Szolnok Megyei Néplap, 1975. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1975-01-12 / 10. szám
6 SZOLNOK alEGYEI NÉPLAP 1973. Január 12; Művészet és technika Aradi Nóra és Fukász György könyve mi Lednáckovii néninket bevitték az idegklinikára. Szilveszterre jött haza, és állítólag semmi ok az aggodalomra, nem mániákus, szó sincs melankóliáról vagy skizofréniáról. "Ilyesmiről szó sincs. Nem voltak hallucinációi sem, úgy mondják, csak Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjait olvasgatta egész idő alatt. Jelinek doktor ezt az ő korában a recidiva iuventutis tünetének Ítéli. Ha ehhez még hozzáteszem Ladnácková néni kislánvos hangocskáját és gyerekes pajkosságát, kitűnik, hogy egyszerűen egy gyermeteggé lett anyókával állunk szemben, aki némi kételyekkel, de jó humorérzékkel hordozza a világban műfogsorát. Éhes verébre emlékeztető, lompos kontya volt. Az ember nézte, amint baktat a lépcsőn, és a kontya még egy adag külön élvezetet jelentett. Nem tudom, önök hogyan vannak vele, de én iszonyúan szeretem a vénasszonyokat. Persze, közülük is csak az olyat, akiről megismerszik, hogy milyen volt fiatal korában. A vénasszonyok gömyedten járnak, mint a gyertyalánc. és a szél minder pillanatban elfúj egyetegyet közülük; vagy egyszerre csak előbukkannak a tejcsarnokban, mint valami apró kaktusz; vagy ott állnak a trafóház tövében, mint egy rémült pingvin. Én mindig köszöntöm is őket. Valójában ezt a Lednáckovát Marié Simandlová- Zdrubeckának hívták, ez a név pedig egyáltalán nem illett hozzá. Ez volt mindene, ami két házasságából és abból a hajdani, franciaországi őszből maradt, ahová valamilyen Sulc úrral, a férjes asszonyok csábítójával szökött meg. Lám, milyen a törvény: nem egy nőt, akit tjeiül Sulcovának hívnak, hivatalosan Simondlová-Zdrubeckaként tartanak nyilván. Szilveszterkor kiengedik a klinikáról, állítólag teljesen rendbe jött, de otthonra kap még meeorobamátot. Aoool a morva cseresznyelikőrből, amivel a múltkor megkínált, maradt még legalább egy fél üveg. Úgyhogy majd mindjárt az első nap felmegyek hozzá látogatóba, a lakóbizottság nevében, persze. A legrosszabb őrültek azok, akik egy egész más bolondságot formáznak. A saját őrültségük nincs a testükre szabva. A kék szemek belül reménytelenül feketék is lehetnek, és fordítva: a mocskosán fekete szembogár nefelejcsgyengéden csilloghat. Úgy egy hónappal ezelőtt lejött hozzánk ez a Lednácková, az írógépet kérte kölcsön. Kávéval kínáltuk, ő mindjárt a csészét nézegette, hogy milyen bájos, és a bécsi, drezdai meg a Karlovy Vary-i porcelánról kezdett csevegni. Meg hogy a kávéval igazán nem kellett volna fáradnunk, és óvatosan igyák, nehogy eltörjem ezt a pompás csészét. Vannak szituációk, mikor az ember legszívesebben kibújna a bőréből, de hát nem lehet. így szépen felajánlottam, hogy az Underwoodomat felviszem neki az ötödik emeletre. De a géppel a kezemben még vagy fél órát álltam az ajtóban, mert Lednácková néni még elmagyarázta az anyósomnak, hogyan készítik azt a híres portugál krumplilevest zsázsával. Végre befejezték. Felvittem az írógépet az ötödikre, s ott Lednácková néni kiporszívózott belőle a zöld masinájával vagy tíz dekányi port. Aztán leült mellé és rákezdte, mint valami új géppisztoly. Az