Szolnok Megyei Néplap, 1976. június (27. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-06 / 133. szám
u SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. június 6| esztelenül nyílt as ajtó, és egy magas fehér köpenyes fiatal ember lépett a kórterembe. Jobb Válláról vadonatúj FED fényképezőgép lógott, a balon kis táskamagnetofon himbálózott. Odaült az ágyhoz, amelyen a fehér szakállas. erős mellkasú öregember feküdt Az öreg nehézkesen felült, gyanakodva rápislogott a surrogó magnóra, és az ágy szélébe íogódzva halkan beszelni kezdett — Amikor annyi idős voltam. mint most te. elmentem Szühebátor népfolkelö seregébe. Egy napon hívatott a főparancsnok: „Nehéz feladatot szerelnék rád bízni. liehet. hogy nem térsz vissza. Életed árán is vállalod? — kérdezte. „Vállalom”. gördültem az utcára. Köröskörül nem volt egy lélek se. Csak egy-két kóbor kutyával találkoztam, azok is messze elkerültek. Aztán egy dögevő kutyaíalka kellős közepébe gördültem. Morogva jártak körül, bele-belekaptak a bőrbe, noha vörös pofájukon látszott valami félelem. „Mozdulatlanul kell feküdnöm” — gondoltam, és amikor eszembe jutott a halál, kivert a hideg veríték. Megpróbáltam gurulni, de a helyzetem csak rosszabbodott: a kutyák szakadatlanul ugattak, mire máshonnan újabb kóbor ebek jöttek, úgyhogy a vérszomjas íalka egyre nőtt. Az egyik vörös dög a Jól van — szólt Szüiiebátor.—A népért áldozott élet az igazi öröklét. És az az egyetlen igaz halál, ha ősi nemzetünk fennmaradásáért ontjuk verünke(,.’\ Elindultam Urgá- ba. amit akkor, tudod. a gemirigek tartottak megszállva. A főparancsnok levelét kellett átadnom a varosban működő elvtársainknak. Veszélyes volt az lit: nappal rejtőzködtem, éjszaka mentem. Visszafelé azonban minden óvatosságom ellenére egy ellenséges járőr karjaiba futottam. Elfogtak és kínvallatásnak vetettek alá. Meztelen testemet vízben áztatott marhabőrbe csavarták es nyakig bevarrtak. Az izmaim akkoriban még olyanok voltak, mint a vas: tüdőmet levegővel jól teleszíva, minden erőmet megfeszítve a bőr iszonyú szorításán enyhítettem. Ellenségeim azt gondolták, hogy ilyen kínos helyzetben, majd vallani fogóit. Makacs düh fogott el. „A ti istenetek nem parancsol nekem!” — mondtam. „No majd meglátjuk!” — fenyegetőztek Testem egészen el- ernvedt az erőlködéstől, de a bőr szorítása valamit csökkent. Alkonyaikor azonban erősödni kezdett a hideg, es a vizes bőr csontkeményre fagyott. El tudod képzelni, mit jelent egy erős férfinak magalehetetlenül bőrbe varr- va feküdni? Mi dolog, hogy bepe! etikázzák az embert, mint egy csecsemőt? A fagy ereje egyre nőtt. Ahogy a bőr fagyott, hányásra ingerlő szaga csökkent egy kicsit, de úgy szorított, mint a fogo, már alig kaptam levegőt. Estefelé szédülni kezdtem, zúgott a fejem. „Úgy halok meg, hogy még, nem csináltam, nem láttam semmit” — cikázott át rajtam a gondolat, és a hajam az égnek állt a félelemtől. A húr .reesegett-ropogott fagyas közben, és égető fájdalommal marta a testemet, ahogy összehúzódva erősödött a szorítása. Felfordult a gyomrom, — kiguvadt a szemem, levegő után kapkodtam. Leszállt az éjszaka. A ge- mingek azt gondolták, hogy úgysem tudok elszökni, hát nem siettek tömlöcbe vetni, hanem az őrház mögötti udvarra dobtak. Aludt műiden élőlény, csak a kutyák vonítottak gyötrelmesen. Tudtam, hogy ha így maradok mozdulatlanul fekve, nem érem meg a reggelt. Lázasan kutattam agyamban a menekülés módját. „Bőrbe varrva nemhogy elszökni, de még moccanni se tudok — töprengtem. — Mitévő legyek?” Azt eszeltem ki, hogy megpróbálok az oldalamra fordulva