Szolnok Megyei Néplap, 1976. május (27. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-23 / 121. szám

u SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976 május 23. M essze, ahol sötét esik a tó, vitorlák vi liánnak. Bada­csony masszív tö­mege átlátszik a csillogó párán. Emi bt a sekély vízben zajlik az élei Ülnek hármam, az asztalnál és nyelnek. A vá- szonérnyő alatt ugyanolyan meleg van,' mint kívül. Re­ménykednek, hogy a sor hideg lesz. A sofőr ma­sába roskadva ül a szé­ken, mar bánja, hogy kó­lát kért. Hideg szódát kellett volna jégkockákkal. Sört es­te, ha időben hazaér. Remé­li, hogy időben hazaér. A két előadó talán nemi sörözi el az egész napot. A sofőrnek megint eszébe jut, hogy át­megy buszosnak. Ha a gyom­ra egészen remdbejön, azon­nal átmegy. Az úton két íürdőruhás nő közeledik. Az egyiknek ir­datlan combjai vannak. — Életemben neon láttam ilyen combokat — suttogja az egvik előadó, a fiatalab­biknak. Megjön a sör, hideg, párás az üveg oldala. A kóla ter­mészetesen meleg. A sofőr elsavanyodott képpel tölt. — Vissza kéne küldeni — véli az. öregebbik előadó, — az anyjuk istenit. — Fantasztikus combok — nyeld akti a sörét a fiatalab­bik és derékból a fürdőruhás után fordul. El van bűvölve. A sofőr nézegeti a vizet, a teraszról látni az egész ezüst ragyogást. A sofőrnek eszébe jut, hogy ez a magyar ten­ger. Meg hogy sokszor a ka­ticabogarak és a szitakötők messze berepülnek a víz fö­lé, aztán belezuhannak. Ami­kor életében először, még az ötvenes évek elején itt nya­ralt egy úttörőtáborban, ösz- szeszedte a fuldokló bogara­kat és kiszállította őket a partra. Volt, amelyik mind­járt megszáradt és elrepült. Jó lenne megmártózini. Per­sze, lehetetlen. x — Nézzétek, a svábok pezs­gőznek! — mondja valaki. — Ebben a hőségben! A tarasz túlfelén a nyugat­németek tényleg pezsgőznek. A sofőr most látja, milyen nagy a forgalom az ernyők alatt. Lobogóhajú, farméi - egyenruhás sereg rajzik az asztalok közi. Keresnek ezek valamit? A nyugatnémete­ken kilométerről látszik, hogy nyugatnémetek. Érde­kes. Mind a hárman a nyugat- nemeteket nézik, mert van egy attrakció is, egy bojtas- íarkú fekete kutya, azt is itatják. A röhögések megre­megtetik a levegőt. Két le­robbant egyén közeledik a nyugatnémetek asztalához, nem határozottan, inkább szimatolva. Az egyiken kifa.- kult piros svájcisapka, a má­sikon, a dögmeleg ellenére, fényes fekete szalonkabát. — Várják, hogy leesik ne­kik valami — mondja utál- kozva az öregebbik előadó. Habosra tölti a poharát, és egy slukkra issza ki. A so­főr akaratlanul is odanéz, es maga is nyel hozzá. — Nem, ezek valamit akar­nák — véli a fiatalabbik elő­adó. Jól látják, hogy a két pasas újságköteget helyez a nyugatnémetek asztalára. Egy fehénkalapas nő sikítozva nevetni kezd, a kutya ki­nyújtja a nyakát és három kicsit vakkant. Kis idő múl­va megint hármat. Éles, üte­mes ugatása fülszag Sajó. A nyugatnémetek asztalánál zúgnak, mint a méhek. A pi­ros svájcisapkás nyalogatja az újságot, magyaráz. A sza­lonkabátos szét.terpesztett uj­jakkal mutatja: ötvan. A nyugatnémetek főnöke, egy kövér, aranyszömüveges fér­fi valamit a szatonikabátcs kezébe nyom, egy újság ma­rad. a többit a svájcisapkás begönygyöli a hóna alá. A kutya kiesik az előbbi rit­musból és folyamatosan ugatni kezd. A fehérkailapos no visítozva beszél a kutyá­hoz. a nyugati rémeitek főnöke odaln.ti a pincért, a társaság mozgolódik. Az aranyszemü­veges góré ötszázast tesz az