Szolnok Megyei Néplap, 1976. március (27. évfolyam, 52-77. szám)
1976-03-07 / 57. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970. március 7. JX Az örökifjú Mesterházi A magyar irodalom egyik furcsasága, hogy — különösen az utóbbi két évtizedben — az életkorban és gyakran életérzésben is öreg fiatalok, kezdők mellett egyre másra tűnnek fel az ifjú öregek. Más népek irodalmában többnyire az ismeretlenségből most felbukkanó fiatalok írásai keltenek meglepetést, heves rokon- vagy ellenszenvet, egyszóval érdeklődést, nálunk ez másként van. Több évtizedes életművek, melyeket tiszteltünk, az iskolában tanultunk, de amelyektől már a szokásos összefoglaló önéletíráson kívül nem igen vártunk érdemlegesen újat, hirtelen kivirágzónak, s ámulva olvassuk a friss, fiatalos, legújabb gondjainkat, gondolatainkat, érzelmeinket kifejező Írásokat. S szégyenkezünk is talán, hogy felületes pillantás után száraznak vagy kiszáradónak tartottuk az életerőtől duzzadó ágat. Déry Tibor új, nagy alkotói korszaka, Illyés Gyula fellobogó munkakedve, Weöres Sándor mindig új meglepetéseket tartogató költészete szinte csak találomra említett példa. S mellettük, korántsem csupán az évforduló ürügyén kell szólni Mesterházi Lajosról, akinek pályája az ötvenes évek elejétől töretlenül emelkedett mind magasabbra, s ritka következetességgel vállalt írói-publicisztikai munkássága a hatvanadik év körül úgy tűnik még sok újabb izgalmas művet ígér. Ez a következetesség a Mesterházi-életmű kiegyensúlyozottságának, életigenlésének, bölcs derűjének titka. Mesterházinak megvan az a ritka képessége, hogy őszintén, teljes odaadással tud örülni mindennek, ami az életben örömet okozhat. Ez segíti át saját és sajátjává vállalt gondjain, a betegségen, a megnemértettségen, közös bajainkon. Őszintesége a biztosíték, hogy az örömről sohase legyen kriti- kátlan örvendezés, a valóság megszépítése, hazugság. Ez óvta meg hitelét első nagy alkotói korszakában, az ellenforradalmat követő szellemi konszolidáció idején is, amikor számára az írás a kívülről megfogalmazódott igények alapján vált belső kényszerré. Művei, különösen az emlékezetes Pesti emberek, és maradandó értékű publicisztikája nemcsak ábrázolták felkavarodott szellemi életünk megnyugvását, eszméink tisztulását, hanem erőteljesen ható részesei is voltak e folyamatnak. Az utóbbi néhány évben ismét új hangon szólalt meg, s ez az új hang megint arra kényszerít bennünket, hogy figyelemmel és várakozással tekintsünk munkásságára. Bár talán nm is kellene új hangról írni, hiszen korábban is rendelkezett minden mostani írói eszközével. A különbség mégis igen nagy: a régebben olykor direkt érvelés, a népírót elragadó publicisztikus hév, a mű belső fegyelmét sértő, „csevegés” helyett a gondolat- ébresztő ábrázolás, a mély belső izzás jellemzi prózáját. Egy-egy újabb novellája olvasásakor meglepődve kapjuk fel a fejünket. Hová lett Mesterházi derűje, mi ez a kesernyés hang az írásaiban? Azután, ha túllépünk a művek első, külső rétegén, látjuk, hogy Mesterházi La- | jós alapvetően most is ugyanaz, aki korábban volt, csak bölcsebb, magasabbról tekint a világra, s ezért többet lát. anélkül, hogy a kis dolgok eltűnnének a tekintete elől. Mostanában többet ír nyugtalanító jelenségekről, de optimizmusa alapvetően nem változott: azért ír, mert tudja, hogy a szó is képes javítani a világon. a a. E gy Szolnok megyei falusi kovács hetedik gyermeke vagyok. Ezzel a mondattal szoktam megszámlálhatatlan életrajzaimat kezdeni. Lám, ha naplót vezetnék, azt is megmondhatnám, körülbelül hány száz órát töltöttem önéletrajzírással, és mekkora felületet borítana be a papír, amit elpocsékoltam rá. Örzik-e valahol, és ha őrzik, hol a csudában fér el az a rengeteg nyilvántartás? És mond-e valamit