Szolnok Megyei Néplap, 1976. július (27. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-25 / 175. szám
4SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. július 25. W Italában kéthetenA te meglátogatta szüleit. „Csókolom, jöttem!” — viharzott be most is. Szokásához híven rövid félórára, vagy röpke tíz perces villámbeszélgetésre. „Laci?” — kérdezi anyja, de ez a kérdés lassan már (konvencionálissá vált, mert Éva lánya legritkábban toppant be férjével együtt. Laci most nem ér rá, oda van, dolga akadt, majd a hétvégén eljövünk együtt. Persze, ezekből a hétvégi „eljövünk”-ből legfeljebb kéthavonta lett valami. Pedig itt laknak a város másik felében, igazán csak 5—6 perc villamoson .. . Éva meglepődve áll meg húga szobájának ajtajában. „Szia!” — köszön Katinak szórakozottan, tekintete kör- bekószál. Anyja mögéje lén, sejtelmesen mosolyog. „Szia!” — örvendezik Kati és élvezi nővére meglepetését, anyjára néz, majd újra Évára: — Klassz, mi? Tegnap rendeztük be. — Állati jó ... — suttogja Éva és tekintetét még mindig fogva tartja a modern, elegáns bútorokkal berendezett szoba képe. — Mikor vettétek? — De talán nem is figyel a szavakra, bár hallja, hogy befizettünk ... OTP ... húszezer ... törlesztés ... A látvány megdöbbenti, hitetlenül bámulja a foteleket, a csillogó szekrénysort, a rekamiékat, a süppedős szőnyeget, a tündöklő csillárt. — íróasztal? — csodálkozik őszintén, s mellette a bizzar alakzatú állólámpáról eszébe jut, hogy Laci állandóan dünnyögi, nem jó a mennyezeti világítás, mert mindig maga elé árnyékol, ha az asztalnál ülve dolgozik. De még nem bírták kiszorítani, hogy pont egy asztali lámpát vegyenek. — A tied? — kérdezi visz- sza. Kati vidáman, önfeledten bólogat, hogy már rég megígérte apu, még tavaly ... Közben a szekrénysor egyik rekeszébe nyúl, mozdulata nyomán lágy ritmusú dallam kúszik elő, betölti a szobát. — Ezt is most vettük! — lelkendezik Kati és fölterpeszkedik a reka- miéra. — Haláli klassz magnó, mi?! — Csak nem nyertetek a lottón? — kérdezi Éva, s hangjában, bár vidámnak erőlteti, mégis átüt valami furcsa kedvetlenség. — Apád is, én is jutalmat kaptunk, meg volt egy kis pénzünk a takarékban, tudod ... Persze, hogy Katinak. Elvégre nagylány már... a barátnői, akik ide járnak hozzá ... Kati nem nyugszik és mindenképpen dicsekedni akar; miközben anyja magyarázkodik, leperdül a re- kamiéról, szélesre tárja az egyik szekrényajtót és egy műszőrme bundát akaszt le. — Na? — tartja maga elé és szeme csillog, ragyog a gyönyörűségtől. — Milyen? — Szép. — feleli a nővére, de nem mosolyog. Nem örül, kedvet ront kedvetlensége. — Drága is, biztos. „Nem olyan nagyon — jön a válasz ajakbiggyesztve — ha látnád, hogy a többi csajnak mije van, milyen cuccok. Ez ahhoz képest...” Éva, mintha könnyű szédülést érezne. A bundát nézi, s arra gondol, milyen jó lenne, ha ők is vehetnének. De nem lehet. Szorítanak az OTP részletek, az albérlet is nehéz százasokat jelent havonta, most különösen, hogy a fűtést is fizetni kell. Majd majd — hárítgatják Lacival közösen, egyik hónapról a másikra a cipőt, az öltönyt, a szoknyát — most elvisszük a tisztítóba a tavalyit, jó lesz az is. Kati pedig az ajkát biggyeszti: nem is drága! — Jó neked — csúszik ki a száján. Húga dicséretnek veszi, tovább lelkendezik. Anyja azonban többet ért belőle: „Megadunk neki mindent, csak tanuljon a büdös — mondja lagymatag bosz- szúsággal — amit csak kiejt a száján.” Tamási István az IRIGY — Miért? — kérdezi Éva hűvösen, s talán megrovóan. A tíz évvel idősebb testvér, a már asszonnyá komolyodott nővér számonkérésének tűnt ez. Aki kishúga dolgait már fenőttként bírálja. — Miért-miért? — vono- gatja vállát anyja. — Mit tudom én! Mert telik rá, hál’ istennek. A modern, vadonatúj bútorokkal berendezett szoba képe hirtelen elmosódik Éva tekintete előtt. Az olajkályha helyett vaskályhát lát, a sarokban egy öreg festett szekrényt, kopasz