Szolnok Megyei Néplap, 1976. április (27. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-18 / 93. szám
© SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. április 18. aráth Lajos: CSIPETKE férfi öfökös panasza benne volt az Opel bugásában: ..Hát nekem már otelező negyedévenként eh- e.z a vénséghez ellátogat- i?” De mert szerette a fele- igét, nem szólt. Erről leg- ábbis. — Ez a Duna-ka- yar mindig a szülőföldemet i' tatja az eszembe... — vjretett pontosan fogalmaz- , mint a nyelvtanárok rendet Már említetted. Tudom. De mindig ez izembe erről a részről. Nekem meg anyám. S— Ez is természetes. !— írtam neki a múlt hé- ti:- Nocsak ... ! .— Kérlek, ne hajts olyan íjJuL- Nyolcvannál vagyok ...- De a kanyarok! Szóval, itri neki erről a bú bánáti lOgról.- Jól átgondoltad ?- Este már beleegyeztél. •— Este! Este! Te mindig ankor hozakodsz elő a gokkal.- Mikor máskor? — hal- felsikoltott. — Ez a (állat. Ha most nyolcvan- száguldasz, neki rontunk. — Nyolcvannal mentem. — Figyeltem, hetvennél t. a mutató. — Nyolcvannál! Határosán tudom hogy nyolcmól. — Ha másról beszél- . azt már egy kilométerei önyihek érezte. íz asszony nekivörösödött, ,y az igazát bizonygassa, meggondolta magát. A e ugyan beleegyezett a 'ébe tegnap este, mikor lefeküdtek. De lám, reg- e meggondolta magát, ippen rákanyarodtak ár- a»'--érdéí tisztásra, -''ahol ügyfél kocsija állt. Csak ■nozdulatfal üdvözölték rnástc nem akarták le- .jjp, bőrkesztyűjüket ’.^'Megmértem. Ide Basává két 'kilométer... — lairissen volt boroltválva, volt a képe, mint egy zul kopasztott disznó po- í. S olyan kövér is volt. tanár tettetett kíváncsi- tál kérdezte.- Es ez mért fontos...?- Tudod! Hát anya miatt- No, persze, persze. És ne feledje, ott min- friss -kiflit lehet kapni a 'elihez. Vajaskiflit. Az a fővárosi ellátáshoz ozik. Ez meg itt csak vi- i. I- No, igen! Érthető. Perjra körbe járták a nya- t. Tardosi vörösmár- y a lábazat meg az ízületiül tölcsért formáló *adkémény.- A süllői szebb lett ta. r ön bizonyára nem szet a vöröset. sszevillant a két férfi te- iete.- Módjával — válaszolt ‘nár. És majd elfeledtem. Az t át is van egy út. Egy y. Azon még közelebb retetotthon. anár ugyanazzal a vilii adta tudtára az vek, hogy ez lényeg'ersze, a feleségemet is >11 érteni. Közeli, hogy ezzem ki magam, na- tözeli hozzátartozójá- n szó. terthétö, érthető! — át a sertésképű a ta- srr.iételgető szőj árasát, kor mindent kétszer- »mszor körbejártak, meg belső berendezést is tógáitok, a tanár lee a bőrkesztyűjét. — ... tegnap egy meggemit Lan pillanatomban br- yeztem a cserébe — •yorgott. s zacskós toká- mozgatta. Érti, Ugye, m? Érti? — Természetesen, természetesen! — „De bolond dolog ez az örökös ismételgetés”. — Meg vannak elégedve? '— Meg. Hogyne, hogyne. És ön? Bár a múltkor kedvezően nyilatkozott. — És a lehelyeaésem. Ven- déglátóipai-ban dolgozom, és ez olyan szinte, mintha katona lenne az ember ... — No, persze, persze. Majd egyszer megkeressük. Ha véletlenül arra visz az utunk. Lenne szíves megmondani az ügyvédje címét? Majd azok elintézik a formaságokat — s kezet nyújtott. A dísznóképű mély meghajlással fogadta el a kéznyújtást. — Ha lehetséges, a tardosi