Szolnok Megyei Néplap, 1975. május (26. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-25 / 121. szám

1975: május 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Hetvenéves Solohov Sibalok magzatja Századunk egyik legna- /gyobb íróját köszöntjük het­venedik születésnapja al- :kalmábóL Az írót, aki Ve- senszkaja doni kozák falu­ban látta meg a napvilá­got 1905. május 24-én. Nevét nemcsak a szovjet és a szo­cialista népek baráti közös­ségének olvasói ismerik és tisztelik; Mihail Alekszand- rovics Solohov, a doni pa­rasztsorból kiemelkedő és írói munkásságáért 1965- Jben Nobel-díjjal kitüntetett író forradalmár is egyben. .Az SZKP Központi Bizottsá­gának tagja, a Szovjetunió Legfelső Tanácsának küldöt­te. Egész forradalmi és írói életpályája egy nagyszerű ember céltudatos munkássá­gát példázza. Először a forradalmár So­lohovot ismerte meg az új szovjethatalom, aki közép­iskolai tanulmányait félbe­szakítva, fegyveresen harcolt a polgárháborúban a Don- menti fehérgárdista ellenfor­radalmárok ellen. Életfor­májára jellemző, hogy bár 1922-ben Moszkvában tele­pedett le, mégsem találta helyét a nagyváros kőrenge- tegében. Néhány év múlva hazatért szülőföldjére, ahol mindmáig együtt él doni ko­zák paraszti véreivel. Rogyinka a címe első el­beszélésének. Magyarul: Az anyajegy; 1924-ben került az olvasók kezébe. Két év múl­va már novelláinak gyűjte­ményével találkozunk, főbb témái személyes élményeiből fakadnak: a polgárháború­ban szerzett élményanyagát dolgozta fel. A forradalmi és ellenforradalmi táborra szakadt kozákság kegyetlen osztályharcáról vall a szov­jethatalom első éveiből. Egy esztendővel később kezd hozzá a Csendes Don ■című hatalmas regényéhez. Alaposságára, írói gondossá­gára jellemző, hogy kereken tizenöt esztendeig dolgozik rajta. Érdekességképpen megemlítjük, hogy az első és a második könyv 1928- ban, a harmadik 1929—1932­Az út, amely Vesenszkájá- ba visz, ahol Mihail Solohov él és dolgozik, a rosztovi te­rületen lévő Millerovo vá­rosból indul és. 160 kilométer hosszú szalagként szeli ke­resztül a dimbes-dombos do­ni sztyeppét. Ezt a gabona­termő tájat a nép csak So- lohov-vidéknek nevezi. Nem­csak azért, mert napjaink nagyszerű írója az ősi ko­zákfaluban született, hanem azért is, mert itt minden fa­lu és tanya, sztyeppéi fo­lyócska, árvalányhajjal be­nőtt kunhalom így vagy úgy szerepel az író műveiben. Solohov megindító szavak­kal fajezte ki a Doni sztyep­pe, szülőföldje iránti mély szeretetét: „A Donnál szü­lettem, ott nőttem fel, ta­nultam, formálódtam ember­ré és íróvá, és nevelkedtem nagyszerű kommunista pár­tunk tagjaként. S legyek bár hatalmas hazám patriótája, büszkén vallom magam szü­lőföldem, a ;Don-vidék pat­riótájának is.” A folyómenti kozákfalu ódon kis házai szorosan ta­padnak egymáshoz. Köztük két-három szintes új épüle­tek, a falu ősi kupolás temp­loma, s közvetlenül a Don partján magasodik a pano­ráma mozi modern architek­túrájú épülete. Minden ide­érkező látogató először So­lohov házát keresi a szemé­vel, hiszen sokat írtak már arról, hogy Solohov könyvei­nek hősei között él. Vesenszkáját sok ember keresi fel az ország minden részéből, hogy találkozzék az ben, a negyedik, a befejező kötet 1937—1938-ban, illetve 1940-ben került ki a nyom­dából. Főhőse, Grigorij Melehov a huszadik század prózairo­dalmának egyik legművé­szibben megformált alakja, az első világháború embert- formáló izzásában döbben rá a doni kozákok évszázados, megszégyenített társadalmi szerepére. Biztos a forradal­mi jövő diadalában; a cáriz­must megdöntő forradalmá­rok mellé áll. Solohov a ma már klasszikusnak . számító regényében továbbfejleszti a tolsztoji lélelcrajz művészi módszerét. Bár Grigorij Me­lehov végül is egyedül ma­rad — a fehérek közt nem tud élni, a vörösök elfordul­nak tőle —, társtalan, meg- hasonlott emberré válik, végső kicsengésében a Csen­des Don nem pesszimista al­kotás. Másik, Világsikert aratott regénye a Podnyataja celina. Mi Üj barázdát szánt az eke címmel szerettük meg. Ha­sonlóan fogadták mindenütt A hazáért harcoltak című művét, az Emberi sors című elbeszélését, a Feltört ugart-t. Ez utóbbit, továbbá az Csen­des Don-t és az Emberi sors­ot megfilmesítették. Sőt, a íróval. Naponta egész halom levelet hoz neki a postás. A látogató így nehezen tudja elképzelni, mikor talál időt az író az alkotómunkára. So­lohov rendszerint a korareg­geli órákban dolgozik — mondják a helybeliek. Haj­nali négy-öt órakor már vi­lágos a Solohov-ház, de gyakran korareggel is ér­keznek látogatók az íróhoz. Vesenszkáját régóta az „irodalom Mekkájának” tart­ják. Solohov vendége volt többek között Charles Show és Pamela Johnson angol íróházaspár, Martti Larni, a népszerű finn író. Továbbá bolgár, NDK-beli írók, a fiatal szovjet és külföldi írók szemináriumának részvevői, és sok más ország írói. Ritka az olyan Vesenszká- jába látogató ember, aki ne keresné Solohov földijei kö­zött műveinek hőseit, vagy olyanokat, akik Akszinyára, Grigorij Melehovra, Nagul- novra, Majdannyikovra vagy Scsukar apóra hasonlítanak. Külső hasonlóságot még ta­lál a látogató, de az itteni emberek ma már egészen mások, mint a Csendes Don vagy a Feltört ugar szerep­lői. A Csendes Don-beli Ta­tár-tanya helyén a Feltört ugar Gremjacsij Logá-ban ma gépészek, állattenyésztők, mérnökök, technikusok, ag- ronómusokés más felső vagy középfokú képzettségű dol­gozók élnek. Megváltozott a falvak, a tanyák külseje is. Mennyire nem hasonlít a mai Vesen- szkája arra, amely a Csen­Csendes Don-ból operát komponált Ivan Dzerzsinsz- kij. Hadd írjuk még ide: So­lohov műveit eddig mintegy húsz nyelvén jelentették meg. Solohov századunk egyik legnagyobb tehetségű író-al- kotóművésze, Lev Tolsztoj, Gogol és Gorkij világirodal­mi rangú műveinek méltó folytatója. Regényeinek, el­beszéléseinek középpontjá­ban mindenkor a szovjet és a társadalmi problémák ben­sőséges emberi legmélyére hatolva bontja ki bölcs elem­zéssel a valóságot, az igazsá­got. Történelmileg hitelesen ábrázolja korát, azokat a harcokat, melyek közelebbi pátriája, a doni kozákság és a nagyobb társadalom, a szovjet hatalom vív az első világháború óta napjainkig. Nyelvezete pedig gazdagon merít a népnyelv utolérhe- tetlenül gazdag forrásaiból. Befejezésül hadd mutassuk meg igazi emberközelségé­ben Solohovot, a szülőfalujá­ban élő szovjet polgárt. Mint említettük, Vesenszkaja fa­luban, a régi családi otthon­ban él, alkot, ír, s közben mint forradalmár, szívében hordja faluja ügyes-bajos dolgait is. Egyszer hajnali öt órakor váratlan látogatót kapott: egy kolhozparasztasszony ke­reste fel, és elpanaszolta az írónak, hogy helytelenül adóztatták meg. Solohov kissé méltatlanko­dott: — Hát hogy, kedves, nem tudtál volna még korábban jönni, mondjuk, négy óra­kor? A kerületi végrehajtó bizottsághoz sem mehetsz öt órára! Az asszony csendesen vá­laszolta: — Ami azt illeti, tudom, mikor kezdődik ott a mun­ka. Azért jöttem korán reg­gel, mert tehozzád most is lehet, hiszen nem alszol! des Don-ban szerepeli Rég eltűnt a homoktenger. Bár­merre tekint is az ember, zöldben pompázik az egész táj. A falut fenyveserdők és' ligetek veszik körül min­den oldalról. Itt található a sztyeppéi délvidék egyik leg­nagyobb gépesített erdőgaz­dasága és korszerű erdőkí­sérleti állomása. Legalább ilyen szembetű­nő