Szolnok Megyei Néplap, 1975. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-12 / 240. szám
SZOLNOK MEGVET NÉPLAP 1975. október 12, Würtz Adam Shakespeare: Rómeó és Júlia (rézkarc) lfidor Miklós FELESELŐK A fiú szeme elé emyőz- te tenyerét a délelőtti napban, úgy nézett föl a domboldali kis nyaralóépületre. Nyitva az ablakok. Mai ga sem értette, mi izgatja ezen a vityillón, mért állt meg itt a földút közepén, valahányszor visszafele jött a boltból a tejjel, zsömlével, hogy egy pillantással fölmérje a látnivalón kihalt házat. Nekivágott a szelíd lejtői nek, ötven lépéssel elérte a telek szélét Kerítése sem volt még, néhány cövek jelezte csupán, egyszerűn besétált közöttük s benézett az ablakon. A szoba közepén fiatal lány térdelt a nyitott utii táska előtt, szedegette belőle a női ruhákat, pulóverei két. Karjára kapott egy kői tegre valót, s mielőtt elindulna a hátsó ajtó felé, a fiú közvetlenül beszólt: — Ne segítsek? A lány meglepetten pili lantott föl. Keskeny arcúi ban két nagy mandulaszem, de vonásai bizonytalanul tétováztak még körülötte gyerekkor és nővé válás határán. — Tessék? — Derékig látta csak a fiút, rövidújjú sportingben, jóképű maga- biztosságában, amint a párkányra könyököl. — Csakhogy megnyílt a titok háza! Már azt hittem lakatlan marad. Egy hete várlak. Érezte, hogy elönti arcát a vér, dühös volt magára: — Azt sem tudtad, hogy a világon vagyok! — Mért, te tudtad, hogy várnak? kyfég mindig a táska előtt * 1 kuporgott s most hirtelen fölegyenesedve megtalálta a hangját: Elképzeltem. Más dolgotok úgyi sincs nyáron. Ezért jöttök le. A fiú nevetett, kicsit tán erőltette is: — És ti mért hoztok öt pulcsit meg három bikinit? Ennyi cuccal is csak egy nő utazhat! — Kettő — vágta rá. — A barátnőddel jöttél? Remek! Szólóira srácoknak! — Tudod mit? Ne patronálj. — Értem. El vagytok látva. A fiúitok utánatok jönnek. A lány egy fél másodpercnyi késéssel vonta meg a vállát: — És ha igen, akkor se lenne hozzá senkinek semmi köze. — Ha lenne, akkor nincsenek fiúk! Egy néma pillanatig farkasszemet néztek. A távoli ból kiáltás hallatszott: — András! András! Mi lesz már...? A fiú kicsit oldaltfordul- va visszakiáltotta: — Jó, jó, menjetek csak! Ebédnél találkozunk! — Aztán a lánynak mondta: — A srácok, akikkel vai gyök. Az, mintha megenyhülne: — András a neved? — Aha. És téged hogy hívnak? — Juditnak. — Leguggolt* a táska zárjával bajlódott A fiú fölpattant a pár- ”kányra s beugrott. A lány még föl sem ocsúdhatott, már mellé kuporodott s kivette kezéből a táskát, be- csattantotta a zárat s körülnézett: — Nem is rossz ez a bungaló belülről sem — mondta elismerően. — A tiétek? Judit kicsit arrébb húzódott: — A miénk. Mért? — Van benne fantázia.. — Ez még csak négy fal. — Majd belakjátok. — Nyújtózott kicsit, aztán megkérdezte: — Te még nem érettségiztél, ugye? — Nem. Mért? — Semmi, csak úgy... — zavartan, épp, hogy mondjon valamit, hozzátette: — És a barátnőd? — Ö már igen. ö aztán. .. leérettségizett. — És... és milyen? — A barátnőm? — Mintha gondolkodna egy pillanatig. — Hát tudod... izgalmasabb nálam. Százszor, milliószor! András kedvtelve nézegette: — Akkor érdemes megvárnom. — Elkésel a barátaidtól. — Épp az ő érdekükben maradok. — Maga alá húzott egy zsámolyt. — Bár sok bizalmam nincs az ügyhöz. Azok a nők, akikért a barátnőik lelkesednek... — legyintett. — Tudod, mi az igazi? Akinek nincs barátnője, mert mindenki más csak lehervadhat mellette. Akit a többiek csak lőtávo- lon kívül lepráznak! Juditot