Szolnok Megyei Néplap, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-15 / 193. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1976. augusztus 15.

Halász

Ferenc

Kínos volt, fölöttébb kínos, akkor különösen, de így utólag sem kevésbé. Az eset az egyéni, mondhatni partizán- kodó módra elkövetett mű- pártolások érzékletes kudarcaként vonult be az életembe.

Ráadásul az eső is zuhogott. Álmosan kezdte, azután szinte egybefolytak a nehéz őszi felhők, s egy halvány fénycsíkot sem hagytak a 'magasban. Az utak sárosak, csúszósak, mintha valami égi mosógép öntötte volna magából a vizet. Szerkesztőségi vendégünket, aki a városka művészeti életéről gyűjtött anyagot, taxival kísértem ki az állomásra. Bár ne sietett volna annyira, hogy elérje a vonatot!

Alighogy elköszöntünk, ültem volna vissza a kocsiba, de a váróteremből váratlanul előllépett hajlott tartásával, előreugró állkapcsával MorgaLa Bálint, aki másfél esztendeje úgy mutatkozott be, hogy ő az ismert másod- hegedűs. A szereplések után másnap délelőtt mindig felkeresett, hogy benne lesz-e a neve a tudósításban.

Szeressétek szegény Mor- galát — szokta ilyenkor mondani, bevezetésként ahhoz, hogy beszámoljon azokról a nagyívű elképzeléseiről, amelyeket a vokális hangzás megújítására dolgozott ki, és természetesen panaszkodott, hogy falakba ütközik, nem értik meg a törekvéseit. Nemrég egy jobban fizető állást sikerült szereznie, és idővel elérte, hogy egyre többekkel került köszönő viszonyba az utcán. Amikor úgy érezhette, hogy révbe és lakáshoz jut, fokozatosan elmaradoztak a látogatásai, és már azokra a találkozókra sem jött el, amelyeket megbeszéltünk. Éreztem, hogy valami rendkívülinek kellett történnie, ha észrevesz.

— Vigyél vissza a központba, föltétlenül beszélnünk kell egymással — szólított meg. Testvériesen átölelt. Elemi erővel tört rám a vágy, hogy kitérjek a diskurzus elől. De az eső zuhogott, a taxióra ketyegett.

— Nem tehetem, haver, megy a vonatom — mentegetőztem egy gyors elhatározással, közvetlen művészi modorban, és inkább három papírpénzzel kifizettem a 25 forintos számlát. Eltökélten indultam a peron felé, hátha kisegít valaki.

— Akkor én sem megyek — és szomorúan nézett a taxi után.

— Mindjárt itt lesz a városi busz — ajánlottam neki.

— Halgass meg addig is, nagyon kérlek — és belém karolt, hogy biztonságosnak

tűnjék a járása. Valami ösztönös céltudatossággal a resti felé vette az irányt.

— Legalább te szeresd szegény Morgalát — indítványozta az egyik sarokasztal mellett. — Senki sem ért meg. Pedig jót akarok. Valami mást. Egy kicsit meg- kavamni az állóvizet a fülekben — fogalmazott némi képzavarral, ami a hosszú feketehajú, bamabőrű, égszemű szomszédiunknak is feltűnhetett, mert ettől a pillanattól kezdve mereven figyelt bennünket, s egy lélegzetvételnyi szünetben fennhangon átszólt a pincér előrehajló válla födött:

— Hiába jó zenész valaki, ha nem tud nyelveket. Nem értik meg. Kava du lange! — kiáltott fel hirtelen.

Morgala rá se hederített:

— De ez még nem minden. Hanem otthonról is kirúgtak. Hát szabad ezt csinálni velem?

Ma már azon a határon ál- tam, hogy no most, rögtön megesik rajta a szívem.

— Ismerlek én téged, Janó — folytatta a feketehajú. Az asztal alól elővett egy ütött-kopott, feketés-színű hegedűtokot, és bizonytalanul bontogatni kezdte. Az ujjait ökölbe szorította, s aztán felénk lendítve a kezét, szétugrasztotta őket. Néhány Ízülete keservesen csikorgott.

— Nem vagyok Janó. De nem baj, csak ne muzsikálj — ismerte fel a veszélyt jó érzékkel Morgala. — Képzeld csak — hajolt közelebb, miközben rángatta a kabát- ujjam. Ügy nézett ki, mintha felnőtt létünkre kispajtások lennénk. — A feleségem az este, úgy éjfél tájban mehettem haza, kihívta a rendőrséget. Arra ébredtem, hogy két rendőr áll az ágy mellett. Jöjjön velünk, és kész.

Ezt a mesét persze nem akartam elhinni.