bárkinek is rólam a száraz, személytelen szöveg: „Egy Szolnok megyei falusi kovács hetedik gyermeke...” Nagy ég, ha meggondolom: ötvenöt éves leszek az ősszel, nem is vagyok olyan öreg, benne még a törvény szabta munkáskorban. És ezzel a még nem is olyan öreg fejemmel, mi mindenre emlékszem! Az Osztrák-Magyar Monarchiában, Ferenc József uralkodása alatt éltem majdnem hat évet; a magyar szabadságharcot leverő, az aradi vértanúkat és a többi sok ezret kivégeztető Ferenc József, a pesti Duna- partot rommá lövető Ferenc József uralkodása alatt. Aztán voltam Károly király alattvalója. Épp akkor mentem iskolába. Fülembe cseng a nóta: „Károly király szereti, mégis a harctérre viteti..Már térden alul érő nadrágban jártam, nem húztam az orromat, hajamat is megfésültem vízzel .minden reggel, nagyfiú voltam, harmadik elemista, az első szabad május elsején. Híre járt. hogy jönnek a románok. Féltünk. Éjjel hallatszott az ágyúdörgés. Sokan elmentek katonának megint, a direktóriumi elnök is. A kompon egyszer lovasok jöttek át: járőrszakasz. Befordultak az udvarunkba, vizet kértek. Beszélgettek is apámmal, anyámmal. Megrázták az eperfát, összefutottunk, mint a csirkék, kapkodni az édes szemeket. Szedték ám a katonák is, ízlett nekik: szép, nagy szemű eper volt. A parancsnokuk fölültetett a lovára. „Tanulj meg lovon ülni, kis proletár!... Te már nem ilyen kormos kis kovácsműhelyben dolgozol, igaz-e. ha nagy leszel? Hányasod volt az iskolában?” Büszkén válaszoltam: „Tiszta kitűnő!” „Tiszta kitűnő?! Ez már igen! Mérnök leszel, házakat fogsz építeni, meg gépeket. Automobilon jársz majd, hallod-e? Automobilon! Még csak nem is lovon! Szeretnél automobilon járni?” Automobilt csak egyszer láttam. Katonatiszt vendégek jöttek rajta a méltóságos úrékhoz. Büdös volt és ijesztő hangú. „Inkább lovon járok.” Nevetett. „Inkább lovon? Talán éppen huszár lennél?” Elpirultam. Halkan, elfogódottan válaszoltam: „Huszár ...” Leemelt a nyeregből, magához szorított egy pillanatra. „Mire te megnősz, kisfiam, addigra már nem kell se huszár, se tüzér, se baka. semmi! Múzeumban lesz a kard, a csákó, meg az ágyú!” Nevetett, nyeregbe szállt: „De most még kicsit verekszünk érte, hogy úgy legyen!” Tisztelgett apámnak, anyámnak, elvonultak. Olyan pontosan emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Ez volt nekem a Tanácsköztársaság kilencéves koromban, amit a mai kilencévesek olyan réges-régi, történelmi időnek tanulnak. Ez volt. Meg az volt, hogy a vesztes tiszai csata után a mi falunk határában is menekültek, bujkáltak a mieink: kukoricásban, ártéri sűrűben. Hajtották őket a románok, durrogtat- ták, próbálták kiugratni, ha valahol a sűrűben gyanították. A tiszai csatából jött anyám testvére, aki nem esett el. Mihály bátyám. Véres kötés a karján. Sötétedés után zör- gött be, anyám a kicsiket gyorsan a szobába hajtotta. Föl vittük a kovácsműhely padlására, oda hordtuk neki éjszakánként az ennivalót, a vizet. Sok vizet. Belázasodott Mihály bátyám, orvost meg nem hívhattunk hozzá. Talán akkor már nem is volt a faluban orvos. Rejtve sfrt anyám, ha sírt, ne lássa, ne tudja senki, ne kérdezze a gyerek. Főzte a kamillát, négy-ötször kiment körülnézett: nem jámak-e az utcán. Apám verte az üllőt, jelezte: üres a műhely, jöhet Ügy szaladt föl anyám, bekötözni, borogatni. a románok a mi falunkon csak, átvonultak, egy őrmestert hagytak meg egy katonát a községházán. De nem sokkal utánuk visszajött a méltóságos úr meg a jegyző, ösz- szegyűjtötték a katonaviselt gazdalegényeket akiknek csillagjuk volt a háborúban. Civilben jártak, piros- fehér-zőld karszalaggal. 