? — Azért, mert te rágtad a fülemet, azért! — És miért hallgattál rám? Hallod? Miért hallgattál rám? — Bravó, Sztambolovszki! — szólította meg ekkor a tanácselnök a földrajztanárt, aki ott ment, ahol egykor utca volt, és kezében egy kölyökmacskát szorongatott. — Megsütheted a geológiai tudományokat, tudod-e? — Mi bajod van a tudományommal? És megmondtam, és most is állom. Nem vagyunk vulkánikus övezetben. — Nem vagyunk vulkánikus övezetben, de a házunkban sem vagyunk! — Na, ne beszéljünk arról, hogy ki van a házában, és ki nincs. — Akárhogy is áll a dolog, én legalább tisztáztam, hogy mit mond a tudomány ezekről a kérdésekről. — Na, és mi az eredmény végül? Lesz földrengés vagy nem lesz? — Már megmondtam: nem lesz, vagy ha lesz, akkor szörnyű, egyszerűen fenomenális, kivételként. Egy terepjáró állt meg a téglakupac mellett, két férfi szállt ki belőle. Az mondták magukban: „Pusztuljak el, ha nem itt volt egy város. Volt itt egy város, biztos, biztos, hogy volt, és most nincs”. — Hát akkor mit tegyünk? — kérdezte az egyik. — Visszamegyünk — felelte a társa. És visszabújtak a dzsipbe, amely visszament oda. ahonnan jött. — Ez nem mehet így tovább ! — szólt az elnök, amikor a dzsip eltűnt a szemünk elől. — Tennünk kell valamit! Magam is látom, hogy járatása még tart manapság is. Sok-solk arcát ismerni kellene végre. Cifráikodása mellett észrevenni ékességét, realizmusa mellett absztrakcióit, világossága mellett rejtett áttételeit, jámborsága mellett ógrelövő szentség te- fenségét. Ritmusában a lélegző elevenséget. Egymást öli két sas Egymást öli két sas Tündökletes égen, összecsap kevélyen. Tajték hull fehéren. Harmatos kaszálón Kaszát leány penget, Pengő kaszát lenget, Levág három rendet: Az első rend: bársony. Lóhere virága, A második: balzsam, Balzsamfű virága, A harmadik: rózsa. Piros bazsarózsa. Nagy László fordításai mindez bolondság és merő rémhír! E fontos beszélgetés után nemsokára a főtéren összehívták a városka egész lakosságát, és nyílt vitát folytattak le a földrengésről. Nem volt olyan ember, aki ne szólt volna hozzá, és ne átkozta volna azokat, akik rémhíreket terjesztenek és feldúlják a városka nyugalmát, de a gyűlés után sem változott meg a helyzet. Az embereket meggyőzték, az emberek egymást győzködték arról, hogy mindez bolondság, és nem lesz földrengés, de ugyanezek az emberek cserepeik és tégláik közé fúrták magukat, dideregtek a szabad ég alatt, és senki sem fogott lebontott háza felépítéséhez, és senki sem fogott hozzá éppen azért, mert senki sem fogott hozzá, azaz bocsássák meg az akaratlan ismétlést, másképpen szólva: hacsak egyetlen olyan ember akadt volna, aki hozzáfogott volna az építéshez, mindannyian követték volna a példáját. Sajnálatra méltó tény, hogy ebben a században mindany- nyian olyannyira okosok és tapasztaltak vagyunk, hogy nem karjuk ezt tenni, de szüntelenül küzdünk olyan személyiségek megteremtéséért, akik ezt megteszik. Szánalmas képet festett abban az időben és fest ma is ez a közelgő földrengés hírére lebomlott kisváros. S hófehér vattával borította be a téglákat, a gerendákat és a cserepeket, elhamvadtak az utolsó tüzek is, és a lakosság lassanként a megye- központba szállingózott. A vizsgálat megállapítást nyert, hogy az egész fejetlenség egy maszekkal kezdődött, aki furgonján televízióantennákat hozott a városba. Az emberek vásárolták az antennákat, felmásztak a háztetőre, hogy felszereljék, mások meg ezt látva azt mondták magukban: „Vajon mi a fenének mászkálnak ezek az elvtársak a tetőn?” És így gondolat gondolatot, szó szót követett, és eljutottak a rémhírekig, és már elmondtuk hogy onnan hova jutottak. Doncsev Toso fordítása A novellát a Még egyszer a delfinekről című magyar nyelven megjelent elbeszéléskötetből vettük (1973. Európa Kiadó). Renato Guttuso illusztrációja Geo Milev az 1923-as szeptemberi felkelésről írott költeményéhez magyar népköltészetttel rokon hangon keülelbt szófaiok. Ha Miron Ivanov