Szolnok Megyei Néplap, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-20 / 197. szám

IX

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1976. auguutus 20.

K

is János, az ügyeskezű. nyílt tekintetű árva gyerek megtetszett Dani bácsi' nak, a vízmesternek. Maga mellé vette figu- ránsnak, a négy elemijével. Nagy ünnep volt. Űrnapja, vagy István király. Kinek ér odáig az emlékezete. Még a régi világban volt. A kubikusok azt mondták, ők dolgoznak, mert keresni akarnak. Igen, de nincs előttük szintezve a terep. Addig egy fél ásónyomot se tudnak előre menni.

Dani bácsi megkérdezte a • figuránsoktól:

— Ki lesz. aki feláldozza az ünnepet?

Senki nem állt elé. Dani bácsi maga is szenvedett, mert hívő katolikus volt, és eszébe jutott a parancs, hogy az Űr napját megszenteljed. De volt egy még nősebb parancs: a kubikosoknak keresniük kell.

Senki nem áll elé — mond' ta magának Kis János. Dani bácsi szomorú szakálla hor- nyadozva rezgett. Csalódni kell az emberekben.

Kis János erre-arra nézett, a földet nézegette. Azt hiszik még, hogy akarok valamit — s állt a helyén, égett a talpa.

— János fiam — mondta Dani bácsi, felszólította, kérdezte együtt.

Kis János hallotta benne a biztatást. Megbdccentette a fejét, s megkönnyült a lelke.

A többiek úgy néztek rá, mint az árulóra. A mozdulatlan pilláik alól néztek úgy. A kocsmában összedugták a négypolgáris fejüket s azt mondták1 — Szolgalélek.

Kiss János Dani bácsi mögött baktatott. Vitte a műszert. meg az állványt. Fölkapaszkodtak a gátra.

— Azt hinné az ember, hogy abban a négy polgáriban tudományt töltenek a fejbe — mondta Dani bácsi, előre beszélt, maga elé. Kis János meg hátul baktatott a keményre taposott keskeny földúton. — Mert hogy a tudomány nehéz dolog, lefele kellene húzza a fejet. Ezeké meg inkább felfelé száll, a többiek fölé, akár a luftballon. Urizálni, azt tanultak ezek. sárga kesztyűvel a markukban handabandázni.

Így eldörmögte a magáét Dani bácsi. A figuráns meg mögötte baktatott, s azt gondolta, hogy ilyeneket neki az öreg még sohase beszélt. Ilyen bizalmas beszédeket.

— No, ide bemegyünk — mondta a vízmester, ahogy a bátori gátőrházhoz értek.

A gátba falépcső volt be- lecövekelve. A hátsó kiskapuhoz vezetett a falépcső. A kiskapunál pirosfejű dáliák nyíltak. Sárga volt a ház, belesüppedve a földbe. Az ablakban mosolygott a piros muskátli. A szilvafák kéken mosolyogtak, mintha az égbolt nézegetné magát bennük. A két hárs két árnyéka beterítette az udvart. A nap lefelé szállt, s az estike illatozott

Az öreg gátőr kijött a házból. megállt a vízmesterrel szemközt és tisztelgett.

— Hunya Mihály, gátőr a hármas számú őrháztól alázatosan jelentkezem. A járáson minden rendben. Mai nap a töltésen felverődött hajtásokat irtottuk.

A vízmester morgott valamit és legyintett. Aztán elindultak a házba.

Kis János az udvaron várakozott. Neki támasztotta a

méterfának az állványt, s letelepedett egy tuskóra.

Letelepedett, nézelődött. Unta a tétlenséget, hogy csak ül. Meglátott egy fűzhajtást zölden virítani a rőzsekazal- ban. Azt kihúzta- Azt faragcsálta. Szeretett faragcsálni. Faragcsálni és semmire se gondolni.

Előbb lecsapta a levélkéket. Aztán lecsapta a vastagjáról a vékonyát. Aztán a bicska nyelével elkezdte kopogtatni a kérgét,

A szőke lány kijött a kertből. A gátőr lánya. Vállán volt a kapa. Vállán volt a vastag szőke fonata.

— Mi lesz abból? — kérdezte a szőke lány.

— Ebből?... — A legény felnézett. Felnézett és zavart volt a pillantása. A mosolya piros volt, mint a féláfflom.

— Ebből... síp. — Nem mert mégegyszer fölnézni.

A szőke lány ott állt, s nézte hogy készül a síp. A vastag szőke fonata a vállán nyugodott, meg a kapa is a vállán nyugodott.

Kis János nyelvet faragott a sípnak, aztán készen volt.

— Hadd fújjak bele — mondta a szőke lány.