asztalra. A sofcir. eminnen, kiguvadt szemmel nézi a mo­zielőadást A jelenetben sze­reped egy világoskék farme­res ifjú is. hosszú lábára most egyensúlyozza vissza az emeletes talpú fapapucsot Lába magasam az asztaiíöüött tmbolyog. Az aranyszemüve­ges tanulmanj-ozza a számlát, és, aramstyásm, megszámolja a vissza.j áró pénzt Csak utá­na ad borravalót, szedegetve a fémpénzt, mint tyúk a ma­got A bojtosfarkú kutya meg a nő egymást vonszolva tá­voznák, utánuk a menet Az újságot az airamyszemüveges elvitte. — Gyönyörű — dörmög maga elé az öregebb előadó — muszáj még egy sört in­nom. A két rozaandiküilsejfi ott ja kérdezni, miéit nem öt­ven, aztán, mégis hallgat, A fiatalabbik előadó bebújik az újságokba, az öregebbik a sö­rébe. A sofőr is az újságokai, nézi. Ott fekszik egy ember a földön, törülközővel leta­karták a fejét Nem lehet tudni biztosan, futó-e vagy sem, de a sofőr reméM, hogy egy futó, aiki beért a célba ás lefeküdt a fűbe pihemma. Le­het látni a füvet. az. ember ujjad belelógmak a fűszálak közé. Lehetne éppen halod; Hallatna Erzsébet A KERT őgyeleg a teraszon, talán asz­talt keresnek vagy ügyfelet A sofőr nem bír a kíváncsi­ságával, odainti ókaL — Tetszik parancsolni 7 — udvariaskod iik a svájcisap­kás, akinek szinte nincs is hangja, annyira rekedt Iga­zi alvilági pofa, a bőre gyű­rött. A másik inkább kón- fláskoasisna emlékeztet, re­zes orr, a tartás bizonyos előkelősége, de a szaíkmkabát alatt nincs ing. Kérni se kall, kiteregetik az újságaikat Rengeteg kép. Távolugrás, gerely haj itás, lovaglás. Pá­lyák, épületek, emelvények, dobogók. Kézfogások, Egy úr a színházban, mosolyog, kar­ján óriási horogkereszt. Hit­ler, más urak társaságában, mosolyog. Hitler a páholyá­ban, szintén mosolyog. Min­denki mosolyog. Egy úszó vizesen, fürdőköpenyben mo­solyog, kinyújtott karral. — Mi ez? — kérdi tátott szájjal a fiatalabb előadó, mert ezt a kézmozdulatot is­meri a filmekből, — Ez kérem ritkaság — mondja lelkesen a rekedt. — Ezek kérem a harminchatos berlini olimpia újságai, Olim­pia Cejtung, rá is van írva. Tetszik emlékezni... — Én bajosan — vigyorog az előadó — mart még meg se születtem. A sofőr egy pillanatig irigyli az előadót, mert ő alighanem már élt akkor. Attól függ mikor volt az olimpia, melyik hónapban. Itt van: augusztus. Igen, ő élt már akikor. Két hónapos volt, szent isten. Valami Herr Oberleutnant lovon.' Egyenruhák a pályá­kon és a pályák körül. Hitler egy öregemberrel szemben, aki ódon skót testőrnek néz ki. de az öregebbik előadó kibetúzi, hogy ő az 1876-os olimpia maratoni bajnoka és ■ görög. — Tényleg, te tudsz néme­tül — örvendezik a fiatalab­bik előadó. — Mi ez a gaz itt a kezében? — Olaj ág — mondja un­dorral az öregebbik és elfor­dul. — Kislány, halló, hozzon nekem mégagy sört! Most megszólal a szalonka- bá'tos is. — Darabja egy tizes. A sofőr először meg akar­ása amolyan mozdulatlan. Nemsokára negyven éve fek­szik itt bedjemeredve a fűbe. A fiatalabbik előadó lapoz. Már megint Hitler. Egy nő­vel, aki magasabb nála és hatalmas fogsorát szinte ki- vi csontja, valamilyen aiggo- ctalmas arakifejezéssel. Az előadó böngész a szövegben, úgy látszik, kezd belejönni, mart diadalmasan bejelenti: ez a nő autogrammot kér a fülirartőL A íühremak csak az aroéte Látszik, a nagy orr az alája ragadt bajusszal, a lejtős áh, ami tokába megy át, úgy tűnik el a fehér ing- ■ nyakban. Óriási sapikája van a führernek és óriási kar- szalagja. A sofőr tárgyilago­san nézegeti