Szolnok Megyei Néplap, 1976. április (27. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-25 / 98. szám
a SZOLNOK MEGYEI NÉPLAF 1976. április 25 K ovács Lajos 49 éves kocsikísérő (161 centiméter magas, erősen kopaszodó, 59 kilogramm súlyú, rossz fogazatú). 1975. november 11-én este negyed nyolcig boldog ember volt. Akkor öt perc alatt szertefoszlott selátó-sehalló öntu- öatlansúga, és egy szörnyű érzés kezdett fészket rakni az idegeiben. Még a váróteremben is annyira jól érezte magát. Igaz, némi nyomást érzett a jobb oldalában, s kissé egész nap szédelgett, de minderre nem sokat adott, helyrehozható- nak tűntek a dolgok. Némiképpen meg is feledkezett nyűgeiről, amint, a nevük- nincs, csak az ottlétük időtartamára létező beszélgető- partnerekkel, ismerősökkel csevegett. Olyan háborítatlanul elvitatkozgatlak azon, hogy a fiatalabbik bajuszos beszélgetőpartner „haverja”, egv korosabb, leffedt ajkú, vürhenyes férfi, megkapja-e a jogosítványát vagy sem. Kovács Lajos magyarázta, hogy volt neki egy pilótája, annak is magas volt a vérnyomása, aztán hiába pihent kél hétig, a vizsgalóorvos mégis kiszúrta, és ugrott a jogsi, mehetett a pasas a karbantartókhoz, márpedig az a pilóta, aki 25 éve tengelyen van és szereli a most- itt-vagyok, aztán-amott-éle- tet, meg a szél tolást a nőknél, a szabad, kötetlen világot, meg a fejront után azt az egy-két „felest”, nem szívesen ereszkedik az örökös kéztörölgető, csupa olaj karbantartók közé. A fiatal bajuszos bólogatott, mindez nemigen jutott el a tudatáig, izmos combjait szétvetve ült. kikezdhetetlenül halálig tartó jóegészségben, és magyarázott hogy ő itt még nem volt, nem is jön, mert bármi van, hátracsorgat négy-öt felest, aztán máris egyenesbe állnak a dolgok, most is a haverját kísérte, el mert az olyan izgága, hogy a fene megette a természetét, öt percnél tovább képtelen a valagán nyugton megülni, pedig a jogsi már nagyon kell. mert,iők üvegesek, a haver vezeti* az . oldalkocsist, aztán ők annyira össze vannak hangolódva, hogy annál jobban már nem is lehetne, munka után még felvállalnak egy-két beüvegezést, ide-oda elugranak, mert élni is kell valamiből, aztán igazán csak a maszekért érdemes, abból olyan szépen összefektet az ember két pirosat, hogy a szuflája észre sem veszt. Az idősebb nem szol közbe, hallgat, bólogat, szederjesen néma. A bajszos hangosan magyaráz, körbenéz, helyeslő tekinteteket keres. Kovács Lajos semmivel nem tartja se jobb, se rosszabb embernek magát, hát ő is előadja, hogy ilyen fuvar, meg ezt azt feldobnak a platóra, persze sok múlik a pilótabácsin, a csupa nyámnyilákat nem állhatja, amikor ez a világ sora, meg az olyanokat sem, akik a íejront után észvesztve rohannak haza, aztán kotlának az asszony szoknyáján, mert oiyan jó kicsit elácsorogni egy korsónál, és a többiekkel megbeszélni, mi van, hogy van, nem nagy dolgokat, mert azokat úgyis az ember feje fölött csinálják, azokhoz ugye kuss a kocsikísérőknek, csak az olyanokról érdemes szót ejteni, amik úgy napközben hozzáértek az emberhez. Aztán, mert ők hárman komoly férfiak, szóba került, hogy mit szökött, mármint inni, és Kovács Lajos kifejtette, hogy ő a sört, azt szívesen, azt