Vesenszkája kulturális fejlődése. Különösen a szín­házművészet örvend nagy megbecsülésnek. Még a há­ború előtt Solohov kezdemé­nyezésére és segítségével megalakult itt a vesenszká- jai kozák ifjúsági színház. Solohov bábáskodott a szín- társulat fölött, amelynek tag­jai tehetséges kolhozparaszt- fiatalok voltak. Az író se­gítségével csiszolták színészi képességeiket, állították ösz- sze repertoárjukat. Büszkék a falubéliek az új, tágas mű­velődési házra, ahol a helyi öntevékeny drámai együttes tartja előadásait, de szívesen látogatja a lakosság a kozák dal és táncegyüttes, a kórus hangversenyeit. * * * Vesenszkája lakosai már jóval pirkadat előtt világos­nak látják a SolohOv-ház ab­lakait. A hosszú éyek alatt hozzászoktak ezekhez a messziről látszó kivilágított ablakokhoz, amelyek mögött a hajnali órákban már dol­gozik a hetvenéves Solohov. Alekszand Szulcsmezov (APN) T e művelt nő vagy, pá­paszemet hordasz, mégsem érted meg... Hát mitévő legyek vele? A csapatunk negyven versztá- nyira áll innen, gyalog jöt­tem idáig, a karomon hoz­tam. Látod, felrepedezett a lábamon a bőr. Ha te vagy ennek a gyermekotthonnak a vezetője, akkor fogadd be ezt a gyermeket! Azt mon­dod, nincs heljr? De hát én hová tegyem? Épp eleget kínlódtam már vele, Torkig vagyok már a gyötrelem­mel, .. Igen, az én fiacskám, az én magzatom... Már el­múlt egyéves, és nincs anyja. Az anyjával egészen különös história történt. El is mond­hatom. Három éve egy kü­lönleges rendeltetésű század­ban szolgáltam. Akkoriban Ignatyev bandáját üldöztük a felső-doni sztanyicákon át. És éppen golyószórós voltam. Kiértünk egy faluból — ko­pár puszta körös-körül, és kibírhatatlan forróság. Át­keltünk egy dombon, lefelé ereszkedtünk egy erdőbe; én a szekér elején ültem. Lá­tom, egy kis halmon mintha egy asszony feküdne a kö­zelben. Arrafelé hajtottam a lovakat. Asszony — ez még csak hagyján, de arccal fel­felé fekszik a szoknyája al­ja pedig a feje fölé van fel- ráhtva. Leszálltam, látom, hogy él, lélegzik... A foga közé dugtam a kardot, szét­feszítettem, egy fiaskóból vi­zet löttyintettem a szájába, és az asszony egészen magá­hoz tért. Odanyargaltak a I század kozákjai, és kérdőre vonják: Miféle szerzet vagy te, és miért fekszel ilyen szemér­metlen helyzetben, közel az úthoz? Erre elkezd jajveszékelni, mintha ölnék... Nagy nehe­zen megtudtuk, hogy a ban­da Asztrahány környékén vette fel egy fogatra, itt pe­dig megerőszakolták, és ahogy szokták, útközben le­dobták. .. Azt mondom a földiknek: — Engedjétek meg, cimbo­rák, hogy felvegyem a sze­keremre, ha már ennyit szenvedett attól a bandától. — Csak vedd fel, Sibalok! — zúgta az egész század. — Az asszonyok szívós dögök, hadd szedje össze magát egy kicsit, aztán majd meglát­juk! Hát mit gondolsz?! Én ugyan a szagát sem állom a szoknyának, de megesett rajta a szívem, és felvettem a magam felelősségére. Élet­ben maradt, otthonosan érez­te magát, hol kimosta a ko­zákok szennyesét, hol meg­foltozta egyiknek-másiknak a nadrágját, gondot viselt a századra, mint egy házi­asszony. De mi már vala­hogy restelltünk egy asz- szonyt ott tartani a század­nál. Szitkozódott is a század­parancsnok. — Rúgjátok ki azt a kur­vát, menjen a pokolba! De én nagyon-nagyon saj­náltam ám. Azt mondtam neki: — Menj el innen, Dar ja, szépszerivel, épségben, egész­ségben, különben eltalál egy bolond golyó, akkor aztán sírhatsz... Sírva fakadt, és elkezdett kiabálni: — Itt azonnal lőjjetek agyon, kedves kozákok, de én nem megyek el tőletek! Nemsokára lelőtték a ko­csisomat, ő meg evvel a ra­vasz ajánlattal áll elő: — Végy engem magad mel­lé.. Tudok én a lovakkal bán­ni különbül is, mint egyik­másik kozák. Odaadom neki a gyeplőt. — De ha — mondom — a harcban nem tudod meg­fordítani a szekeret egyket- | tőre, akkor már most fe­küdj le az út közepére, és halj meg, mert úgyis agyon­verlek ! Olyan kocsis lett, hogy még a 'tapasztalt kozákok is mind megcsodálták. Hiába volt nő, a lóval különbül tu­dott bánni, mint némelyik férfi. Megesett: a tűzvonal- ban olyan hirtelen fordítot­ta meg a szekeret, hogy a lovak felágaskodtak. Aztán többről többre... Egymásba gabalyodtunk. Aztán, ahogy történni szokott, másállapot­ba került. De sok baja van a magunkfajtának a fehér­néppel! Vagy nyolc hónapig üldöztük a bandát. — Nézd csak, Sibalok, a kocsisod úgy kigömbölyödölt a kincstári koszton, hogy nem fér el a bakon. Akkor cudar dolog esett meg velünk — elfogyott a töltényünk, utánpótlás meg nem volt. A banda egy fa­lu egyik végén helyezkedett el, mi meg a másikon. Na­gyon szigorúan titokban tar­tottuk a lakosság előtt, hogy nincs patronunk. Ekkor áru­lás történt. Éjnek évadján hallom — őrt álltam — csak úgv dübörög a föld. Laza lo- 'vas hadrendben jönnek a kertek alatt, be akartak ke­ríteni bennünket. Rohamra indulnak, láthatólag nem tar­tanak semmitől, mé^1 azt is megengedték maguknak, hogy odakiabáljanak ne­künk: — Adjátok még magato­kat, veres kozákok, úgysincs töltényetek! Mert különben a pokol fenekére küldünk benneteket! Hát majd oda is küldtek... Ügy megszorongattak ben­nünket, hogy nézhettük a •dombon, kinek jobb a lova. Másnap a falutól tizenöt versztányira, egy erdőben összegyülekeztünk —. de hiányzott a század jó fele. Volt aki megmenekült, de a többieket lekaszabolták. Elszorult a szívem bánatom­ban — nincs tovább élet. Darját pedig egyszer csak elővette a baja. Éjjel felug­rált, egészen elváltozott, megfeketedett. Látom, hogy bennünket kikerülve, az er­dőbe Indul a táborból — a sűrűbe. Én észrevettem a dolgot, és nyomába eredtem. Bevette magát a szakadék­ba, a vihar döntötte fák kö­zé, talált egy vízmosást, és mint a farkas, összekapart egy csomó lehullt levelet, először arccal, lefelé ráfe­küdt, aztán a hátára fordult. Hörgőit; megkezdődött a szülés. L ehajoltam, felgyűrtem a ruhám ujját, és olyan zavarba estem, hogy egészen beleizzadtam. Amikor embereket kellett megölnöm — nem féltem, és most tessék! Ahogy ott baj- lódok vele, a’obhagyja a jaj­gatást, és ilyen badarságot locsog nekem: — Tudod-e, Jasa, ki árul­ta el a bandának, hogy ne­künk nincs töltényünk? — És olyan komolyan néz rám. — Kicsoda — kérdeztem. — Én. — Ugyan, te bolond, hát megvesztél, mint a kutya. Nem arra való az idő, hogy fecsegjünk, hallgass, feküdj! De ő megint csak: — Itt áll a halál a fejem­nél, bevallom néked, Jasa, töredelmesen ... Nem tudod te, milyen kígyót melengettél az inged alatt... Hát valid be — mondom —, az ördög vigyen el! Erre mindent kitálalt. Ahogy beszélt, a fejét állan­dóan a földbe verte — Én a magam jószántá­ból voltam a bandában, és szerelője voltam Ignatyev- nek, a vezérüknek... Egy évvel ezelőtt küldtek a ti századotokba, hogy minden­féle hírt adjak neki, a látszat kedvéért meg tegyek úgy, mintha megerőszakoltak vol­na ... Most meghalok, más­különben az egész századot kiirtottam volna ... Nagyon felforrt a szívem­ben az indulat, nem tudtam megállni — véresre rugdal­tam a száját a csizmámmal. De akkor megint újrakezdőd­tek a szülőgörcsei, és azt lá­tom, hogy a lába közt ott jön a világra a gyermek ... Nyál- kásan fekszik ott, és forgo­lódik, akár a kisnyúl a róka fogai közt... Darja meg már sír is, nevet is ott csúszkál a lábamnál és egyre a térde­met akarja átölelni... Sar­kon fordultam, és elindultam a századhoz. Ahogy odaérek, elmondom a kozákoknak — így és így ... Micsoda felzúdulás támadt! Először fel akartak darabol­ni, de aztán azt mondták: — Te jelentetted fel, Siba­lok, neked kell végezned is vele, az újszülött fattyával is, mert ha nem, salátává aprí­tunk ... T/etérdeltem, és azt mond­tam: 1 — Cimborák! Nem félelem­ből ölöm meg, hanem lelki­ismeretem szerint, azokért a testvéreimért, elvtársaimért, akik életüket vesztették az ő árulása miatt, de legyen szí­vetek a gyermek iránt! Eb­ben ő is, én is részesek va­gyunk, félig-félig, ez az én magzatom, hadd maradjon életben. Nektek van felesé­getek, gyermeketek, de ne­kem ezen kívül senkim sincs... Könyörögtem a századnak, megcsókoltam még a földet is. Erre megsajnáltak, és azt mondták: — No jó! Hadd nőjön fel a\ magzatod, hadd legyen ugyanolyan szilaj golyószó­rós, mint te vagy, Sibalok. De az asszonnyal végezz! Visszarohantam Darjához,1 Már ült, rendbe jött, a kar­ján tartotta a gyermeket. Azt mondom neki: — Nem engedem, hogy a mejjedre vedd a gyermeket. Ha ilyen keserves időben szü­letett, ne ismerje meg az anyatej ízét, téged meg, Darr ja, agyon kell lőnöm, mert te ellene vagy a mi szovjet- hatalmunknak. Állj háttal a szakadéknak! — És mi lesz a gyermekkel, Jasa? A te véred! Ha engem megölsz, ő is meghal tej nél­kül. Hadd neveljem fel, ak­kor — nem bánom — meg­ölhetsz ... — Nem — mondom nekf —, a század szigorú paran­csot adott. Nem hagyhatlak életben, a gyermek miatt pe­dig ne aggódj. Kancatejjel majd felnevelem, nem enge­dem, hogy meghaljon. Két lépésnyit hátráltam, levettem a puskámat, ő meg átölelte a lábamat, és meg­csókolta a csizmámat... Ezután visszaindultam, de hátra sem néztem. A kezem reszketett, a lábam berogy- gyant, a meztelen, nyálkás gyermek meg majd kiesett a kezemből... öt nap múlva visszafelé haladtunk ugyanazon a nyo­mon. A szakadék felett, az erdőben egy sereg varjú . .. Sok keserűséget kellett már nyelnem e miatt a gyermek miatt. — Fogd meg a lábát, oszt vágd a kerékhez!... Mit kín­lódsz véle, Sibalok? — mond­ták néha a kozákok: De én végtelenül sajnálom a kis gézengúzt. Azt gondo­lom: „Hadd nőjön meg! Ha az apja a fűbe harap, majd a fia fogja védeni a szovjet­hatalmat. örökre megmarad Jakov Sibalok emlékezete, nem úgy pusztulok el, mint a dudva, utódom is marad...” Eleinte, hidd el, kedves pol­gártársnő, sokat sírtam miat­ta, pedig azelőtt soha, hírből sem ismertem a könnyet. A századnál megellett egv kan­ca; a kiscsikót lelőttük, an­nak a tejkosztját használtuk fel. Eleinte nem akarta elfo­gadni a cuclit, csak epeke- dett, de aztán megszokta, és ugyanúgy szopta a dudlit is, mint más gyermek az anyja csecsét. Inget is varrtam neki alsó­ruhából. Most már kinőtt be­lőle egv kicsit, de sebaj, majd csak meglesz valahgoy ... Hát most értsd meg már: hová legyek vele? Azt mon­dod, túlságosan kicsi? Értei- ' mes gyerek, és már csócsát követel... Fogadd be. ne es­sék baja! Befogadod? Köszö­nöm, polgártársnő! Én pedig, mihelvt szétverjük Fomin bandáját, elszaladok ide, honv meglátogassam. Isten veled, fiacskám, Si­balok magzatja! Nőj nagy­ra... Ej, te bestye kölvke! Hát már cibálod az apád sza- kállát. mi? Nem dajkáltalak eleget? Nem pesztráltalak. te meg most verekedni kezdesz a végén? No. gvere. búcsúzó­ul hadd csókolom meg a fe­jed búbját... N e aggódjon, kedves pol­gártársnő: azt hiszi, bőgni fog? Ne-e-em! Egy kicsit ő is bolsevik — harapni harap, mi tagadás, de könnyét még kisajtolni sem lehet belőle! (Megjelent Solohov „Emberi sors” című elbeszélésgyűjt«- ményében.) Makai Imre fordítása Hajnali öt órakor Solohov íróasztalánál dolgozott. K. T. fi Donnál születtem n

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents