Szolnok Megyei Néplap, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-29 / 204. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. augusztus 29. VÁRKONYI MIHÁLY CSILLDGTDLAN A kikor már tudtam, hogy eltévedtünk, azért hülyültem olyan harsányan. — Beigli és hó! Kovácsaié megcsókolja Kovácsot, Barna Barnánét: jöhet a beigli, apu? — Beleéltem magam, nem figyeltem, így történhetett, hogy a jobb elsővel rászaladtam egy kőre. Táncolt egyet a kocsi, s mire egyenesbe hoztam. Mari a kilincset markolászta maga mellett. — Légy szíves .. . állj meg. — Lehunyta a szemét, nehezen vette a levegőt. Egy perc múlva, mikor a bőre megint olyan száraz és hűvös volt, mint rendesen, azt mondtam neki. — És ha nem mennénk tovább? Ha visszamennénk? — A társbérletig, Bamáékkal ? — gúnyolódott. A tévé elé, egy tányér beigli elé? Hova akarsz visszamenni folyton? — Elkapott a düh, felpörgettem a motort és kilőttem. — Láttam, hogy elég rozoga az a híd, mégis rá hajtottam. Aztán éreztem, hogy kiszalad a kezemből a kormány: a kocsi megbillent, leült. Odaragasztottam Marit a saját ülésére, valahogy keresztül préseltem magam az ajtón, hogy lássam is. amit tudtam már. A szétroppant deszkákat, a felgyűrődött sár- hányót. Visszamásztam, megpróbáltam kikecmeregni, de- hát ezt már a Mazda sem bírta. — Ez ügyes volt — nézett rám Mari, előre kell menni segítségért, mi? — Akkor megmondtam neki, hogy eltévedtünk. Mint bajban mindig. Mari most is csak a lényegre koncentrált. — Hát akkor siessünk, hamar esteledik erre, azt írja az útikönyv. — Bírod majd? — tétováztam, —nem lesz semmi komplikáció? — Ugyan, rutinműtét volt, értsd már meg. — És mi lesz a cuccal? — Talán itt kellene maradni egyikünknek. Akarod, hogy itt maradjak? — kérdezte ártatlanul, én meg belesétáltam a csapdába. — Ittmaradnál? — Perszehogy — bólogatott. — Ledekkolok itt szépen, és ha jön két-há- rom marcona rabló, holtomig védem a ... na mit is, ja igen, a te kék pizsamádat meg az én fekete zsorzsett blúzomat. Mert inkább itt döglöm meg, de a jogos pizsamádat megvédem. — Tudott velem bánni. Muszáj volt elnevetnem magam. Muszáj volt odadör- mögnöm neki: hát bocs, kis- öreg, úgy látszik, van férfi klimax is. Tudod, hogy nem úgy gondoltam. És akkor már rendben is volt minden. Egy mosoly. — Ó-ó, nézd, azt a fát. Lefogadom, kétezer éve is így állt itt. — Az a befelé néző, halvány jade-ragyo- gás az arcán. — Tudod, hova kellene jövőre mennünk? Bagdadba, amikor az a hónap van, a Ramadán. Olvastam róla a kórháziban. — Lehet, lehetséges. — És meglengettem a táskát. Ketten voltunk megint, mint három éve minden pillanatban. Mint három éve is. — Emlékszel, akkor mentünk így, amikor átértünk a határon. — Hát igen, pont annyink volt. Azért azóta már vittük valamire. Így lett, hogy mikor leültünk egy földhányásra pihenni, már egészen természetesen simult hozzám. Én meg átfogtam a vállát, végigcsúsztattam a kezem a hátán. Azonnal elemyedt, mint mindig: de mikor egy pillanatra elengedtem, hogy félrehajtsam feje alól a töviskés gazt, felugrott... — Nem... ezt most még nem lehet, hát tudod. Na gyére, induljunk. Megkerültünk egy ritkás facsoportot, aztán már fent voltunk a dombon: szerencsénk volt. Távolabb néhány birka legelészett, mögöttük egy kalyiba állt. Az oldalánál kivénhedt teherkocsi, talán még a gépkocsizás hőskorából. — Van isten — nevettem Marira, — úgy látszik a tenyerén hord minket. Mint tavaly a svédeknél, emlékszel? — Lassan alko- nyodott már, jól kiléptünk. Már közel voltunk a kunyhóhoz, mikor észrevették minket. Először egy magas, őszes férfi lépett ki, valahavolt katonai lemberdzsek lógott sovány vállain. Aztán, hogy hátraszólt, még négyen gomolyogták utána a cserény- szerű alkotmány alacsony bejárati nyílásán. Valamiért mintha izgatottak lettek volna. Arra gondoltam, talán ritkán látnak idegeneket erre. Minden tudásomat összeszedve köszöntöttem őket: meglepődtek. — Te beszéled a nyelvünket? Hogy megértettek és én is megértettem őket, megjött az önbizalmam. — Honfitársaitokkal dolgoztam együtt, két éve — magyaráztam, aztán elmondtam, milyen bajba kerültünk. És hozzátettem azt is: — nem ingyen gondolom a segítséget. Az őszes hajú megrázta a fejét, mint aki nem érti, mit akarok, s a cserényszerű alkotmány bejáratánál lecöve- kölődött sötétbőrű férfi félé nézett, aki félig hunyt szemhéjai alól lustán vizsgált minket. Nagydarab, ellenszenves kinézetű fickó volt, nem csodálom, hogy Mari idegsen hadarni kezdett. — Állapodj már meg velük, az istenért, vagy menjünk tovább, hallod? — Dehát tudtam, hogy a szokások errefelé nem tűrik a sürgetést: úgy tettem, mintha türelemmel várnék. Akkor a sötétbőrű pattintott egyet az ujjával, mint aki azt akarja kifejezni, hogy ilyen esetben mit sem számít a fizetség: és végre elmosolyodott. — Rendben van, majd ő elmegy magukkal — intett a lemberdzsekes felé. — Mondja meg a feleségének, hogy nem kell félnie. Mi kereskedők vagyunk, ezek meg pásztorok ketten. Maguk meg... a vendégeink. — Ki mondta, hogy félek — vágta rá Mari kihívóan, amikor lefordítottam neki, mit mondott a sötétbőrű. Persze, azért félt. — Nem mehetnénk már? — Csak ketten vagytok? — kérdezte akkor a lember- dzsekkes. Egy pillanatra azért megfordult a fejemben, hogy magunkhoz hazudok még kettőt, aki a kocsiban maradt, de aztán az igazat mondtam. Jól megnézett mindkettőnket, különösen Marit. — Messziről jöttetek? M ondd meg nekik, hogy három éve már kifaggattak minket, de akkor legalább, hellyel kínáltak — hisztériázott Mari. — Az isten áldjon meg, hallgass néha egy kicsit — vesztettem el a türelmem. Az őszhajú meg a sötétbőrű erre összenevetett : egy karton cigarettát varázsoltak elő va.lahonnan, odanyújtották felém. — Fogadd el, barátom — mondta az őszhajú. Aztán a lember- dzsekk mély zsebéből egy parfőmös üveget húzott elő. m— Ezt pedig add a feleségednek. Az asszonyok örülnek az ilyen holmiknak. Biztosan bánkódik a feleséged, hogy , eljöttetek otthonról, azért olyan ingerült. Egyszerűen képtelenség volt elmagyarázni a helyzetet, meg hát miért is tettem volna, így csak rábólintottam. — Mert az asszonyok mindig csak otthon szeretnének ülni — folytatta az őszhajú, — a gyerekeik mellett, igaz? — Így van — mondtam, s magamban hálálkodtam, hogy Mari annyira képtelen megtanulni egy nyelvet. De azért már türelmetlenkedtem: mindjárt egészen besötétedik, ezek meg csak kérdés-feleletet játszanak velünk. — Nem mehetnénk? Csak egy kötél kellene. — Igen, igen — bólogatott az őszhajú, de nem moccant, senki sem moccant: álltunk egymással szemközt és mosolyogtunk. — Ugyanis sietünk — próbálkoztam megint. — Már csak néhány napunk van erre, aztán haza kell mennünk. — Persze — bólintott megint az őszhajú, — haza a gyerekekhez. E lfáradtam addigra már ettől az udvariasko- dástól, vagy egyébként is fáradt lehettem. — Nincs gyerekünk. Megyünk erre-ar- ra, ma itt élünk, holnap ott... nincs 'gyerek. Mosolyogtak: de mintha valami megváltozott volna az arcukon. Azt az előbbi, kis tiszteletfélével vegyes kíváncsiságot kemény értetlenség váltotta fel a tekintetükben. Még a sötétbőrű is közelebb lépett, úgy kérdezte: — Jönnek, mennek? Hova mennek? — Tudtam, hogy nem szabad türelmetlennek mutatkoznom, az errefelé sértésnek számít. — Hát csak úgy megyünk. így szeretünk élni. Nem tudunk megmaradni egy helyütt. — Aztán megpróbáltam enyhíteni : hozzáhazudtam egy kicsit. — Majd egyszer. Később. Ha mér... A lemberdzsekkes eldobta a cigarettát, megindult a teherkocsi felé. Csak úgy menet közben szólt vissza, a válla felett. — Hát akkor induljunk. — Felsegítettem Marit a platóra, leültünk, hátunkat a vezetőfülkének nyomtuk, vártuk, mikor kapja el a motort az önindító. Mikor megindultunk, Mari megkönnyebbülten sóhajtott. -• Azt hittem, holnapig itt kell állnunk. Kereskedők ... ? csempészek ezek, fiam, ezzel az erővel persze azt is hazudhatták volna, hogy királyok. — A vállam vonogat- tam, nem mindegy? Meg a fénytelen, sötét eget néztem: az útikönyv szerint ritka erre az eső, de azért előfordul. Egy év múlva váltunk el, amikor bementem a követségre a hazatelepedési engedélyért. Gyerekkorom egy részét Szombathelyen töltöttem. Hétéves lehettem, mikor oda kerültem nagyanyámhoz. Ekkor láttam először várost. Október elején, esőfelhős, vonatfüstös utcákon ballagtam anyám oldalán, végig a védtelen Széli Kálmán utcán, a pompázatos palotákkal szegélyezett Király utcán, hogy nagyanyámhoz jussunk a Rumi utcába. Nagyanyám földszintes háza mögött gyümölcsös volt, és itt még sűrűbb homály fogadott. A körte-, alma- és szilvafák mögött magas, dús orgonabokrok takarták el előlem az eget, és az orgona- bokrok közül magányosan, méltósággal, ölnyi vastag törzsével egy diófa magasodott ki. Másnap már iskolába mentem. A tanító. Körösi bácsi — öreg, szelíd, kövérkés ember — kedvesen bemutatott a többi gyereknek, de azok bizalmatlanul fogadtak. Nadrágom talán kicsit hosszabb volt, mint a többieké, kiejtésem is falusias, ez elegendő a gyerekek között, hogy valakit nehezen fogadjanak be maguk közé. Egyedül ödöng- tem az óraközi szünetben a nagy iskolaudvaron. A többiDONATH GYULA RAJZA Orsovai Emil ELMONDALAK Elmondalak mint egy történetet jövőm falára vésett drámát amit kitár rám a kaputlan emlékezet elmondalak kegyetlen jelenidőben minden mondatot újrakezdve mint férfi megismétli magát a nőben elmondalak hazug önhitemmel vívódóan gyorsítva közben és lefojtva vérünk futását ereinkben elmondalak ember-szivárvány minden színében évek esőjén átlobogva életen túl és halálon innen elmondalak tanulságul és példaképpen meztelenséged fölmutatva recehártyám homorú tükrében elmondalak te végső nincs menekvés amit még rajtad kívül mondok az csak éretted-légzés reflex-cselekvés Lázár Tibor HÚS TENYERED HOMLOKOMON Örök zuhanásom nem csillagé, csak ember vagyok s a Föld felé húz a törvény, hogy egy vagyok Veled» s összenőtt koponya-varratok jelzik: élni nem lehet ha naponta nem teszed hús tenyered homlokomra, nehogy elégjen védőpajzs nélküli életem. Fazekas Lajos HIDAK, CSILLAGOK Éj. A levegő tiszta és hideg, a fénynek most nincsen udvara. Hidak, csillagok nézik a vizet; sötét házak. Ballagok haza. A túsó parton neon-lámpasor, reklám villog — fények özöne. Egy dalt dúdolok, szerelemről szól; pár sor maradt csupán s a zene. A vízen fémek fény-hídja remeg. — fény-pillérek hegyén fény-hidak, — a nyugalmat tartják; — o reggelek súlya alatt összeomlanak. Demény Ottó PINCESZER Az ég felé emelt kéz benne a csillogó pohár látom én mint sáfárkodik tőkéjével a gazda aki görnyedve megteremti az ünnep tiszta italát élvén makacs egyszerűséggel a ravaszságot megveti s tudja — nem kell a borba más csak sustorgó must csak őszutói pincemeleg csak pontos figyelem törődés a hordó bársony hamva kő hűvössége korom penész amit a föld és ég megad és az ő boldog fáradtsága hogy emelvén a poharat ne seprő s émelyítő anslag édessége a nyelv alatt de napfény illat íz erő. HAJNÁL GÁBOR ek labdáztak, fogócskóztak, és az én szívemet egyre nagyobb keserűség szorongatta. Az októberi esőket felváltották a novemberi ködök, aztán jöttek a deres, havas téli napok. Az iskolaudvar hatalmas gesztenyefái lehullatták barnapiros leveleiket, a szikár ágakon zúzmara ezüstlött. Már nem lehetett az udvaron futkározni vagy rongylabdát rúgni, beszorultunk a folyosóra. Ott járkál- , tam én is tízóraimat majszolva a folyosón. De legszívesebben a félemeleti lépcső- fordulón álldogáltam. Ide nyílott a földszinti szertár felső ablaka, s ezen keresztül leláthattam a szertárba. Egy alkalommal, mikor éppen belefeledkeztem a számol óállványok, mérlegek, üvegek, kitömött madarak különös világába, meghallottam magam mögött Fehér Pista hangját. Engem utánzóit, kiejtésemet, félszeg mozgásomat. Elöntött a méreg, hátra fordultam és rákiáltottam: — Hagyd abba! Fölényesen végigmért: — Én?! Te nyápic! Vékonycsontú gverek voltam, gyengének tartottak. Fehér Pista jó egy fejjel nagyobb volt nálam, keménykötésű gyerek, tekintélye volt az osztályban. Szó nélkül nekiugrottam Fehér Pistának, átkaroltam és pillanat alatt lerántottam magammal a földre. Ott hemperegtünk, a gyerekek körénk sereglettek, bíztattak, tüzeltek bennünket. — Összetörlek! — kiáltotta többször is Fehér Pista. Láthatóan váratlanul érte, hogy nem bír velem. A harag és sértettség felfokozta erőmet. Aztán nekizuhantunk az ablaknak az kitört, és már lent voltunk a szertárban. Indulatomban nem éreztem fájdalmat. Talán lábunkkal rúgtuk be az ablakot. Tény, hogy lent tovább birkóztunk. Az éktelen lármára előkerült Kőrö6i tanító bácsi, kinyitotta a szertárt. Erre elengedtük egymást Pistával; szégyenkezve feltápászkod- turik. A mérkőzés döntetlen maradt. Aznap bezártak mindkettőnket. Az egyik padsor szélén ült Fehér Pista, a másik padsor szélén én. Körösi bácsi fel és alá járkált a padsorok előtt, s ezenközben felháborodva magyarázott a verekedés helytelenségéről, meg a kárról, amit a szüléinknek okoztunk. Mert meg kell fizetni a kórt, hangoztatta. Fehér -Pista motyogott valamit a tanító prédikációjára. Én konokon hallgattam. Nem éreztem magamat bűnösnek. Ültünk a padban, egymásra néztünk, sötét, gyűlölködő tekintettel. Egy órával később szótlanul, egymás mellett bandukoltunk hazafelé a sötétedő utcán, hátitáskánkban ott lötyögtek a könyvek. Fehér Pista egyszerre elővette színes üveggyolyóit és mutogatni kezdte. Megálltunk és ösz- szehajoltunk a golyók fölött. Másnap már e^vütt játszottam a gyerekekkel.. Barátom is volt már: Fehér Pista. Az első osztály befogadott.
