Szolnok Megyei Néplap, 1975. szeptember (26. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-07 / 210. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. szeptember 7. 21 i A ki éjszaka szárnyvonalon, bumli- vonaton utazik — azon a vonaton, amelyik óránként körülbelül húsz kilométert hagy maga mögött, a húsz kilométer lefutása alatt tizenkétszer áll meg —, az tudja, hogy aludni kíván ilyenkor az utas. De a mi vonataink ülőhelyei oly módon szerkesztőd- tek, hogy aludni nem igen lehet, csak ha a térdére hajtja a fejét az utas, vagy megszegi hátra a nyakát, s túlhajtja az ülésen. Ilyen motion viszont ütközik a feje azzal, aki a túloldalról akar aludni ugyanígy. Egy darabig kocogtattuk a fejünket ilyen módon hátel- fenes utitársammal, aztán egyik megállónál felszállt valaki mellé, s ettől kezdve ő nem aludt, 'hanem beszélgettek. — Meddig rázatja magát? — Sajnos, egészen Pestig. — Ha hisz akkor még átszállása is van. — Igen, de kicsi a csomagom. Hát maga? — Én is átszállók majd, de nem Pestre, Bugamajorba. A felszálló kislány kacagott. — Bugamajor? Hát ott mit csinál? — Ott én vagyok a tanító. Nevettek rajta együtt: csuda mulatságos is hogy valaki Bugamajoron tanító. — Na, és maga mit csinál Pesten ? — Én ott lakom. — Szüleivel? — Tulajdonképpen igén — adta meg a lány a csodálatra méltó választ. De hát a magyar nyelv ismeri a „tulajdonképpen” kifejezést, így a használata is jogosult. — És maga szeret Bugamajoron? — kérdezte mindjárt. A bugamojori tanító érezte, hogy valamit kell mondani, ami őt a pesti kislánynyal egyenrangúvá teszi, hát szórakozottan azt felelte, hogy jobban szeretne a Mátra lábánál lakni, ahol a hósapkás hegyek integetnek, ha kinéz a jól fűtött szobája ablakán. — Gyöngyösön, vagy Gyöngyössólymoson, vagy Pász- tón — mondta mellékesen —, ott jobban szeretnék tanítani. Bár Bugamajor se rossz. — Gyöngyösön. . 1 aha.. biztosan a bort szereti. — Azt is, persze, azt is. A jó bort. De főként a szőlőt és a hegyet, a szőlő a legnemesebb gyümölcs. Jót tesz az emberi szemnek, ha nézi a szőlőleveleket, szeptemberben, amikor a legtöbb szőlőt eszik az emberek, akkor a legokosabbak. A legjobbak. S a bort is csak úgy szeretem, szőlőhegyen, pince, vagy présház előtt heverni a gyepen, vagy télen... mint Horatius mondja, nézni a Soracte hófedte csúcsait A lány megint nevetett. — Hol vannak nálunk hófedte csúcsok. — Télen a domb is az. — De a Soracte magasabb — mondta a lány. — Ezer- hétszáz méter. — Csodát... Közép-Olasz- országszágban nincsenek is ilyen magas hegyek. — Hogy szerezte meg a latin antológiát? A tanító kicsit gyanakvó lett; ez a lány azt hiszi, hogy a latin antológia nélkül ő nem is tudná, hogy mi az a Soracte. De aztán mégiscsak elmagyarázta, hogy ez a legegyszerűbb: ő Pécsre adja fel mindig a rendelést, és a tanári könyvtár számára. A tanári könyvtárnak mindig megküldik a könyveket, persze nem tudják, hogy ez a tanári könyvtár az ő két tanerős iskolája. S ő fizeti ki. — És ki a másik tanerő? — Hát egy kolléga. — Fiú vagy lány a kolléga? — Hát... tulajdonképpen lány — mondta a kis tanító kuncogva —, olyan fiú-lány, tudja csizmában jár és lovagol. Haha... — Lovagol? — Igen — jött bele a tanító a mesébe. — De csak télen, mert ilyenkor kap az állami gazdaságtól lovat, azok örülnek, ha járatják a lovaikat... lovon látogatja a gyerekeket. De most beteg. Operálták. összebújtak, s aprókat kuncogva tárgyalták, hogy mivel is operálhatták a tanítónőt. — És maga? — kérdezte végül a tanító. — Hát én... én csak most érettségizek, de orvos leszek, tehát máris bejárok a kórházakba. Szóval szakmailag én már annyit tudok, mint egy harmadéves. — Érthető is — legyintett a tanító. — Érdeklődés kérdése az egész. Én például szakmám szerint nem lennék matematikus, ha nem ez érdekel, hát hihetetlen jó matematikus vagyok. De a múltkor zavarba jöttem, előadást tartottam Keresztszegen, s egyszer csak, ahogy a táblára akarom felírni, hát Sarkad; Imre; Utazás valahogy az Einstein időképlete kiment a fejemből. Sehogy sem tudtam felírni, pedig ez alapjában egyszerű. Szerencse, hogy az ottlévők közül úgyse értette senki. — Persze, a felejtés — mondta a lány —, az köny- nyű dolog. Az mindenkivel megesik, még olyannal is, mint az én professzorom, aki megengedi már most nekem, hogy ott segédkezzek, amikor ő a legbonyolultabb operációkat csinálja. Múltkor is, egyszer csak, képzelje, ott állok mellette, és nyújtja a kezét egy műszerért... én meg tudtam, hogy nem ez kell, hanem egy másik, de nagy baj lett volna, ha most a zavar jön... a betegnek az egész agya kinn volt már egy tálcán, ott kellett egy véreret elkötni... odaadtam neki azt a kis miniatűr ércsipeszt. .. — A lényeges, hogy az ember sose jöjjön zavarba —• magyarázta a fiú. — Én is a múltkor úgy jártam, hogy meghívtak a pécsi egyetemre, egy matematikai probléma gyermekeknek való megértetése lett volna... szóval ez kellett volna, és persze, akik értenek is hozzá, hát azok is elfelejtették már, mit ért egy gyermek. Én persze ismertem ennek a megfelelő irodalmát, és akár zavarban voltam, akár nem, ráparancsoltam magamra: na, most ne! Vigyázz, fiú észnél légy. . . hát... hiszi vagy nem hiszi, itt nem felejtettem el semmit. Még jobban elfelejtem, ha népművelésnél vagyok. . . persze tenzorális egyenleteket népművelésnél úgyse magyaráz az ember. A tenzorszámítás az azért magas még falun... Nem mondom, ma még nem, hiába, ötvenkilencet írunk, én szerintem még nem reális a tenzorszámításokat falura levinni. — Nem, persze, hogy nem — mondta a lány megnyugtatóan. — Egyébként is nagy baj az, hogy még van .nálunk csomó elmaradottság. Képzelje, hogy jártam a múltkor. Egy angol újságíróval beszélgettem — hozzá kell tennem, nagyon rosszul tudom magam kifejezni angolul mert olvasok ugyan, de beszélni még alig-alig próbáltam —, szóval azt mondom ennek az angolnak, hogy a magvar költészet felér a világ akármelyik költészetével, s bizonyítékot követelt. Hát mit* fordítsak le neki angolra? — Na és? — sürgette a tanító. — Gondolkoztam persze. Rövid legyen, intemacioná- lis legyen. Petőfit. — Én is arra gondoltam. Aztán a Berzsenyi Napóleonversét fordítottam le. — Isteni. Nagyszerű, hogy ez eszébe jutott. Hát attól aztán paff lett, nyilván. — Az lett volna, sőt az is lett, persze, de nem tudtam egészen jól. Nem tudtam a szavakat. Fényes csalás — ezt körülírással, aztán tündér kényed, ez lefordíthatatlan — hát nagy nehezen sikerült. És erre az angol kijelentette, hogy ennél szebbet Napóleonról még Tolsztoj se írt. Hajnalodott, s nekem éppen ennél az állomásnál kellett leszállnom. Nem hallgathattam tovább. Ahogy végigmentem a vonat mellett, láttam az ablakon kikönyökölni a két gyereket, a kis húszéves tanítót, meg a kis tizenhét éves lányt. A szemük azt mutatta, hogy már egymáshoz