írógép csilingelt, akár egy ócska bicikli. Olyan vidáman, olyan kellemesen csilingelt, hogy még az öreg Underwood is örült volna, ha hallja. Meg kell jegyeznem, hogy azt a cseresznyelikőrt csak ennek utána hörpintettem le. S mindehhez köménymag és sósborszesz meg kamillaillat, a falon Sulc úr lógott, mint fuvolás; bors- és rétesszag terjengett; a karosszék jó öblös volt, olyan nagy torkú, hogy némán elszunnyadt volna benne még a legmegáíalkodottabb szószátyár vénasszony is. Minden nő szereti a mély karosszéke-JLudvik Askenzay: két; biztonságban érzik magukat benne. Lednácková nénin nem vettem észre az őrület legcsekélyebb jelét sem. Később Jelinek doktor a kettős számú idegklinikáról figyelmeztetett, hogy sok betegnél első pillantásra nincs látható tünet. A cseresznyelikőr után néhányszor felálltam. Lednácková néni minden egyes alkalommal visszaültetett a karosszékbe, s azzal a mélabúval nézett rám, ahogy a nők olykor a Sacher-tortát nézik. — Maga olyan nyugodtnak látszik, Trmal úr — mondta. És egyszerre még fehérebb lett, mintha hó lepte volna be. De alatta riadt volt, mint az őz. Sulc úr, a fuvolás, egy nemes lelkületű tüdöbajos pillantásával nézett ránk a falról. Még megkérdeztem, kinek akar írni. Gyorsan fordított a szón, én meg az üvegen. Ráadásul még a kakukkos óra is megszólalt. Gyűlölöm a kakukkos órákat, de e percben megmentőmnek éreztem. Mind a mai napig emlékszem erre, bár meg voltam győződve róla. hogy mindent elfeled az ember. Hát ezt visszavonom. Megkérdeztem Jelinek doktort, hogy az ember lehet-e boldog egy őrülttel. — Lehet — válaszolta az adjunktus úr. — Egy őrülttel? Lehet. — Egy valami bosszant, doktor — mondtam neki —, hogy épp akkor küldött haza, amikor a legjobban mentek a dolgok. — Téged — azt mondja erre Jelinek doktor — az a cseresznyelikőr bánt; pszichiáternek sem kell lennem hozzá, hogy ezt kitaláljam. — Ráhagytam. Most elmondom, mi történt azon a bizonyos kedden. Filipec úr, a szabó toppant be hozzánk, aki egyben házbizalmi is. — Lednáckovát megrúgta a ló — mondja —, kiáltványt akasztott ki lent. — Milyen kiáltványt — mondom —, és milyen ló? — Tessék — mondja Filipec elvtárs —, itt van fehéren feketével, azt csinálnak vele, amit' akarnak; a maguk gépén írták. És ez az öregasszony a moziműsor meg a régi zsidótemető rendbehozására végzett társadalmi munkaórák kimutatása mellé akasztotta. Senkit nem kérdez, maga gombostűzi oda, hát akkor mire való a házbizalmi? Olvassák csak el, amit ott összeírkált, micsoda ökörségeket, illetve marhaságokat. És a maguk írógépén... Mindezt, ahogy mondani szokás, a fejemhez vágta, majd távozott, annak a honpolgárnak könnyű lépteivel, aki teljesítette kötelességét. Hát ez az a kiáltvány, amelyet aztán elvittem Jelinek doktorhoz. A doktor pedig a kortörténethez csatolta. Kiáltvány minden ország népeihez! Én, Marie Simandlová, egykori téglagyári munkásnő, Josef Simandlo fuvaros tizenegy gyermeke közül a legkisebb, aki saját erőmből küzdöttem fel magam dr. Emanuel Kaftán ügyvédi irodájának főtisztviselőjévé (holtakról vagy jót, vagy semmit, de őkehne nagy gazember volt). jelenleg nyugdíjas és lakóbizottsági tag. kérdezem az egesz emberiséget: Hát emberek vagytok ti? Kérdezem, mint aki már évek óta álmatlanságban szenvedek. Hogyhogy nyugodtan tudtok aludni? Moziba, cukrászdába, operába jártok? És azon töritek a fejeteket, hogy zöld autótokat, ahogy a múltkor is hallottam, hogyan lehetne sápadtkékre átfesteni? Azt hajtogatjátok: hagyjanak nekem békét. Mindenütt csupa ondolálás meg reprezentálás! őrültek vagytok, őrültek, nyomorult kérészek! Ezzel a kiáltvánnyal felhívok minden , embert • az egész világon, hogy halottak napján, pont délben, menjenek ki városuk főterére. Ahol nincs főtér, ott a piactérre. És merüljenek néma hallgatásba öt percig. Ne vigyetek magatokkal semmiféle lobogót, se transzparenseket, se templomi zászlókat, se jelszavakat. Nézzetek egymás szemébe. A férfiak zsebredugott kézzel is állhatnak. A nők öltözzenek fel csinosan, de szolidan. Amelyik nem állná meg. és 1láncolni akar. inkább maradjon otthon. És ne szóljatok egy szót sem, álljatok némán, ne ünnepeljetek senkit, legyen csend. A magam és valamennyi prágai lakóbizottság nevében — megjegyzendő: még nem határozat, csak javaslat (az én javaslatom) — azt mondom: Legyen csend! Ne legyenek hallhatók többé olyan szavak, mint memorandum, ultimátum, jegyzék, proklamáció, fogadás és meghatalmazás. Továbbá ne legyenek hallhatók a következő kifejezések: szívélyesen elbeszélgetett, a kormánykörök nyugtalanok, a kő-vélemény meg van győződve arról, nem egyeztek meg az ügyrendi tanácskozás első pontjában, 789. előzetes tanácskozás a leszerelésről. Az ilyen holt szavak nekem szörnyen az idegeimre mennek, és még mások is. Kérdem én, mi az, hogy az akut szituáció normalizálása? Meg hogy ratifikálás? Az emberiség fele nem tud olvasni. Ne ejtsétek át az analfabétákat. Keressetek magatoknak tisztességes munkát. És aki nem ért semmihez, azt tartsa el az ENSZ, egyébként az is az idegeimre megy. Szeretném, ha ez a kiáltvány eljutna a távoli kontinensekre is. Másoljátok és terjesszétek! Maria Simandlová-Zdrubecka nyugdíjas A kiáltvány szövegét emlékezetből reprodukálom, mert az eredetit, mint már mondottam, Jelinek doktor a kortörténethez csatolta. Még azon a kedden elvitték Lednácková nénit. Az ápolókkal nagyon kedves volt, mindegyiküknek adott egyegy rétest. Az ablakból integettünk, fekete, műrózsás kalapjának, de én nyíltan kimondom, hogy egy kicsit olyan érzésem volt. mintha diliházból integetnénk a jó nagynéninek, aki eljött meglátogatni bennünket. Jelinek doktor megnyugtatott, hogy a helyzet korántsem olyan vészes, az intellektus nem csökkent, és a pszichonamatikus lelet megfelel a beteg életkorának. Lednácková néni állítólag ismét szvettereket köt, és énekel mellé: „Kék a te szemed, járom az utat”. Azt mondják, kérdezett rólam is, hogy mit csinálok. Mit csinálok? Semmit. Űj televíziót vettünk. Hát azt bámulom. Bojtár Endre fordítása ☆ Ludvxk Askenazy. csehszlovák író, 1921-ben született: újságíró, rádióriporter, külpolitikai kommentátor. Bejárta a Közel-Keletet, Palesztinát, a népi demokráciákat, az Egyesült Államokat. Élményeiről több könyvet írt. Magyarul megjelent művei: „Né. met kikelet”, „A lángszemű”, „Emberke", „Indián nyár”. ..Kutyaélet”, „Az ellopott hold”. — Gyűjteményes kötete: „Emberek és emberkék”. Itt közölt írását Fajlcko című kötetéből választottuk. Ila'almas hengersorok szomszédságában törékeny emberi alak a borítón. Ha