Szolnok Megyei Néplap, 1976. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-11 / 9. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. január ti. / Aprily Lajos: Téli reggel Ködben ember haladt. Páncélos hó harsant a súly alatt Szakadt a fátyol: hegytetőre ért Nap csillogtatta bükkcserjén a dért Gallyak hóbarlangjába cinke szállt, fény szédítette s egy napos titok, s dermedt rügy-csipkerózsikák között dalolt: — Nyitni fog, — nyitni fog, — nyitni fog!.ZZ Feje felett azúr-kék szajkó-toli csillant a fán s hókristályos lett kalap és kabát: a rikoltozva rebbenő madár leverte rá a cifra bükk havát. S amerre járt: hegyek ontották rá a napsugárt- s hó-szikra kápráztatta, — milliárd!. .Z Köd várta lent. A ködbe visszament s házába tért derült aszkétaként. Két szemben a csodálkozás kigyúlt: — Sötét ember, honnan hozol ma fényt? Pákolitz István: Safranyik Kútba ugrott a Safranyik, hat pár bivaly se húzza ki. Na nem ugrik, jobb lett volna? Mért volt olyan hudra-budral Hogyha nem lány, se pénz. mi ok ölte kútba Safranyíkot? Marta vala nagy bubánat. — majd kivallja, ha föltámad; s ha nem támad, úgy is jól van, marad a titka titokban; akad tán szűkszavúbb postás, a bőrtáskát cipeli más. Mesélik, hogy a nagytáska ott fityegett a nyakába színültiglen vízzel tele, elázott minden levele. A titok se marad titok: kirúgták a Safranyíkot; harmadik nagyfröccse bánja: eljárt az a locska szája. , (Horthy Miklós legfőbb Hadúr országos körútra indult; főtt a bíró, jegyző feje: lesz-e méltó szálláshelye? Kérdezetten — ahogy hattik — fölfelelte a Safranyik: „A Horti kvártélya rendben. disznóólam kimeszeltem.”) Ezerkilencszázhuszonhat — ennyi is eleget mondhat. Óvja Hit Remény Szeretet: Safranyik mást nem tehetett. FAZEKAS MAGDOLNA RAJZA B odag kidugta nagyraszabott fejét az árnyakból, hunyorogva megvizsgálta a nap állását, elégedetlenkedve megrázta fésületlen hajéit, majd visszahar:yatlott a hűvösbe. — Hogy nem átússzék ki a szemüket? Rázogatta a fejét, aztán léste megint a legyeket. — Mit csinálsz, hé? — Kiáltott feléje Patkós a szemközti kunyhó ajtajából. — Gondolkozom testvér, mit tud az ember egymagában csinálni? Gyere beszélgessünk! Patkós lomháin, kelletlen járással átballagott Bodag kunyhójához, elől-hátul kidomborodó mezítelen felsőtestén, buja rendetlenségben tarkállottak a tetovált figuráid. — Na, halljam, min gondolkodói? — Vonta kérdőre Bodagot. — Tudja a bánat testvér, mindig tele van az ember feje rossz gondolatokkal. Kínoz bennünket a csóróság, meg az istenverése. — Unatkozol megint komám. — Találta ki Patkósa gondolatait. Bodag mosolyogva felnézett Patkósra, aztán megadva magát, bólintott. — Gyere ülj le kis duoo- som. — Mutatott helyet maga mellett. Patkós ímmel- ármmal lekuporodott a fal tövéhez, várakozva bámult Bodagra. — Testvérem — kezdte Bodag nagy lélskzettel —, téged nem hiába mondanak a gádzsók (gádzsó = nem cigány) tiidósnak, mert ahogy elnézem, te vagy itt a telepen a legokosabb ember. — Ne hízelegj. — Vágott a szavába Patkós. — Mi a rövidséged? — Semmi — húzrta el a száját —, csak rceszul érzem magam. — Nem úgy nézel ki, mint aki beteg. Három ember ki- hasaekia belőled, olyan mint én. — A vármegye sem aggódik a betegségeddel, — legyintett — dögöljön meg az ember, amikor eljön az ideje csak ne csináljon belőle az isten csodát! Patkós rosszat sejtve összeráncolta a homlokát. — Hűm, nézel ugye? — Mosolygott Bodaig kényszerültem. — Éntaeiőlem csodát csinált az isten kis ducosom, mert itt is van egy szívem, meg itt is. — Tette a kezelt szőrös mellbimbója felé. Patkós arcán egy pillanatig a harag reszketett, majd szánalommá enyhülve mosolyba fulladt. — Verd meg isten, valahol egy bolond van! — Csóválta fejét. — Hallottál már olyant, hogy valakinek két szive volt? — Hallottam bizony, — bólogatott szomorúan — nagyapámnak is kettő volt. — Mije? — Robbant .ki Patkós. — Talán két fom’y- nyadt krumplija? — Fel akart ugrani, de Bodag visz- szatartaíita. — Ha nem igazat mondok, akkor mind a hat gyerekemnek te kösd fel az' állát. Hallgasd csak meg! — Hajlott közelebb Patkóshoz. — Fö, more,olyan büdös vagy mint a dög! — hárította el magától. — Hogy tudsz feküdni mellette te cigányasszony ? — kiáltott be a pitarba motoszkáló Szu- lának. — Tudja az árvaság a fejébe! — Szólt ki rosszkedvűen. Patkósak egyre hangosodó vitája felverte a délutáni csendet, melegtől, unalomtól elgyötörtem néhány kíváncsiskodó férfi hozzájuk szegődött. Bodag még mindig bozontos mellét tapogatta, mint aki maga is meg akart győződni érzése felől, lelógó bajusza mellett két oldalt megjelentek . a keserű vonások, tekintete kifejezéstelen, önmagába néző lett. Szula előbújt a putriból, szoknyáját gondosan megigazítva körülnézett. — Bizony, úgy nézzetek rá, hogy ennek kát szíve van — pislantott Bodagra szemesük óból, — azárt nem tudja az isten elpusztítani a fejemtől. — Majd elpusztítalak én mindjárt, ha jól megrugdoslak! — förmedt az asszonyra. — Jól van no, — tetette Szula az ijedőst. — Csiak mondtam, hogy neked is kettő van, mint a nagyapádnak. — Szula eokatsejtetőem Patkósra kacsintott, aztán magúikra hagyta őket. — Na tudjátok, — kezdte minden unszolás nélkül. — Apám olyan karonülő gyerek lehetett, a többi mind nagyobb volt nála, hisz csinált Bula egy iskolára valót ^ Na, de’ ki volt közöttük a legidősebb, a Bangó. Ez már olyan legónysorba járt, egyik lábára egy kicsit biccentett, de megállta a helyét, ahol egy embernek meg kellett állni. Szegény nagyapám, nyugodjon beikével, rááldozta volna a csillagokat, hisz még jiavakorabeli ember volt. Úgyhogy Bangónak nem kel— Megyek — szólt ki, — ne nyiss vissza rám Bangó, mert megint nem lesz szerencséd! — Tudjátok, amikor az ember kimegy az útjából, kimegy az időből is. Megvirradt, amikor hazaértek. Máir a teleo szélén látták, hogy nyüzsögnek a cigányok. — No, mit mondtam neked? — kérdezte Bangó az asszonytól. Hazameninak, látják, hogy az apja ott fekszik a putri közepén kiterítve. Csóró Bangó egész nap ült az apja fejénél, nem tudta levenni róla a szemét. Olyan volt, more — állította Bodag, — mint aki alszik. Egy ideig az anyja is nézte. Aztán elment, hogy kimosson Búiénak egy tiszta inget, meg egy tiszta gatyát. Volt nagyLAKATOS MENYHÉRT* lett szégyenkezni, ha átment a másik faluba asszonyt keresni. Bodag összeráncolta a homlokát, elhallgatott, amíg ösz- szerakta a mondanivalóját, majd folytatta. — Udvarit, jómódú parasztok lakták, olyan kocsival. olyan lóval jártak, mint a táltos. Télen meg csengés [számokkal, amit maguk faragtak, így aztán kellett a fúró, mint a jó bors. Akik ismerték a fúrós Búiét, nagydarab barna embernek mondják, kettő három ki- hasadt volna belőle, olyan, mint ti. Lehet, hogy babonából, de az is lehet, hogy szerénységből nem hasonlította magához a nagyapját, pedig aligha nyomott súlyra többet nála. Aki nem ismerte Bodag istenáldotta természetét, a látványtól is megriadt. Egyszer fogadásból alábújt egy két éves csikónak és megemelte. . . , — De a légynek sem ártott. — Dicsérte tovább a nagyapját. — Senkit nem szerettek úgy a faluban, mint Bulát. Ügy élt, mint a kiskirály. Egyszer aztán, egyem a szátokat, a Bangó akkor is odavolt valahol asszomyozni, majd felébred éjjel, mondja a nőnek: Hallod? Haza kell mennem, mert valami baj van az otthoniakkal, — Most? Éjszakának idején? ‘— kérdi a cigányasz- szony. — Tudjátok, mit gondolnak ilyenkor a nők? — illegette Bodag a fejét — Na de Bangó nem adott rá semmit felöltözött vette a botját és eredj, útnak indult. Szép holdvilágos éjszaka volt olyan, hogy az úton a krajcárt meg lehetett lelni, de sehol egy árva lélekkel nem találkozott Megy Bangó, megy, egy hatalmas legelőn kellett átmenni, majd mit lát a szentséges szűzmá- ria távoltart&a tölünik, azt hogy két árnyéka van. Ahaj, devía! Nyomja le Bangó a fejéin a kalapot, ami úgy mászott le a fejéről, mint amit húznak. Valami nagy baj van otthon. Mondogatja magában. Na mindegy, majdcsak haza érek. Nekirugaszkodott, úgy, hogy áz ing csupa lucskos lett rajba. Már jó két óra hosszait gyalogolt, de a legelőnek még akkor sem érte el a szélét. Megáll, körülnéz. Te jó isten, hol vagyok? Ügy érezte, mint akit alkkot ébresztenek fel az álmából. Na most merre menjek? Törte a fejét. Akár merre nézett csalt a sík legelőt látta. Azt ad az isten, amit ad, határozta el magát megyek ebben az irányban. Vajon hány óra lehet? Törte a fejét.. Már kezdte érezni, hegy rossz nyomba lépett Egyszer csak hová ér, nyalom meg a véreteket, vissza a cigányas’szonv kunyhójához, ahonnan elindult. Na. Bangó a putri ablakánál haügiait'Vsik eav darabig, belül nagy horkolás hallatszik ki. Magkopogtatja az ablakot. — Te vagy az Bangó? — riad fel a cigányasszany. — Én. — mondta. — öltözz és gyere! apámnak egy keresztkomá- ,ja, a Báló, gyerekkoruktól jó pajtásoknak ismerték őket. A jobb módú cigányok közé tartozott, de a pusztulat sem tudja, hogy szerezte amije volt az biztos, hogy nagyra- becsülták az elölj áróságnáL — Sose foglalkozzál most Ilkám a mosással — szól t nagyanyámnak. — Van itt egy tiszta gatya, mag ing, add rá a komámra. — Két nap múb- va eltemették a szép, nagy, derék cigányt. Bangó bánatában elköltözött az asz- szonyhoz, magára hagvta nagyanyámat az apróságokkal. Eltelt egy hónán, két hónap, lassanként elfelejtették Bulát, mint az adósságot. A régi jó barátok is csak a fiatalasszonyon tartották a szemüket, mindegyiket ette a penész, de legjobban Bálót. — Hogy lehet az — suttogták a cigányok —, hogy a Bula felesége így kitart? , Vagy azt hiszi, hogy kocsival, lóval jönnek érte? Az igazság az, hogy nagyanyám nem adott'Tájuk semmit. Nevetett, dalolászott, mindig úgy tárt haiza, minit a rakott szekér, soha olyan módja nem volt a gyerekeknek, mint amióta Bula meghalt. Nem volt olyan nap, ha Ilka a kútra, vagy a faluba ment, hogy Baló, a komája ura, útját ne állja. — Gyere hozzám Ilka — könyörgött, — meglátod, boldoggá teszlek. — Nem kell engem boldoggá tenni komám uram, nincs olyan szép ember a világon, akiért Bulát felcseréljem. —Hárította el. Báló ajánlatát — Hóinak hót a fele, élőnek, meg élő. — Próbálkozott tovább a cigány. Ilka úgy nézett rá, mint aki gyilkolni akar, aztán mosolyogva legyintett. — Nem baj, ón akkor is hű maradok hozzá. — Otthagyta Bálót a poros álláson. A cigány csak a száját rágta mérgében. — Megállj — gondolta —. kapjalak el egy éjszaka, másnap már nem így beszélsz! Sokáig nem tudta senki, mi megy végbe Ilka házánál. Éjszakának idején kalapálás, reszelés hallatszott a putriból. Vagy valamelyik nagyobbacska gyerek, vagy az Ilka tanulté meg a fúró csi- niálását. Találgatták a cigányok. Különben miből élnének olyan jól? Már kezdték levenni Ilkáról a nyelvüket, belátták, hogy hasztalan pályáznak rá, nem fekszik le egyikkel sem. ígérhetnek neki palotát, mindenre a fejét rázta és nevetett. — Na pusztuljon el a fejed — mondták mérgükben —, akkor penészedjél be! Bula már úgysem hajtja fel a szoknyádat, megöl a véred a nagy tisztességedben. Egyszer csak mit látnak, nyalom a húsotokat Ilkának nő a hasa. Sun, (sün=hallod) az anyám istenit, ámuldoztak a cigányok. Na látjátok, hogy domborodik ki a nagy tisztesség Ilka szoknyája alól? Kit ölt meg a méreg igazán, mint Bálót — Megállj, rádvirrasztok. Gondolta. És ahogy besotótedett, megbújt Bula kunyhója végénél, a gazban. Leste, várta, mikor jön az Ilka latra. Jó éjfél lehetett mit lát, hogy egy nagy darab hosszúgatyás illető sappog a kunyhó felé. De ismerős ez a cigány, gondolta magában, nem hiába feküdt le neki Ilka, szakasztott olyan, mint Bula. Az illető megkopogtatja a putri falát, Ilka kinyitja az ajtót, nyakába ugrik a gatyás embernek, aztán betessékeli. — Hűm, hát ezért nem jöttél hozzám? Na várjál, mindjárt elhúzom a latrod nótáját! Kimászik a bozótból, odamegy a pitar-aj tóhoz, megkopogtatja a görbe bot- tell — Ki az? — Szólt ki Ilka. — Én vagyok, Báló, eressz be! — Nincs veled semmi beszélni valóm, majd mondd el holnap! A pökheni Báló nem tudta elviselni, hogy valami jötímant csóróság szégyent hozott rá. Mindenki tudta, hogy lekönyörögte a térdéről a bőrt, Ilka meg alattomban felkollantotta magát. — Na, nem nyitod ki? Majd kinyitom én. Ropp! Benyomta az ajtót. Az ismeretlen illetőnek annyi ideje maradt, hogy a fejére rántotta a takarót. Báló kővé meredt a putri közepén. Ugyanazt az inget, gatyát látta, amit temetés előtt ráadtak Bulára. Csak állt és bámult, mint aki megnémult. — Menj ki! — kiáltott rá Ilka, — mert megöllek! —■ Felkapta a nagvkást, ha az isten nem ad Báléinak anv- nyi erőt, hogy kiugorjon, Ilka szívébe mártja a kést. Azon az éjszakán Báló annyit sem aludt, mint a köröm feketéje, egyhuzamban rázta a hideglelés. Másnap bement a csend őrségre, elmondta,mit látott az éjjel. — Bolond cigány — nevették rajta a csendőrök. — Ki hallott már olyat, hogy a halott visszajöjjön a temetőből? Igen ám, de Bálon kívül mások is látták. Gyorsan elterjedt a híre, hogy Bula minden este hazajár. Éjjel mindenki magára zárta az ajtót, nappal meg egyik jelentés a másikat érte. Mit tehetett a csendőrség, nagyanyámat vallatóra fogta. Addig verték a talpát, amíg be nem vallotta, hogy Bula minden este hazajár, mert két szíve volt és csak az egyik halt meg. Még azon a napon kiszállt az elöljáróság, papot, doktort vittek a temetőbe. Volt ott egy nagy dagadt képű kisbíró. Az meg elment a kovácshoz, csináltatott két karhosszúságé vasszeget. Ahogy körülnézték a sírt, egyből rájöttek, hogy igazuk van a cigányoknak. Olyan lyuk volt kaparva a fűzfa alatt, ami ráhajlott a Bula sírjára, hogy egy ember könnyen ki-bejárhatott rajta. Fejvesztetten szaladtak szét a cigányok, ki merre látott Ilkának ott kellett maradni, mert a csendőrök nem engedték eL Nem telt bele negyedóra a fél falu ott tolongott. Ásóval, lapáttal. Kiásták a sírt, ahogy a kisbíró leemelte a koporsó fedelét Bula ott pipázott fálkönyé- ken a koporsóban. Mindenkinek elállt a lélegzete, a gádzsók egymás után szédültek eL Bula csak hallgatott, Ilkát nézte, akkora könnycseppek hulltak a szemébőt mint egyízem. így száradjak meg, mint ez a nádszál, ha merte valaki megközelíteni a koporsót a kisbírón kívüL M indjárt elhúzom én a nótádat Bula! — El is húzta, a kutyák egyék meg a csontját, ott ahol van! Megvárta, amíg a pap elmondja a mondókat, aztán az egyik szöget jobbról, a másikat balról belevette a szívébe. Bula szájából kiesett a oina, egv nagyot sóhajtott, és örökre vége lett Hát ettől félek én —nézett szomorúan Patkósra. — A régi öregek azt mondjál?, olyan vagyok, mint nagyr apám. Lehet, hogy csak kíf vül — próbálta magát vigasztalni — a nagy isten tudja. A Központi Sajtószolgálat 1975. évi pályázatán első díjat nyert novella. )