6k voltak a nemzetőrség. Aztán később megint jöttek román meg magyar tisztek, valami parancsnokságfélét rendeztek be a kastélyban. Egy éjszaka rettentő sikoltozást, lövöldözést hallottunk. Máskor is volt ilyesmi azokban az időkben. Rátörtek részegen valakire, akit kommunistasággal gyanúsítottak. Hanem ez a randalírozás szokatlanul soká tartott. Fölébredt apám, anyám, bátyám, én is, nem mertünk kinézni, kimenni. Hallottuk aztán reggel, hogy az orvos meg a felesége öngyilkos lett. A lovát jött patkoltatni egy nemzetőr, az beszélte. Máskor meg suttogták: dehogy lett öngyilkos, rátörtek, a feleségével erőszakoskodtak, meg akarta védeni az asszonyt, lelőtték. .Azután lelőtték az asszonyt is. Elment volna temetésükre az egész falu, már csak azért is, mert szeretik az emberek faluhelyen a temetést. De most nem volt harangozás, és az embereket visszaparancsolták a Lehettek vagy négyszázan; a falu férfilakossága. Álltak a lóvásár gerendával kerített négyszögében, riadtan, mint a barmok, furcsa, fekete sereg. Először a jegyző rikácsoló kappanhangját hallottam: „Tudomásunkra jutott, hogy a falu egyes házaiban vöröskatonákat rejtegetnek ... A királyi román- katonai hatóságok jogosan követelik ... Aki a vörös hazaáruló bandával összeszűri a levet, maga is hazaáruló... Itt az utolsó alkalom, hogy önként jelentkezzék ... Aki Ilyesmiről tud, hazafias kötelessége...” A karámon kívül, szétszórtan, mégis egy szóra együtt, ugrásra készen: a nemzetőrök. Fonott kutyakorbács, bikacsök, a kezükben. A jegyző mögött néhány román tiszt és a báró. Most előlépett. Barátságosan beszélt: „No, emberek!... Talán csak kósza hit. De ha igaz, úgyis rájövünk, és abból az egész falunak súlyos baja lesz! Szóljanak, no! Nem értik? Mi halottas háztól. Az orvosné anyja eljött Füredről, úriasszony, sírt a plébánosnak: temesse el a lányát, legalább a lányát. Ott álltam én is a kíváncsi tömegben. Láttam a plébános arcán, röstelli, talán hajlik is rá. De csak a fejét rázta: „Nem tehetem, kérem. Drága nagyságos asszonyom, értse meg, nem tehetem.” A méltóságos úr is kijött, vászon vadászkabátban, nemzetiszín szalag a karján. „Még tápot adnánk a piszkos pletykának!” Aztán egy román tiszt jött, félrevonultak, tárgyaltak, a végén a plébános úr visszajött: „Értse meg, nagyságos asszonyom, az egyházi rendtartás nem engedi meg, hogy öngyilkosokat temetési szertartásban részesítsünk.” Két cigány vitte a koporsókat. Lovaskor- délyra tették, egymás tetejére. Indult volna a nép. hogy így is követi a temetőkertig, de a méltóságos úr elébük toppant: „Magyar emberek maguk? Nem szégyellik? Keresztények maguk? Nem hallották, mit mondott a plébános úr?” Mellette az egyik intéző: „Legyen boldog a direktóriumi tag elvtárs, ha ez a mi magyar földünk a temetőárokban is egyáltalán befogadja!” Némán hallgattak az emberek, de ahogy a kordély elindult, nem állhatták meg: itt is, ott is levették kalapjukat a férfiak. Valaki röhögött: „Hülye barmok! Nem tudják, hogy a zsidók még a templomban is kalapot tesznek a fejükre?!” Egy csoport nemzetőr az „Erger-Berger” nótát énekelte. A Tanácsköztársaság hónapjaiban szesztilalom volt, és a direktóriumi elnökünk nagyon szigorúan vette. Most aztán ittak, nyakra-főre, már kora reggel. Mire a kordély elvonult. és észbe kaptunk volna, láttuk: minden oldalról elállják a vásár- témyi széles utcát a karszalagos legények. Kiabáltak: „Asszonyok, gyerekek menjenek haza, a férfiak maradjanak itt!” Engem is eltuszkoltak onnan. Messziről, az utca végéből néztük anyámmal, mi történik. Talán a legszebb mégis a gyermekkorban, az idő állhatatosan visz- szatérő rendjénél is, a dolgok magukban hordott, tisztázott rendjénél is szebb: amit az apa ereje és az anya szeretete ad. Mintha csak a magzatburok fölhasadása után egy> újabb burok volna még körülöttünk, véd a kettős szülői test a világ minden durvaságától, hosszú- hosszú időn át. És boldog, akit minél tovább. Az ellenség, de még az