Szolnok Megyei Néplap, 1975. január (26. évfolyam, 1-25. szám)

1975-01-05 / 4. szám

1975. január 5.

SZOLNCK MEGYEI NÉPLAP

7

ZenpliiiKúránli követei

Versenygyőztes lialal

A ZSENI DRÁMÁJA

A ZENEI VERSENY a fiatal, művésze}? váratlan feltűnésének kivételes lehetősége, a karrier elindulásának ünnepélyes pillanata. Az egyes versenyeket a rendező országok nemzeti ügynek tekintik, a közönség a szereplők teljesítményeit a sportversenyekhez hasonló izgalommal és lelkesedéssel kíséri. A győztesek nevét az egész világ megismeri, s így saját karrierjük fejlődésén túl hazájuk zenekultúrájának követeivé válnak a világban.

Zeneéletünk legnagyobb szenzációja volt, amikor az 1989/70-es tanévben a zeneakadémiai növendékek közül olyan zseniális fiatal zongoraművészek tűntek fel, akiknek produkcióit csakhamar dicséretekkel árasztotta el á hazai és a külföldi sajtó. „Ránki Dezső a pianistacsoda!” írta az egyik nyugati szaklap, amikor Ránki 1969 őszén 18 éves korában olyan fölénnyel nyerte meg a zwickau-i Schumann versenyt, amely példa nélkül állott a verseny addigi történetében. Néhány hónappal később Kocsis Zoltán győzelme a Rádió országos Beethoven zongoraversenyén szintén első állomása volt azóta elért nagyszabású hazai és külföldi sikereinek. A két verseny-győzelem csak egyik oka annak, hogy nevüket mindig együtt emlegetik: gyerekkoruk óta jó barátok, egymás művészetének őszinte tisztelői, egyben legszigorúbb kritikusai.

Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, valamint a talük egyidőben feltűnt sok tehetséges fiatal zongorista világszerte elvitte a magyar zongorapedagógia jó hírét. Utánuk a fiatal énekesek között tűnt fel ugyanilyen váratlanul néhány kimagasló tehetség. Tavaly, alig pár hét leforgása alatt öt énekes nyert első díjat: Kalmár Magda Pozsonyban, Sass Sylvia Szófiában, Gáti István Trevisóban, Kováts Kolos Rio d6 Janeiroban, és Csengery Adrienne ’s Hertogenboschban.

Közülük sokan már előzőleg, sőt azóta is arattak jelentős nemzetközi győzelmeket.

A legtüneményesebb pályát Sass Sylvia futotta be az elmúlt két évben. Még főiskolás korában nyerte meg a Televízió Kodály-dalversenyének nagydíját. A szófiai operaverseny nagydíját az ő szereplése előtt mindössze egy alkalommal, évekkel ezelőtt adták ki, az azóta világhírűvé vált bolgár énekművész Dimiter Petkov részére. Idén Moszkvában pedig Csajkovszkij-versenyen második lett Kováts Kolossal együtt (a női mezőnyben a zsűri az első díjat nem adta ki). Látszólag ellentmondás, hogy az izig-vérig színpadra termett énekesnő legnagyobb nemzetközi sikereit épp a számára kedvezőtlen művészi közegben aratta.

— Valóban nem vagyok igazi versenyző-alkat — mondta — hiányzik nekem a mozgás, a színpad, a játék. Hogy miért jelentkezem mégis a versenyekre? Ügy érzem, mindenképpen szükség van az effajta erőpróbákra.

GÁTI ISTVÁN első díja

Trevisóban azért különösen jelentős, mert régebben magyar énekesek Olaszországban még a döntőig sem jutottak el. A többi díjnyertes is vagy olasz volt, vagy ott tanult. Mario del Monaco a világhírű olasz énekművész

— mint a zsűri tagja — nagy elismeréssel nyilatkozott Gáti szép hangjáról, muzikalitásáról. :

Kováts Kolos Brazíliában egy érdekes versenyen győzött. A világ legjelentősebb nemzetközi versenyeinek első díjasait hívták meg Rio de Janeiroba, — őt az Erkel-versenyen elért helyezése alapján.