elkapta a boldog lány-nevetés, áradón kacagott. A fiú csak bámulta értetlenül, talán egy picit sértetten is. 7 ökkenve megnyílt az ajtó és belépett rajta egy nő, akitől beléállt a lélegzet. Sudár villódzás a kitáruló bejáratban, nyúlánk, felszökkenő láng. Igen, igazi nő volt, felnőtt és magabiztos, aki megszokta már, hogy elhallgatnak, ha belép egy szobába. Sportszoknyát, antilnpzeke't viselt, kezében mellékesen lóbázott hálószatyorban paprika, paradicsom, kenyér, gyümölcs. Csodálkozva fordult a kacagó Judithoz, látta a vadidegen fiút, amint lassan fölemelkedik ültéből. — Már azt hittem megbolondultál, hogy magadban nevetgélsz! Juditnak végre sikerült megszólalnia: — Ez András az ablakból. Beugrott segíteni. Barátságosan kezet nyújtott a fiúnak. — Ha segíteni akar, itt aztán válogathat! Valahogy egyszeriben a lány is magabiztosabb lett. — Te összeütsz valamit a konyhán, mi meg rendet rakunk idebenn Andrással, jó? — Persze, szívesen! — a fiú csupa készség volt. — Hát akkor essetek neki! — s szatyrával jókedvűn eltűnt a hátulsó ajtóban. Súlyos, teli csöndet hagyott maga mögött. — No? Megmondtam? — Judit hangja csupa diadal volt A fiú önkéntelenül félsut- togóra fogta: — Ö... ő a... barátnőd? — Ö. —Fura... inkább a nővéred lehetne. 1 Judit fölcsillant: — Hasonlítunk? — Nem is az, csak... fene tudja... — Klassz, mi? — hunyorított rá. — Olyan, akit a többiek csak távolból mernek leprázni! András még egyre az ajtóra meredt, nem válaszolt. Arra kapta csak vissza a fejét, hogy Juditból megint kitör az előbbi hosszú, idegesítő kacagás. — Hagyd már abba! — toppantott indulatosan. — Még mindig nem találod ki? Anna az anyám. Dersze, érezte, csak nem * merte kimondani, összenéztek némán, valia- tón. A fiúnak arra kellett gondolnia, hogy ha a másik nőt pillantja meg idebenn félórával előbb, valószínűleg torkában dobogó szívvel továbbmegy... fl revizor a Szigligetiben Hogy is kezdődik? A szín lassan lustán világosodik, mintha nem akarna kivilágosodni. A bágyadt fényben goromba gerendákból ácsolt vidéki udvarház (Székely László kitűnő díszlete) körvonalai bontakoznak ki barnán, nehézkesen. Egy szolgálólány baktat át a színen, kezében vödröt cipel, aztán otromba csörömpölés a színfalak mögött, ahová kimegy, majd monoton járással újra áthalad a színen. Üjabb mozzanat: talpig fehérben, háló hacukában előkerülnek a háziak. Az asz- szony, fején fityulával, kenyeret vág, egykedvűen majszolni kezd, közben messzire néz, a semmibe. A férfi ásít egyet, ásít kettőt, most ébredhetett? Valami furcsa, félálom-szerű, nyomasztóan misztikus hangulat terpeszkedik el a színen, s telepszik rá a nézőtérre. Aztán — mintha ez is csak véletlen lenne — csilingelve a Bociboci tarka szólal meg. A férfi és az asszony figyelme a primitív dalocskára összpontosul. Követik. S amikor a dallam eltorzul, csodálkozva, és elégedetlenül csóválgat- ják a fejüket. Néhány perces „.prológ” a játékhoz: csendből, zajból, mozgásból és mozdulatlanságból összerakva. Szokatlan, kissé meghökkentő indítás, jelzi egy sajátos felfogású előadás lehetőségeit és irányát. Az indításból' rögvest következtetni lehet, hogy Revizor-ügyben itt valami más, itt valami új kér helyet magának; valami, ami merőben el akar ütni a Revizor-játszás bizonyos hagyományaitól, például a mikszáthi—móriczi hangvételű előadásoktól, de láthatóan különbözni akar a nagy sikerű, Nemzeti Színház-beli interpretációtól is, amelyben Tovsztogonov Gogol szatíráját a félelem drámájának kiáltotta ki. A revizor előadásában — úgy gondolom — mindenkor az az alapvető, hogy a komédia alapjául szolgáló félreértés magyarázó indokának ki mit emel ki a drámából, ki mit érez, mire teszi a fő hangsúlyt. Ki mivel kívánja bizonyítani, hogy miként történhet meg az a kacagtató eset, hogy egy kisváros urai, élen a polgár- mesterrel, revizornak néznek, revizornak hisznek egy odavetődött közönséges csalót, akiről messzirőj lerí, hogy kis stílű tintanyaló, jelentéktelen ficsúr és semmi más. A már említett Tovsztogonov rendezte előadásban első számú indokként — már- már irreálissá, misztikussá növesztett formában — * félelem, a rettegés szerepel. Itt most, a „szolnoki Revizorban” a félelem mellett a mérhetetlen ostoba vidékiesség, a lelki és szellemi tespedtség, a hatalom iránti kritikátlan rajongás, a mu- csaiság, a talpnyalás kap erőteljesebb hangsúlyokat. Ebben az elképzelésben valahogy elsődlegesen nem az válik fontossá, hogy a városka vezetői félelmükben mit hogyan tesznek, hanem inkább az, hogy a kialakult helyzetben e korrupt népség ostobaságából, talpnyaló csúszó-mászóságából, gerinc- telenségéből mi minden telik ki. A járási székhely gyarló vezetőinek ábrázolásában a korlátolt vidékiesség leleplezése jut fokozottabban szóhoz. Ha úgy tetszik, Horváth Jenő rendezői elképzelésének ez' a tartalmi nóvuma. Ebben a felfogásban nagyobb levegőhöz jutnak olyan mozzanatok, amelyekben az emberi oktalanság, a kritikátlan tekintélytisztelet, a pipogyaság, és más hasonló emberi gyarlóság jeleníthető meg, hogy azután a nevetség tárgyaivá váljanak. Mily mulatságosan leleplező, például, amikor a polgármester, kilépve Hlesz- takov szobájából (II. rész) kezében éjjeli edényt tartogat, melynek tartalma a revizor ... Lám, a fenekét is kinyalnák, fejezi ki egyértelműen a vaskos ötlet. Vagy mennyire ,:beszédes” a második rész végén ama bizonyos néma lakoma, amikor a polgármesternél egybegyűlt városi vezetők felzabálnak mindent, s közben, mint szalmával az istállóban, lerágott csontokkal, ételhulladékokkal aljaznak be maguk alá, maguk köré a szalonban. Egyszerre állíttatik itt pellengérre a kapzsi mohóság, és a disznó rendetlenség. Ami, ahogy az ötlet is kitűnően tovább épül, valóban seprűért kiált Újszerű felfogás jellemzi tehát a „szolnoki Revizort”, kár azonban, hogy a megoldás végső formájában nem szolgálja következetesen a rendezői elképzeléseket. Az előadás bizonyos kérdőjeleket hagy maga után. Mindenekelőtt: miért kell a városka urait annyira top- rongyosnak, ágról szakadt- nak ábrázolni — külsejükben — megfosztani őket úgyszólván az emberi megjelenés alapvető formáitól is, hogy bugyuta, komplett hülyéknek lássuk őket? Ez a fajta ordenáréság ugyanis nemhogy erősítené, gazdagítaná a szatíra mondanivalóját, sőt épp ellenkező irányba hat: szegényebbé teszi a produkciót. Mégpedig abban az értelemben, hogy a fizikális toprongyosság az első pillanatban elárulja azt, ami a játékban valójában csak későbbi felfedezés tárgya. A polgármester, de legfőképp a város vezetői eleve úgy jelennek meg előttünk,, hogy szánalmas külsejükről mesz- szire kiabál: belső hitványságuk. Holott ezek a figurák épp azzal válhatnának a szatírában számunkra egyre mulatságosabbá és egyre utálatosabbá is, hogy lépésről lépésre előre haladva leplezik le magukat: uraknak látszanak (még ha vidékiesek is!) valójában pedig silány, hitvány gazemberek. Ezzel függ össze bizonyára az is, hogy a színészi játékban is nem egyszer igazi jellemfestés, jellemábrázolás helyett csupán a figurák illusztrációját kapjuk. Egyébként az ötletekben gazdag játékra, szemléletét és eszközeit tekintve, erőteljesen hatott a népi komédiák szelleme, bőven merít a már- már vásári játékok vaskos- ságából, tarka elevenségéből. Egy-egy figura megrajzolásában, erősen karikaturiszti- kus ábrázolásában itt-ott még a mi bohózataink ízeire is ráismerhetünk. Ha a polgármesterné láttán valakinek Csokonai Karnyónéja jutna eszébe, egyáltalán nem véletlen. De még a polgármesternek is van valamiféle al- földiesen magyaros zamata. Az előadás népes szereplő gárdát követel, épp ezért a színészi teljesítmények eléggé különbözőek. Papp Zoltán Hlesztakov szolgáját figyelemre méltóan alakítja; a gazdájából élősködő, ravaszságban gazdája előtt járó Oszipja vérbő figura. Miként Szabó Ildikó polgármesternéje is erőteljes színekkel van festve, határozott kontúrokkal ábrázoltatik, a női kis-szerűség és közönségesség. Kitűnő az úgynevezett „néma” jelenetekben! Polgár Géza csavaros eszű, amolyan paraszti polgármestert formál Anton Antonovics alakjából. Játékában nagyszerű pillanatok (milyen kitűnő, amikor diadalra jutva elárasztja az öröm, s dicső jövőjéről álmodozik) váltogatják egymást halványabb mozzanatokkal. Mintha nem eléggé gyűlölné a polgár- mestert ahhoz, hogy igazán gyűlöletessé tudja tenni. Ivánka Csaba, Hlesztakov megformálója nem eléggé súlyos művészi egyéniség ahhoz, hogy az emberi súlytalanságot, ürességet ábrázolni tudja. A városka vezetőit megtestesítő színészek közül Peczkay Endrét említem elsőként, aki megpróbálta — és sikerrel — belülről ábrázolni a járásbíró figuráját. Simon Péter (a tan- felügyelő), Czibulás Péter (a főgondnok) sok-sok külsődleges eszközzel, többnyire felszínesen oldják meg feladatukat. Györgyfalvai Péter postamestere teljesen jellegtelen. Eltekintve bizonyos túl játszástól, a pletykás földbirtokosok szerepében Hol- lósi Frigyes (ő a színesebb) és Fenyő Ervin jeleskedett. Andai Kati, Lengyel István, Gáspár Antal, id. Tatár Endre, Berta András, Benyovszky Béla, Szennyai Mária, Hubai Anikó, Czakó Jenő nevét kell még említeni, akik szintén részesei a játéknak. Hz évad első tatója A revizor. Ha megoldásaiban itt-ott vitatható is az előadás, és hiányolhatjuk belőle helyenként a go- goli indulatok mélyebb áramlását, valójában jó mulatsággal szolgál, egy-egy részletében emlékezetes produkció. Valkó Mihály Corvina-újdonságok A Corvina Könyvkiadó a közelmúltban megjelentette a sok színes és fekete-fehér illusztrációval kísért Rod- csenko albumot. German Karginov tollából. Karátson Gábor könyve, A festés mestersége, a Műhelytitkok sorozathat) látott napvilágot. Javított kiadásban kerül az érdeklődő kezébe H. Takács Marianna sok színes illusztrációval kísért tanulmánykötete, A manierizmus mesterei amely a magyarországi gyűjteményekben található remekműveket mutatja be. A művészet kiskönyvtára jubiláns, 100. kötete Szinyei Merse Pál munkásságát ismerteti, Kampis Antal tollából. Második kiadásban került a könyvesboltokba Németh Lajos pompás Csont- váry-albuma. Garai Gábor A fürdő ősszel Sápadt fűvön dérmarta barna lombok. A fürdőből rég elszálltak a nimfák. Ázott falak, kopasz fák közt bolyongok torz ábráik a tél jöttét tanítják. Mi volt itt nyáron! Forogtak a testek tajtékos zöld vizekben, szédületben; karok és lábak izzón keveregtek. Most egy fakó kis mozdulat se rebben. Meghűlt a szél is. krákog az avarban. Tócsa lett a víz, borzovg. nem világit. Csak az emlék sugárzik változatlan fénnyel a tavaszi föltámadásig.