padlót, középen asztalt pár- názatlan székekkel és sültkrumpli illata lengi be a széngázszagú meleg szobát. Apja borostás arccal, leszegett fejjel ül és eszik. A mennyezetről sárgás fényt vet arcára a villanykörte. „.Kéne, persze, hogy kellene... De értsd már meg kislányom, hogy nem lehet. Kibírod még ezt a telet a régi télikabátodban. Nem nőtted ki, ezt ne is mondd!” Apja szótlanul eszik, nem szól közbe. „Azt sem tudom, hogy osszam be a pénzt, ne nyagassál már!” Látja magát kinőtt, kopottas télikabátjában, divatjamúlt, kitaposott cipőjében. Amikor elutazik a kollégiumba, anyja titokban megdugja egy ötvenessel: „Nincs több, de apád ne tudjon róla!” Egy hónap múlva viszahozza az ötvenest. Szorongva gyűrögette nap mint nap a zsebében és nem bírta rászánni magát, hogy elköltse. Anyjának könny szökött a szemébe, de visszavette az ötvenest: „Nem is tudod — mindta hálásan, keserűen — mennyire kell most itthon.” Nyári szünidőben elment dolgozni egy gyárba. „Majd amit keresel — biztatta anyja — abból őszre beruházkodol, jó?” Tíz év suhant el, most Kati pont olyan idős, mint akkoriban ő volt. Mintha káp- rázna előtte minden. — Hová mész? — figyel fel arra, amit húga mond. — Németbe. A nyáron a sulival. Két hétre. Képzeld el... — Mibe kerül? — kapja tekintetét anyjára. Az tétován vonogatja vállát, hogy talán... de nem is tudja. Meg aztán nem is érdekes, hiszen megkereste rá a pénzt Kati. Odavolt a nyáron dolgozni. — Látom rajtad — komo- rodik el kisvártatva —, hogy nem tetszik. Azt hittük pedig, hogy örülsz, ha majd meglátod... — Örülök, anyu... — dünnyögi, de félrefordítja a fejét. „Ugyan, most mit játszod meg magad... — nyelvel húga és igazát érezve folytatja: — én mindig örültem, ha te kaptál valamit... Csak azt ne mondd már, hogy te nem kaptál meg mindent anyuéktól, míg otthon voltál?” A csend közéjük ékelődik. — Miért vagy ilyen irigy, kislányom? — szólal meg anyja szelíden. — Hiszen a testvéred! Sajnálod tőle? Neked is megadtunk mindént, az utolsó fillérünket is rád költöttük ... Inkább nélkülöztünk, csak hogy neked meglegyen ... Fejét rázza, tiltakozni akar: nem, nem irigyli Katitól a bútort, a szőnyeget, a csillárt, a magnót, a bundát, a külföldi utazást, csak valami fáj. És erről nem tehet. Ahogyan arról sem, hogy mindezt ő nem kaphatta meg, de ezért nem is hibáztat senkit. Ám a fájdalmat, legalább azt, engedjék meg neki. — Mert irigy vagy! —szúr belé a húga. — Pedig, ha tudnád — ágaskodik fel anyjában is a sérelem — hogy megvontuk magunktól azt, amit neked adtunki... Sültkrumplit ettünk, mert kinőtted a télikabátodat és újat kellett venni. Amikor a kollégiumban voltál, hányszor adtam oda az utolsó százasunkat, hogy legyen zsebpénzed ... Arról nem tehetünk, hogy most jobban megy, hál’ istennek... — Anyu, ne mondd ezt — tiltakozik riadtan. — Amikor dolgozni mentél a szünidőben, amit kerestél, magadra költhetted, ugyanúgy, mint Kati. — Anyu, jól tudod, hogy nem igaz... Hát nem emlékszel? Hónapokig beteg voltál, egyedül keresett apu. Kellett a pénz. — Ne beszélj, magadra költötted. Ugyanúgy, mint Kati. — Kellett a pénz... beteg voltál. Orvosnak, meg a megélhetésre. Kati is akkor ment iskolába. — Sírvafa- kadt. — De először én is pénzt hoztam a házhoz! K ati szavaszegetten ült. Anyja a fejét ingatja: nem emlékszik. Éva készülődik, néhányat szipog, papírzsebkendőjét kabátja zsebébe gyűri. „Aztán jól tanulj!” — biccent húgának és halvány mosolyt kényszerít arcára. Megcsókolja anyját, búcsúzik. Lehet, hogy a jövő héten beugranak Lacival együtt. „De azért... jólesett volna, ha nem felejted el... Nem, nem azért mondom. Csókolom!” Míg a villamosra vár, gondolatai ösz- szemarakodnak. Irigy lenne? Az igazságtalanság mindig megkínozza. De hát ki volt hozzá igazságtalan? A forradalmár tudós Forrailal-I Sf. marxista—leninista elmélethez tántoríthatatlanul ragaszkodó tudós, huszadik századi magyar filozófiai közélet kiemelkedő