se hólyag- pukkadásig. négy-öt korsóval mondjuk, tisztességesen, úgy elbeszélgetve, meg legfeljebb. ha hidege van belül az embernek, néhány féldeci, az még jöhet. A színes italokat nem szereti, azok megbolondítják az embert, persze senki ne higgye, hogy őt valaki is látta, akár pityókásan is, a magáét megissza, mert emberek vagyunk, de azzal be van fejezve. A bajszos is kifejtette a maga elméletét, és Kovács Lajos a kellemes melegben, emberekkel körülvéve, akik ugyanolyanok, mint ő. akiktől szerencsére, semmiben nem üt el, jól érezte magát. Az igazolványát már odaadta az öregedő asszisztensnőnek, aki akár fiatal is lehetne, mert Kovács Lajost a nők nem nagyon érdeklik, mivel egész élete során a nők sem érdeklődtek különösebben utána. Ügy számította, hogy bent végez öt perc alatt, a doktornő felír valamit, aztán hazafelé menet egy megállóval előbb leszáll a villamosról, kicsit el- ácsorog a megszokott helyén, két-három Kossuth-ot elfüstölve elszopogat két féldecit, aztán kellemes meleggel a hasában, bódult ürességgel a fejében, amely olyan megnyugtató tud lenni, hazaüget az albérletbe, és már be se fűt, egyenesen lefekszik, és remélhetőleg pihentetően jól alszik, nem úgy. mint a múlt éjszaka, amikor ez a fene tudja micsoda betegség ide-oda forgatta az ágyában, és ma ugyancsak nehéznek tűntek a zöldséggel teli ládák. Ez járt össze-vissza a fejében, amikor bemondta az asszisztensnő a nevét. Kovács Lajos készségesen és az egyszerű emberek szelídségével felugrott, a régi Ismerősök Cinkosságával beszélgető társaira pillantott, hogy ö már szabadul, de ne nyugtalankodjanak, rájuk is sor kerül. A vizsgálat öt percnél tovább tartott, az orvos nyomkodta, vizsgálgatta, és éttől a hosszas, mind gond- terheltebb gondosságtól, éppen szokatlansága miatt, Kovács Lajos fokozatosan el- komorodott. Aztán az orvos utasította hogy öltözzön fel, közben pedig magyarázott, hogy hányféle kivizsgálás szükséges, aztán még hozzáfűzte: Kovács Lajos életében nincs több alkohol, nem végezhet nehéz munkát, mindenben kímélnie kell magát, mert nagyon beteg a mája. Kovács Lajos mindezt elduguló füllel hallgatta, aztán óvatosan ujjai közé csippentve a beutaló papírlapokat, hamuszürke arccal kilépett a váróba, s megindult a kijárat felé. A bajszos utána kiáltott, hogy viszlát, pajtás, Kovács Lajos megfordult, csodálkozva rámeredt és továbbindult. Kilépve megcsapta a hideg, s úgy érezte, az eltelt egy órában, amíg bent volt, erősen lehűlt a levegő. Hirtelen nyila) lást érzett a jobb oldalában, mégpedig figyelmet ébresztő nyüallást, akaratos és. tudatos fájdalmat, amely egyszersmind az agyába is beette magát: ő mostmár más ember, mint a többiek, különbözik tőlük, mert valahogyan szerencsétlenebb lett, mindenben sikerületle- nebb, félrefulottabb, s ezért gyémolítandóbb. Aprószemű eső szemerkélt. Néhány zajos középiskolás lány leszorította a járdáról, belelépett a pocsolyába, rázogatta a lábát, és sértésnek érezte, hogy őt csak úgy leszorítják ezek a szarosok, és egyre sütétebb lett minden. Eddig is tudta hogy a felesége gonoszsága miait ment szét a házassága, de most különösen vétlennek. áldozatnak látta magát, s ezért fájni kezdett, ami