vöröst... ne festesse át- Hogy úgy mondjam, nekem életművem ez. Igen, igen! Életem álma volt, hogy egyszer ilyen villácskám legyen. És én sokat járok erre, s akkor újra és újra megnézem. Életem álma ez. uram, mint mondtam. — Aligha változtatunk rajta. Bár ilyen kikötéssel nem élhet. Igen, nem élhet ilyen kikötéssel. — Csak emberi kérés, kérem tisztelettel... — Az egészen más. Akkor már többet ígérhetek. Névjegykártyákat cserél tele, mégegyszer kezet fogtak, s az Opel ment tovább, végig a Duna partján, nyolcvannal. — Arra gondoltam, ha itt vagyunk, akkor én anyát rendszeresen látogathatom ... Az erdei ösvényen át még két kilométerre sincs az Otthon. — Természetesen, drágám, Amikor kedved tartja. — És anya is átjöhetne hozzánk..! — ránézett a férjére. — Az én társadalmi helyzetem sok mindent megkövetel... — ...Ügy gondoltam, mikor nem vagyunk itt. Takarítana, meg rajta tartaná a szemét — A kulcsokat nem adhatom ki a kezemből. Ezt beláthatod. — Az anyám! — Tudom, és tiszteletben tartom. Amennyi tiszteletet igényel megának, azt tőlem is ■ megkaphatja ... Az asszony szájában megkeseredett a nyál. Fáradtan, mondhatni, félalél- tan kinyújtotta szép hosszú lábait a kocsiban. A férje mohón simogatta. — Az anyám! — súgta a nő. — Mintha áriam ütne meg, mikor a bőrödhöz érek ... — nyájaskod ott a férfi. — Ezt már sokat mondtad. — Mindig elmondom neked. A kedvedért! A kedvedért ! A kedv... — Túlságosan irodalmi vagy! — már elfelejtette az anyját. hirtelenében nem akart mást, csak megalázni a vén férjét, akinek mohóságát már-rnár aUg volt képes gyomorral elviselni. — Unalmas vagy ilyenkor. A férfi elvette a kezét, s nyelt egy nagyot — Köszönöm. — Megállnánk a kompnál? Szeretem a kikötőt látok — És anyád? — Ó, most úgyis csendes pí henőj üli van. Az. Opel nyugalmas méltósággal rákanyarodott a keskeny útra. A férfi szeme ú3ra fényt kapott — Egy kicsit hátrább hajtok. — Ha akarod... — adta meg magát az asszony. S arra is gondolt, hátha közben megegyezik a férjével, mégis, hagyjanak egy kulcsot az anyjánál, akinek az a napi séta igazán egészségére válik, s a nyaralón rajta a széme, kitakarítgat, miegyéb. — És ha magával hozza a barátnőit? — Mért vinné magával ? — kérdezte élesen az asszony. Már túl voltak mindenen, s üres tekintete a kikötni készülő kompon matatott. (Tizenhét évesen egy dunai hajóslegénnyel került össze, annak adta magát oda elsőnek, ds erről a férjének soha nem beszélt.) — A hozzá hasonló korú nők szeretnek dicsekedni. Hogy a lányának mije van, mije nincs! Meg egyéb. — Az én anyám nem olyan. — Á korral járó tulajdonságokról beszéltem s nem az anyádról. — Mégis, félsz, hogy kirabolja a villádat. — A villánkat!, — igazította ki, s fáradt röfögéssze- rű hálálkodással sóhajtott. — Ilyenkor újra húsz évesnek érzem maggm. Még a fürdővíz se hiányzik. Átjár az illatod. Egészen átjár az illatod. — Arról beszélj, mért félsz, hogy anya ... — Drágám, erről most ne. Olyan prózai! Az asszony arra gondol, csinál most egy hisztérikus kirohanást, de azután ránézett a sebességmérőre, már megint az az átkozott nyolcvanas, még neki ront egy teherautónak a vén hülye, s akkor mindennek vége. — Olyan kiállhataiian vagy ... — nyafogta. — Az előbb is ... ? — Undok! — Te kis... te kis kurvám! — A feleséged vagyok ... ! — Az is! Az is! Meg a kurvám is! — Már mégint nyolcvan És majd ép takarítok neked?. Elvárnád? — Én tőled ilyent soha nem kívántam. Soha! Mért kérded? Én majd szerzek valakit, aki rendszeresen takarít. 