a képet, de egy­szerre csals megindul valami a .gyomra felőL A führer nyers májat tart a balkezé­ben. Meg merne rá esküdni. Ügy fogja, mint valami kesz­tyűt. Közvetlenül a nyers máj alatt egy másik képein nyurga néger srác áll a leg­felső dobogón. Rémesek ezek a négerele, azzal a szomorú szemükkel. A hosszú fekete fiú úgy áll ott, mintha Ka­pott volna egy pofont és vár­ná a következőt. Pedig csak az a ronda fényes máj csu­roghatna rá, ha ... A sofőr elfordul és meg­látja a két pasast maga előtt. Ezek még várnak. — Na! — mondja a rekedt és közelebb lép. — Hát lesz üzlet? Az öregebbik előadó vá­ratlanul föléled, lármázni kezd. — Horniét fújták meg ma­gúik ezeket? Mit üzletéinek itten? — Mink kérem? — a sváj­cisapkás hörög a felháboro­dástól. — Én, kérem, bizo­nyítani tudom, hogy ezek az enyimek! — Megnézni ingyér — szó­lal meg a szalonkabátos mely utálattal. A rekedt kikapja a fiatal előadó kezéből az újságokat. Az utolsó lapon a sofőr még- egyszer meglátja a führert, fehérdresszes lányokat karol át, lottyadt arcán fityeg a ba­jusz, a lányok meghatottan néznek. Ügy látszik, meg­nyerték a versenyt. Győzte­sek, egysorban. FAZEKAS MAGDA RAJZA — Megmondtam neked, ugye, megmondtam — hall­ják még a szalonka batos do- hogásáL Az öregebbik előadó föl­emeli a sörösüveget, átnéz rajta, át is lát, mert üres. Szitkokat motyog es előhúz­za a tárcáját A sofőr is kifizeti a szám­láját, vessz egy csomag ciga­rettát is. Bánatosan konsta­tálja, hogy újból szomjas. A vitorláik megsokasodtak a tá­volban. Az utakat ellepik a szalmakalapos nők, fürdőga­tyás ua-ak, sok a hájas has is. A fiatalabb előadó forgo­lódik egy darabig, aztán ma­guk mögött hagyják a Bala­tont Este a sofőr megissza a be- húfött sörét, megnézi a tévé­híradót felhúzza az órát. Még bemegy a fürdőszobába, megnézi, elzárta-e a csapo­kat A felesége éjszakás, reg­gel talán találkoznak az ajtó­ban egy percre, de lehet, hogy nem. A sofőr sóhajt mart másnap újra messze megy, ezúttal, sajnos nem a Balaton felé. A sofőr élvezi a hűvösséget ledobja a tri­kóját és félmeztelen mászik be az ágyba. Elalszik, aztán döngöltpad­lás, meszelt kis házban éb­red. Ott van mellette az any­ja meg a nagynénje. Két ap­ró öregasszony sötét fej ken­dőben. Félhomály, fojtott hangok, sikált faasztal sarka, konyhaszák. A nyitott ajtói derengés és langyos levegő érkezik be, zöld kert-illat. Látni is a kertet Fehér mar­garéták, aztán hosszú sorban végig a duzzadó paradicsom­tövek. Vonzza a kert, hívja a melagkék holdfóny. De va­lami jeg-es marok szorítja, nem tudja, mi az. A neszek betöltik a házat nem .lehet bent maradni, menekülnek kifelé, az öregasszonyok majd letapossák, hárman egyszerre nyomákodnak ki a szűk ajtón, a kert.be fémes, sikoltó hang hallatszik. Lát­ja a kertet most teljes hosz- szában, az ágyúsok végében kardok villáimnak, hullik a feszes piros paradicsom. Le­velek, szárdarabok repked­nek a levegőben, szállnak, mint a libatoll, pedig nem fúj a szél. A két öregasszony zokog. Oda akar rohanni, ahol a kardok villognak, de az anyja belekapaszkodik, iszonyú súllyal nehezedik ra. A kardok közelednek. Hal­doklik a kert, a paradicso­mok sikoltoznak. Közelednek a kardok. Az anyja kiabál: nem, nem! Ö is ordít Mai- nem akar menni. De a kardok közelednek. A kardok csat­tognak, a paradicsom tövek nyüszítve hullanak darabok­ra, de mégis furcsa csönd yam. Alikor látja meg a vért. Üszik a kert a vérben. Fek­szenek a lekaszált paradi­csomok a vérben. Nyers