tartoznak félig-meddig. Csillogott a szemük, és meséltek. V alami olyasmi eszembe jutott ugyan, hogy három évvel ezelőtt egy angol újságírónak én is próbáltam lefordítani a Napóleon-verset, s pontosan ezek a szavak nem jutottak . eszembe, mint fényes csala- tás, tündér kényed. .. de hát ez annyi emberrel előfordulhat. Ezek ritka szavak. Igaz, ezt akkor meg is írtam... de hát fontos, hogy a fiú elhitte. Köszöntem neki elmenőben, de egymással voltak elfoglalva. Hallottam, hogy a fiú mondja: — Egy viharban, életem legszömyűbb viharában, amikor a manométer már felmondta a szolgálatot, any- nyira alacsony volt a légnyomás és köd, nos, szextán-^ som nem volt, hát... Aztán elindult velük a vonat. RÉVÉSZ NAPSUGÁR RAJZA Illyés Gyula: Erdőben Nem, érdekel, mi a neved fűzöld-fejű madár. Azzal is kevesebb köztünk az akadály. Nem nyomul közénk ennyivel sem a világ. Se nyom, se jel, se rubrikák! A hangodat, a szavadat sem ismerem. Szót ért csak annál hamarabb szíved s szívem. Fű-zöld fejű, hó-begyű, kékhasú társ, édeni, nem lehet elég lent: elég elölről kezdeni! Esperján György; Bshitis az öregemben!! és az eperfáról A látóhatárig tóduló földek súlyosan hallgatnak az őszi, koraesti szürkületben. A megbicsakló barázdákból varjak lebbennek sötéten, esetlenül. Nehéz, egyenetlen köröket írva közlekednek a táj egyetlen magasló pontjához: a tanyaudvarban terebélyesedő hatalmas eperfához. Itt éjszakáznak. Korom-testük a levegőt befonó ágak közt tömörül. A faleveleket elterítette a tanya körül forgó szél, mely félve támadt valahol messze, s a vékonyabb gallyakat már himbálja. A párolgó sötétben csak a tanya világlik: kegyetlenül fehéren, magányosan. És egyre közelednek károgva a varjak. Bent öregember haldokol... Harmadik napja haldoklik, de nem jön a békítő nyugalom. A nyolcvanhárom éves Kohan János nem tud meghalni — nem akar meghalni. Fekszik az ágyban. Nyakán a csíkos ing — csak legfelül — kigombolva. Arca vékony — áttűnővé szíttá a szenvedés. Kevés haja csap- zottan tapad óriási, dudoros koponyájára. Csontos teste végigfekszi az ágyat. Néha kinyitja a szemét, körülhordozza pillantását. Gyerekei felváltva állják körül. Már a maguk meg- pihenésére várják az öreg elszenderülését. Harmadik napja tart a halálharc. A harmadik alkony gyűjti már a sötétet — az örök sötétet. De Kohan János, nyolcvanhárom éves öregember nem adja még a lelkét. Születésétől él itt a tanyán. Itt zárta le apja, anyja, két testvére szemét. Négy eperfát vágott ki a tanyaudvaron — fejfának. Már csak az övé él — készül a téli szenderületre. Még az apja ületette, azon az őszön, hogy ő megszületett. Ültette — legyen majd fejfának. Ez élt legtovább, majdnem annyi idős, mint akinek porait jelzi majd 50—60 évig, mindkettőjük örökös elmúlásáig. Az eperfát már megszállták a varjak, A fehéren fekvő, kifehé- redő haldokló nehezen lélegzik. Felesége, az* öregasszony, töpörödve ül mellette a széken, már három napja, kicsikén, feketén, — feketéllve a szótlanságtól, a szomorú, költözni akaró vágytól, gyásztól. Orvost nem hívtak. Messze van ide az orvos. A legközelebbi község is 8 kilométerre, de orvos ott sincs. Dehát mit is tehetne ott az ember, ahol a természet már szólt és intézi dolgát? S ha jönne is az orvos?! Ide találna-e? Ök alig találnak ide. A tanyához nem vezet út, A gépek, mert így egyszerűbb : elszántották, bevetették. A tanyától már nem vezet út. Hófehéren áll a mezsgyétlen, fekete földek közepén. Hányszor mondták a gyerekek apjuknak, menjen velük a faluba — ott a nagy új ház. Ha a magáéban akar élni, építtetnek neki. De az öreg ilyenkor csak hallgatott. Hosszan, sokáig. S ha unta már a kérlelést, annyit mondott: — Itt születtem, itt halok meg. Élete során csak rövid időre ment el a tanyából: katonának és háborúzni. Megjárta a világot és aztán sorsa : megkötözött, elfogadott sorsa szerint élt tovább a tanyán. Nem is tudott volna máshol. Ügy szerette a földet. hogy meg tudta volna enni: két kézzel tömni magába és nyelni, rágni. Csak ez volt neki a világ — ez a világ! Felnyög, nyugtalanul forgolódni kezd. Szeme riadtan mered mestergerendára. Kínlódva két könyékre küzdi magát, de visszahanyatlik. Behúnyja szemét, s hirtelen könnyűnek érzi magát. Valami vonulni kezd a szeme előtt. Jobban odafigyel: ő vágtat a lovon, nyalkán, huszárosán, ő, a vorreiter, az elő- lovas, utána a többiek. A kép elmosódik, de gyorsan újabb színeződik. Apját látja, fiatalon, anyját nagyon öregen. És újra magát. Fehér ingben áll a tanya végén; messzi bámul és a semmiből előszivárványlik a felesége, fiatalon, tarkán, mellette a hat gyerek. Hirtelen csupa fekete-fehér lesz a kép: a megsza- kasztó munka, a megalázás. Fekete-fehér a kín, a kínlódás. Mindent jól lát, pontosan, élesen. Kint már sötét van. De ő nem tévedne el: a göröngyöt is ismeri, a gödröt is ismeri, a szelet is ismeri, az esőt is ismeri, a fűveket is ismeri. Ismer itt mindent, ismeri itt minden. Ami az életében nem itt történt, az álom volt. Ide köti nyolcvanhárom év, ide köti egy hosszú emberélet. Máshol csak gurulna értelmetlenül, céltalanul, mint a szelet-kergető örödögszekér. Itt van az ő gyökere, mélyen. mint az utolsó leveleit szélbefektető eperfáé. Az ő gyökerei még mélyebben ' vannak, mert ember aki érez és emlékszik. Ezért nem ment innen. Csak örökre akar innen menni, de úgyis nehezen, mert nem akar megválni a világtól, ettől a világtól: a háztól, a kútágastól. a tanyaudvartól, a csillagoktól, a földektől, a fáktól az állatoktól és — az eperfától. Megvan-e minden? — jut hirtelen eszébe. Világos elmével ül fel. Könnyen, segítség nélkül. Kiszáll, indul az udvarra. A gyerekei nem mernek szólni, csak követik. \ Hatalmas, csontos termetét most is meghajlítja, hogy kiléphessen az udvarra. Kicsit megáll. Nézi a sötétet. Megindul. Szinte lebegve körüljárja a tanyát. S ekkor zúgva szólítja az eperfa. Megrezzen.. A fa zúg, zúg, zúg. S ő megy, megy. megy. Odamegy á zúgó fához. Reszketni kezd. Mindketten reszketnek. Fél, hogy összeesik. Átkarolja, átöleli a fát. Nem éri a vastag törzset, de öleli, erősen, szorosan s úgy érzi, a fa visszaölel, de any* nyira, hogy ropog bele a csontja. Lassan ereszkedik le a földre. Gyerekei felemelik. Az . ágyba halottat fektetnek vissza. Két óra múlva fejszék erős csapásaitól meginog a hatalmas eperfa. Recsegve, ró- pogva dől. Menekülnek károgva a varjak, szétszóródnak a sötétbe... Nádasdi Éva: Emelj föl Emelj föl, haldokló virágot; madár nem visz fészkébe, anya nem fogad ölébe, emelj föl, haldokló virágot; bársonyos mélyű percek, hullámok nem ölelnek: hadd simuljak a világhoz. Mindig a messze, mindig a végső, utolsó tíagyok és első, szívedben vagyok lüktető ékkő; madarak, kapjatok csőrötökbe, anyám, bújtass el öledbe; már kibomlásában haldokol a virág; élek, mint büszke halálú dáliák.
