Szolnok Megyei Néplap, 1975. március (26. évfolyam, 52-76. szám)
1975-03-30 / 76. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP WfS. március 3», SÁNTA FERENC: ^imim A csillagokig A csősznek a lánya, olyan tizenegy—tizenkét esztendős kisgyermek, minden reggel valamivel hét óra után feljött hozzám a szőlőbe, és letette a présház asztalára a tejet. Mázas kanoséban hozta, és szép vigyázva lépett vele, hogy meg ne löttyenjen. A negyedik napon azt mondja nekem: — Igaz,, hogy maga pesti ember? Nekitámaszkodott a présház oldalának, az egyik, térdét magasabbra húzta, talpat a falnak vetette, a keze a háta mögött. — Igaz! De azért megférünk mi egymással, ne veszekedjünk. .. A nap friss volt, a víz a vederben hűvös és kémény, a törülköző a vállamon. — Nem azért mondtam! — Nagyszerű.,. Annyira nagyszerű, hogy ha nincs kifogásod ellene, akkor magamra veszem az ingemet. Kedvesen megvonta a vállát: — Felőlem felveheti? Kiloecsantottam a vizet a homokra. Az asztalon a kancsó mel lett szalonna, kenyér, paradicsom és a késem. , — Gyere, egyél szalonnát! f — Maga igazi pesti? ( — Nem eszel szalonnát* — Maga nemcsak úgy odament, aztán már azt mondja, bogy pesti? — Ä.». — mondtam, — tin annyira pesti vagyok, hogy több nem is beszélni róla, Kapsz paradicsomot is. — Mondja.* látcső m hajót? i «- Milyen hajón ' — Améfc a vízen megüt, geödes hajót? — Ó, olyat? Én ne Kt- -fessa volna? A fő hajóskapitány pontosan a mi házunkban lakik a szu terén ben, mindennap együtt hajózunk a munkába! A szalonna hasadt a késem alatt, akár a vaj, megnyílt a paradicsom is. és a szikkadt, illatos kenyérből levágtam egy karéjjal. — Nem hiszed? A kislány hallgatott ÁRI a falnál, a feje kissé oldalt biccent, a szemei rajtam, az arca végtelenül komoly. — fin igaziból akarok bo «twélni magával! Állta a tekintetemet Kát szeme volt, a haja, mint # mesékben, szőke vagy valóban olyan, mint a kalász, fehér ing, alatta piros, foltozott szoknya, a talpa meztelen, — Bocsánatot kérek — álltam fel a helyemről —, becsületszavamra láttam hajót, még akkor is... ha a kapitány nem lakik nálunk! Egy pillanatra a földre ej- tette a tekintetet. — fis. .. egészen nagy S* fókái is látott? — Láttam! Pormásak, és többnyire nagyon kedves nevük van és két kéményük. — De azt a hidak alatt be- hajlítják! — Nem értem. _! — Amikor a hidak alatt mennek, akkor behajlítják a kéményeket, mert másképpen nem férnek el.., — Ö! Te be akarsz csapni engem, barátom... — Olyat látott, amelyik i víz alatt megy? — Nem. Pedig már gyermekkoromban olyasmit szerettem volna kormányozni... De hát, ilyen az élet, ne is beszéljünk róla! Elvette a talpát a faltól, egymás mellé helyezte a lábait, s míg sajátos mozdulattal elsimította magán a szoknyát, az ajka köré finom mosolygás gyűlt. — Akkor olyat sem látott, amék magától megy! —Hát... — mondtam. — Mármint amelyik mit csinál? — Magától megy! — Ja, olyat!? — Olyat — mondta. tjgy kenyér, egy szalonna, egy paradicsom — huszár! — Olyat nem láttam! — Pedig van olyan! — Mármint hajó, amelyik magától megy? — Magától! Nem kell hozzá semmi, ami hajtsa, megy, csak úgy, magától! Átvetettem a lábam a lócán, a kés a kezemben, kenyér, szalonna a másikban, — Igazat mondasz? Magasabbra emelte a fejét — Én igaziból beszélek magával. Komoly, szigorú volt a hangja. Aztán kis idő múlva megint apró mosoly lebbent az arcára, s éppen csak rám pillantva, úgy kérdezte a homokon tartva a szemét — Azt sem tudja, hogy ha magától megy, akkor miért tud menni? — Nem tudora..: — Mert az egy nagy találmány! Felemelt fejjel, hangosan mondta. De a tekintetében apró kis ijedtség bújkált, dacos és kedves, egészen apró kis ijedtség — Nagy találmány! — mondta még egyszer, de már szigorúan és határozottan. — így már más — mondtam. — Tökéletesen más az egész! Tudod: nincsenek is hajós barátaim! De ezért ne haragudj rám! Ugyanúgy vonta meg a vállát, mint az előbb. — Maga ezt nem tudta? — Hát... — Olyan nagy városba« lakik, és mégsem tudja? A tej még őrizte a szűz meleget, a szám és a kancsó között vékony erecskékben szaladt a nyakamra. A kancsó toppant az asztalon. — Hogy Is mondjam..; — Tudta vagy nem tudta? — Hát, őszintén szólva úgy némiképp... — Az mit jelent, hogy némiképp? A szeme nagyra nyitva a* arcomon, s a homlokán ott a kis vonás a két szemöldöke között. — Azt jelenti, hogy félig- meddig tudtam... — Az a némiképp? — Az! Csak a pillái ahS nézett rám. — Igaziból beszél? — Igazából! Lassan a tőkékre fordítóé-' ta a fejét, aztán még egyre összevonva a szemét, rám rebbent a pillantása, s azt mondta: — Én is tudtam! Szokom Is mondani mindig... Csak — rebbent a tekintete: — Csak akartam tudni, hogy maga tudja-e? Az arca piros volt, mint * pipacs vagy a rózsák. Hátrahajlította a fejét a fádhoz, mint az előbb tette. — Hát tudta némiképp? — Nem hiszed? Hiszen Igaziból beszélgetünk. — Akkor mondja meg; hogy mitől megy magától? — Hát!... Az úgy magától megy, mert nem hajtja semmi, mert ha hajtaná valami. .. — Olaj vagy szén! — mondta, és megbiccent a feje, mint a virágok a szellőben. — Persze, persze...! Ha azok hajtanák, akkor nem menne magától, és akkor. .. akkor nem volna nagy találmány! Miközben beszéltem, elmozdult a faltól, és ment az ösvény felé kissé oldalt hajlított fejjel, rám figyelve. A nap lent, a szőlő aljából már a fák fölé emelkedett, és gazdagon locsolta a földet. — Nézze meg, amit mutatok! — áll meg előttem, az asztal túlsó oldalán. — Igaziból nézze, úgy, ahogy én mutatom... A kancsót arrébb tettem, köréje a kenyér, szalonna, paradicsom. Felkönyököltem: — Koncentrálni fogok! Rám nézett. — Most azt figyelje... amit én mutatok! Feltérdelt a lócára, ott, a másik oldalon, és apró kavicsokból kis kört rakott ki az asztal lapjára, s a kör közepére odaheiyezett egy nagyobbat. — Azt mondja meg, hogy ez mi! — lépett le a lócáról. és a háta mögé rakta a kezét. — Hogy ez mi? —‘ Ez! Attól mén a hajó magától. — Ez itt egy kör kavicsból kirakva, közöttük egy nagyobb kavics! — Na... Azt ott, azt a nagyobbat középen, hogyan pevezik? Az arcán figyelem, szigorúság és kedves ngayképű- ség. — Nem tudom, mire gondolsz. .. — Arra, amitől 4a hajó magától megy... — Aha... Akkor az ott: mag! — Nemcsak úgy mondják — rázta meg a fejét —, hosz- szabb annak a neve! — Akkor atommag! — Most találta ki, vagy tudta? — Tudtam..; Felpillantott az arcomba. — De amit most kérdeznék, azt nem tudná megmondani ! — Megpróbáljuk — mondtam, és néztem én is a kavicsokat. — Mert annak a neve már nehezebb... Olyan, hogy az ember akár el is felejtheti! — Hát, halljuk csak.., — Nem olyan könnyű azt mindig észbe tar tanú — Nocsak,.. — S ha egyszer az ember elfelejti, akkor várhatja, míg eszébe jut... — Hadd halljuk! — Én tudom — mondta. Nem hiszi? Piros volt megint az arca, mint a pipacs. — Dehogynem... Most meg azt akarod tudni, hogy én tudom-e! — Aha! — mondta, és beharapta kissé az ajkát. — Na, mondjad! — Hát, azokat — és rámutatott a sok kis kavicsra az egyetlen nagyobb körül —, azokat meg tudná-e mondani, hogy nevezik? Átkönyököltem a másik karomra. — Nehéz dolog! Megszeppent. — Nem tudja? — Hát... Hogy Is mondjam csak? — Magának azt tudni kell, ha pesti! — Persze, persze. . j — Vajon olyan újság, amiben az benne van... — Mi van benne? — Annak a sok kicsinek a neve... az újságban! — Na, várjál csak! Ráncba húztam a homlokomat. — Not.; Gondolkodjon csak... — mondta, és szemben velem, csakúgv, mint én, beletette az arcát a tenyerébe. — Csak gondolkodjék.» A homlokán neki is apró ráncok. — Gondolkodjék csak...! — Megvan! — No!! — s előrehajolt, a szeme, mint a csillag, felragyogtak. — Elektron! — mondtam. Lassan visszahajolt a helyére. A szája körül mosolygás támadt, s míg bújócská- zott az arcán, ránézett az asztalra, a kis kő elektronokra. — Én Is tudtam! — s elkezdte sepregetni az összegyűlt morzsát az asztalról. — Én is tudtam! Tudtam a ■ 1# másikat is... Minden ilyenből van. s ha ezeket megpiszkálják, hogy másképpen álljanak össze, akkor attól mén a hajó is! — Még jó, hogy estembe jutott..; — Mert elfelejtette! — mondta. — Mert nem tudta megtartani a fejében... Pedig mekkora nagy feje van! Kacagni kezdett: — Na, isten áldja... Holnap hozom megint a tejet. Nyújtózkodtam: — Áldjon meg téged is, szép húgom, az isten... A kancsó már a kezében volt, töltötte át a lábasomba. Megállt a keze: — Én azt csak úgy köszönésből mondtam! — Micsodát? — Az istent! Hogy isten áldja... — Elhiszem... — De maga komolyan gondolta, azért mondta olyan hosszan... — Nem értem... — Mert azt csak úgy szokás mondani... mert az nincs! — Micsoda nincs? — Isten — mondta. — ilyenekből van minden! Ezekből a kicsikből meg a nagyból, amék középen volt! — Komolyan mondod? — Hát? Odaléptem hozzá: — Nem tréfálsz? — Maga nem tudta? Elvettem a kezéből a kancsót, és lassan áttöltöttem a tejet a lábosba. — Nagyon különös gyermek vagy... — Lány vagyok én, nem gyermek... — mondta —, mert ezt így mondják miná- lunk a falusiak, tudja. — tette hozzá. — Különös gyermek vagy! — No, isten áldja! — köszönt, s paskolva a talpával a homokot, lement az ösvény felé, lóbálta a kancsót a kezében. — Holnap későbbem jövök, mert viszek sót a marháknak, ha elmenne, hagyja kint a lábosát! Eltakarta a tőkék zöldje. Én meg felvettem a kavicsokat a földrőL Forgattam a tenyeremben. Aztán kiraktam őket az asztalra a tej meg a kenyér mellé, úgy, ahogyan ő rakta volt, szép karikára. Felkönyököltem, néztem őket, mintha sola nem láttam volna. Jiri Wolker: A beteg Mint bűit kemence mellé t gyávák, a bágyadt test mellé úgy települ a gondolat, kihűlve. Ablakon tül tombol e föld - tárgyak dalolnak a szobán át, s betegség, mégis mindennel szemben tehetetlenül elfüggönyzöd előlem a világot. Szeretnék magamon átragyogni merészen, az emberek felé, mint csilfag a sötétben, a világba, e szárnyas, bátor, ép történetbe merülni tel)esen, magamat elfeledve - de közben, betegen, már akárhova nézek, szemem csak magam mély nyomorába réved, borul mellem fölé borogatások sírja, a hőmérő, kígyó, vérem sziszegve szíjjá, az élet tűzfészkében, ahol lángolni lettem, most hamvad hamuvá nehéz gyötrelmú testem. 0, betegség terhe - sebeid legvadabbja, hogy az ember a kin leláncolt, béna rabja, s míg tántorog - hová? - a napjai sora, nincs körülötte más, csak szörnyű önmaga. Sírfelirat Itt nyugszik Jiri Wolker. Költő volt. Szerette a világot, verekedni készült jogaiért. Meghalt, mielőtt kiránthatta volna szivét a harcban. Huszonnégy évet éli. Hetvenöt éve, 1900-ban született Jiri Wolker, a kiváló cseh szocialista költő. Művészi kiteljesedésének a tüdőbaj vetett véget. Mindössze két kötete jelent meg, az expresszionista forma és a kommunista gondolat egymásra találásának a jegyében, de így is a modern cseh költészet nagy úttörője, Nezvál mellett legnagyobb tehetsége. Néhány kiemelkedően szép versét József Attila fordította magyarra. NAGY ISTVÁN: BARI Kosztolányi Dezső: Proletárköllészet A költészet észreveszi a jelent Az a berlini poéta, akit a németek is, én is legjobban szeretek az összes proletárköltők közül, csatakos, csúnya hajnalon bandukol haza a Frigyesvároson át, egyszerre magára eszmél, megnézi az óráját, s azt látja, hogy fél kettő van. Ez az óra, az Amo Holz órája, amely mereszen és dacosan fél kettőt mutat még a költészet anyagiatlan régióiban is, jellemzi azt az új poézist, amiről most szólni akarok, a proletárlelkűek, az újat akarók és újra vágyakozók költészetét. Nem véletlenül ragadtam ki ezt a költeményt azok közül, s nem véletlenül tűzöm ki az új költészet cégéréül a prózai, de emberagy alkotta gépecskét, amely a rohanó időt, az ezerfelé tagolt jelent percekre és másodpercekre aprózza. Mindez csak azt jelenti, hogy egészen a jelenben élünk, s a költészet óramutatója már nemcsak az évszázadot, évet és napot mutatja, hanem az órát, a félórát, a percet, a másodpercet is. Nem szégyelljük a jelent, hanem szeretjük, s bajaink, nyomorúságunk, a mindennapi élet sara és piszka, a körutak nagyvárosainak zúgása és csörömpölése polgárjogot nyer a versekben is. Miért ne? Egy ember áll hajnalban az utcaszögleten, aki mankójára támaszkodva viaszgyufát, viharálló finom svédgyufát árul. Ez az ember, ez a szomorú hajnali madár, ismerősünk, aki ezer és ezer kapoccsal ékelődik belé lelki életünkbe, ez a hajnali ködben szunnyadó főváros a mi otthonunk, ez a kőrengeteg gipszlombjaival, bádogágaival, vastörzseivel a mi kegyetlen, megátkozott és mégis édes hazánk. Miért ne énekeljük meg ezt a kőerdőt, és miért kárhoztassuk némaságra dalos madarát, a csilingelő villamoscsengőt? A természet már majdnem távol esik tőlünk, már majdnem idegen. Vasárnapokon villamoson, omnibuszon libegünk feléje, s csak port, zajt, tolongást, körhintát, olcsó, talmi, hazug kultúrát kapunk helyette. Az ember előtérbe kerül, s mindenen otthagyja keze nyomát Ami régente poézis volt, ma már idegennek, primitívnek tetszik nekünk, akik a villamosság, a vasút, a telefon századában élünk, s nem az erdőzúgást. hanem a vashámorok és füstölgő gyárak robaját halljuk. Hány gyermek él a fővárosban, aki még sohasem hallott pacsirtaszót, de naponta hallja a kultúra zaját, a villamosok, a gépkocsik, a telefonok csörömpölését. Miért daloljunk tehát pacsirtákról? Reám minden természetcsodánál, minden vízesésnél fönségesebben hat egy rotációs gép prestissimó- ja, amely mennydörögve, sisteregve, öntudatosan sokszorozza az időn és téren diadalmaskodó emberi gondolatot Ebből az új világból nőtt ki a proletárköltészet A poézis régi, primitív skálája hihetetlenül kiszélesedik, s magába öleli az egész nagyszerű és kegyetlen, szép és borzalmas életet. A múzsa csókja, akárcsak Schilleré, az egész világnak szól, mindenkinek egyformán, de elsősorban azoknak, akiket az életben senki sem csókolt meg, a nyomorultaknak, a gyárak hallgatag, falszínű mártírjainak, a pinceszobák éhes rabjainak. Jön egy angol poéta, aki ezer és ezer varrógép gyászos kopogásából egy vers ritmusát érzi ki, s megírja az első