idegenség sem hatolhat hozzánk. Ha vétkeztem is, ők a hatóságom, senki más. Ha valamit nem tudok, ők biztosan megmondják: ha félek, megnyugtatnak; ha bánatom van, megvigasztalnak szavukkal, egy si- mogatással, a puszta létükkel, hogy vannak. De nem is csak. hogy vannak, hanem, hogy olyanok. Anyám a legjobb és a legszebb a világon, apám pedig a legerősebb. Ez a csodálatos védőburok, ez pattant meg hirtelen, kilencéves koromban. Még nem tudtam, mi történik velem. Azon a napon lettem koraszülött felnőtt, amikor ott állt apám, védtelenül a többi között, esendően, kiszolgáltatottan. Amikor a szemem láttára megverték. tudjuk, hogy nem rósszakaratból tette, aki tette. Ismerjük a falu becsületes, józan parasztságát. Felelősséget vállaltunk a román urak előtt Biztos vagyok benne: csak úgy történhetett, hogy fegyverrel kénysze- rítették, megijedt féltette a családját. De most itt vagyunk, megvéd- jük! No, emberek! No! Addig értsenek, amíg szép szóból érthetnek! Hát mi az? Megkukultak? Miféle gyávaság ez? Miféle magyarok maguk? ... Szégyellem magam, emberek a román urak előtt!” H átat fordított. Akkor a nemzetőrök parancsnoka lépett oda, törzsőrmester, csendőr, a háború alatt is ott szolgált a tábori csend- őrségen. Olyan apámmal egyidősforma, pár év múlva le is szerelt. Vitézi birtokot kapott, ő lett a falunkban a gabona- és terménybizományos — a „futurás”. Jól kieresztette a hangját: „Hogy állnak itt? Nem értik? Álljanak sorba tisztességesen! Mozgás! Igazodj! Két lépés távolság a sorok között. Hé, fiúk! Rángassátok már rendbe őket! Nem látjátok? Olyanok, mint a barom !” A nemzetőrök kiállították a sorelsőket, taszigálni kezdték bottal a többit, négy sorba, végig a lóvásár egész hosszán. Valahogy álltak végül. A sorok között két lépés távolság. Akkor a törzsőrmester odalépett a sor elejére, kutyakorbáccsal végigvágott az első ember arcán. Az följajdult, megtántorodott. A csendőr üvöltött: „Állsz, mint a cövek!” A harmadik ütésre az ember kicsit megingott, de látszott: igyekszik tartani magát, engedelmesen. Mint a cövek. A törzsőrmester a következőhöz lépett. Lendült a korbács, levágott És mintha ez lett volna a jel, most nekilódultak a nemzetőrök is. Szerettem volna nem látni, szerettem volna elfutni onnan, földbe fúrni a fejem, hogy ne lássam, ne halljam az elfojtott vonítást, hogy ne tudjak róla. Hogy ne legyen az egész. De mint aki álmodik, és nem tud a helyéből mozdulni, végig kell, hogy álmodja: én is csak álltam ott nem tudtam elfordulni, sem a szemem lehunyni, sem anyámhoz bújni. Éreztem, hogy sír, remegett a keze, a szoknyája. Harminc—harmincöt legény végigvert ott tízszer annyi felnőtt, meglett férfit, fáradt, görnyedt öreget. Verték korbáccsal a hibbant koldust, összerogyott az első ütéstől, de még kapott egy rúgást a földön. Megverték a református papot. Állt, mint a cöVek. Megverték a tanítót. Kiabált, rimánkodott a szerencsétlen a plébánoshoz. Hiszen a katolikus iskolában tanít, az ő tanítója, hiszen félig-meddig egyházi ember: a misén orgonái. „Plébános úr, az istenért, szóljon nekik! Plébános úr!” „Az istenért, szóljon nekik! Plébános úr!” De az, talán mert nem tudta, mit csináljon: hátat fordított a jelenetnek. Aztán úgy tett, mintha nagyon beszélgetne egy román tiszttel. Nem tudom, hány vöröskatonát rejtegetett a falu. Később sem tudtam meg soha. A mi utcánkból egy kétholdas szegényparaszt még az elején kiállt, alighogy a verés megkezdődött. Talán azt hitte: megmentheti a falut. Jelentkezett, kiabált a méltóságos úrnak. Az intett, és a nemzetőrök félrevonultak. Halkan beszélgettek, nem hallottuk. Négy nemzetőr futólépésben Indult az utcánk felé. De három másik meg bunkókkal, korbáccsal, nekiesett annak az embernek. Pillanat alatt ronggyá verték a szerencsétlent. Hiába lépett közbe a földbirtokos, hiába ordított az őrmester is, akkor hagyták abba, amikor már a földön is alig mozdult. Ez volt a jó talán, mert így már hasztalan volt a báró újabb fölhívása: „No, emberek, hát látják? Hát megéri? Most jelentkezzék, akinek van még a lelkén valami!” Nem mozdult senki a riadt csoportban. Nézték a földön fekvő szerencsétlent. És újra megkezdődött az általános pofozás, verés, végig a sorokon. Én már csak azt láttam, hogy apámat- ütik. A törzsőrmester meg még egy másik, egy iskolatársam katona bátyja, ketten is. Talán hallottak valamit, talán sejtettek. „Ott gyűléseztek a műhelyedben!” Nagyon verték. Nem is tudom elmondani, mit éreztem, hálát s egyben iszonyú undort ettől a hálától magamban: mert a méltóságos úr közbelépett. Lefogta a katonalegény karját. „Hagyják már Istvánt!” ...A druszám is meg — gúnyosan mosolygott — a komám is.” A báróné a húgom keresztanyja. Igaz, nem ő jött el a templomba, csak a férj, de megengedte, hogy a nevét beírják keresztanyának. Küldött minden évben valami levetett ruhát No hiszen! Hol kicsit, hol nagyot, akármilyet. Valaki nyilvántartotta a karácsonyi kötelességek közt ezt a komaságot. „Rendes magyar ember az István, hagyják!” Nem tudom, hogy mentünk el onnan. csak azt tudom: napokig kerültem apámnak a tekintetét is. Nem akartam látni a véraláfutásos nyakát, arcát. Nem akartam látni, de hiába láttam már, amit láttam. Nem volt többé az erős ember. Én pedig féltem. Kétségbeesett álmokkal viaskodtam éjszaka: kutyakor- bácsos emberekkel. És lázadtam, iszonyatosan, nem akartam, de lázadtam. Ha porig égne a falu, ha ott égne mindenki, akkor nyugodnám. az békéltetne; ha villám vágna beléjük, ha kiáradna a Tisza, és mindent elsodorna; ha rettentően nagy volnék és iszonyú erős. szálfákká! verekedő, mint a Fanyűvő; hogy cafattá csépelném a2 egész bandát! A törzsőrmestert, a méltóságos urat, a plébánost, az elegáns román tiszteket, a nemzetőröket! Családjukkal, öregapjukkal, anyjukkal, öccsükkel, az iskolatársammal! Véres cafattá! Az hozna enyhülést. Román katonák és nemzetőrök járőrben vonultak végig a falun, razziáztak minden házban. Láttam azt a sebesült vörösjcatonát. akit megtaláltak. Kísérték, vagy inkább vonszolták, kiabált a szerencsétlen, amíg tudott, hogy Károly-keresztes tizedes, csak büfölték a puskatussaL Amikor elájult, fölkapták, vitték, mint a zsákot. Bejött a járőr mi- hozzánk is. Álltam az udvarban, mellettem anyám. Láttam: se élő, se holt. Széttárták odabent a bútorokat, a kamrát, fölmásztak a padlásra. megrazziázták az ólat, még a kutat is, döfködték a szénaboglyát. De a műhelybe épp csak benéztek, talán mert urasági birtok. A mikor elmentek, a földhöz vertem magam, úgy bőgtem: „Miért nem hozta el a puskáját Mihály bátyám! Miért nem hozta el a puskáját Mihály bátyám!” Bőgtem lélegzetfogytig. Éjszaka loptuk ki nagybátyámat a faluból. Nálunk már nem maradhatott. Csillagtalan. koromsötét éjszaka kísértük anyámmal odáig, ahol már biztonságban tudhattuk: ahol az országút a töltést szeli. Biztonságban? Alig állt a lábán. Néhány rongyot összeszedtünk neki apámtól, a katonaruháját elástuk egy kubikgödörben a gáton túl. Megkérdeztem: miért üldözik a vöröskatonákat, mit csinált? Azt mondta: igazságot akart tenni. Hát ő is azt akart? A legelőn át, az ártéren lopóz- tunk hazafelé. Ahol a dűlőút a mi utcánknak fordul, a töltésen feszület állt. Anyám elsírta magát a megkönnyebbüléstől, odaborult elébe. „Mégis megsegített a Jóisten, kisfiam”! „Mégis megsegített a Jóisten!” Megmondta otthon apámnak is. Ébren várt minket az udvaron. Ezt mondta anyám, ez volt az első szava: „Mégis megsegített a Jóisten!” Hanem apámnak az volt a véleménye: „Leginkább csak az urakat segíti az is.” Részletek Mesterházi Lajcm férfikor című regényéből.