gurulni. Csakhogy ez nehezebbnek bizonyult, mint hittem. A kéz segítsége nélkül gurulni nem is olyan egyszerű dolog. Néhány fordulat után Újból elfogott a szédülés, rárajött a hányás. Pihentem egy kicsit, hogy összeszedjem magam. Elgémberedett testem felmelegedeit, lassanként hozzászoktám a forgáshoz, és kisvártatva már szakadt rólam a verejték, ahogy, vonszoltam magam. F og simát összeszorítva ki-. LODONGIN TÜDEV:* Boldogság egész életemet harcban töltöttem. A forradalom után a határt védtem, harminckettőben részt vettem az ellenfor- radalomi zendülés leverésében, harminchéttől kezdve pedig megint csak határőr- szolgálatot teljesítettem. Életem akkori folyását Ulamba- jar író is megírta az egyik könyvében... Aztán ötven évi szakadatlan szolgálat után elbúcsúztam a fegyverzajtól, pihen a dobhártyám... Van egy veled egyivású- fiam is. De már tíz éve rám se nyitja az ajtót... Most, hogy szállásom, éte- lem-italom és nyugalmam megvan, már békében megpihenhetnék. De legyőzött a korom, elgyengültem, és én, aki valaha annyi embernek segítettem, most egy fabatkát se érek. Ez az egy szomorít csak, fiam, meg-----... az. hogy vénségemre k órházba kerültem. Az öreg elhal gatott és elgondolkozva a mennyezetre függesztette a tekintetét varrásnál a bőrbe mélyesztette a fogait, és dühösen kurrogva kiszakított egy darabot. Fedetlen combomat égette forró leheletük, ahogy csaholtak. Valamelyikük be- lémmart Még kapálózni se tudtam. Vigyázva, hogy a lyukon át ismét meg ne harapjanak, újból gurulni kezdtem, mire a felborzolt szőrű őrjöngő kutyák visszahőköltek, de aztán megint támadtak. „Mit tegyek, hogy ne a kutyák torkában leljem halálomat?” — gondoltam. Ekkor reccsenés hallatszott és a húsomba beléhasított a fájdalom: most a váltamat haraptál! meg. Karomból csurgóit a meleg vér. Ugyanakkor a kezemben valami hideget is éreztem; megmozdítottam, hogy megnézzem, hat látom, a bőr varrata felszakadt. Kiszabadította a kezem, és a földön kotorászva egy nagy követ találtam. Ahogy elhajítottam, az egyik kutya vinnyogva nyüszített. Jobb kezemmel új kő után tapogatóztam, és nagyot kiáltva kci- zibük vágtam. No ha siketül támadó kedvüket egy kissé lehűtenem, egy pár dög azért nem tágított mellőlem. Próbáltam a másik kezemet is kiszabadítani, nem tudtam. Miközben hangosan átkozod- tani. átharapott izmomból dóit a vér, és niár-már elvesztettem az eszméletemet. Váratlanul lódobogásra leltem figyelmes. „Jótevőm, ments meg!” — kiáltottam. A lovas meghallotta és elindult felém, ő mentett meg a biztos haláltól. j. Harcoltam Északon is, amikor bevettük Kjahtát. Megsebesültem, de akkor sem pihentem: sebemet sárga dohánylevéllel kötöztem be és máris a nyugati határra indultam újabb megbízatással. Levelet vittem a Szárul gün kolostorba. Tudod-e, fiam, hogy ott mi mindent éltünk át? Több mint negyven napig voltunk körülzárva — csupa férfi: mongolok, oroszok. Éhségünkben még a macskákat is leöldöstük. Én ugyan először nem nyúltam hozzájuk, de aztán mégiscsak ráfanyalodtam. Vizünk se volt: az ing a piszoktól odaragadt a testünkhöz, szemünk előtt tetvek futkostak. Néhány katona sebes lába elgennyesedett, mint a kikészített juhbör, úgy bűzlött. Az orosz doktor eszközök híján tehetetlen volt. Végül, hogy a szenvedőket megmentse a haláltól, fafűrésszel fogott az amputáláshoz. Recsegett-ro- pogott a csont, ahogy fűrészelt, de a sebesültek még csak nem is. nyögtek. Hozzájuk képest én nem is vagyok igazi férfi! Negyvenötben, amikor a japánok ellen harcoltam, egy bomba leszakította a bal karomat, csak egy ín tartotta, azon figyegett Amikor levágták és a földre hullott, én bizony sirtam_ — Untatlak még egy kicsit a fecsegésemmel fiam. Egyszerű ember vagyok, nem vittem végbe hőstetteket, bár — Bácsi ? — szólt —a fiatal riporter. — Maga annyit szenvedett és az életet nem is élvezhette! — Mit beszélsz? — sipította az öreg, és nagy erőfeszítéssel újra felemelkedett. Aszott, inas kezével dühösen az ajtóra mutatott: — Takarodj a szemem elő! 1 — kiáltott köhögésbe fúló hangon. A fiatalember meghökkent re állt föL — Engem, aki tűzön-vízen keresztülmentem, hogy nektek, talányosoknak tele legyen a hasatok és hogy sima legyen az életutatok, engem tartasz te szerencsétlennek?! Elég legyen! Attól én nem lettem szerencsétlen, hogy annyi szenvedést álltam ki. Mi a boldogság, ha nem az, hogy a gyermekeinkért harcoljunk ? Hogy merészelsz engem boldogtalannak nevezni? Mars ki! Az öreg zihálva hanyatlott vissza a párnára, s mérges tekintetet vetett a riporter ott felejtett napszemüvegére. Zahemszky László fordítása Hálunk minden magyar könyv siker * Fiatal mongol író. Hazájában több elbeszéléskötete és regénye jelent meg. Regényt irt Szühebátorról, a forradalom vezéréről. A mongol írószövetség titkára. Magyarul egy elbeszélése jelent meg a Fiaváró öregapó cimű kötetben. (Európa, 1971.) Beszélgetés Vera Mutafcsijevával és Hnton Boncsérnél Az idei ünnepi könyvhét külföldi íróvendégei között két bolgár alkotót is üdvözölhettünk: Anton Doncsevet és Vera Mutafcsijpvát. Pár hónapon belül mindkettőjük könyvével találkozni fogunk a könyvesboltokban, ezért szolnoki látogatásuk során arra kértük őket. mutatkozzanak be a magyar olvasóknak. — Tizenhárom évvel ezelőtt, érett fejjel próbálkoztam meg először regényírással — mondja Vera Mu- tafcsijeva. — Történész vagyok, az oszmán kapcsolatok kutatója, így hát egy történelmi regényt irtán l A Zord idők krónikája kedvező fogadtatásra talált, s én folytattam az írást... Azóta öt regényem, két kisregényem és egy esszékötetem, jelent meg. Magam sem igen akarom hinni, de az utolsó regényem már nem a múltban, hanem napjainkban játszódik. — Melyik Írása jelenüt meg magyar nyelven? — A második könyvem, a Cem sá már a jelent német, orosz, török, román és lengyel nyelven is. sáultán... A magyar XI. kiadása lesz; megCem szultán a KV. században élt, az önök igazságos Mátyásának volt a kortárea. Mátyás király szerepel is a könyvemben. — flfirel foglalkozik, most? — Pillanatnyilag csak tudományos munkával, ám érzem, hogy hamarosan újra lesz témám... — Sí ön, Anion Dowesen? — Egy televíziós sorozaton és két f ilmen dolgozom, trónak és forgatókönyvírónak vallom magam; Vera Mutafcsijevával ellentétben én kizárólag az másaimból élek. Három regényem, két gyermekregényem, több tucat elbeszélésem jelent meg, s írtam egy színdarabot is. Ami a forgatókönyveket illeti: a televíziónak és a filmgyárnak egyaránt dolgozom. — Szintén történelmi regényeket ir? — Igen. A magyar nyelven megjelenő könyvem témája a bolgár nép törökök elleni harca. Ezt az írást eddig tizennégyszer adták ki. — Mi a könyv ebne? — A végleges magyar dm a fordítón, Juhász Péteren múlik. (Egyébként ó gondozza Vera Mutafcsíjeva könyvét is.) A nyers fordítás igy hangzik: Amikor el kell válni. E hamarosan megjelenő két könyv is bizonyítja, hogy Magyarországon szeretik a bolgár irodalmat és Bulgáriában a magyart? — Nálunk szinte minden magyar könyv siker — válaszol Vera Mutafcsijeva. — A régmúlt időből, Petőfit, a mából Nagy Lajost szeretik Bulgáriában a legjobban. Nagy László kimagasló műfordítói munkásságáért a közelmúltban kapta meg a Hriszto Botev-díjat... , — ... Petőfinek pedig épp a napokban jelent meg egy kötete Hriszto Botewel közösen — folytatja Anton Doncsev. — Reméljük a mi mostani látogatásunk is erősíti a két nép irodalmának kaocsolatát, s egy kicsit a bolgár—magyar barátságot is. h. n. fotó; T. K. L. Megjelent a Jászkunság új száma A Jászkunság idei első számát néhány napja vehetik kézbe az olvasók. Ez a szám a megújulás óta a második, s bár két megjelenés kevés ahhoz, hogy a szerkesztési koncepció teljes egészében megmutatkozzék, néhány jellegzetességre máris rá tudunk mutatni. Az első, és legszembetűnőbb, hogy a folyóirat cím lapján, a legutóbbiéhoz hasonlóan ez áll „Összevont szám”. Mint ismeretes, a régi Jászkunság 48 oldalon jelent meg. Ez kevés a korszerű folyóiratszerkesztéshez, MEGGYES LÁSZLÓ RAJZA .-.............................. ............... 1 .................. ■ • egy előre azonban a terjedelem növelésére nincs mód, ezért választotta a szerkesztőség megoldásként az összevont számok kiadását A Jászkunság megkezdte Galambos Lajos, Küszöbön állnak a hegyek című drámájának közlését. Az író a szolnoki városi tanács felkérésére írta a darabot, anyagát is a megyében gyűjtötte. A folyóirat szépirodalmi része még Keresztes Agnes és Körmendi Lajos verseit közli. A Való világ rovatban ezúttal Hatvani Dániel Szülőfalum: Tlszaderzs cimü Urai visszaemlékezését olvashatjuk. A Fórum folytatja az ipari munkások életéről, helyzetéről szóló beszélgetéseket Az előző számban egy jászberényi esztergályos szólalt meg, most részben vele vitatkozva, részben egyetértve vagy kiegészítve az ő mondanivalóját három karcagi lakatos és egy hegesztő kapott szót. Ez az őszinte és izgalmas vita a folyóirat legjobb anyagai közé tartozik, s folytatása mindenképpen hasznos lenne. A rovat másik írásában Szabó István és Szabó László rákóczifalvi embereket faggat: mit tudnak falujuk névadójáról? A dokumentum rovat dr. Bartha Lászlóné rövid írását közli Ceruzavonások Németh László portréjához címméL Folytatódik M. Kangur Istvánnak a kunokról szótó írása, ezúttal kazáni tatár népdalokkal kiegészítve. (A fordítás és a bevezetés Bek- tur András munkája.) A Rokonaink rovatban megjelent, fent említett írás a magas szintű történelmi-néprajzi ismeretterjesztés jó példája. Ilyen tanulmányok további közlése szintén a Jászkunság értékes jellegzetességévé válhat A folyóirat további részében Látás és láttatás címmel részleteket olvashatunk a szolnoki. Képzőművészeti Filmszemle vitájáról, Arató Antal pedig egy Jászberényben megjelent, baloldali szociáldemokrata hetilapról ir. Németh Lajos Bokros László kiállításáról ad elemző kritikát, Valló Péter pedig a Szigligeti Színházban bemutatott, Asztalosinduló című darab színre vitelének útját követi végig. A könyvkritikák, ismertetések rovatában Vajda Kornél Iluh István Jóreggelt fény cimű verseskötetét elemzi, Szuromi Pál Egri Mária Mednyánszkyról Írott könyvét mutatja be, Mándy Gábor pedig Vörösmartiné— Pál—Veresegyházi: Szolnok, a Közép-Tiszavidék tájszervező centruma cimű tanulmányáról ír. A folyóirat legfrissebb száma Bokros László rajzait és Nagy Zsolt fotóit közli Ügy tűnik, a megújult Jászkunság szerkesztőségének sikerült kialakítania a megfelelő rovatokat, az egészséges arányokat a helyi és általános érdeklődésre igényt tartó témák között, megnyernie ismert nevű szerzőket, s felfedeznie eddig ismeretleneket, sikerült kialakítania egy, a legjobb hagyományokat követő és egyúttal egyéni külsőt a folyóirat számára. Mindez együtt bíztató kezdet, s joggal kelt várakozást a tovabhi szamok iránt. B. A.