egykor szabadulásnak hatott. A két lánya is gonosz, nem törődne’^ vele: A BETEG APÁVAL. Csak azon csodálkozott, hogy eddig nem vette észre: teljesen hiábavalóan, fölöslegesen élt. A villamos az orra előtt ment el. Dühbe gurult, pedig máskor ez egyáltalán nem zavarta, békésen álldigálva várta a következőt. Most háborogva gyalog lódult neki az útnak, nem volt idege várni. Es otthon nincs bcfűlve! És éjszaka megint egyedül lesz! És mostmár mindig egyedül lösz! A kocsmához ért. Egye meg a fene. legalább most még iszik egy felest, olyan nagyon nem árthat az, és talán ismerős is akad, akivel jól elbeszélgethet és mindez a rossz érzés kifogy belőle. I,etette a pultra maga elé az italt, körülményesen rágyújtott, aztán óvatosan megfogta az alján rováíkás kis poharat, és hálradóbta az italt, libben a pillanatban újra belényilállt. A pulthoz visz- szahajló keze megállt a levegőben, lassan körbenézett: körülötte csupa szerencsétlen ember, aki csuszmikolja a csatakos. agyonköpködött követ. Kovács Lajos keserűen és csakazérlis ledobta a kőre a cigarettáját, életében először egy majdnem egész cigarettát és az öregasszony szemeláttára, alaposan széttaposta, de az nem törődött vele, megszokta, hogy semmibe veszik, amit csinál. Az üres poharat nagyon óvatosan leeresztette a pultra, s hirtelen rettenetes vágy támadt benne, hogy forró vízben megfürödjön, tiszta pizsamát öltsön és békésen elbeszélgessen egy meleg kályha oldalánál ülve. Vágy támadt benne, hogy valahogy jó legyen, hátha ez a jóság mindent ■megfordithatóvá, valamik éo- f pen menthetővé tesz. De csak a fémes üresség íze jelentkezett válaszként a szájában. Nyelvével körbe- nyalva a fogait, megszívla a nyálát és undorral a padlóra köpött, s mert éleiének minden fontos eseményét gon- golkodás nélkül, napra tudta, lassan mormolta ezt az ű.i, mindent megváltoztatni látszó dátumot. Asperján György fiz utolsó „teles” Takáts Gyula Csak annyit tégy Már el nem adhatod soha! S ha csillag a már nem lehetsz, csali annyit tégy, a vak enycszet fölé néhány szót szegezz! Az okos öntudat és akarat szavát, hogy nyelvünk és testünk szerint nőve, mint makk csónakjából a tölgy bontsunk vitorlát a zord időbe ... Markó Pál Egy volt cseléd halálára A szék karjai visszaidéznek téged, és esténként rólad beszélnek, pedig csak gyékénypapucsod s fakó szolgakalap maradt utánad. Ennyi az egész ... Rücskös, görbe botod kivirágzóit Nyugodj biliében! Őrizd örökkévaló erényedet: türelmes józanságodat.. . Nem kaptál haladékot a haláltól. S máig osztogatod, amid sose volt — a „maradékot”. R£VÉSZ NAPSUGÁR RAJZA Nemes György ÉRZELMI KULTÚRA Cnb &yye| ezelőtt egyik munkahelyemen volt egy kollégám. Harminchat—haiimúnenyolc év körüli íérfi. Egy alkalommal, bizalmas hangulatában elmondta nekem: ő még soha életében nem volt szerelmes. Akadtak úgynevezett nő-ügyei, jelenleg is házas, de soha egyetlen nővel kapcsolatban nem támadtak olyan érzései, mini amilyenekről versekben, regényekben olvasott, kamasz- lársaitől annak idején, s most felnőtt korban egyik-másik férfi társától hallott. Olyan hangulatok, érzelmek, ellágyulá- solc, ábrándozások, «melyekét közkeletű szóval szerelemnek szoktak nevezni. Magam nem vagyok ugyan különösen .romantikus hajlamú, szeretem a racionális, az ésszerű gondolkozást és cselekvést, de úgy gondolom: a teljes emberi léthez hozzátartoznak az érzelmek, hozzátartozik a szeretet, az álmodozás, a szerelem, ritka esetben még a sírás is. Szánakozóan néztem kollégámba, s hirtelen az jutott eszembe: olyan ő, mint például azok az emberek, akiknek életéből kimaradt a szép, az igazi, a nemes zene, amelyet kissé indokolatlanul ugyan, de komolynak neveznek. Olyan ő. mint annak az önző vagy tudatlan férfinak a felesége, akinek életéből kimaradt a szerelmi együttlét szépsége, csúcsa, gyönyöre. E nélkül is le lehet élni egy egész életet (és hány asszony élt le így még gyerekekkel is maga körül, hosszú feleség-életet!) Szép zene nélkül is eltelik az élet, de valami mégis hiányzik belőle, és csak sajnálni lehet azokat, akiknek élete e szépségek — lényegében érzelmi szépségek — nélkül múlik el. Gyermekkoromban anyánkat — négyen voltunk testvérek! — anyukának, apánkat apukának hívtuk. S ezzel a becéző alakkal összecsengett, hogy elmenetelkor es megérkezéskor megcsókoltuk szüleinket s ők is megcsókoltak minket. Mikor egyszer egy írásomban a főszereplő anyuká-nak szólítja az anyját, a kézirat egyik szakértő olvasója — már nem tudom, kicsoda ;— kifogásolta ezt a szót, glccsenick. azt hiszem, kispolgárinak nevezte. Hadd idézzem itt Szabd Lőrinc Tücsökzené-.jérek Vili. verséből azt a néhány sort, melyben szülei emlékét eleveníti fül: „Messziről hallottuk a. vasutat: /görgő robaj, fütty, mozdonydohogás, /ott dolgozott az apám... Csupa máz, /olaj s korom volt, ha megjött: a kék /munkaruhát anyuka mosta..Lám, Szabó Lőrinc is anyukának hívta az anyját. Föltehetően a becéaéssel együttjárt az erős és nem leplezett érzelmi töltés is. Ismerek egy fiatalasszonyt, aki jelenleg gyermekgondozási segéllyel otthon van. Mindig jól érezte magút a hivatalban, ahol dolgozik, most nagyon hiányzik neki az ottani társaság. De a férje hallani se akar arról, hogy majd vissaa- menjsn a munkahelyére. A fiatalasszony pelenkát mos, bébiételt paszíroz, etet, sétáltat — únja az életét. Talán ezért nyilatkozott úgy, hogy az ember azt gondolná: teljesen hiányzik belőle az anyai érzés. Ezt mondta: — „Én csak csodálom anyuékat: mikor én meg az öcsém kicsik voltunk, anyuék a legfontosabbnak a velünk való törődést tartották. Nsm jártak moziba, színházba, társaságba, aztán szépen eltelt az életük, s most mi van? Én ezt nem csinálom. Szeretem a gyerekemet, de nem vagyok hajlandó föláldozni érte az életemet. A gyerekek úgyis hálátlanok, mikor felnőnek, magamról tudom. Majd én megtalálom a módját, hogy a •gyerek miatt ne múljon el unalmasan a fiatalságom, és élvezzem az életet, amíg lehet, öregen már úgyse lehet.” ífflV a fialalaSSZORV Abban igaza van. hogy a —SÄoiei — ismerem őket — valóban csak velük, gyerekekkel és nem önmagukkal törődtek. Hiányzott belőlük az az egészségesnek nevezett önzés, amely erre az ifjú teremtésre s alighanem még sok ifjú teremtésre jellemző. A szülők kevés iskolát végeztek ugyan, ám magas szintű érzelmi kultúra jellemezte őket. Tudunk, ugye, olyan anyáról is, aki fölajánlotta egyik veséjét a gyermekének, mert az csali így maradhatott életben. Amint, hogy tudunk olyan szülőkről, aki utcára dobja gyermekét. Tudunk családokról, ahol nem ismeretes az a szokás, hogy megcsókolják egymást. De tudunk olyan családokról, ahol túlhajtják egymás imádatát, szentté emelését. S még egy utolsó — rögtönzésszerüen kiragadott — példa. Egy másik munkahelyemen az öreg kolléga, akivel tizenöt éven át dolgoztunk együtt, nyugdíjba ment Még ezután is bejárt munkahelyére. Mindenki szerette, becsülte. Aztán meghalt. Temetésére csali egy hivatalsegéd s két olyan munkatárs ment ki. áld már nem is dolgozott a régi munkahelyen. Persze, nyirkos, rideg januári nap volt, s ha meggondoljuk: Sanyi bácsinak tökmindegy, ki áll meg egy szál 'Virággal a hamvait rejtő urna előtt. Amin mostanában sokat tűnődöm: mintha több volna az olyan jelenség, amely az érzelmi kultúra hiányára, érzelmi szegénységre, az érzelmi élet elsorvadására mutatna, mint az olyan jelenség, amiből az ellenkezőjére lehetne következtetni. Pedig ezzel a tünettel egyidőben fokozott igény jelentkezik az érzelemre, úgy is mondhatnám: nő a kereslet a szeretet iránt. Buda Béla. az ismert orvos-pszichiáter egy előadásában azt a kifejezést használta: nálunk kemény futballt játszanak. Ezt persze nem úgy kall érteni, hogy a labdarúgópályákon játszanak kemény futballt, ellenben úgy, hogy a családban, a hivatalban, a munkahelyen játszanak egymással kemény futballt az emberék. Magyarán: egyfajta érzelmi ridegség kezdi jellemezni a társadalmi együttélést azokon a helyeken, ahol életünk eltelik — a munkahelyen és a családban. Talán túl nagy a hajtás, túl nagy az iram? E miatt nem érnének rá az emberek egymással törődni? A terv teljesítésére, a munka elvégzésére összpontosít vezető és vezetett, és ezért nem érünk rá egymásra figvel- ni? Főnök a beosztottra, munkatárs a munkatársra? Nem hiszem. Először is: az a bizonyos túlhajtott iram neim is olyan túlhajtott a legtöbb helyen. Másodszor: az iramot, inkább magunk fokozzuk a kereset-kiegészítő esti meg hétvégi munkával. Harmadszor: olyan tempó nem lehet, hogy elveszítsük látásunkat és hallásunkat, s ne vegyük észre: ki az. aki zilált, szomorú, rosszkedvű, magános körülöttünk, kiből szakad föl néha a bánat szüköiése vagy csak, sóhaja. u Éb’í’E/j^! ridegségre, az érzelmi kulturálatlanságra. — ------—— a szaretetlenségre mindenféle magyarázatot lehet'találni, cárnál kevesebb mentséget. Mondhatjuk, hogy a múlt szenvedése, nyomora bizonyos társadalmi rétegekben befelé fordulást alakított ki, megölte az érzelmi életet, s az új nemzedék csak ezt örökölte, ezt viszi tovább és adja át az unokáknak. Mondhatjuk, hogy manapság sokaknak „hajtani” kell, ha jól akarnak élni, márpedig mindenki jobban akar élni — s a hajtásban nem jut idő érzelmi nyavalygásra. Ezt mind mondhatjuk de a magyarázatot nem lehet elfogadni. Nem szabad belenyugodni, hogy egy új nemzedék érzelmi kulturálatlansághan nőjön feL Bevallottan vagy szégyenlősen, de minden ember arra vágyik, hogy szeressék. Mi vagyunk azok, akik szeretetre vágyunk, s mi vagyunk azok is, akik szeretetet adhatunk. Ebből a nagy körforgásból egyetlen jóakaratai embert sem szabad kihagyni \