alakja, Fogarasi Béla nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1891. július 25-én született Budapesten. Azok közé tartozott, akik a századfordulót követő forradalmi fellendülés időszakában ismerkedtek meg a marxista tanítással, kerültek kapcsolatba a munkásmozgalommal. Már egyetemi hallgató korában Lukács György hatására beható filozófiai tanulmányokat kezdett folytatni, s az ő révén 'került kapcsolatba a Szellem- tudományok Szabadiskolájával is. A munkásmozgalommal az első világháború éveiben ismerkedett meg, amikor a Városi Alkalmazottak Országos Szövetségében működő baloldali csoport tagja lett. Ekkoriban lépett be a Galilei-körbe is. Az első világháború vérzivataros éveiben bekapcsolódott az értelmiség körében folyó háborúellenes, antimilitarista mozgalomba. A Kommunisták Magyar- országi Pántjának a megalakulást követően elsők között lett a tagja, s bekapcsolódott a párt lapjának, a Vörös Űj- ságnak a munkájába. Emellett tevékeny részt vállalj a forradalmi szervezőmunkából is. Azok közé tartozott, akik megalakították a Magyarországi Tanítók Szak- szervezetében a kommunista csoportot, s megszervezték a párt értelmiségi és tanítói csoportját is. A Tanácsköztársaság kikiáltását követően a Közoktatásügyi Népbiztosság felső- oktatási osztályát vezette, s feladatának tekintette a felsőoktatás szocialista átszervezését. Részt vett a Marx— Engels Munkásegyetem létrehozásában, s ellátta a társadalomtudományi tagozat irányítását is. Sokirányú hiva- li és oktatói munkája mellett arra is jutott ereje, hogy a Vörös Újság és az Internacio- nálé — a párt elméleti folyóirata — hasábjain népszerűsítse a marxista tanítást. A proletárdiktatúra megdöntését követően menekülnie kellett. Bécsben, Berlinben, majd Moszkvában kutatta és népszerűsítette a marxista—leninista filozófiát, közgazdaságtudományt. Életében a tudományos kutatás és a pártmunka elválaszthatatlanul összefonódott. Írásai jrendszeresen megjelentek a Bécsben kiadott Röpíratok és a Berlinben nyomtatott Vörös Újság hasábjain. Közel egy évtizedig Németország Kommunista Pártja Központi Bizottságának munkatársaként dolgozott, majd a Kommunista Internacionálé központjában végzett munkát. 1933-ban a Szovjetunió Tudományos Akadémiája munkatársa lett, s a következő évben egyetemi tanárrá nevezték ki. Tudományos munkája mellett ez időben is aktívan részt vett a moszkvai magyar kommunista emigráció mozgalmi munkájában, bekapcsolódott az Új Hang című irodalmi, politikai folyóirat szerkeszitésé- be. A második világháború éveiben elsősorban a politikai propagandamunkában tevékenykedett, s jelentős szerepet játszott a magyar hadifoglyok antifasiszta felvilágosításában, nevelésében. Sokrétű tudományos munkásságát a magas elméleti színvonal és a pártos vitakészség jellemezte. Emellett szívesen vállalt népszerűsítő, ismeretterjesztő feladatokat is. Pl. Bevezetés a marxi filozófiába című kötete. A felszabadulást követően hazatért, s hatalmas tettvagy- gyial kapcsolódott be a tudományos s politikai munkába. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban betöltött felelős beosztása mellett ellátta a Magyar Kommunista Párt elméleti folyóiratának, a Társadalmi Szemlének főszerkesztését is. 1948-tól egyetemi tanárként oktatott, majd a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem rektora volt. 1957-ben megszerezte a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetét, elindította, s főszerkesztőként haláláig irányította a Magyar Filozófiai Szemlét. A felszabadulást követően kifejtett sokrétű tudományos munkásságában kiemelkedő helyet foglalt el Logika című müve, amelyben — többek között — kísérletet tett a dialektikus logika kidolgozására is. Behatóan foglalkozott ezekben az években a szocialista kultúra, a tudomány- politika kérdéseivel, a filozófia és a természettudományok szerves kapcsolatának megteremtésével, s figyelemre méltó kezdeményezéseket tett a tudományok marxista osztályozására is. közepette ragadta el váratlanul a halál 1959. április 28-án. Távozása tudományos életünk, filozófiai kutatásunk nagy vesztesége, de művei révén gondolatai ma is élnék, s hatnak.- s. j. BEMUTATJUK Vasarely múzeum Pécsett Pécs, Káptalan utca 3. Emeletes, sárgára vakolt, klasszicista épület. Néhány hete múzeumként világhírű szülöttje, Victor Vasarely, azaz eredeti nevén Vásárhelyi Győző nevét viseli. Az 1930 óta Franciaországban élő képzőművész szülővárosának ajándékozta teljes pályaképét, életművét is felmutató másfélszáz alkotását. Victor Vasarely 1908-ban született. Művészeti tanulmányait Budapesten, a Po- dolini-Vollkmann festőiskolában kezdte 1927-ben, majd a következő esztendőtől Bortnyik Sándor műhelyében tevékenykedett. 1930- ban Párizsban telepedett le, azóta ott él és alkot. Sajátos, összetéveszthetetlen művészi stílust teremtett. Ebben a stílusban a formák és a színek varázslatos összjátéka mindig egy-agy nagyobb látvány-egységet hoz létre, amely az élmény kiindulópontjául szolgál és struktúrája, elrendezettsége révén a részletek felé vezeti a szemet. A körök, a négyszögek, a háromszögek — s ezek a ikristályszem alakzatok és összeálló, egymásba zuhanó, egymásból növő, egymást vonzó és taszító formarendszere — egy-egy domináns szín uralmával, az egyes munkák szinte áttekinthetetlen, s mégis jól érezhető gazdagságát hozták létre. Vasarely a modern ember érzékeny szín- és formavilágához talált stílust. A 68 éves, fiatalos kedvű művész, Pécs legújabb díszpolgára, arcán derűvel, szePlasztikai kompozíciók, képek, faliszőnyegek, a világon mindenütt ismert munkák mében csöppnyi megható- dottsággal lépett a nevét vi- lő múzeumba. A múzeum megnyitója alkalmából rendezett sajtó- tájékoztatón Victor Vasarely hosszan elbeszélgetett az újságírókkal. A többi között szólt arról a szép és sokat hangoztatott elméletről, hogy a műalkotás akkor válik majd teljessé, ha behatol a társadalmi rétegekbe, és közkinccsé lesz, hogy hasson, nevelje a szemet és az érzékenységet. Megemlítette, hogy a múlt század végéig természetes, szép egymásrautaltságban, közösen dolgozott építész, festő, keramikus, s harmonikus épület- együtteseket teremtett. Aztán a XX. század elején felbomlott ez az együttlét, a burzsoázia cirádás keretekbe rakta, szalonjába, ebédlőjébe, vagy páncélszekrényébe zárta a képeket, a szobrokat. Az építész pedig többnyire csak néhány négyzetméternyi szabad felületet hagyott, s udvarias levelet írt, mondjuk Picassonak: készítsen valamilyen dekorációt. Az én elképzelésem más! — folytatta Vasarely mester. — Emberarányú, a mai esztétikai igényeknek megfelelő, színes tömegépületek létrehozása, amelyekben jól érezheti magát az ember, s humanizált, szívet, lelket vidámító környezetre lel. Mert a művészet ma szerintem, a labdarúgáshoz hasonlóan: csapatmunka. Victor Vasarely legújabb terveiről így szólt: — Ha a Pécsi Zsolnay gyár elkészíti az elképzelésével egyező pirogránit lapokat, kompozíciót készít az épülő győri színház két falára. Ezen kívül néhány mondatban beszélt egy Pécsett felállítandó Vasarely alapítvány lehetőségéről is. Harangozó Márta Nadányi Zoltán A vándor meg a tenger Tengert lát a vándor, csudaszép a tenger, belelép a vándor, hátralép a tenger. Lép a vándor kettőt, százat, de hiá\ba, egy lépéssel mindig elkésik a lába. Lép a vándor ezret, a tenger is annyit, hol imént víz kéklett, sivatag aránylik. Megy a vándor beljebb, nem tudja elérni, megy a tenger feljebb, már alig felényi. ...Addig vándorolt a vándor, míg kifáradt. És a tenger addig hátrált, míg kiszáradt. Nyerges András Verses napló O Már értem. Sosem az a baj, hogy úgy éltek, ahogyan éltek. Csakis abból támad zavar, (se zavar valamit takar), ha szavaitok mögé nézek. e Való világra éhezem. Pótszerből van már, elegem. Elegem van, hát ne legyen! (Fájna végül így érni véget, s nem amiért élek, avégett.)