Kis János felnyújtotta a sipot és a szőke lány belefújt. A szőke arca behup- padt. Két kerek lyuk lett a két arcán. Akkora vékonyát szólt a síp. a fül majd berepedt.

A szőke lány elnevette magát.

A legény szintén nevetett. Kicsit a földet nézte és nevetett.

— Maga a Jani? — kérdezte a szőke lány.

— Honnan ismer?

— Ott lakik a révházban.

A legény ült, a szőke lány

állt. A szellő a hárslevelek közt bújkált.

Aztán a legény felbökkin- tett fejével a sípra:

— Azt magának adhatom.

— Köszönöm — mondta a lány. Vékony ujjaival markába zárta a sípot.

A gátőr és a vízmester kijöttek a házból.

A lány elköszönt a legénytől. Azt mondta:

— Jó estét.

A legény is azt mondta.

A lány vitte a vállán a kapát, meg a vastag szőke fonatát. Meztéláb lépegetett átal az udvar gyepén. A barna lába szára hajladozott. Ujjai belefészkelődtek a tenyerébe. Vitte a sípot a markában.

A gátőr és a vízmester

egyenesen a legény felé tartottak. Nézték őt és jöttek feléje.

Mit akarnak velem — mondta magának Kis János.

A műszer miatt jöttek Kis Jánoshoz. Dani bácsi mindjárt fölemelte a szomszédos tuskóról. ahová figuránsa helyezte. Közben meg beszélt, hogy bekötő út merre jön.

A gátőr oda-odanézett a legényre, ki belső parancsot érzett, hogy most fel kell állnia és meg kell mondania a nevét, csak az zavarta, hogy Dani bácsi közben a bekötő utat beszélte. Végül mégis fölállt, készülődött a bemutatkozásra.

— No persze, a kisszógám — vette észre magát Dani bácsi. A figuráns és a gátőr kezet nyújtottak.

— Már a bölcsőben vízügyi szolgálatra termett — nevetett Dani bácsi.

A gátőr is elmosolyodott.

— Nofene.

Kis Jánosnak is elfutott kicsit a szája, kicsit illető- dötten.

— Maga úgyis mén Csör- bölyre, mert hogy eleget ugrált Bátoriban, ott ellesz, amíg él, itt meg ugráljon egy fiatal.

E szavakat Kurinszky tanácsos úr mondta a minap a bátori gátőrnek, most a vízmester ironikusan idézte a gátőr iménti elmondása után.

A gátőr a legényre nézett: már talán meg is van az utód. De hamar. Arcára ráhajolt az árnyék. Tán a hárs árnyéka. De inkább a szívről lopakodott fel az arcra.

A legény érezte a hűvöset a gátőr szeméből feléje áramlani.

Az ünnep hajnala odaki virradt rájuk a nádasban. Kis János vállalta, hogy bemegy a dudva közé a léccel. Mert oda be kellett menni. Itt máskép mérni nem lehetett. Ahogy ment, térdig elmerült a sárba.

— Fiam, nádpallót vágunk — mpndta Dani bácsi. Csapott is le mindjárt a sarlóval egy kévére valót

De Kis János meg ment.

— Á, jó lesz az ...

Térdig ment a sárban.

Megfogózott a göcsörtös fűzek aláhajló ágaiban. Az inge ázott volt, rátapadt a hátára. A hajnali lég kövér vízcseppektől volt súlyos. Egy helyen a sárnak nem érezte a fenekét. Már a combját körülkerítette. Nem tudta kihúzni a lábát.

— Állj meg, állj meg!

Kis János megkapaszkodott a kákában, mely csomósán. zsombékosan nőtt.

Dani bácsi maga elé hají- gálta a nádat, pallónak.

— Megkergültél? Tűntek el itt már emberek!

A legény vigyorgott, s kimászott a pallón.

Eztán ahogy léptek előre, nádpallókat raktak maguk elé.

Elérték a vizet. Ott ladikon dolgoztak. Kis János vigyázott, hogy be ne merüljön jiagyon az a léc az iszapba. Dani bácsi azt mondta: vigyázni kell, mert akkor az emberek nem keresnek.

Kis János homlokához szorította a léc felső végét, úgy szilárdan állt, nem imbolygóit.

Amikor így a homlokához szorította, olyan volt Kis János. mintha gondolkozna. Olyan volt, ahogy nézte a vizet. A víz mozdulatlan volt, mint a zöld nyugalom.

Dani bácsi kétszer szólt Kis Jánosra:

— Tovább!. •.

A ladik mind beljebb járt a nádi utakon. Kúszott a víz felett hangtalan. Csak a folyondár surrogott, midőn szétnyílott a csónak orra előtt és rátapadt az oldalára. A víz felett reszketett a hajnali félálom.

Dani bácsi semmit nem mondott többet. Végezték a munkájukat.

