Szolnok Megyei Néplap, 1976. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-18 / 15. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. január 18. Örvös Lafos IDEGENEK S oha nem vadásztam kalandra. Vagy észre sem vettem, ha kínálkozott, vagy csendesen kitértem előle. Persze, mikor Párizs felé fut a gyorvonat, s az ember idegen országokon rohan át, az mégis más, Mindenki tudja, hogy milyen természetes a világban a kaland, milyen természetesek az emberek, néha egy férfias tekintet is megbabonáz már egy nőt. Egy olyan világos barnahajú, sötétkék kötött szoknyás, sárga-sötétkék pólóingéé, halványpiros szájú nőt, aiki hajnali két óra tájban szállt fel Strassburgban a gyorvonatra, egyik kezében fekete, borjúbőr retiküljével, másikban meg kockás, szö- vethuzatú bőröndjével, épp abba a couchette-be, ahol az én heverem is lapult, és ahol Salzburg óta olyan jól aludtam, hogy már nem is volt kedvem újra elszenderedni. Megborotválkoztam hát, s cigarettázva néztem a folyosó ablakán át a kivilágított pályaudvart. A villanyfénynél is jól láttam síma bőrét, amelyről olyan frissesség áradt, mintha nem is egy városból jött volna, hanem a mező közepéről, formás testével és hosszú lábaival. Olyan kisfiúnak éreztem magam hirtelen, mintha még most is csak ösztöndíjas egyetemi hallgató volnék, nem pedig háromhetes párizsi tanulmányútra mennék. S amikor nézni kezdte a fülke számokat, nem is az jutott eszembe, hogy most franciául beszélhetek, hanem az, hogy segítségére legyek megtalálni a fülkéjét, a fekvőhelyét, s hogy szép, vagy csúnya, már el is felejtettem. Hiszen mondom, látására kisfiúvá változtam vissza, s a kisfiúk még nem azért segítenek, mert olyan izgatóan szép, akinek segíthetnek. — Pardon, Mademoiselle, quel numéro vous cherchez? — kérdeztem tőle, vagyis hogy milyen számot keres. Sötét szemével kicsit zavartan nézett rám, aféle kis- lányosan ő is, és azt mondta magyarul: — Nem értem, uram, mit mond ... Majd elhűltem a csodálkozástól, mert nemcsak, hogy magyarul beszélt, de olyan ízesen, ahogy alföldi falvakban hallottam. És elnevettem magam. — Hát hogy lehet az, mikor én jól értem magát? Kiejtette kezéből kockás bőröndjét a meglepetéstől és sokáig bámult rám. — Maga tud magyarul? — Egy kicsit a foglalkozásom is — feleltem titokzatosan. — Hoztam magammal, termoszban — mondtam neki. — Még egyetemista koromban megszoktam, hogy ilyesmire ne költsék. S már csavartam Is le a termosz kupáját és öntöttem a forró kávéból. — Jaj, de jól esett! — csettintett a szájé-- ' — Maga nem iszik? — De én is. — Majd kimosom a poharat. — Csak azt ne! — kértem nevetve. Furcsán mosolygott, úgy az ablakon túlra. Az erős félhomályban úszó mezőkre, egy-egy elfutó falusi házra. Vajon mi járhat az eszében? Éppoly titokzatos és ugyanakkor természetes volt, mint egy francia lány, akivel most beszélek életemben először. Nekem is nagyon jól esett a kávé. Így éjnek idején, de mégis már -frissen, a sötétben robogó vonaton, e különös lápy mellett. Mert olyan különösen hatott rám ebben a környezetben. Ha a falujában találkozom vele egy vasárnap, elegáns, finom öltözékében, talán fel sem tűnik annyira. De itt feltűnt. Mert itt nem volt minden nő ilyen friss, ilyen elegáns a vonaton. Cigarettával kínáltam, nem dohányzott. Akkor megkérdeztem tőle, mire kíváncsi Párizsban, mit szeretne látni. — Párizst — felelte. — A világot — Mindenütt világ van. — Igen, de a világ sem egyformák. Egyik ilyen, másik olyan. Igaz, a férfiak közt elég sóik az egyforma. Nem kérdeztem tovább, talán valami rossz emléket bolygattam volna meg vele. Elhalgattam. S ez a hallgatás megnyugtatta. Szinte tetszett neki. Homloka újra kisimult és alig észrevehetően mosolygott is már. — Azért le szeretnék feküdni, — szólalt meg egyszer csak —, még nagyon korai az idő és teljesen pihenten szeretnék érkezni. Van már ugyan hotelem, de nem akaróm alvással tölteni a napot. Bementünk a fülkébe. A többiek aludtak, sötét volt odebent. Kinyitotta a bőröndjét, legfélűiről vette ki gondosan összehajtogatott pizsamáját. Én csak ültem a. he- verőm szélén^ és olyan sejtelmesen láttam, inkább hallottam, amikor lehúzta ruháját és felöltötte úgy kombinéra a pizsamák Igazi élmény mécs tisztít Odahaza aligha tette volna ezt meg egy ideged férfi jelenlétében, de itt nagyvilágibban akart viselkedni, mert itt a nagyvilágban volt, amellyel szemben nagy-nagy bizalmat érezhetett. Beszélgetés Kocsis Zoltán zongorcsművésszel szolnoki koncertjén — Maga nem feleszik le? — kérdezte, amikor már az ágyon hevert, felhúzott térddel, s csak rózsálló felsőteste világított kicsit, főként amikor besütöttek holmi éjjeli fények. — Nem — feleltem. — Mostanáig aludtam, teljesen oihent vagyok. És néztem, ahogy fekszik, s az elsuhanó állomások fényénél láttam, hogy nyitva a szeme. Nem alszik. T alán azt várja, hogy fogjam meg a kezét. Vagy üljek át az ő ágya szélére, és simogassam meg a nyakát? ... Lehetséges, de inkább azt hiszem, hogy csak próbára akar tenni. Hogyan viselkedek majd? Legalábbis én így éreztem. És őszintén szólva nem is lett volna bátorságom hozzá, hogy meglógjam a kezét, nemhogy az ágya szélére üljek. Nem mertem volna. Egy idegen nőnek csakúgy megfogni a kezét, odahajolni hozzá, csak azért, mert ugyanabból az országból jövünk, csak azért, mert ő egy alföldi faluban lakik. Nem. Annál inkább nem. És néztem, néztem, és ő érezte, hogy nézem. Egész addig, amíi meg nem indult a derengés, s kezdett kivilágoso'dni a teste. Akkor kiment a toilette-fül- kébe, megmosdott, és újra frissen, boldog ragyogással az arcán visszajött. Én ott álltam a folyosón, és kihoztam a termoszt. — Tölthetek egy pohárka feketét? — Kérek. Megittúnk egy-két pohárkával, s rágyújtottam. — Csodálatos éjszaka volt, — suttogta — néztem a felvillanó fényeket. — Igen, nagyon-nagyon szép volt... — és hozzátettem — én is azokat néztem./.. Ügy mosolygott rám, félig kinyílt ajkakkal, amit nehéz elfelejteni. Talán nem voltunk e téren olyan rutinosak, mint általában, ő a nagy élet- tapasztalatával, és pedig a nagy tudományommal. Talán azt hitte, bogy most megismerte az igazi Párizst, és meg kicsit azt, hogy megismertem az igazi alföldi lényt. Mindkét világ tetszett nekünk. És izgatott minket. Agyunk tekervényei között matató hangok, éles váltások, váratlan hangzat-csapdák. Ismeretlen zenei nyelv. Mindig m£s történik, másképp zárul egy-egy ív, mint ahogy a megszokotthoz ragaszkodó fülünk várná. Mégsem enged el egy lélegzetvételnyire sem, sértve-bolydítva nyugalmunkat befogadni kényszerít. Schönberg. Aztán hirtelen megszakad a vara’7'1 az energikus, valószínűtlénül hosszú ujjak megállnak a billentyűk fölött Kitör a taps- S az immár világhírű művész hallgatóságával együtt lassan ocsúdik, változik szinte gyermekien fiatallá, kócos, sikerének láthatóan örülni tudó. csillogószemű kamasszá. Még ott, rezeg köztünk a zene, zavartan dadogom. örülünk, hoey annyi robbanó külföldi siker után most itt hallhatjuk. Kicsit fáradtan, de őszintén nyilatkozik. — ... A karrier utáni vágy annyira nem hajtott soha, annyira nincs meg bennem, hogy soha nem vágyakoztam látványos eredményekre. Számomra a legnagyobb eredmény az, hogyha egy dolog, legyen az akár zenemű vagy akár az emberben felgyülemlett gondolatok formába öntése — jól meqjelenítődik, illetve: megjelenítődik. Számomra ez a legnagyobb eredmény, és hát történhet az Kiskunlacházán vagy a londoni Royal Festival Hallban, számomra semmi esetre sem lesz feltétlenül az utóbbi nagyobb eredmény. A szünet után ismét eljátszotta Schönberg Onus 33/b Klavierstückiét. Mindenkit foglalkoztatott a kérdés: miért? — Érzésem szerint egyszeri eljátszás az inkább káros, mint fölösleges. Arról van szó. hogy ha másodszor hall az ember valamit, akiror c^ak visszatér belőle valami• Még ha csak hangok is. — Tehát a kétszeri eljátszással a rögzítés a célja csupán? — Nem. Sajnos Schönberg és még sok más zeneszerző zenéje is, hazánkban úgyszólván ismeretlen. Például nemrég * volt a magyarországi bemutatója az Opus 23-as zongoradaraboknak, amelyek legalább 1930 előtt íródtak- Ez elég nagy szégyen, és elhatároztam, hogy ilyen műveket azért fogok játszani, mert ha én nem játszom, akkor más nem teszi meg. Tehát missziót is vállal. Játékának kivételes erejű szuggesztivitása az ismertebb zeneműveknél a közönségen is mérhetőbb volt. Briliáns, könnyed technika, lágy pia- nók és szenvedélyes, gyors ütemű crescendók bűvölnek Mozart A-dúr szonátájában. Kocsis Zoltán játékában a szóló hangok kitartásának, a szünetek idejének igen nagy szerepe van. A csend éppúgv sokkol, mint a harmóniából hirtelen kiemelkedő szóló hangok önálló hangzása. Ellentétes feszülésük felfokozott izgalmi állapotot teremt. Az élmény rendkívül összetett, gondolatokra, fogalmakra talán nem is fordítható— Azt hiszem, sokkal inkább a hangzás élményéről van itt szó, amely egyetlen külön dimenzió, és ami a maga. absztrakciójában már eleve égig hatás ... Rám közvetlenül hatnak a hangok, hangzásai:, ritmusok. Az érzés fogalom helyesebb, mint a képi vagii gondolati megfogalmazás. de ezt nem tudom konkretizálni. Nem tudom. Sokszor sokkal egyszerűbb érzelmeket sem tudok megfogalmazni ... Könnyebben beszél munkájáról. Koncertjei mellett tanít a Zeneművészeti Főiskolán, Kadosa Pál tanársegédje. Zenét szerez, aktív részese a KISZ Budapesti Bizottsága Űj Zenei Stúdiójának, amely fiatal zeneszerzők új művek írására és új stílusú előadásmódjára szerveződött csoportja. — Célunk, hogy olyan darabokat írjunk, amelyek a szélesebb tömegek előtt is kinyitják a zenei élvezeteknek egy újfajta dimenzióját, amiben az időnek és az időkontrollnak nagy szerepe lesz. Előadói munkásságában „csupán” annyit szeretne, hogy minél több darabot, minél jobb előadásmódban, minél nagyobb közönségnek mutathasson be- Először játszik Szolnokon, de a városi tanács dísztermének zongorája régi barátja. — Ezt a zongorát én ismerem. A főiskolán állt egy fél évig} a X-es teremben és én gyakoroltam rajta. Többek között ezen a zongorán készültem fel Ránki Dezsővel az 1974. nyári Mozart-sorozatra, ahol Mozart összes szonátáját — négykezes és két- zongorás szonátájával együtt — eljátszottuk. Ügyhogy én ezt a zongorát eléggé ismerem, és külön öröm, hogy Mozart A-dúr Szonátáját játszottam rajta éppen. A műsort három Bartókdarab zárta. Felejthetetlen volt. A közönség nem engedte el, kétszer kellett ismételnie- Átszellemült tekintetek, mosolygó piros arcok és égő tenyerek. És még egy utolsó kérdés a művészhez: hisz-e abban, hogy a muzsika élménye katartikus, hogy zenehallgatás után más lesz az ember? — Valószínűleg így van. Ezt én magamon már nem nagyon tudom lemérni. Mert a katarzisban rendkívüli része van a megismerés élményének. De azt hiszem, hogy ha egy picit is megpróbál az ember más lenni egy élmény' után, akkor az élmény létrehozója már úgy érzem elérte a célját. Egri Mária — És itt él? — Három hétig. Tanulmányútra jöttem. És maga? — Én túrista vagyok. Egy alföldi faluból. M őst én néztem őt hosz- szabban. Talán kitalálta gondolatomat, mert csendesen hozzátette: — Édesapám primőrkertész, nem panaszkodunk. Megértettem. Arra céloz, hogy sem öltözéke, sem pedig ez a tú- rista-út nem jelent anyagi megerőltetést számúikra. Én már újra formás testét néztem, hosszú combját, halvány piros száját, s homlokába hulló világosbarna haját. A sors véletlenje folytán az én fülkémbe szólt a jegye, a vele átellenben lévő fekhelyre. Amikor elhelyezte bőröndjét, s kicsit bekö'nizte magát, merk* leztem, hogy nem iszik-e egy feketét. — Hát hoznak erre feketét? — .kérdezte. — Szívesen innék, 'kialudtam már magamat. Korán lefeküdtem és kértem, hogy ébresszenek feL CHIOVINI HÉKENC RAJZA Gyw'<ovics Tibor Nyolc év Nyolc éve látom nap-nap a fejed, s nyolc év alatt elfelejtettelek, ráért tarkómon az elmúlás lapul, agyonnéztelek, elszerettelek. Nem szeretet ez, formája a ködnek, a halánték evangéliuma, mindennap elölről ugyanaz a kiöblösödése a szemgödörnek. Mit szeretsz még? S mit kell nekem szeretnem kapkodva kezeidhez, lábaidhoz, mint a bilincshez, kit a bűne kínoz a haláléi g tartó kegyelemben. Ma és örökre kiterítve fekszel emlékezetem vasárnapjain. Harangoznak. Vaságy. Van valakim. Besüt a nap, szép vagy, talán a legszebb. i