fa­nyar illatuk alámerül a vér- szagban. Szeme elé kapja a kezét, mert tudja, hogy a kertnek vége van. És neki is Süt a holdvilág, mindent be­borít a csönd vatta takarója. És mégis, végük van, mind­nyájuknak. A sofőr dulakodva fölébred, viaskodik a takaróval. Sze­me belekapaszko­dik az ablak vilá­gos foltjába. Föl­áll, álom és ébrenlét határán botorkálva éléin az ablakot. Párolog a bőréből a verej­ték és a rémület. Valahonnét egy kétütemű motor hangja oszlatja el a csendet. A so­főr megkapaszkodik az. ab­lakpárkány ba n és kihajol. A közeli ketresztúton akkor ha­lad át az autó. A sofőr meg­könnyebbülve hallgatja a tá­volodó motorzajt. Nézi a há­zakat, a fákat. Üres hinta lóg a kihalt játszótéren, az átszáll lámpa fénye me.gcs.il- iam. a láncon. Az egyik, ház­fal mellett' árny suhan el. Vagy tévedett? Kiimereszterlt szemmel figyeli, feltúnik-e az árny a ház végénél. Nem, el­enyészett. De ez még nem je­lent semmit, A sofőr az eget kémleli. Az ég mozdulatlan. A sofőr á’J, fázik, szorongat­ja a párkányt. Míg a szem­közti házban "kivilágosodik egy ablak. Háióinges nő megy át a szobáiban és lehajol. Ta­lán égi' gyerekhez. Akkor a sofőr lassan leereszti az ab­lakpárkányt és visszafek­szik az ágyába* Kiss Dénes Anyámra gondolok Anyámra is kell gondolnom néha, ki égig növő ködökben topog. Hóharmatos a kinthagyott répa. mit ha fölszed, már ujjain ragyog gyűrűk brilliánsa s fénylő1 ezüst, 0, csillogóbbat sose hordhatott, mert jég-tüzü az és illő, mint a füst. Anyámra is kell gondolnom néha; az éj befészkelt félszemébe már, haja: kint roskadó, őszi széna, nem őrzi rajta színeit a nyár. Anyámra is kell gondolnom néha: napját föl is törheti a sötét madár, s hova lesz akkor életem szép bizonyítéka? Faragó Vilmos Hivatkozók fl hivatkozók sokan------------------------- vannak. T tt és most csak arra vál­lalkozom, hogy magatartá­suk közös jegyeit felvázol­jam, meg arra — mert sze­retném, ha a kedves olva­sók jól értenék: kik is a hi­vatkozók —, hogy néhány jellegzetes típusukat felvil­lantsam. Mi a közös a hivatkozók­ban? Természetesen az, hogy hivatkoznak. Hogy cselekvé­sük indítékaiért is, követ­kezményeiért (más szemé­lyekre, vagy kényszerű kö­rülményekre) hárítják a fe­lelősséget. Hogy széttárják a karjukat, s aztán kifelé mu­tatnak vele: vagy fölfelé, vagy lefelé, vagy hátra, vagy előre, sohasem közép­pontjába annak a körnek, amely saját személyiségüket határolja. Hogy tehát: nem vállalják önmagukat. Milyen típusaik vannak? Magamnak, házi használat­ra, kettőt választottam ki a sok közül: az álszentet és a cinikust Milyen az álszent hivatko­zó? Az álszent együttérez azzal, akinek bajt okózott. Az álszent együtt szenved a szenvedőkkel. Még a köny- nyei is hullanak, s mielőtt kifelé mutatna, néhányat a saját mellére is ver a kezé­vel, látványosan, de enyhén, hogy ne fájjon. Az álszent­nek a szíve szakad meg at­tól, hogy részegen összeverte a családját, s oly vádlón mutat a borosüvegre, mint­ha az kényszerítette volna: nézzen a fenekére. Az ál­szent könnyezve hivatkozik azokra, akiket összevert, ha becsap, elárul, meglop vala­kit, s mindezt számonkérik rajta: nekem családom van, kérem. Az álszent csupa megható dologra hivatkozik: beteg édesanyjára, akit ápol­nia kell, ezért nincs ideje arra, hogy munkahelyén két szalmaszálat keresztbe te­gyen. Nehéz gyerekkorára, amely feljogosítja, hogy sa­ját gyermekei életét is el­rontsa. Vagy az emberiségre. Az emberiség a legszentebb dolog, rá aztán igazán lehet hivatkozni, akkor is, ha el­lene vétkezünk, akkor is. ha csak az emberiség ellen. De lehet vitatkozni az írott tíz- parancsolatra, ha megsér­tettük az íratlan parancso­kat, Lehet ugyanezt meg­fordítani is. Lehet erkölcsi normává — tehát hivatkozá­si alappá — avatni saját er­kölcstelenségünket, és isten­re hivatkozva máglyán el­égetni azt, akiről fennen ál­lítjuk. hogy ugyanezen isten földi képmása: az embert Az álszent hivatkozó rend­kívül találékony. És ami na­gyon hozzátartozik jellem­rajzához: önámító is. Hajla­mos arra. hogy elhiggye sa­ját hivatkozásait, mert ő földi fölmentést kíván, szük­sége van tehát a hitre, hogy amit hivatkozásul kitalált, az létezik is. Önszuggesztiós erőfeszítései' szinte beleold­jak az álszent hivatkozót sajat hivatkozásai tárgyába, íev veszíti el teljesen önma­gát. s még akkor sem talalia meg, amikor jót cselekedett, tehát büszkén hivatkozhatna önszemélyére is: már csak qgy misztifikált borosüveget talál, egy fantom-édesanyát és családot, egy szeszélyes hatalommá képzelgett embe­riséget. istent. Az álszent hi­vatkozó tehát vallást teremt, mert minden vallás akár tételes, akár nem — az em­ber önfeladása és átkölcsön- zése egy elidegenült hata­lommá növesztett tárgyba- személybe-fogalomba. Van azért valami tragikus is (né­ha tragikomikus is) ebben a típusban; némely képviselői­től a rokonszenvünket is alig tudjuk megtagadni. És milyen a cinikus hivat­kozó? Az bizonyos, hogy benne semmi tragikus nincs, s hogy rokonszenvünket a típus bármelyik képviselőjé­től könnyű megtagadnunk. A cinikus hivatkozó tudja, hogy hivatkozásai üresek, s önmagát egy pillanatig sem igyekszik meggyőzni az el­lenkezőjéről. A cinikus hi- nincsenek könnyei, nem hisz abban, amit mond (noha vatkozó nem ver a mellére, meggyőzően mondja), és nem alapít vallást, hiszen ő sem vállalja ugyan magát, de fel sem oldja hivatkozása tárgyában. Csak elbújik mö­götte. A cinikus hivatkozó nem végzi el a dolgát és el­bújik az „objektív nehézsé­gek” mögé. Lusta felemelni a kagylót, vagy csak fel­nyúlni a polcra és elbújik a „hiánycikk” nevű talál­mány mögé. Nincs kedve segíteni rajtunk, ezért elbú­jik a „szabály, az szabály” formulája mögé. Embertele­nül bánik velünk,’ de ha pa­naszkodunk, fölfelé mutogat: ő csak utasítást hajtott, vég­re. Figyelmetlenül hajtja végre az utasítást, vagy túlbuzgón, hogy előnyöket szerezzen, de megköveteli, hogy másokra haragudjunk ezért — „rájuk”, „azokra”, „ott”, ö eszköz, egy eszköz­nek pedig nincs felelőssége, különösen . erkölcsi felelőssé­ge nincs. Elhallgatja az igazságot, lehazudja a csilla­gokat az égről, lágereket tervez, ártatlanokat ítél el, gázkamrát kezel, „pacifikái”. Mit akarhatunk tőle? Min­dent parancsra tesz. Ezért nem is számít rokonszen- vünkre. Hnnv melvík «pú* ■ ..... ■■ veszedel­mesebb, az álszent hivatko­zóké. vagy a cinikus hivat­kozóké? Nem szabad kü­lönbségtevő választ adnunk. Egyenlő haraggal kell eluta­sítanunk őket, és egyenlő erővel kell védekeznünk mindkét magatartásváltozat ellen, hisz nemcsak kívülről fenyegetnek bennünket. A kísértés, hogy hivatkozzunk, állandóan ott ólálkodik kö­rülöttünk. Mert hivatkozni könnyű. És sokkal nehezebb a világ előtt megállnunk tigv, hogy karunkkal ne ki­felé mutassunk, hanem be­felé, középpontjába annak a körnek, amely sajat szemé­lyiségünket határolja. Pedig csak ez a magatartás tisz­tességes : vállalni önmagun~ hat.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents