Szolnok Megyei Néplap, 1975. március (26. évfolyam, 52-76. szám)

1975-03-30 / 76. szám

1975. március 35. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP V Hetvenöt esztendővel ez­előtt, 1900. március 31-én született az Ady utáni nem­zedék első kiemelkedő líriku­sa, Szabó Lőrinc. Tizenkilenc évesen, 1919 őszén gépészmér­nöki karon jelenik meg a budapesti egyetemen, rövide­sen átiratkozik a bölcsészkar­ra, de egyetemi tanulmányait Az első idillikus hangulatú verseskönyvét lázadóbb köte­tek követik, megszólal ben­nük az embertelen nagyvá­rosi életforma tagadása. Gon­dolataiban felizzanak a Ta­nácsköztársaság emlékei: „Házak, paloták, palotaso- rok, szépek vagytok ti, de go- ' noszok, romokat látok, sújtó tüzeket, tornyaitokban az íté­letet” — írja egyik versében ekkor. LettUsmeretének szava nem védheti meg a „külön­békétől”. Kiábrándultsága a költő erkölcsi erejét is aláás­sa Nem tisztázza önmagának a mérhetetlen különbséget a haladó és a reakciós mozgal­mak között Bár szeretne kö­zeledni a népi írókhoz, nem tudja életét hozzájuk csatol­ni. Sőt, hisz átmenetileg a fa­sizmusban is, ettől reméli a züllött polgári világ meg­szüntetését A Felvidék, majd Erdély Magyarországhoz csa­tolása újabb momentumot in­dít Szabó Lórin eben: a na­cionalizmust 1936 és 1945 közötti világ­nézeti válságában nem fejlő­dik költészete. Csak a Tü­csökzene ciklusa példázza a felszabadulás utáni új Szabó Lőrinc-utat, rátalál a költő a világnézeti újjáformálódásra. Majd a Huszonhatodik év cí­proletárkölteményt Azután megérkezik Heine, s a taká­csok néma nyomorának ad nyelvet Csupa homo novus, csupa új ember áll előttünk, egy új világ, ahol feketébb a gyász, de pirosabb, lángo­lóbb, egészségesebb az élet Az olaszoknál két merész proletárnő, Ada Negri és An­nie Vivanti dalol, Németor­szágban pedig Arno Holz megírja az Idők könyvé-t, ezt a csodálatos versesköny­vet, melyben keserű harag­gal, dacos szeretettel a har­cos költők közé áll. Beszél­jek a többiekről, Conradiról, Henckelről, Otto Ernstről, Julius Hastról, Jenán Rictus- ról, Morris Rosenfeldről, Gorkijról, az orosz proletár­líráról? Mindenütt valami titkos szociális érzék van fejlődésben, s a költő, akár tudja, akár nem, varázskö­rébe jut. Nemcsak a szeretet és a megértés, hanem a mű­vészet örök megújhodásvá­gya is azokhoz a szüzsékhez vezeti, amelyeket azelőtt i senki sem vett észre. A pro­letárköltő maga teszi kirá­lyává a kuldust, és emeli föl a sárból az utcák perditáját az intiutive megsejtett szo­ciális igazság lelkesedésében. Hiába fintorgatja orrát a romantikus esztétika, a köl­tő ma már belerohan a vi­harba kalap nélkül, hajadon- főtt, olykor mezítláb is, és minden kísérlet, mely el­akarja zárni az élet gyönyö­rű és szomorú teljességétől, jnerénylet maga a poézis el­csak rövid ideig folytatta. Eb­ből az időből származnak el­ső költői kísérletei, első szárnypróbálkozásai. Három évvel később, 1922- ben Föld, erdő, Isten című első verseskötetével jelentke­zik a magyar irodalomban. A vándor elindul című versé­ben így kiált fel: Sajnos, lázadásának nincs „hová”-ja; talajtalansága fő­témaképpen jelentkezik eme korszakában: bár lázadni kell, a féríi-lelkiismeret szerint, mégis el kell fogadni ezt a világot, törvényeit. A kiútta­lanság és világnézeti kérdés megérik. Igazi valójában a Különbéke című versében rögzíti. mű lírai rekviemjében össze­foglaló nagy emléket állít, huszonöt év szerelmének. Az 1957-ben elhunyt költő mindvégig hatalmas világ­nézeti harcot folytatott ön­magával; közvetlenül nem kapcsolódott be a szocializ­mus irodalmi életébe. Sok évi hallgatás után közelebb ke­rül szép új világunkhoz: művekkel jelentkezik az iro­dalmi életben. Külön kell kiemelnünk gazdag műfordítói munkássá­gát: Örök barátaink című gyűjteményes műfordítás-kö­tetében mind az európai líra, mind a keleti népek költé­szete is megtalálható. Államunk elismerését tanú­sítja Szabó Lőrinc költői és műfordítói munkásságáról az, hogy Majakovszkij-fordítá- saiért 1954-ben József Attila- díjat, életművéért pedig 1957- ben — halála évében —, Kossuth-díjat kapott. len. Mert ki zárhatja el a poétát az élettől? Maga a poézis nem gazdasági s tár­sadalmi összetevők különös eredője? A legfinomabb agyak rezdülése nem a ban­kok asztalán, pénzemberek aktáin intéződik el? Miért álljon tehát a költő süketen és vakon a tomboló idők vi­harában, mikor egész valóját millió és millió finom gyö­kérszállal öleli körül az éle­tet szövő jelen? Álmainknak ez a különös hatalom vet véget, regényünkre, novellá­inkra, verseinkre ez tesz pontot. Miért félünk tehát tőle, miért nem merünk far­kasszemet nézni vele? A proletárköltő nem is fél tőle, hanem merészen larit- jára kapja, és poézist teremt belőle, az élet költészetét. És ezt a költészetet éli és írja ma mindenki, aki nagy és igaz ember, ha szóval nem is vállalja a mi hitünket, s látszólag nem is leikétől lel- kezett fia a forradalomnak. Proletárok, az új, elfinomult érzések és gondolatok kivert- jei, hátba rúgottjai, megpofo- zottjai vagyunk mindannyian, akik ma hangot keresünk e kü­lönös, ezerarcú, energiátlan modern élet kifejezésére, s szavunkat is csak az újra éhezők és szomjazok hall­ják meg, akiknek lelkében a jövő rejtett energiája al­szik. (Népszava, 1908. február 23.) S# éve született Kosztolányi Dezső, fenti frását ebből az al­kalomból közöljük. E ri a cseresznye, men­: tünk a Vasutas udva­rába szüretelni. Le­szállt az este, csillagok gyúl- tak. de a hold nem látszott, a csoda tudja, merre jár né­ha,,— egész éjjel nem bújik elő. Gurko késett, mint min­dig. Félórát kellett rá vár­nunk. Biztosan megint ott­hon fogták segíteni, és most deszkát gyalul a műhelyben. — Az apja három nap alatt csinál egy kaptárt — mondta Toni. — Nyílásokkal, mindennel. Negyedik nap festi, és kész. — Gurko szerint hat óra alatt is össze tudja ütni — jegyeztem meg. — Mínusz fél óra ebédszünet. — Hiszi a piszi! — mond­ta Toni meggyőződéssel. — Ha tudja, miért nem csi­nálja? — Mert akkor lemennének az árai — magyarázta. — Mindjárt más, űía azt mond­ja az ember, hogy öt napig törte magát. Többet adnak érte. — Lehet, hogy igazad van — engedett Toni. — Gurko apja jobban érti ezeket a dolgokat, mint mi. Az utcán meleg volt, és sötét, csak Koljo, a borbély műhelye előtt hunyorgott egy utcai lámpa. A többinek már rég elláttuk a baját csúzlival. Ezt is kiszemeltük már, de eddig valahogy mindig meg­úszta. Ahogy rákerült volna a sor, mindig közbejött va­lami fontosabb dolog. Mint például most. Cseresznyét szedni százszor érdekesebb, mint lámpát tömi, bár egy­szer azért annak is eljön a sora. Igaz, hogy mióta elcsentük a nagy szalámit, amiről ki­derült, hogy fűrészpor a töl­teléke, megfogadtuk, hogy ilyesmit nem csinálunk töb­bet De a cseresznye, az egé­szen más. Először is, itt van a mi utcánkban, itt nő és érik, s ez jogot ad hozzá. Ha mi le nem szedjük, leszedik a Cvetna utcai gyerekek, rá­adásul le is tapossák az egész udvart Amellett a cseresznye tiszta ügy, tudod, hogy nincs fűrészporból, tu­dod, merről kell megközelí­teni szedéskor, tudod, mikor a legfinomabb ... A ceresznyével minden egyszerű. Az utca felső végéről fütty­szó hallatszott. Hamarosan megjött Gurko, lihegve, és nagyokat fújtatva. — Elég lesz már a kap­tár, hékás! — mondta Toni. — Tán már a levesbe is azt főzitek? Hiszen legalább egy millió kaptárt csináltatok. Azt hiszed, van Bulgáriában egymillió méh ? — Miért ne lehetne? — szóltam közbe. — Nem tud­hatod ! — Persze, te megszámol­tad! — bosszankodott Toni. — Egyenként, számológép­pel! — Végeztünk a kaptárok­kal! — jelentette ki ünnepé­lyesen Gurko. — Egészen mást csinálunk!... — Ugyan mit? — kérdez­tük Tonival majdnem egy­szerre. — Ha kész lesz, meglátjá­tok — válaszolta kitérően Gurko. — Hát barát az ilyen? — mondta Toni. — Félórája vá­runk itt rá, ő meg ötöl-hatol, és nem mondja meg, min dolgoznak. — Szép kis barát, mond­hatom! — tódítottam én is. Gurko megvakarta a fe­jét, vizsgálódva nézett ránk, hogy komolyan haragszunk- e, aztán így szólt: — Jól van na, megmon­dom. H i n t 61 csinálunk. — Micsodát? — kérdeztük hitetlenkedve. — Hintót — felelte Ouurko. — Talán nem tudjátok*; mi az? — Nem vagy te részeg; . hé? — kérdezte kételkedve Toni. — Tudod, mit beszélsz? . — Tudom hát! Miért? — Ugyan minek csináljá- . tok azokat a hintókat? Ta­lán munkába fog járni raj­ta valaki? Az egész utca megszakad a nevetéstől! — A villamos vonalak on járatják majd őket — fűztem hozzá. — És csak bérlettel lehet rajtuk utazni. — Értetek is ti a hintók- hoz! — mérgelődött Gurko. — Te meg, ha olyan jól értesz hozzá, mondd meg, minek csináljátok? Tán a szomszéd faluba fogtok át­járni rajta? — A múzeumnak csinál­juk! — mondta Gurko fölé­nyesen. — Valamikor régen volt egy ilyen hintó, és mi most megcsináljuk a mását. Műszaki rajzróL Bosszantott bennünket, hogy Gurko úgy beszél, mint egy professzor, s megkér­deztük: — Na, megyünk végre cse- resznyézni ? — Persze — mondta Gur­ko. — Azért jöttünk össze, nem? — Akkor indíts — mond­tam —, mert máris késő van. Bementünk Toniék udva­rába, onnan kezdtünk át­mászni a kerítéseken. Már a Vasutas udvaránál jár­tunk, amikor Toni, aki elöl mászott, szitkozódva megállt. — Mi van? — suttogta Gurko. — Megcsípett a csa­lán? — Beszögezték a deszkát! — felelte Toni. — Tudod, hogy kiszedtük a szögeket, és volt itt egy nyílás. — Persze, már megint a boltosék — mondtam. — Be­szögezték, / nehogy átbújja­nak a tyúkjaik. Rémes, mi­lyen zsugoriak! A boltosék csakugyan fo­gukhoz verték a garast, pe­dig valaha, amíg megvolt a szatócsüzletük, szemérmetle- ra, és vegyen magának ott cseresznyét. Azután előkúsztunk a bok­rok alól, felálltunk, és kö­nül loptak, örökké a tyúk­jaikat hajkurászták, átku­tatták az utca összes udva­rát, folyton felismerni vél­ték őket, minden második tyúkról állították, hogy az övék. Most meg, tessék, be­szögezték a deszkát, amelyet két napja lazítottunk ki, hogy besurranhassunk a Vasutas udvarába.-á^Nem tehetünk mást — suttogta Toni. — Át kell másznunk a kerítésen. Atlódít'c'ituk magunkat , a Vasutas udvarába. Valami tüskés bozótban értünk föl­det, jól összekarcolt, de hall­gattunk, mert \aki nem sze­reti a korcolást és j.kerítés­mászást, az menjen a púac­rülnéztünk. A hálószoba ab­laka világított. Nemsokára kialudt a fény, és a konyhai lámpa gyulladt ki. Láttuk a Vasutas feleségét, háttal állt az ablaknak, és a haját igaz­gatta. Hosszú, szőke haja volt, soha nem göndörítette. Ha a nap rásütött, ragyogott, mint a csillám. Sokáig igazgatta a haját, aztán végre elment az ablak­tól, de a fény nem aludt ki. Meg kellett várnunk, míg lefekszik, mert így könnyen megláthatott bennünket. Visszakúsztunk a bokor alá, ott hasaltunk várakozva. Az udvarban sötét volt és meleg, pünkösdirózsa és orgona illata lengett. A csil­lagok az ég mélyére távo­lodtak, mi meg a Vasutas­ról beszélgettünk suttogva. — Jó neki! — mondta Gurko. — Egyenruhája van, szabadjegye, akkor utazik, amikor eszébe jut. — Príma lehet! — szögez­te le Toni is. — Ha akar, Várnába utazik, ha akar, Plovdivba, vagy Burgaszba. Csak ül a fülkében, szágul­danak mellette az állomások, házak, rétek. Az ám az élet! — Hajaj! — sóhajtottam. — Egész héten utazik, viteti magát hol erre, hol arra, most . az egyik városban van, három óra múlva a másik­ban, estére egy harmadik­ban. Egy nap többet lát, mint más egy év alatt! Mi is ... Csak ücsörgünk itt, ezen az udvaron, a Vasutas meg utazik valahol, ki tudja merre... — Egyszer én is utaztam.' Pernikba — mondta Gurko. — ötvenkét pályaudvaron álltunk meg. — Pernik itt van a szom­szédban, nincs itt ötvenkét állomás addig — hűtötte le Toni. — A Vasutas viszont talán éppen Rusze felé uta­zik. Voltál már Ruszéban? — Nem — felelte Gurko sajnálattal. — Fönn van, a Dunánál! — mondta Toni. — Egész éj­jel utazhatsz, és csak reg­gelre érsz oda. Gurko kinyitotta a száját, mondani akart valamit, de ebben a pillanatban nyílt az utcai kapu, és bejött az ud­varra egy ember. A ház felé tartott. — A Vasutas! — suttogta Toni. — Most aztán benne vagyunk a pácban! — Lógjunk meg, míg nem késő! — indítványozta Gur­ko. A Vasutas szeret az udvaron üldögélni. Ha kijön, rögtön észrevesz. Körülkémíeltünk, de nyil­vánvaló volt, hogy legfel­jebb egyikünk tud átmászni a kerítésen, a másik kettőt fülöncsípi a Vasutas; * — Várjuk meg, míg be­megy, akkor ki mehetünk a kapun — mondtam. Ügy is tettünk. Meglapul­tunk a bozótban, lestük, hogy a Vasutas bemenjen és ke­reket oldhassunk. Közben az ajtóhoz ért, de nem nyitott be, hanem meg­állt és kopogott. Az ajtó azonnal kinyílt, a küszöbön megjelent a szőkehajú asz- szony. Megfogta az ember kezét. Rájuk vetődött a fény. Az ember nem a Vasúk s volt. Az asszony magához húzta, beléptek, és bezárult az ajtó. Hallgattunk. A csillagok még mélyebbre távolodtak az égen, az udvaron pünkös­di rózsa és orgona illata len­gett. Tíz lépésnyire ott volt az érett cseresznye. — Nem a Vasutas volt! — szólalt meg Gurko -elgon­dolkodva. — Persze, hogy nem — mondta csöndesen Toni. — Más volt. — A Vasutas talán Rusze felé utazik — mondtam én. — Egész éjjel. A konyha ablakai elsöté­tültek, egy pillanat múlva a hálószobában gyúlt fény. Szél söpörte a bokrokat fö­löttünk, valahol a messzeség­ben vonat füttyentett. — Betöröm az ablakait! — mondta Toni. — Most rög­tön! Mindet! — Azok a Vasutas ablakai is — figyelmeztettem. — Akkor tapossuk szét a rózsákat meg a többi virá­got — javasolta Gurko. — Az egész kertet! — Azok a Vautas virágai — mondta Toni. — Szeret a kertben üldögélni. H allgattunk, tehetetlenül és haragosan. Tíz' lé­pésnyire volt tőlünk az érett cseresznye. Virágok illata lengett, meg a szélé, amely messziről jön, s ma­gával hozza távoli vidékek illatát. A hálószoba abla­kai elsötétültek. Ott álltunk a sötét éjsza­kában, három cseresznyetol­vaj, mérhetetlenül messze a csillagoktól. Dühösek vol­tunk, és tehetetlenek. Csikhelyi Lenke fordítása ☆ Sztaniszlav Sztratiev 1941-ben, Szófiában született. A Kliment Ohridszki állami egyetem bolgár nyelv- és irodalom szakát végez­te el, közben újságíróként dol­gozott a Narodna Mladezs (Népi Ifjúság) és a Sztarsel (Gólya) című lapok szerkesztőségeiben. Müvei: A magános szélmalmok, Két vadkacsa a fák között, Uta­zás bőrönd nélkül. Szatirikus novellái a Trójai ló és az Ének­lő hajó címmel jelentek meg. Első és kimagasló sikerét a színpadon 1974-ben érte el a Római fürdő című vígjátékával,> amelyet a szófiai Szatíra színház mutatott be. Magyarul két no­vellája jelent meg a Még egy­szer — delfinekről című antoló­giában. j RÉVÉSZ NAPSUGÁR RAJZA I .................................................I B ottal s öreg kutyámmal indultam hazulról* Dalolva mentem és torkom nem unta még az országút fáradságos énekét — Tudod, hogy a Nap barátja voltam? ő édesítette agyamat hajnali rétek szagával; aztán minden csigát s kavicsot külön megmutatva látni, szeretni és csodálni tanított— különb ékéi ezért kötöttem a semmivel, ezért van,, hogy csinálom, amit csinálni kell— t a leprások közt fütyürészek és nevetek, 9 egyre jobban kezdem szeretni * gyerekeket. R. T. Sztaniszlav Sztratiev: j Cseresznyetolvajok Szabó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents