Szolnok Megyei Néplap, 1975. november (26. évfolyam, 257-281. szám)
1975-11-02 / 258. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. november 2. BIHARORSZAG EN ERESE Micsoda történetek s micsoda pompás emberek, az életnek micsoda fergeteges ereje van ebben a népben! Ahány ember, ugyanannyi színes regény, s én ezt a népet akartam az irodalomban kifejezni — írja szülőföldje népéről, a biharugrai emberekről, Szabó Pál, a magyar paraszti valóság ihletett írója. Az életműve a dokumentáció: ő maga is fergeteges erejű, pompás ember volt. Nagyakaratú legény, — ahogy Czine Mihály titulálja az első világháborúból hazatért Szabó Pált. Nemcsak nagyakaratú volt, kivételes képességű is a való világ ábrázolására. Csaknem a kőműves kalapács és a malteros kanál forgatása közben írja első regényét, harminchét évesen, hat elemivel. A busás honoráriumon meggazdagodhatna, tanyái lehetnének szerte a bihari földeken, de hite megszabja az útját: pártot alapít, lapot szerkeszt. 1939-ben a fővárosba költözik, átveszi a Szabad Szó irányítását. E körül a lap körül csoportosul a népi értelmiség. Ugyanebben az évben, június 29-én Makón megalakul a Nemzeti Parasztpárt, amelynek első elnöke Szabó Pál. A „Néppel a népért” jelszó zászlóvivője, Móricz Zsigmonddal, Illyés Gyulával, Darvas Józseffel együtt, az élen. 1942-ben kezdi írni nagy regénytrilógiáját, — Lakodalom, Keresztelő, Bölcső — amelyből a felszabadulás utáni időszak filmtörténeti értékű alkotása, a Talpalatnyi föld című film születik. Hősei, Góz Jóska, Juhos Marika és a többiek hallhatatlanokká váltak. A felszabadulás után aktív politikai tevékenységet folytat, országgyűlési képviselő, a Szabad Föld főszerkesztője, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke, az Elnöki Tanács tagja. Irodalmi tevékenységét Baumgarten-díjjal és József Attila-díjjal ismerik el. Először 1951-ben, majd 1954-ben kapja meg a Kossuth-díjat, a Felszabadult föld és az Új föld című alkotásáért. Közéleti tevékenysége, az irodalmi élet a fővároshoz köti, de amikor csak teheti otthon van Ugrán. Nincs Biharban egyetlen akácos, egy parányi hajlat, egy lábszárig érő vadvíz, melyet ne ismert volna. Ügy szerette azt a földet, ahogy a népét, regényalakjait. Boldog emberként járt közöttük. Szeretett élni, áradó líra szőtte át regényekbe vetített hétköznapjait, de írói fókuszában mindig a nép gondja, baja állott. öt évvel ezelőtt, 1970. október 31-én halt meg Budapesten, termékeny, gazdag örökséget hagyó, alkotó esztendők után. — ti — SZABÓ PÁL ISTEN MALMAI (RÉSZLET) N égy orosz volt a szobában. Kettő az asztal mellett ül, egy ül a sezlonon a fal mellett, két térde közé lógatja pisztolytáskáját szíjánál fogva. Szemét éppen csak az érkezőkre veti, s lógatja tovább. A negyedik üvegeket rak az asztalra meg poharakat — Zdrasztutye! — köszön Pap Sándor, és az őrmesternek a kezét nyújtja. — Hogy? Te tudsz oroszul? — Hogyne! Én se tudnék? Hat esztendeig voltam én Oroszországban, szégyen volna, ha’ nem tudnék. — No az derék. Akkor hát tolmács sem kell. Szagyítye! Üljetek le. Beszél az őrmester, és iratok vannak előtte az asztalon, abban keresgél. Pap Sándor a nyakát mereszti, belé akar tekinteni. — Hogy hívnak? — néz rá az őrmester Mezeire. — Mezei Lászlónak — feleli Mezei nyugodtan. S most hirtelen a katonagúnyára gondol, amit a dunántúli faluban eldugott a vénasszony. Meg arra a pesti asszonyra, aki ott bújt meg a gettó elől. — Mezeti László ... kara- só! Mezei László karasó — s társainak magyaráz hosz- •szasan. — Mit mond? — súgja Pap Sándornak. — Várjál... — figyel erősen Pap Sándor —, azt mondja, hogy ... te rendes ember vagy. Meg aztán arról is beszélnek, hogy iszunk mindjárt. Csak az a feneség, hogy az este sokat ettem, hogy a fene enné már meg azt a sok libát, szóval csak egy pohár tejet ittam máma — s mint mindig, ha baj várt, vakarja a fejét. — Hát vegyétek csak fel.... — mondja az orosz és sor- ba koccantja a poharát. A két magyar egymásra néz, aztán az őrmesterre, hogy vajon meddig issza a poharat, mert nekik sem lehet többet inni, de kevesebbet sem. Az bizony kiissza fenékig. Hát akkor ők is kiisszák. Ne mondják ezek, hogy smucig a magyar. Az, aki a pisztolyt lógatta, visz- szaül a sezlonra megint, és lógatja tovább. Mintha ez a világon mindennél fontosabb volna. A másik három kényelmesen ül az asztalnál,» nézi a két magyart. Egyszer aztán megszólal az őrmester: — A falu jó falu, a magyar jó magyar, én azt hiszem, hogy ... nem lesz semmi bajunk egymással. Mink nem úgy jöttünk ide, mint ellenség, hinem mint jó barát. Megvárjuk, míg felosztjátok egymás közt az urak földjét, aztán elfoglaljuk még Budapestet meg Bécset meg Berlint, mindent elfoglalunk, ami a fasiszták fészke. Akkor aztán nem lesz többet munkáselnyomás ezen a földön. Nem lesznek a nagyurak többé a nyakatokon, nem lesz sem csendőr, sem szolgabíró, de bizony, ezek helyett magatoknak kell ' most már uralkodni. Sokat kell dolgozni, nem szabad egy parasztembernek sem tekeregni és a másét lopni. Meg kell csinálnotok a demokráciát, mint ahogy Oroszországban van ... Beszél bőven, hosszan. Pap Sándor erősen figyel, és Mezeinek fordítgatja a beszédét. Darabokban. Az őrmesterből őrajta keresztül folyik a szó. Mint valami új patak, új forrás, amely most bukkant fel ebben a pillanatban, ebben a szobában. Ilyen szót itt senki nem hallott, ilyen forrást itt senki nem látott a faluban. Üj színeket, új fogalmakat csillogtat meg ez a forrás, miket ez a két magyar eddig csak sejtett, de nem tudott róla beszélni, még négyszemközt is alig. — Jól beszél az orosz, ecsém! — s megfogja a poharát, hozzákoccantja az őrmesteréhez: — Drasztutye! — mondja. Az őrmester szavakat keres, magyar szavakat, néhány betűt meg is próbál, végre kimondja: — Szabadság! A többiek is felveszik a poharat, erre, persze, ki kell inni fenékig. Az őrmester megint beszél, az urakról meg a fasisztákról, Mezei hallgatja, s közben a magányos oroszt nézi. Nézi ezt az oroszt, ezt az idegen katonát, s érzi azt a rettenetes erőt, ami ebben az emberben van. Annyira a földön, a valóságban van az az ember, mint a hegy vagy a barázda, vagy a folyó, vagy a fa. Lóg a pisztoly a térde közt, egyszer kifelé, egyszer befelé, ugyanazon ívben, ugyanazon mozdulattal, az idő megyen így által az órán, a percek hullanak így belé az időbe, a vizek csepegnek így bele a kőbe. Az, aki a bort kezeli, megint teleönti a poharakat, s az őrmester koccintásra emeli máris. — Nahát, én bemásztam avval a pohár tejjel... — kesereg Pap Sándor, s míg iszik, az őrmesterre sandít. Hát az mennyit iszik vajon?. Biz az kiissza fenékig. Mezéi is kihúzza, persze. Ámbár tudja, hogy ha ilyen tempóban isznak tovább, részegek lesznek menthetetlenül. Most pedig mindent lehet, de részegnek lenni nem lehet. Roppant nagy a felelősség faluért, országért, sorsért. De hát nem ők diktálják a tempót, hanem az oroszok. Nekik nem lehet elmaradni. Sem részegnek lenni. — Mondjad Mezei, .szereted te az oroszokat? — kérdezi az őrmester váratlanul. Mezei meghökken. Tudja, hogy hazudni nem lehet, viszont még ő sem adta fel magának ezt a kérdést, de nem is ért rá ezen még gondolkodni sem. Ügy látta az oroszokat, mint ahogy voltak, harcban,, menetelésben,. sebesülten, holtan, mikor szökött a hadseregből, ha tovább nyaggatta valamelyik járőr, hát nem gondolt rájuk valami jól, most meg egyik-egyik ezt mondja róluk, a másik még mást... hát szereti-e őket vagy nem szereti ? Pap Sándornak mondja, hogy fordítsa, de azért az őrmester szemébe néz: n a háború előtt nagyon szerettem az oroszokat, úgy éreztem, hogy mint nép nem vagyunk egymáshoz idegenek. A régi magyar fejedelmek orosz fejedelmi lányt vettek feleségül. Szerettem az oroszokat íróikon keresztül, én tudom, hogy ki volt Puskin, Gogol, Goncsarov, Lermontov, Turgenyev, Tolsztoj, Gorkij... Dosztojevszkijt azért hagytam hátul, mert úgy sejtem, ott valami baj van. Lehet, hogy én tévedek, de mondja már őrmester úr, ahol Dosztojevszkij élt. írt, ott nem volt fa? — S tűnődik, hogy vajon Pap Sándor jól fordítja-e, amit mond. Az őrmester keményen nézi Mezeit. — Te paraszt vagy? — Hogyne. Nagyon is az. — Hát akkor ... hogyan ismered te ennyire a mi íróinkat? — Magyarországon vannak parasztok, akik nemcsak olvasnak, hanem írnak. — Eszébe ötlik, hogy beszélni kellene arról a cikkéről, amit a moszkvai rádió is beolvasott, de vagy elhiszi anélkül is az őrmester, amit mond, vagy nem. — Dosztojevszkij... meg a fa... milyen fa? — Hát tölgyfa. Vagy fenyőfa vagy nyárfa, szóval, ía. Mert én elolvastam kétszer a Bűn és bűnhődés-t, de egyetlen egy fára sem akadtam a könyvben. Még csak egy bokorra sem. Ahol fáról van szó, az csak egy baltanyél mindössze. Amivel Rasz- kolnyikov , a vénasszonyt agyoncsapta. Márpedig egy könyv, ahol nem zúgatja a szél a fákat... a bokrok nem ringatják a pókhálókat... — Nem fejezhette be. amit mondani akart, az őrmester felugrott és megölelte. A többiek is lármáztak, zajong- tak, s, a szemük kinyílt csodálkozva. Csak az, aki a sezlonon ült, nem mozdult. A pisztolyt lógatta tovább. A nagy barátkozásra inni kellett megint, a Pap Sándor mozdulatai szinte már négy- szögletesek, gyorsak, keszegek, mint a madáré. —.Hej, ecsém! Mondtam én, hogy fájin emberek ezek! Na, vegyük csak fel! — Nem emlegeti már a pohár tejet bezzeg, iszik, mint a csap. — Jól van, de azért be ne rúgjon, arra vigyázzon! — Mit? Ezektől? Négy nyelvet beszélek én ... meg ótán ... elszavalom én nekik Petőfi összes költeményeit, ha arról van szó ... ha nekik van írójuk, nekünk is van. — Fel is áll azon nyomban, de Mezei húzza lefelé a kabátját: ’ — A fene a fejit magának, hát észnél legyen! Az oroszok nevetnek, ha- hotázva. A hallgatag orosz is feláll a sezlonról, a pisztolyt visszadobja és nyújtózik. Aztán odalép az asztalhoz, leül. Pillanatig bámul a szemközti falra, aztán ráhajtja fejét az asztalra, és zokog keservesen. Mindenki megütődik, de a két magyar egyszerűen megdermed. A csend ijesztő, mint ősszel a temetőben, sokára szólal meg az őrmester: — Baj van, nagy baj! A germánok megölték az apját, az anyját meg az öcs- csét. Fiatal feleségét pedig... elhurcolták ... Haj, bizony. A falut felgyújtották, a népet leölték ... két ember maradt meg mindössze. Ezek is csak úgy, hogy lemásztak a kútba, és lebuktak a víz alá. Hej, kutya germánszki! Hej kutya fasiszták! Ne sírj, Nyikolaj, ne sírj. — Simogatja a haját, tarkóját P ap Sándor ijedten nyeldesi a nyálát, apránként. Mezei szeretne valamit mondani. Valami vigasztalót. Ami, ha a megholtakat nem is, de a sírókat megvigasztalná. De nem tud ilyet mondani. Nehezen tudja kinyögni: — Nagyon, nagyon nehéz embernek lenni. Kiss Dénes: VE LU K Mindennapok boldogaival söröspohár bajnokokkal önfeledtkezni itt az alkalom Ifik a csillagok értelmét éppen úgy fürkészik szent fáradtságuk után mint vasak görbülését fák szíjács-vedlését búzatáblák nyári hullámzását Velük kellene tartanom Faraghatnék szavakból mutatós káromkodásokat gyűjthetnék semmittevést vénség páncélszekrényébe Még ez is jobb lenne hiábavalóságom hétpecsétes tudat-jegyzőkönyveinél melyeket lebélyegeztek réges-régen a galaktikák Jobb lenne díszdüheim rám hulló kitüntetéseinél Itt adják magukat egymásnak és nekem nekem ezerszer akikkel együtt mehetnék ha nem fednének el naponta látomások hegyomlásai ha nem rakna minden pillanatban hűvös tárgylencséje alá. valami istentelen isten! Pardi Anna: ŐSZ Bizonytalan boldogságot ölelt magához a kert, elereszti hát most színeit, virágait. Nagy körökben, nagy közökben, s kis visszhanggal száll a szél az örökké tűnő, s jövő alkony felett. Szimbolista árnyak nőnek. Szemedfénye is már szürkület. ősz és vonatfütty. Ellentét és egyértelműség száll a kertben valami bizonyossághoz egyre közelébb. r