méreteiben törpének is tűnik a gépi konstrukciókhoz viszonyítva, ám határozott tartása, ellensúlyozza, sőt meghatározza kettőjük kapcsolatát. A címben jelölt gondolatkör érzékeltetésére aligha találhatnánk alkalmasabb képzőművészeti alkotást, mint éppen Siqueirosnak ezt a falképét. A technika fogalma ebben a párosításban ugyanis mást is jelenthetne. Köztudott,, hogy minden művészeti ágnak megvan a maga sajátos módszertani-technikai eszköztársa. „Az ember ura-e vagy rabszolgája a technikának” című alkotás reprodukciója azonban sejtetni engedi, hogy tágabb értelmű vizsgálódásra vállalkozott a könyv szerzőpárosa. Arra próbálnak választ keresni, hogyan befolyásolja korunk technikai forradalmasodása a művészetek sajátosságait, fejlődését. Minden kor technikai kultúrája szoros kapcsolatban állt a művészetekkel. Igaz, akadnak olyon nézetek, amelyek tagadják ezt a kölcsönösséget, s a művészetek fejlődését autonom, öntörvényű folyamatnak fogják fel. A legtöbb művészetelméleti, esztétikai rendszer azonban természetesnek tartja ezt az összefüggést. Annál problematikusabb viszont ennek a kapcsolatnak az értelmezése a tudományos-technikai forradalom teremtette új helyzetben. Vannak elképzelések, amelyek csak a technikához kötődő művészeteknek adnak létjogosultságot korunkban. Más nézetek meg a technika rohamos térhódításában látják a művészet legnagyobb ellenségét. Ezek a felfogások s a belőlük adódó gyakorlati következmények nálunk sem ismeretlenek. Hazai vonatkozásban ez a tanulmány foglalkozik először ezzel az időszerű és komplex témával. Általános elvi kérdéseket vizsgál az első három fejezet. A tudományos-technikai forradalom sajátosságainak elemzésével indul, s erre épülve folytatódik a könyv gondolatmenete. Választ keresnek például arra, hogy mai viszonyaink között indokolt-e Magyarországon ilyen forradalomról beszélni. Statisztikai adatokra hivatkozva bizonyítják, hogy e tekintetben még csak a kezdetnél tartunk. Ám a fejlődés perspektívái, a bonyolult szerkezetű folyamat jelleg s az időben való felkészülés kötelessége nagyon is aktuálissá teszik ezt a problémát. Természetesen a technicista szemléletek elemzésére, bírálatára szánnak legtöbb helyet a könyv szerzői. Mint már jeleztük is, két ellentétes előjelűnek mutatkozó felfogásról vari szó. Az amerikai Lewis Mumford képviseli többek közt azt a romantikus nézetet, hogy a technikai haladás átok a művészetekre. Elképzelése szerint ennek megállapítása biztosíthatná a művészetek harmónikusabb fejlődését, az autonom emberi teljesség védelmét. A nyugatnémet esztéta, Max Bense pedig éppen a korszerű technikai viszonyok közt véli felfedezni a művészet igazi alapját és fejlődésének lehetőségeit. A szerzők kimutatják, hogy csak felszínes ellentét va* a polgári felfogások között. Mindkét nézet igazában egy tőről fakad. Fetisizálják a technikai fejlődést, kiragadva ezt a történelmi-társadalmi folyamatok szövetéből. Ebből következik azután, hogy nem tudnak megnyugtatóan válaszolni a technika és művészet kapcsolatából adódó kérdésekre sem. Mert a technika önmagában se nem barát, se nem ellenség, hanem korunk nagyszerű lehetősége egy gazdag és humánus jellegű művészet kibontakoztatásához. Az elvi kérdések tisztázása után három művészeti ágnak — a képzőművészetnek, a zenének, és a filmművészetnek — a technikához való viszonyát elemzik a szerzők. Közel azonos kérdéscsoportokat tartalmaz, ez a három fejezet. Hogyan tükröződnek korunk jelenségei a különböző művészetekben? Milyen kifejező*! eszközökkel gazdagodtak ezek a területek? S mennyiben változott meg a művészetek kommunikációs bázisa? Széles látókörrel s gazdag szakirodalomra támaszkodva közelednek egy-egy kérdéshez a könyv írói. Szó esik többek között arról, miféle ellentmondások feszítik a mai képzőművészetet. A gép, a technikai környezet egyre általánosabbá válik például, ennek ellenére kevesen birkóznak meg ennek sikeres kifejezésével. Az okokat egyebek közt abban lehet keresni, hogy nincs még kellő távlata a művészeknek a korszimbólumok megfogalmazásához. A zenével kapcsolatban Bartók és Sztravinszkij vallomásaiból indulnak ki a szerzők. Már ezek az alkotók is felfigyeltek ugyanis azokra a pozitív és negatív vonásokra, amit a technika lehetősége jelenthet a zenének. Mindkét művész észrevette például, hogy a gépzene általánossá válása az aktív elsajátítás elsorvadását is jelentheti. Az élő zene dinamizmusát állítják szembe a technikával megszólaltatott muzsika merevségével. Ugyanakkor kifejezik azt Is, hogy a tömegek zenekultúrájának emelésében óriási lehetőségeket rejt a technika. Az egyediség és reprodukálhatóság ellentétét • film oldotta fel. Ez a művészeti ág a technika édes gyermeke. Ennek ellenére éppen a filmművészet egves alkotói lépnek fel a legélesebben a fogyasztói társadalom elembertelenftő hatása ellen. Jellemző példája ennek Antonioni, aki éppen a technikai elemek bravúros alkalmazásával fejezi ki mondandóját. Főként a képzőművészetről szóló fejtegetésekhez kapcsolódnak a könyv reprodukciói. Szervesebbnek érezné az olvasó, ha tágabb körből válogattak volna a szerzők. Elsősorban a filmművészet kockáiból kívánkozott volna még ide néhány szép felvétel. Végeseiül említjük meg, hogy nem vállalkozhattak a szerzők alapos rendszerezettségű feldolgozásra. Sok kérdésben ugyanis csupán az utóbbi években indultak meg az elmélyültebb kutatások. A művészet iránt érdeklődők azonban az alap- és körvonalak gazdag fölvázolásából is sokat meríthetnek. Ssuroni Fé® r 5 Csoóri Sándor: Az ember elhagyja házát Hiábavaló ragyogás, hova hívsz? Hiábavaló ragyogás, megyek feléd az úton. Sárga nap-tükröd, villogó tavaszi víz, megyek felétek az úton. Kipattant a barackfa, megvirágzik; az ember elhagyja házát, névtelen réteken jár, nem kérdez semmit, nem felel semmire, szemébe felhő száll bele, vagy eltévedt bogár. A város elmaradt. Falai csúpa krétarajzok: primitív halak úsznak a kő s a cement hullámain; gyufaszál-lábú nők lebegnek, zuhanó repülők s a másneműség ijesztő jelképei. így egyesülünk ott az életünkkel! Kívülről nézzük magunkat és azt mondjuk: éltünk és élni fogunk még sokáig a Földön. ☆ E kezdetleges ragyogásban a fák kedvessége áhitatom is visszaadja. Város, a zajod dobozba zárt cserebogarak kaparása, jó hallgatni messziről, mikor a felhők is zajjal mennek. — A vízcsobogás és a teremtett lárma közt egy vékony hídon át a csönd felé dűlöngök. Boldog a szemem, hogy a fák csúcsán bolyonghat, boldog az agyam, hogy a mindenséget elképzelheti. Szilveszterkor kiengedik