1— Annak persze nem félsz odaadni egy kulcsot — Én az olyant alkalmazom. Abban meg kell bíznom. És annak meg kell felelnie a bizalomra meg a pénzre. — Fizesd meg anyámat! KB férfi homlokán rán- 1111 cok jelentek meg. „Igaz is, gondolta, Ha én valakit megfizetek. annak kutya kötelessége elvégezni a munkáját, és felelni a rábízott tárgyadért”. — Rendben! Rendben. Ha ezt össze tudod egyeztetni... — Anya nem fog önérze- teskedni... — ... Én most rád gondoltam, drágám. Igen, rád gondoltam. — Te azzal ne törődj. — Nekem kötelességem ezzel is törődni. Elvégre az én feleségem vagy. A nőben felébredt a ka- 'maszos csavargásai során ráragadt cinizmus. — Most az egyszer ne érezd ... Rendben ? — Ahogy’ gondolod, drágám. Ahogyan gondolod. Az Opel szép lassan rágördült a parkoló betonjára. Egy öreg nő felikiabált az erkélyre. — Csipetke! Csipetke! Megjött a lán3”a! Csipetke, hát nem hall? — s az érkezők elé maga tipegett nagy izgalommal. — Ó, Csordás néni! Hát még él? — ölelte át az asz- szony. — Hát mért ne élnék? De Csipetke ... az anyja ... mintha egy kicsit nagyot hallana. Csak pár napja vettük raj ta észre. De azzal persze még száz évig is elélhet. El bizony. / — Hát igen. igen! —mondta a férfi. Mozgott a tokája. CHIOVINI FERENC: TISZA-PART I. A1 kis házinyúl mindjárt nagyon megtetszett, mikor a konyhában letették : buta, kedves kis feje, ijedt szemei és lágy, sima szőre. Azt a jellemző, gyöngéd, pártoló szeretetet éreztem, amit nagyon jól ismernek kezdő szerelmesek, akiknek kicsi és macskaszerű nőkkel akadt dolguk. Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni fehér bundádat hátrafelé és óvatosan, hogy jól essék neked, ölembe vennélek és a kis fejedet simogatnám. hogy megnyugodj és jól érezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek. , v$Öo,éryjtHbi egészen meler . ’gén és önzetlenül .felolvadva ebben a védő^-önzetlen, odaT- adó szeretetben,.,gS' a kis fen ’hér , nyúl után nyúlok, hogy megsimogassam. A kis nyúl azonban, ijedt kis dög, riadtan lelapul és kifut a tenyerem alól, be a konyha- szekrény alá. Te csacsi kis nyúl, mondom neki fejcsóválva, lám milyen kedves, ostoba, ijedt kis nyúl vagy te/ hát most azt hiszed, hogy bántani akarlak, megfogni, mohón megragadni, agyonütni, megenni, mert erősebb\ vagyok nálad. De értsd meg, hogy szó sincsen, mindéiről, hát persze, hogy erősebb vagyok nálad és mindezt megtehetném, de hiszen éppen arról van szó, hogy nem akarom megtenni, nem érted? Sőt gyöngéd és kedves akaroki lenni, meg akarlak simogatni, meg akarok feledkezni önmagámról, a magam jogairól, vágyaitól, élvezeteiről, te miattad, akit még akarok simogatni, hogy dobogó kis szíved megnyugodjon és jól érezd magadat, egész finom, bájos, törékeny, félénk kis lényedet. Ezt gondolom megindult lélekkel, és egy piszkaiéval piszkálom a kis nyulat, hogy kijöjjön a konyhaszekrény alól és én megsimogathassam. A kis