Szolnok Megyei Néplap, 1975. június (26. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-08 / 133. szám
e SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. Június 8. I Fehérek között egy európai Száz éve született Thomas Mann béri és annak javát szolgáló József Attila: Thomas Mann üdvözlése Mint gyermek, aki már pihenni vágyik és el is jutott a nyugalmas ágyig, még megkérlel, hogy „Ne menj el, mesélj (így nem szökik rá hirtelen az éj) s míg kis szíve nagyot szorongva dobban, tán ö se tudja, mit is kíván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: így kérünk: Ülj le közénk és mesélj. Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük, mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt s együtt vagyunk veled mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van. Te jól tudod, a költő sose lódít: az igazit mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világi ik agyunk. . hisz egymás nélkül sötétben vagyunk. Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testér hadd lássunk át magunkon itt ez estén. Pámás szavadon át nem üt a zaj — mesélj arról, mi a szép, mi a baj, emelvén szívünk a gyásztól a vágyig. Most temettük el szegény Kosztolányit s az emberségen, mint rajta a rák, nem egy szörny-állam iszonyata rág s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk új ordas eszmék, fö-e új méreg, mely közénk hatol — meddig lesz hely, hol fölolvashatol? ... Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, de mi férfiak férfiak maradjunk . és nők a nők — szabadok, kedvesek s mind ember, mert ez egyre kevesebb ... / Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt fehérek között egy európait.-A Magyar írók Szövetségének ß maBVar olvasókhoz Kilchberg, 1955. I. 16. Kedves Magyar Irótársaím! József Attilának, az önök nagy költőjének egyik kitűnő kritikusa és híve révén jutott tudomásomra, hogy ez év áprilisában ünnepélyt rendeznek a megboldogult író emlékezetére, akit a mi mélyre süllyedt és megzavarodott korszakunk szellemi állapota kétségbe ejtett és öngyilkosságba kergetett. Legalább egy szerény üdvözlettel kívánok részt venni ezen a bánatos ünnepen, természetesen annak tudatában, hogy vajmi kevéssé vagyok erre hivatott, mert Attila életművét csak töredékesen ismerem, legnagyobb részétől a nyelvi nehézségek rekesztenek el. De megmaradt bennem Attila szellemi egyéniségének képe, ami bizonyos mértékig mégis feljogosít erre az üzenetre. Személyes találkozásunk Budapesten, lényének gyengédsége és nemes szerénysége, tiszta és szenvedélyes idealizmusa feledhetetlen benyomást tett rám, mint ahogyan felejthetetlen maradt nekem az a költői üdvözlet is, melyet akkor hozzám intézett... Fogadják tehát e gondolat jegyében szíves üdvözleteimet és azt a kívánságomat. hogy József Attila emlékét hozzá méltó módon ünnepelhessék meg. (Előszó a „Válogatott Elbeszélések” kötethez) Kilchberg-Zürich, 1955. III. 14. Nagyon kellemesen lepett meg a hír, hogy az Üj Magyar Könyvkiadó nemcsak a „Buddenbrook ház”-at készül magyar nyelven újból megjelentetni, hanem rövi- debb és hosszabb novelláim és elbeszéléseim több kötetnyi gyűjteményének kiadását is tervbe vette, örülök ennek a hírnek, valamint annak is, hogy a kiadó úgy véli, ezzel a vállalkozásával számíthat a magyar közönség érdeklődésére; örülök, mert büszkévé tesz, hogy könyveim Petőfi, Madách és Ady Endre nyelvén is élik a maguk életét, s melegséggel tölt el az a gondolat, hogy műveim magyar írótársaim becsülését és a magyar olvasók rokonszen- vét élvezik. Örömmel várom most, hogy megjelenjék a szóban forgó gyűjtemény első kötete, amely írói pályám korai termékeit tartalmazza : sok • olyan vázlatot és novellát, amelyet ötven évvel ezelőtt vagy még régebben írtam. Szívesen képzelem el, hogy most majd fiatal magyar olvasók hajolnak novellám lapjai fölé. Mondanivalói „néhai időkből” datálódnak, de úgy látszik, van valamelyes maradandó érvényük. Lotte Weimarban Madame Kestner Charlotte Buff, Goethe Werther — regényének ifjú hősnője negyvennégy év múltával meglátogatja az író-fejedelmet Weimarban — ez a látogatás a voltaképpeni kiindulópontja Thomas Mann regényének — és a színházból hazajövet a hintóbán maga mellé álmodja Goethét, aki megvallja-neki élete s művészete legszentebb titkát. Szemelvényünk részlet a regényből A magyar olvasókhoz szóló levelében, halála előtt pár hónappal. 1955 márciusában egyik legszebb novellájáról, a To- nio Krőger-ről írta Thomas Mann: „...fiatalos lírai zománca sajátosképpen félszázadon keresztül megőrizte üde csillogását és több emberöltőn át újra meg újra elnyerte fiatal szívek rokon- szén vét. Szívesem képzelem el, hogy most majd fiatal magyar olvasók hajolnak novellám lapja fölé. Mondanivalói .néhai időkből’ datálódnak, de úgy látszik, van valamelyes maradandó érvényük”. Ez a szerény, de pontos utalás a novella maradandó érvényére teljességgel igaz Mann életművének < egészét tekintve is. Századunk első felének egyik legnagyobb kritikai realistája volt ő, kinek hat évtizedes írói-közéleti munkássága átfogta és világirodalmi szinten összegezte az imperializmus korszakába lépett polgárság erkölcsi és szellemi életének valamennyi lényeges problémáját. Ki a polgár? Milyen a polgár irányadó, kultúra meghatározó típusa? Lukács György ezt a kérdést állítja Thomas Mann életművének tengelyébe. „Ki a költő? Az, akinek élete szimbolikus. Bennem elevenen él a hit; csak magamról kell mesélnem ahhoz, hogy megoldjam a kor és a közösség nyelvét, s e hit nélkül kibújhatnék az alkotás fáradalmai alól”. Thomas Mann eme vallomásában nemcsak írói működésének hangsúlyozottan önéletrajzi jellegére utai. hanem arra is, amit Konsztantyin Fegyin — akit sokáig és mélyen foglalkoztatott Mann művészete így jellemzett: „A német polgárság méhéből jött, művészegyéniségének fejlődési logikája arra az elhatározásra vezette, hogy művészete tárgyává ennek a polgárságnak fejlődési logikáját tegye”. Mann pályája ama tapasztalat jegyében indul, hogy a modern polgári lét a művészlétben folytatódik, s döntő felismerése, hogy a polgár művésszé fejlődésében kimutathatók és számára a leghitelesebben ábrázolhatok kora társadalmi fejlődésének legfontosabb tendenciái. Az első nagyregény, a Buddenbrook ház, a patrícius Hanza-polgárság gazdasági, társadalmi, erkölcsi hanyatlásának nagyívű rajza nem csupán egy család alkonyát. amire a mű címe utal. hanem voltaképp egy életforma, egy korszak alkonyát teszi nyilvánvalóvá. A polgári életforma értékeinek pusztulása, a hanyatlás, a dekadencia azonban — Nietzsche költői kriticizmu- sának hatására — az író felfogásában egyúttal lehet fel- emelkedés is, vagyis az el- polgáriatlanodás bizonyos esetekben humanizációval járhat együtt. A hanyatló polgáriban tehát még új, humánus lehetőségek rejlenek. Thomas Mann éppen ezért tudott a német polgári világ lelki ismerete lenni, mert 0 dekadencia és a németség szellemi problematikájának mély átélése és következetes végiggondolása révén minden törekvése arra irányult, hogy ráébressze a német polgárságot korszerűbb, humánusabb, történelmileg jogosultabb életlehetőségeire. Ennek a törekvésnek korszakos jelentőségű művészi dokumentuma A varázshegy, „a huszadik század első harmadában megnyilvánuló európai lelkiállapot és szellemi problematika leltárfelvételi kísérlete”. Mint írja: „benne eszmeileg lemondtam sok szeretett dologról, némely veszélves szimpátiáról, varázslatról és csábításról... a búcsú könyve, mondom én, a pedagógiai önfegvelmpzésé; az életet kívánja szolgálni, az' egészséget akarja, célja a jövő”. Ez a rövid önkommentár is tanúsítja, hogy A varázshegy megírásával jelentékeny világnézeti fordulat állt be Thomas Mann magatartásában. A regény egyúttal a legátíogób- ban azt is bizonyítja, hogy művészetének tárgya — a Fegyin-i megállapítás szellemében — valóban a polgári társadalom fejlődésének, ellentmondásainak logikája, szemlélete azonban, a nézőpont. ahonnan a polgárit megítéli, legelső írói próbálkozásaitól kezdve kívül kerül a polgárin és az attól független emberiben találja meg létalapját. „Szép az eltökéltség. De valóban gyümölcsöző, termékeny, s így hát művészi alapelvnek mi a fenntartást nevezzük ... a nagy dolgokban, az ember dolgaiban könnyen bizonyulhat elsietettnek és elhibázottnak minden döntés ... nem is a döntés a cél, hanem az összhang — amely, ha örök ellentétekről van szó, talán csak a végtelenben létezik, de ez az iróniának nevezett játékos fenntartás magában foglalja, mint az előkészítés a feloldást.” Irónia és fenntartás, mint erkölcsi mérték és érték az .ember dolgainak megítélésebáji, ez Thomas Mann munmisságának művészi alapelve. Iróniájának — amelyet mint összekötő, kapcsolatokat teremtő, a megértés útját kereső szférát határozott meg — az a sajátossága, hogy hőseit kettős optikával szemléli. Egyfelől mint túlhaladott konvenciók rabjait, azaz mint polgárokat, másfelől, mint szeretetre méltó, megejtő képességekkel megáldott lényeket, vagyis mint embereket. Mann minden olvasója jól tudja, hogy iróniája nem gyanúsítható, de nem is azonosítható valamifajta világnézeti kétértelműséggel, vagy elkötelezettségnélküliséggel. Rényi Péter mutat rá, hogy ironikus költészetének melegsége nem az elleplezés szándékából, , nyárspolgári békítgető hajlamból ered, hanem abból a bizakodásból, hogy az ember • — mint egyén és mint társadalomalkotó lény — képes lesz meghaladni nyomorúságos állapotait. s jobbra, magasabbra, nagyobbra hivatott. A mi József Attilánk szinte ugyanezt a bizakodást így fejezte ki az Ars poetica befejező soraiban: „Én mondom: Még nem nagy fáz ember De képzeli, hát szertelen. Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem!” Ez a bizakodás mély és eltökélt szimnátia minden emerték iránt, ez az életbafát- ság — gondoljunk csak a József és testvéreire — a hitleri barbárság előretörése idején egyre nyomatékosabb szembenállássá, ahogy a stószi Fábrv Zoltán fogalmazta: változtató erejű mu- száj-humanizmussá, antifa- slzmussá kristályosodik. Harcos humanizmusának hitelét, példaerejét éppen művészi magatartása és világnézete változásának etikai folyto-' nossága adja. Igen jellemző, amit a fasiszta terror idején, már az emigrációban a szocializmusról mond Európa. vigyázz! címen kiadott politikai esszéinek gyűjteményében: „...a szocializmus nem egyéb,... mint az a kötelességszerű elhatározás, hogy fejünket... a társadalmi. közösségi élet sürgős követelményei elől nem dugjuk b metafizikai dolgok homokjába, hanem azok mellé állunk, akik értelmet akarnak adni a földnek, emberi értelmet.” Szembenállás a barbársággal, kiállás a polgári kultúra időtálló értékei mellett, a polgári humanista tradíciók átörökítése és megújítása a történelmileg-társa- dalmilag változó jelen szolgálatára, egy sajátos jövőbe néző konzervatívizmus — ez jellemzi az érett Thomas Mann magatartását. Thomas Mann hosszú időt és nagy változásokat élt meg, de nemcsak élt az időben, hanem együtt is élt vele. Ezért alakjában mindenek előtt a változó, fejlődő, kiteljesedő embert tiszteljük. aki a honnan-hová? kérdéseit mindig feltette és maradandó érvénnyel megválaszolta, akinek művészetében egy évszázad fejlődése sűrűsödött össze, akinek költői nevelőmunkája mindig arra irányult, hogy az ember ember lehessen, aki „fehérek között egy európai” volt és a kor ellenében végigharcolta annak igazságát, hogy az ember és az emberi csak az által örök, hogy változni képes. Rá is érvényes, amit Goethéről állapít mpg: „Politikai hitvallása lényegileg ez: figyelmesen követni a valóság és igazság képében beálló változásokat, a helyes fejlődést, és értelmes engedelmességgel meghajolni a kor követelményei előtt. Ebből fakad döntése: „Végeredményben mégis mindig csak — előre!” ebből türelmetlensége az örök tegnappal szemben, amelynek szeriébe kiáltja: Ez még mindig a régi szenny, Kapjatok észbe! Lépdeljetek — ne egy [helyben! — Előre végre!” Pálrcti Ágoston D rága lélek — mondta —, hadd feleljek neked bensőséggel, búcsúzóul és engesztelésül. Áldozatról beszélsz, ám e .körül titok van és nagy egység, akárcsak a világ, a személyiség és a mű körül, és minden csak változás. Az ember áldozott az isteneknek, és végül Isten lett az áldozat. Olyan hasonlattal éltél, amelyet mindenekfölött szeretek és sajátomnak érzek, s amely régtől fogva uralkodik lelke- men: a bogárról és a halálosan csábító lángról beszéltél. Ügy gondolod, hogy én vagyok a láng, amelybe a lepke mohón belezuhan, pedig hát a dolgok változásában és cserélődésében én vagyok az égő gyertya is, amely feláldozza testét, hogy a világosság ragyogjon, és részeg pillangó is vagyok újra. amely a lángba hull — ez a hasonlat a szellemivé változó élet és test minden áldozatára találó. Drága lélek, régi, kedves. gyermeki társam, kezdettől végig áldozat vagyok — és az, aki meghozza az áldozatot. Valamikor fénnyé és szellemmé égtem el ne» ked, és örökké azzá égek el. Tudd meg, barátodnak legkedvesebb. legmeghittebb öröme, legnagyobb reménye és leghőbb vágy a metamorfózis»— az átalakulások játéka, ahogy egy arcon az aggastyán megifjodik, a gyermekből ifjú lesz, bármilyen emberi arc, amelyen egybemosódva csillannak fel a különféle életkorok, az ifjúságból az öregség, az öregségből az ifjúság mágikusan előtűnik. Ez a nagy egység kedvesem, ahogy a dolgok egymásból felbukkannak, egymással váltakoznak és cserélődnek, ahogy az élet hol természetes, hol szokásokhoz szabott arculatát mutatja, ahogy a múlt jelenné válik, a jelen visszamutat a múltra, és mindkettő elébe játszik a jövőnek, amely már bennük kísértett. Utóérzés, előérzés — mindenben ott az érzés. Emeljük pillantásunkat, tárjuk fel szemünket a világ egységére — ámulva, derűsen és tudón. Vezeklést követelsz: hadd el, látom, ahogy szürke ruhában elembe nyargal. Akkor majd üt megint Werther és Tasso órája, mintha éjfélkor is delet ütne — s mivel Isten megadta elmondanom, amit szenvedek, csak ez a kezdet és vég marad akkor nekem. Akkor az elmúlás már csak búcsú lesz. örökre szóló búcsú, az érzés haláltusája, és az óra megtelik fájdalommal, olyan fájdalommal, amely kevéssel előzi meg a halált, és amely már a haldoklás, ha még nem is egész halál. Halál, utolsó repülés a lángba — a nagy egységbe talán az is csak egy változás? Szunnyadó szívemben szunnyadjatok, drága képek — mily boldogító pillanat lesz, ha majd egyszer együtt fölébredünk. A régi zengésű hang elnémult. — Béke veled, öreg barátom! — susogta még Charlotte. A kocsi megállott. Fényei elvegyültek az „Elefánt” bejáratánál égő két lámpa világával. Ott állt Mager, ■ hátratett kézzel, fölemelt orral vizsgálgatta az őszi éj ködén át pislákoló csillagokat, és most könnyű pincérléptekkel átment a gyalogjárón, hogy az inast megelőzve kinyissa a kocsiajtót. Természetesen nem rohant, hanem csak úgy sietett, mint aki már kissé elszokott- a futástól, két kezét finomkodón görbített ujjakkal válla magasságáig emelve. — Udvari tanácsosné asszonyom — mondta —, Isten hozta, mint mindig! Bizonnyal lélekemelő estét méltóztatott eltölteni múzsatemplomunkban. Szabad karomat biztos támaszul fölajánlani? Boldog Isten, udvari tanácsosné asz- szonyom, meg kel! mondanom: Werther Lottóját Goethe kocsijából kisegíteni, ez olyan élmény — hogy is mondjam? Méltó a megörökítésre.