— Álmodni sem mertem volna a győzelemről a sok első díjas között — mondta.

— Idén sem éreztem túl nagy esélyeket Moszkvában a sok kitűnő szovjet és bolgár basszista és baritonista között, hiszen a hangfajokban ők a legjobbak. Moszkművészek

vában egyébként a legnagyobb élmény úgyhiszem mindannyiunk számára az a lelkes és értő közönség volt, amely az első fordulóktól végigkísérte produkciónkat. A konzervatórium 2000 férőhelyes nagyterme minden este zsúfolásig megtelt, pedig ugyanerre az időre esett a Milánói Scala vendégszereplése, sőt a labdarúgó világbajnokság is.

Csengery Adrienne a ’s Hertogenboschban rendezett versenyen az első díjon kívül a Holland Rádió külön díját is elnyerte. Helyezése alapján az idén a párizsi nemzetközi énekversenyen az elődöntőben nem kellett énekelnie. Ezen a versenyen harmadik díjat nyert, de az első helyezést is magyar énekes, Miller Lajos nyerte, valamint négy különdíjat is. Számára sem ez az első versenygyőzelem, a Tv Kodály-versenyén második, a budapesti Erkel-versenyen pedig harmadik volt.

Néhány hónappal ezelőtt nyerte meg Polgár László a ’s Hertogenboschban rendezett verseny különdíját, nemrég pedig a zwickaui Schumann-dalversenyben lett első. Zwickauban ötévenként rendezik ezt a versenyt két kategóriában: zongora és daléneklés. Így Ránki Dezső 1969-es győzelmével együtt az utolsó tíz évben mindkét versenyen magyar művész nyerte az egyik első díjat.

A HUSZONEGY ÉVES

zongorista, Schiff András már a Kocsisék Utáni generáció képviselője, sőt a Zeneakadémián éppen az újdonsült fiatal tanársegéd Kocsis Zoltán növendéke. A Csajkovszkij-versenyen nemrég nyert negyedik díja igen jelentős helyezés, hiszen a szovjet zongoraoktatás világszínvonala, zongoristáik óriási technikai fölénye minden nemzetközi versenyen megmutatkozik. A sok kiváló szovjet zongorista mellett magyar művész évek óta nem ért el ilyen helyezést.

Korda Ágnes

Kedves Kosztya! Zavarban vagyok. Sehogy sem tudok időt szakítani a személyes találkozásra. Ezért írok levelet. A mama említette, hogy a főnök általad kérdezteti annak az okát, amiért nem járok be dolgozni. Elhatároztam, hogy neked mindent elmondok.

Június végén eljött hozzánk a nagynénikénk, Válj a mami, és megkért engem, hogy tegyek az Édesipari Főiskolára felvételi vizsgát a másodunoka testvérem, Vovocska helyett. Emlékszel, amikor megvédtem a disszertációmat, akkor odajött hozzánk egy fiatalember, hippi-öltözékben ? Hát ő ez a Vovocska. Egy évvel fiatalabb tőlem. Gyerekkorunkban sülve, főve együtt voltunk, de aztán a sors szétszórt bennünket, öt a jazz-zene vonzotta, én meg atomfizikus lettem.

Az ismerőseink közül valaki az én fényképemet küldte meg a Vovocskáé helyett a főiskolai jelentkezési lappal. Így aztán én mentem el a felvételi vizsgára. A felvételi sikerült, mármint az általam adott felvételi, és Vovocskát, — azaz engem — felvették a főiskolára.