ríyúl előbb húzódozik a piszkafa elől, orr- cimpái idegesen, rémülten táncolnak, aztán usgyi, kiugrik. átfut, bebújik egy sarokba. Utána megyek és óvatosan leguggolok melléje. Ejnye, mondom neki, hát milyen ostoba vagy, Nihi, hiszen még sokkal jobban reszketsz, mint az imént. Persze ez érthető a te elfogult és szűk kis értelmed szempontjából, mely azt súgja neked, hogy abban a makacsságban, amivel utánad jövök, csak a vérengző vadállatok mohósága rejlhetik és amely nem tudja megérteni az erősebbek fejlettebb erkölcsi érzését és altruizmusát. No, most már aztán csakugyan meg kell, hogy fogjalak, meg kell, hogy simogassalak, azzal az érzéssel,; amit i<M|st érzesz irányomban, s mely vérszopó tigrisnek láttat- engem, ezzel az érzéssel igass^n nem hagyhatlak magadra'. Be kell bizonyítsam nekéd, hogy menynyire tévedtél, hogy mennyire nem azért akartalak megfogni, hogy átharaftjam a torkodat, hanem csak önzetlenül meg akarlak simogatni, kellemessé akarom tenni az életedet, és nem számítok se hálára, se ellenszolgálta-; tásra. Óvatosan kinyújtom a kezem, s már a nyakán vannak ujjaim, mikor egy kétségbeesett ugrással kirántja magát,1 fuldokolva nyifog és szétterpesztett lábakkal, lihegve, halálos félelemben bebújik a kályha alá. Nyelek egyet és érzem, hogy a vér a fejembe száll. No, igazán példátlan butasággal Van dolgom. Most mit tegyek? Abbahagyjam? De akkor azt fogja hinni, hogy neki volt igaza, hogy csakugyan meg akartam enni, vagy agyonverr.i és most kifáradva, egyelőre lemondtam szándékomról. A kályha elé fekszem és benézek a kályha alá. Ott kucorog apróra összehúzódva és fekete szemeiben kimondhatatlan félelem csillog, amint tekintete az enyémmel találkozik. Most már aztján igazán megharagszom. Te szamár, mondom neki elkeseredve, hát nem hiszel semmiben, ami szép és kedves? Hát nem hiszel az önzetlenségemben, a gyöngédségemben. hát nem hiszel a sze- retetben, mely nem számít hálára? Hát hogy bizonyítsam be neked, szerencsétlen, hogy milyen alantasan, milyen megvetésreméltóan gondolkozol? Persze a te buta és rossz kis fejedben csali aljas, durva és erkölcstelen képzetek nyüzsögnek, harapásról, verésről, az erősebb kajánságáról, amivel elpusztítja a gyöngéket... te, te undok kis féreg, hát nem akarod elhinni nekem, hogy van harmónia, vari bensőséges, könnyes megindulás, mely a gyöngeség, szegénység, tehetetlenség láttán elfogja a lelket? A teremtésit, annak a nehéz fejednek, csak azért is bebizonyítom nekéd, hogy van! Most már hirtelen és mérgesen kapok utána, erőlködöm, kivörösödöm, a nyelvem kilóg, megbotlom, leesem, négykézláb futok utána, be az asztal alá, a dézsa mögé. Beverem a fejem az ajtófélfába, kiszakad a kabátom, a fogamat csikorgatom és egyszer már meg is kapom a füleit, de ő lihegve, most .már hangosan makogva kitépi magát, megharap és a kamrában elbújik a hasábfák mögé. Most ott van és nekem szét kellene szedni az egész halom fát, hogy megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem és megfogom és megragadom a füleit és felkapom a levegőbe és megforgatom és a falhoz vágom és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni! Karinthy Frigyes CHIOVINI FERENC: TISZA-PART II.