— No jó. Akkor elmondom úgy, ahogy volt. Előtte egy kicsit fölöntöttem, tudod, ünnepeltünk. Aluszkálok, amikor egyszer csak fölráznak. Ki a fene van itt? — kérdezem. Ne haragudjon, bennünket kihívtak ide, hogy maga üti a feleségét és a gyereket. De azt már látjuk, hogy rosszindulatú bejelentés volt, megyünk is. Elnézést kérünk, művész úr — mondták mind a ketten, b sarkon fordultak. Hohó, várjanak csak! Most már én ragaszkodom hozzá, hogy menjünk.

A feketehajú eddig mereven nézett, de mo6t elkezdett szaporán pislogni. Pontosan úgy, mint azok, akiknek meghibbant a szomszédjuk.

— Űtközben megmagyaráztam nekik a helyzetet, hogy az asszony engem minden áron tönkre akar tenni, és lám, már idáig vetemedett.

A kapitányságon leültettek. Behoztak egy éjjeli pillangót is, először sírt, aztán dú- dolgatott, de én állandóan a feleségemre gondoltam. Megfogadtam, hogy ezt még meg- kesenüli. Nyílik az ajtó, ki lép be? Maga a kapitány. Nyújtja a kezét. Nagyon- nagyom örülök — így fejezte ki magát —, hogy személyesen is megismerkedhettünk. Az incidenssel meg ne törődjék semmit, félreértés volt. Első a művészet. De hogy menjek haza? Nincs nálam a kapukulcs. Hát ha ez a helyzet, akikor kivételesen itt maradhat reggelig, válaszolt a kapitány. így történt.

A szomszéd asztalnál a fekete fiú előbányászta a fekete tokból a hegedűjét és hangolni kezdett.

— Hallgass, te álzenész — féltékenykedett Morgala.

— Kava du? — kontrázott kérdő hangsúllyal a megbántott muzsikus. — No ugye, hogy nem tudod, mit jelent. Mert ez amerikaiul van mondva Én értem. Hát hova menjen az ember, ha nem tudják, hogy mit alkar mondani. Még ha akkora tehetsége is van1, hogy első vadászkürtös lehetett volna.

A pincér leakasztotta a telefonkagylót és felénk nézve tárcsázta a 007-et, nálunk ez a rendőrség száma. A hangosbemondó közölte, hogy mentesítő személyvonat indul. Itt volt az utolsó pillanat. De Morgala belémmar- kolt, s aki őt Janónak nevezte, a fekete legény, az húzta, egyre húzta, majd fürge mozdulatokat téve cin- cogott a húrokon. Az utasak fáradságtól elgyötört arcán némi érdeklődés tükröződött a látványra. A mozgó lépcsőkre sikerült csak felugrani. Hosszan integettek, aztán a raktár felé indultak. A kalauz persze rögtön megbüntetett, mert nem volt semmiféle jegyem. Hogy is lett volna? Ekkor utolért egy hang. A félig nyitott ablakon ét távoli, furcsa, kísérteties hegedűszót sodort a szél az esőcseppekkel. A kalauz pirospozsgás és húsos arcán megrebbent egy mélyen ülő ideg. Mérgesen szétnézett, s arra való hivatkozással, hogy huzat van, az utasok nem kis megdöbbenésére felhúzott minden ablakot az egész szerelvényen. Akik az utolsó, nyitott peronra szorultak, látták, hogy egy sínautó gördül utániunk. S a döcögve guruló, öreg szolgálati járművön — hogyan szerezhették? — vadul dulakodtak egymással ők ketten, a meg-nem-értett művész és a zug-zenész, egy védtelen hegedűért, amelyik mintha magától szólt volna a végtelen sínpályák fölött.

Tasnádi Varga Éva

Játék

Csak nap legyen, csak szél legyen, ha újra jössz majd pénteken, kék csíkokat pingát a fény tárt ablakom tükör-szemén.

Csak nap legyen, csak szél legyen, ezüstből lesz a késnyelem, só és kenyér az asztalon, rigószavad úgy hallgatom.

Csak nap legyen, csak szél legyen tulipánból szőtt réteken, tücsökszekér repít oda, és annak sem lesz ostora.

Bencze József

Este

Alkonyaikor hét csillag fon hold-homályt az égi orsón, felolvad a zsibongó zaj s pereg a fény mint a borsó

Holies Mari

Szeretek egy kislányt szőke Holies Marit, tenyere melege bújtat kiskanárit.

Fészekalj ölére melenget a játék, ajaka kútjára inni eltalálnék.

PARASZTOK

Kajári

Gyula

Kajári Gyula tevékenysége több, mint egy évtizede áll művészeti életünk élvonalában. Szén és krétarajzainak drámaisága, választott tematikájához való hűsége sajátos helyet biztosítanak számára képzőművészetünkben. Szemlélete Tornyai János, Nagy István, Nagy Balogh János szűkszavú igazságához kapcsolja, s mint az ő ihletőjük úgy Kajári Gyuláé is a földdel, kétkezi munkájával ösz- szenőtt ember gondja-baja, sorsvállalása és köznapi környezete. Munkái tükrözik életének állomásait; emberekhez, valamely otthont adó közösséghez, irodalmi élményhez kötődő bensőséges viszonyát. Többek között Ady, Széchenyi inspirálják, a vásárhelyi nagy elődök, akik „egy életen keresztül minden különösebb reklám és szereplési igény nélkül napról napra rendületlenül gyarapították ennek a vidéknek és egész hazájuknak az erkölcsi, szellemi energiáját.” Dunaújvárosban kétkezi munkát végző parasztembereit felváltják a vasmű monstrumának munkásai. Hasonló áhitatos tisztelet, lelkes tűz vezeti ceruzáját amikor a vásárhelyi vagy kecskeméti tanyavilágban bölcs öregek között, vagy a Dunai Vasmű műhelyében rajzói.

Életéről így vall a Nemzeti Galériában 1970-ben rendezett gyűjteményes kiállítása

katalógus előszavában: „1926. december 28-án születtem Ősiben, Veszprém megyében. Apámat nem ismertem, anyám Kajári Zsófia napszámos és mosónő volt. 1935. március 21-én beadtak a menhelybe. Évek folyamán Dunántúl különböző helységeiben voltam kihelyezve. 1941 nyarán kerültem a Herendi Porcelángyárba vés- nöktanoncnak." Először az Iparművészeti, majd a' Képzőművészeti Főiskolán tanult, majd 1954-ben Hódmezővásárhelyre került. 1963-óta évente több kevesebb időt

tölt a kecskeméti művésztelepen, és 1966-tól ugyancsak rendszeres kapcsolat fűzi a Dunai Vasműhöz. 1968-ban volt első önálló kiállítása Veszprémben. Gyűjteményes anyagát a Nemzeti Galéria után bemutatták Hódmezővásárhelyen, Kecskeméten. Munkáival részt vett az első Szolnoki Festészeti Trienná- lén. Rendszeresen szerepel rajzaival, fametszeteivel bélés külföldi országos tárlatokon, a Miskolci Grafikai Biennalen, különböző alföldi tárlatokon. A Szegedi Nyári Tárlaton. 1966-ban és 1974- ben díjazták alkotásait.

A dobost szeretem. Ahogy mozog. Nem tudok rágondolni se, rosszul leszek. Alig sepri a fémvesz- szővel a dobot. Milyen mozgás! Szinte kavarog, vonaglik, ő, de kedves. Mért vagyak én itt? Csak a dobosért. Kellene nekem ez a fénymázas eszpresszó, cirá- dás csempével? Ez a Hubertus? Ez az olajos édesség? De ő, mint egy okasz. Nyelvét is kidugja, néha. Nem igaz. Elszédülök. Ködölök.

Sári ütemesen mozgatta a lábfejét. Háitulpántos cipő volt rajta, kockaharisnya, ómódi ingblúz, kabátka. Falusi szemében elernyedés volt, végtelen odaadás. Követte a pámás sámlin ülő gombóc-alak mozgását. Az szinte vonaglott. Fejét csavarta, oldalt dőlt, rezgieitt, fémlegyezőivel simogatta a dobok és a kislány testét. Slágerek mentek, néha faütőt is használt.

— Anyu, gondolj rám erősen, hogy helyrejöjjek. Elfáradok a dobos keresésében. Csak leng előttem, mint egy tigris, majom, fehér atlétatrikója átvilágít, mint egy hurok, a nyloningen. Szere-' tem a dobost. Szeretem ezt a presszót is, mindent. A szerszámok körül. Hangszóró, huzalok, berezeg a hang — ez a túlvilág, ez a város veleje. Gyöngyház-dobok. Cintányérok. Halleluja. Régen voltam templomban. A kóruson ha álltam, rezgett alattam a padló a harangozáskor. A pap feje látszott lenni, fején kis kör. Fölzengett a vegyeskar. Anyu, a dobos más ember, mint a többi, el kell hinned. Senki se hasonlít rá az otthoniak közül1. Azok csak bambán néztek, hajukat kiszárította a nagy nap, lenszőkék voltak. Ez a dobos fekete. Göndör haja van.

Leállt a zene. A dobos mondott még valamit a zongoristának, aztán leperdült az emelvényről. Biccentett Sárinak — aki odavetette: „Nem érek most rá..De a dobos nem is sietett hozzá. Elment a pult mellett a hátsó ajtó felé. Sári türelmetlen volt, fizetett. A cetlire írni kezdett, sötétpiros fényes tollal. „Ha nem kellek, mondd meg. Itt ülök, szemben veled félórája, a nyelved is alig dugtak ki, röpkén egyszer.

Nem érek most rá, mert ... — mit írjak — az unokabátyám jött föl..Eddig jutott. A dobos jött vissza. Odasúgta: , .Szevasz”.

— Torkomba szaladt a szívem. Fölült megint. Leng, himbálódzik. Jaj, csak ezt ne játszanék, belehalok. Anyu, te is voltál így? Mesélted egyszer, hogy egy fodrász akart udvarolni, aztán. legyintettéi. Az egész ember mozog. Nem (tökéletes? Ez a

Gyurkovics Tibor

Falusi kislány Pesten

szám. Ez a zene. Elmegyek. Nem várhatok itt szégyenszemre, amíg ideül.

A dobos csípőjét is mozgatta, vállát rángatta, har- monikázott a teste. A két nőhöz beszélt, nem lehetett érteni. A csúnya örült, az asztal alatt szóknyájához törölte izzadt tenyerét. Aztán a dobos Sáriinak is odadobta: „Majd a szünetben”. Szünetben.

— Szünetig meghalok. Nézzétek a szemét, a barnaságot. Ilyen dobos nincs a világon. Ilyen ragyogó. Itt a cetli. Fölmutatom neki. Elmegyek. Hogy itthagyom a cetlit az asztalon. Nem tudok elmenni. Jaj. Várok még italán. Apa hogy óvott. Most már mindegy. Nem tudom, hogy is van. Holnap megint elmennék Béla bácsiék, délután 2-ne jöhetne. Jaj.

A zene nagy pemdüléssel véget ért. A dobos az asztalhoz ült. Handafoamdázott két percre, Sári a cetlit apró darabokra tépte, nem kell. Minden jó, csak a dobos legyen a világon. Dezső.

— Azt mondja, holnap nem tud jönni. Hát mit csinál? Erős, dobos-test. Izmos, zömök. Mit csinál? Elmegyek. Még azt akartam mondani...

A zene sejtelmesen súrolta a dobok testét. A dobos viháncolt. Átnevetett a két lányhoz, föléjük hajolt. Azok andalogtak. Az őszhajú zongoristával egy idősebb, vörös, rutinos asszony beszélgetett. Nem voltak ezek kurvák, egyáltalán. „Á, te vagy?” — mondta a dobos és leugrott az emelvényről, egy szomszéd dobos jött be. Sári türelmetlenül várt. A két dobos beszélgetett, ütőkről, dobtestekről. Aztán még egy dobos jött be a Muskátliból, elegáns, sötétzöld bársonyöltönyben. Bólogattak, beszélgettek, mint a diplomaták. Egyikük hátravetette a fejét, úgy nevetett, egész villogófehér felsőfogsora kilátszott. Most inkább kannibáloknak látszottak. Álltak a dobosok. Nézték Sárit, mint egy menyétet. Mind a hárman nézték. Hanyag testtartással álltak és nézték egykedvűen Sárit, mint a pokolban. Bólogatták, mérlegelték. Számítgattak — mikor kerül rájuk a sor. Első lesz a zömök, bejárat, két hónap, aztán ők is sorra kerülhetnek minden különösebb nehézség nélkül. Nézték az ómódi ingblúzba bújtatott lánytestet, futólag, de nagy szakértelemmel. Higgadt dobosok, kézművészék. Sári úgy érezte, csak dobosokból áll a világ. Elegáns, finomkezű, laza testtartású dobosokból. Mosolyukra torz vonás rakódott, a zene zene nélkül is ott vibrált a testükben. Aztán a zömök odahozta az egyik faütőt. Csak a pincér hangját lehetett hallani, többször elkiáltotta „Négyszáz schilling?” Ez hallatszott a zajban. Sári csak sandított a dobosokra, torkában vert a szíve.

— Ha nem jön ide, nem beszélek vele többé.

A két dobos aztán karba- font kézzel állt, a zö- mököt figyelték, aki fölszaladt újra játszani. Imbolygóit. Kidugta a nyelvét. Sári megint mindent megbocsátott. Kontyót kicsit megigazította, lengette a lábát. Ez a ritmus — ilyen nincs sehol. A gyárban se, de falum egyáltalán. A nyaka megmerevedett, lüktetett.

— Anyu — otthon állt a tükör előtt ziláltan Sári, mélyet lélegezve. — Levelet írt haza: Nem tudok hazamenni

Pista temetésére, nem engednek a gyárból. Itt kiéli maradnom a városban. Apa ne haragudjon, ne féltsen. Nagyon sajnálom. — Becsukta a borítékot. Aztán állt, lábizmai remegtek, csönd volt a lakásban. Várt.