Szeptember elején ismét megjelent nálam Válja nagynéni, és a lábaim előtt térdre i borult. Nagyon megijedtem. És mint később kiderült, nem is ok nélkül. Az a személy, aki az én fényképemet csempészte a Vovocskáé helyére, lebukott, és most nincs, aki visszacserélje. Válja néni azt mondja,

hogy az adott szituációból csak egyetlen kiút van: Nekem kell tanulnom Vovocska helyett.

— De Válja néni — próbáltam tiltakozni — ezt én, a matematika, fizika tudományok doktora, nem tehetem. Én nem tanulhatok egy cukrász-technikus < helyett!

— Hát jó, kedveském — mondta sírva —, de azért azt is figyelembe vehetnéd, hogy te még csak mindössze huszonöt éves vagy, ráadásul zseni, mit neked megszerezni még egy mesterséget is adó diplomát.

A kedvéért, hogy felszárítsam a nagynéniké könnyeit, elkezdtem tanulmányaimat az édesipari főiskolán!

Először arra gondoltam, hogy járok én dolgozni is néha, néha pedig az előadásokat látogatom. Később azonban bebizonyosodott, hogy ez nem is olyan egyszerű. A tanulmányi osztály ugyanis igen szigorúan ellenőrzi az előadásokon való részvételt.

Emlékszel, legutóbb a kaliforniai egyetemről járt nálam egy fizikus, hogy megbeszéljünk egy kutatási témát? Akkor is észrevették, hogy hiányoztam az előadásról, illetve, hogy Vovocska nem volt ott a névsorolvasásnál. A tanulmányi osztály ezért arra a hónapra megvonta az ösztöndíjat, ami a Vovocska zsebét nagyon kellemetlenül érintette. Válja néni ezért nyomatékosan felhívta a figyelmet, hogy csak nagyon nyomós ok

miatt maradhatok távol az előadásokról. így aztán érthető, hogy dolgozni a munkahelyemre végképp nem mehetek!

A tanulással meg egyenest nincs problémám. A tortát is szeretem kavarni, a kuktasapka is jól áll. Meg aztán, amikor annak idején én tanultam — mármint valóban magam helyett —, mindöszsze tízéves voltam. Akkor hoztam össze a kandidátusi disszertációmat is, ezért igazi diákéletem nem is lehetett. Most minden másképpen van. Belevetettem magam a diákéletbe. Előadások után moziba járunk. Tegnap meg egyenest azt kérdezte a csoportvezető, hogy udvarolok-e komolyan valamiféle kislánynak? Ez nálunk ugyanis majdnem tilos. Ezért felhívta a figyelmemet, hogy számoljam fel ilyen irányú kapcsolataimat. Meg azt is mondta, hogy most még neki se udvaroljak, mert holnap fizikából zárthelyi dolgozatot írunk, és a tanár szerint nem a legerősebb oldalam a fizika.

Most már látod a helyzetemet. A főnöknek pedig mond meg, hogy még egy kicsit bírja ki nélkülem. Ha befejeztem az első félévet, akkor átiratkozom — mármint Vovocska — levelező tagozatra, és akkor nem lesz akadálya annak sem, hogy dolgozni menjek. Barátod: Pavlik. *

M. Berkolajko

Sigér Imre fordítása

— A te idődben? — kérdezte Lola.

— Nem mondtam? Itt születtem.

— Élvezed, mi, hogy idehoztál? — mondta Lola. — Biztos ilyen éjszakáról álmodoztál sráckorodban.

— Igen — mondtam, mert nem ő tehetett a dologról. Nem vele volt bajom. Szerettem az illatát. Jó árnyalatú rúzst használt. Sok pénzembe került, egy ötös Lolának, meg az összes számla, útiköltség, ital. de bárhol a világon úgy éreztem volna, érdemes volt kiadni.

Az utca végében elbizonytalanodtam. Valami mocorgott az agj’amban, de nem hiszem, hogy rájövök, micsoda, ha nem épp akkor ér le a dombról egy csapat gyerek a fagyos lámpafénybe, harsányan és hangosan, a lámpa alatt felgőzölgő lélegzettel. Mindüknél vászontáska volt. némelyiken hímzett monogram. A legjobb ruhájukat viselték, és kicsit elfogódottak voltak. A kislányok együtt, szorosan zárt csoportban, és nekem hajszalagok. fényesre kefélt cipők és egy zongora higgadt csilingelőse jutott az eszembe. Minden eszembe jutott; táncóráról jöttek, valamikor én is jártam: a tánciskola kis négyszögletes házban volt. félúton a dombon fölfelé, a bevezető út mellett rodobendronbokrok zöldelltek. Jobban, mint bármikor kívántam, hogy bár ne volna velem Lola. mert kevésbé illett ide. mint valaha, és arra gondoltam: valami hiányzik a képből — az agyam mélyén homályos fájdalom bizsergett.

Jó néhány pohárral megittunk a bárban, de még volt félóránk, előbb nem voltak hajlandók vacsorát felszolgálni.

— Neked biztos nincs kedved mászkálni a városban — mondtam Lolának. — Ha nem haragszol, én elmegyek tíz percre, és megnézek egy helyet, amit valamikor ismertem.

— Nem haragudott. Volt ott egy helybeli férfi a bárpultnál, talán a tanító, aki már alig várta, hogy meghívhassa Lolát egy pohárra. Láttam rajta, mennyire irigyel, hogy lerándultam vele a városból, csak így, egy éjszakára.

Felsétáltam a dombra. Az első házak mind újak voltak. Nehezteltem rájuk. Réteket és kapukat takartak el, amikre talán emlékeztem volna. Olyan volt. mint egy átnedvesedett térkép a zsebben, összeragadtak a darabjai; ha az ember kinyitja, egész foltok hiányoznak. De félúton fölfelé. valóban ott állt a ház a kocsifeljáróval; talán ugyanaz az öreg hölgy adott órákat. A gyerekek eltúlozzák a kort. Abban az időben talán nem volt több harmincöt évesnél. Hallottam a zongorát. Ugyanazt a rendszert követte.

Nyolc éven aluli gyermekek délután 6—7-ig. Nyolctól tizenhárom éves korig 7—8-ig. Kinyitottam a kaput, és egy kis darabon bementem. Megpróbáltam emlékezni.

Nem tudom, miről jutott eszembe. Azt hiszem, egyszerűen csak az ősz tette, a hideg, nedves, deres levelek, és nem is annyira a zongora, ami annak idején másfajta dallamokat játszott. Emlékeztem a kislányra, már amennyire az ember emlékezhet olyasvalakire, akiről nincs fényképe. Egy évvel idősebb volt nálam, azt hiszem, éppen nyolcéves lehetett. Olyan hevesen szerettem, ahogyan, azt hiszem, azóta sem szerettem senkit. Legalább sohasem követtem el azt a hibát, hogy kinevessem a gyerekek szerelmét. Rettenetes, mert az elválás elkerülhetetlen, és mert nincs kielégülés. Az ember persze történeteket talál ki égő házakról, háborúról, és kétségbeesett tettekről, amelyekkel bebizonyíthatja bátorságát az ő szemében, de a házasság sohasem jut eszébe. Tudja anélkül is. hogy valaki megmondaná, hogy képtelenség, de a tudás még nem jelenti azt, hogy kevesebbet szenved. Emlékszem a szerobekötősdire a születésnapi zsúrokon. amikor hiába reméltem, hogy megfogom, ami jó kifogás arra. hogy megérintsem, és magamhoz szorítsam; sohasem fogtam meg, mindig elkerült.

De két évig hetenként egyszer ott volt az alkalom; táncoltam vele. De csak rontott a helyzeten (elvágta az egyetlen érintkezési módot), mert az egyik utolsó órán megmondta. hogy a következő évben az idősebb csoportba kerül. Én is tetszettem neki, tudom, de nem tudtuk, hogyan kell az ilyesmit kifejezni. Én jártam az ő születésnapi zsúrjaira, és ő is eljött az enyémekre. de még csak nem is együtt mentünk haza a tánciskolából. Furcsa lett volna; nem hiszem, hogy eszünkbe jutott. A dombról lefelé vezető úton nekem csatlakoznom kellett a saját, dicsekvő, ugrató fiútársaimhoz, neki pedig az ostromlott, lökdösődő, visongató, felháborodott másik nemhez.

Megborzongtam a ködben, és felhajtottam a kabátom gallérját. A zongora táncszámot játszott egy régi C. B. Cochranrevüből. Hosszú utazás volt ahhoz képest, hogy a végén csak Lolát találtam. Van valami az ártatlanságban, ami miatt az ember sosem törődhet bele, hogy elveszíti. Most, amikor boldogtalan vagyok egy lány miatt, megyek és keresek egy másikat. Akkor nem tudtam mit kitalálni: szenvedélyes üzenetet írtam, és bedugtam egy lyukba (különös volt, ahogyan lassan mindenre visszaemlékeztem! a

kapu farácsai között. Egyszer beszéltem neki a lyukról, és biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb bedugja a kezét, és megtalálja az üzenetet. Kíváncsi lettem, mi volt az üzenet. Keveset tud az ember kifejezni, gondoltam, abban a korban, de mert a kifejezésmód hiányos, az még nem jelenti. hogy a fájdalom kisebb, mint az, amilyet az ember mostanában átél néha. Emlékeztem, hogy nap mint nap benyúltam a lyukba, és mindig ott találtam az üzenetet. És akkor véget értek a táncórák. A következő télre valószínűleg megfeledkeztem róla.

Ahogy kimentem a kapun, megnéztem, hogy megvan-e még a lyuk. Megvolt. Bedugtam a kezem, és az évszakoktól és évektől védett rejtekhelyen még ott feküdt a papírdarabka. Kivettem és kinyitottam. Gyufát gyújtottam: parányi, meleg világ a ködben és a sötétségben. Megdöbbentem, amikor a cseppnyi lángnál megláttam a durva, obszcén rajzot. Nem tévedhettem. a gyerekes, pontatlan rajz alatt, ami egy nőt és egy férfit ábrázolt, ott voltak a kezdőbetűim. De kevesebb emléket támasztott fel, mint a gőzölgő lélegzet, a vászonzacskók, egy nedves falevél vagy a homokdomb. Nem ismertem meg; akár ferde hajlamú idegen is rajzolhatta volna egy illemhely falára. Én csak a tisztaságra, a heves szenvedélyre, a fájdalomra emlékeztem.

Először úgy éreztem, hogy elárultak. — Végül is — mondtam magamnak —. Lola mégsem olyan idegen itt. — De később, azon az éjszakán, amikor Lola elfordult tőlem ' és elaludt, megértettem, miért olyan mélven ártatlan az a rajz. Én azt hittem, olvasmit rajzolok, ami jelentős és gyönyörű: és csak most, harmincévi élet után érzem úgy, hogy az a kép obszcén.

Graham Greene angol író. Több mint harminc regénye

Jelent meg, szindar. bokát. gy ermekkeny veket, novellákat Is ír. Müvei középpontjában a polgári társadalom bírálata, a gyarmati rendszer bomlásán ak elemzése áll. A magyar olvasók eddig elsősorban regény íróként ismerték, de most megjelent elbeszélésgyüjteménye (Az utolsó tehetőség) bizonyltja, hogy novellistaként sem ma rád el a legjobbaktól. Iróniával, árnyalt melankolikus történetei sérülékeny lelkű, kiszolgáltatott gyermekekről és serd ülőkről, emberpróbáló erkölcsi döntésekről és kudarcba fúlt életekről, férfi és nő kapcsolatáról, elmaradt találkozásokról szólnak.