A

ztán felkelt a nap. Gazból tüzet raktak, szalonnát früstököl- tek. szárítkoztak. A munkával jó- szerint készen is lettek. Dolgozhatnak a kubikosok, nekik meg kezdődhet a vasárnap. Dani bácsi váratlanul megkérdezte: — Aztán az a kislány húz-e hozzád ?

— Nem tudom én azt — mondta Kis János, forgatta a nyársat.

Dani bácsi szakálla csendesen mozgott. A falat a szájában egyik oldalról járt a másikra. Nézegette, atyai szemmel körüljárta a legényt.

— Na, holnap bemegyünk a városba, keresünk valami tisztességes öltözéket rád.

— Rám?

— Így nem járhatsz a lányokhoz.

SZEBERÉNYI LEHEL

Szerelem születik

ILLYÉS GYULA

Mákgubók

Szemelte, érlelte a mák fekete sok gondolatát.

Most zörgeti, már zörgeti.

A szél segít neki.

Rázza — mily ős csönd ellen ő? — mint csörgőjét a csecsemő; füleli, újra csörgeti.

A szél segít neki.

Jogar, mellyel király legyez; kézigránát, még fanyeles; szenteltvíz-szóró, hinteni —

A szél segít neki.

De volt gyümölcsünk is a mák, tiltották pedig az anyák.

Vágtuk a kontyos koponyát fakardos katonák.

Épp mert csak lopva lehetett, nyitogattuk a fejeket; faltuk a fekete velőt, ifjú emberevők.

Itt van a nyár, érlel a nyár, zörgeti főnket a halál; füleli, mivel van teli —

A szél segít neki.

Nyár

van.

_____ Suihogo

f

utással sok zápor vert végig a tájon. A parkban fényes és tömött a pázsit. Szinte hallja az ember a herse- gést: ... a tehén az árokparton az ilyen tömött fonatú füvet a nyelvével előbb fél- renyalábolja, majd tejillatú szoszogással letépi. Mezítláb jó simogatni az ilyen szőnyeget Távolabbról, a felemelkedő párákkal idáig terjeng a frissen levágott fű keserű, hűvös illata. Arrafelé lépdelek. Egy öregember kaszálja a füvet,. Nyomában feketerigók ugrándoznak — akárcsak a sízánitogató paraszt után a varjaik —, és szedegetik a pucéran maradt rovarokat. Megállók. Az öreg lassan, nyugodtan dolgozik. Beletartozik a tájba észrevétlenül, mint a jegenyehajlon- gás az ég aljában. A park járókelői közül senki nem figyel rá.

Nézem az öreget. Már oda is köszönök neki, de nem vesz észre. Csak lendül balra erősen, aztán erőlködés nélkül hajlik vissza jobbra egy pillanatra; a lendület magasán, úgy tetszik megáll, és akkor újra lesuhog a nyugalom e szép mozdulatra.

Időnként megáll- Előveszi a fenőkövet, és valahová máshova nézve egy-egy pillanatra, végigkongatja a követ a zöld kaszaélen, amelyre rátapadt a fű ..

Szinte oda se néz, úgy végzi ezeket a mozdulatokat is, komoly élvezettel.

Áll, hajlik, kicsit meggörnyed az ember a tájiban, a nap alatt — évszázadok óta —, és végzi pontosan és rendületlenül ugyanúgy ezt a mozdulatot, oly megbízható ritmussal, ahogy a szív rugdal.

Elém lebbenakép. A füvet kaszáló férfi mögé lép még egy ember. Az is kaszál. Ugyanúgy mint az előző. Nem téveszti el a mozdulatot. Nem siet jobban és nem marad le. Mint ahogy általában minden szív körülbelül ugyanannyit ver. Most kettejük mögött feldereng egy harmadik alakja Aztán a negyediké. Egy sor. Már végtelen sor. Ki tudja, ki zárja be, azaz ki volt az, aki kezdte a sort? És hol van az az árterület, az az urasági rét, szikes bógáncsos lapos, ahonnan e mozdulatnak a hulláma idáig verődött.

S most belém kalapál valami lelkes aggodalom. Nézd meg jól, úgy nézd ezt a mozdulatot, mint valami irdatlan messzeségből átadott stafétát .. ► Ez a mozd ulat az idők végtelenségén át jön, mint a fény hullámai, és tovább adódik, tovább terjed, bágyadva is tovább él majd.

Amíg ember él, megmaradnak — ha csak úgy is, mint a kivesző nemes madarak tétova számyverései —, megmaradnak ezek az ébrenlét előtti állapotunkból, történelmi tudatalattinkból fel- felrángatódzó mozdulatok. Mindig lesz egy park, ahol majd egy-egy nyugalmas lelkű, kimunkált mozdulaté szép öregember — csupán jókedvéből levágja a park füvét. Mint a húsvéti locsolás, a betlehemes játék, úgy marad meg áhitatos őrizetbe véve. felszabadult izmaink emlékezetében az emberiség néhány olyan mozdulata, mély a munka igáját, a munka rabszolgaságát jelentette.

Nem is olyan sokára, már nem azt a kertészlegényt veszik körül a bámészkodók, aki masinájával nyírja a park füvét Egy nemzedék- nyi idő sem kell, és ünnepi sporttá válik a kaszálás, férfipróbává az erő, a szívós türelem gyönyörű tempójú atlétikájává ahogyan a japánoknál, mongoloknál a nyillövés. Vasárnaponként falun-városon a színéktől

lángoló parkokban tolongó tömeg veszi körül a pázsitot, melyen éneklő izmú férfiak a rituális táncok komolyságával és a népi babonák-játékok kópéságával vegyes arokifejezéssel aratnak. S a fiatalok és felnőttek közül senki nem veszi már akkor komolyan, hogy ez a mozdulat, mely oly irigylésre méltó erővel és ritmussal fonja körül a szálegyenes barna férfitesteket, valamikor összeharapott szájjal végzett állati vonaglás volt; hogy ez a mozdulat valamikor az uradalmak ezerholdas gabonatábláinak léngtengeré- ben elevenen pörkölődő cse- nevész, szikár feketévé sült emberbogarak heteken át tartó tizehkettő-tizennégy órás rovarrá ngatódzása volt. Másztak sorban, hosszú sorban egymás után a fekete bogaraik, s állati zsibbadtsá- gú végtagjaik szabadulni próbáló rángatózásaiban ott villogott a kasza — ez a gyűlölt ívű félhold, amelynek szemvakító hegesztőláng su- hanásait tíz órán át nézték. Ki gondol majd néhány évtized múlva arra, hogy élt élt szeretett volna élni e"" kipusztult népfaj, az indiánok, a mayák sorsára juttatott, az uradalmak Óceánjának apró szigeteire szorított fajta, a béresek, zsellérek, summások. taksások, arató- cséplőmunkások, marokszedők, egy sajátos nomád nép, mely laza törzsekben kószálta ezt a szuronnyal tarlózott országot. — Élt élt szeretett volna élni egy emberfajta, amelynek ez a mozdulat ez a szörnyű gúzsbagörcsölt szomorú vitustánc volt a létformája. ezzel a nyomorúságos mozdulattal kereste a falatot ez volt itt a tájon a bölényűző indián hajszája, a fókát vadászó eszkimó szigonyvetése, a maláj! gyöngyhalász mély lélegzete és a volgai hajóvontatók istráng- bafe&zülése.

Minden faluban hagyjatok majd meg néhány kaszát, a marokszedők sarlóit egy-egy kapát, a bányászok csákányait a favágók baltáit, a koraszülést okozó gömyesztó mosóteknőket: — az eszelős fáradtságot és igavonások emberi formáját; a szerszámokat, melyeikkel betörték, csenevésszé tették azt a szép- álmú emberfajt, amelynek arca-lelke a népművészet motívumain virágzott csak ki igazán.

Csináljatok majd egyszer múzeumot azok ból a villa - nyelekből, amelyeket a béresek sebes tenyere csiszolt üvegflényesre. Gyűjtsétek össze majd azokat az istálló- ajtófélfákat, melyeket a nekitámaszkodó kocsislegények homlokai dörzsöltek gömbölyűre. Gyűjtsétek majd ösz- sze a katonaládákat, melyek két világháborút jártak be, és leltározzátok föl a szív- szomaríitóan nyomorult ki6 kacatokat, egy cselédember minden istálló-otthoni és lö- vészárokba vitt meghitt vagyonát. Gyűjtsétek Ö6sze majd a kenyórsütő-lapátokat, a rozskenyerek kora hajnali dagasztóteknőit, a balták, kapák, kaszák nyeleit. Gyűjtsétek Ö6sze a régi szerszámnyeleket, ha kezet akartok szaríitami azokkal, akiknek jogutódjai vagyunk a boldogságigényben.

Gyűlnétek ^r,;

nyeleket, a mi ereklyéinket, a szerszámnyeleket, melyekről még ma is süt, parázslik, fényesen ragyog siók-sok nemzedék erős, szigorú, kétségbeesett és biztató kézfogása. Állítsuk ki ezeket az ereklyéinket — ha csak jelképesen is — mindenütt és mindenkinek hozzáférheti módon, életünk keresztútjain, S időnként szorítsuk me§ keményen ezeket az ereklyéket. Nagy szükség van rá.

BERÉNYI FERENC RAJZA