Szolnok Megyei Néplap, 1974. november (25. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-24 / 275. szám
\ SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1974. november S4. Er dene Szén gin: Az almafák alatt B. Javúhulan: Éjszaka vártalak Még az éi előtt kinn valék a pusztán s hogy vártalak kedvesem... a tündöklő hold hegyek ormán alászállott csöndesen. Koromsötétig várakoztam, és csillaglámpást gyújtott az ég. Csaló neszekre füleltem... Tán te vagy! Mindhiába... későre iárt, későre rég. A mennybolt megfordult velem. s keleten lassan hajnalodott, csitíthalatlanul vert vad szívem: de lettél vádjaitól is föloldozott. Virrasztásom a hajnalt hozta, utolsót lobbanó, kihunyt csillagok alatt a füvet harmat mosta, hiába vártalak; egyedül vagyok. A holdra fénylő Nap köszön, lám találkozik két égi vándor! — Mért nem jöttél? — O nincs öröm; megláthatnád riadt szomorúságom. Nagy Gáspár fordítása Váci Mihály: Mit elrontottam Már nem segít az utazás sem. Mindenütt Te jössz velem szembe. Jajgathatok körül a Földön;, — mindenütt Te fúródsz szívembe. Belém ivódtál — édes sírás! — eső ivódik így a földbe. Ha mag fogan bennem: — Te táplálsz. S ha gondolat: — Te vagy a zöldje. Ahogy sors íródik tenyérre — arcomra Te úgy rajzolódtál: járok fényeddel világítva a Föld körül — ahogy a Hold jár. Nem szerelem ez már — könyörgés: engedd, hogy magam vissz aad iám, hisz mindazt, mi lehettem volna. — bár elrontottam — Tőled kaptam. Iszlai Zoltán: Robinzonád A felkelő nap fényével bőkezűen elárasztotta az erdőt és a sztyeppét. A / hegyek között még élesebben kirajzolódtak a magasba törő sziklák, a szakadékok szédí- tően mély hasadékainak körvonalai. A sztyeppén viszont a napsugarak egyenletes sugárban. békés nyugalomban ömlöttek szét. Verőfényes őszi reggel volt. Egy GAZ—69-es haladt a halhingoli kísérleti állomástól a Hamar hgey felé vezető úton. A sofőrön kívül még ketten ültek a kocsiban: Ce- velszuren. a fiatal agronó- musnő és egy ifjú kertész, Naszan. A kocsi kelet felé tartott, a napsugarak a szélvédő üvegen keresztül kíméletlenül betűztek a fülkébe, vakították a gépkocsivezetőt. Dugar tüstént lehajtotta a napellenzőt, és ezt mormolta: — Látszik, meleg egy napunk lesz... Cevelszuren elmosolyodott, arca felragyogott, akár á nap és így válaszolt: — Naszan és én is így gondoljuk! „Hiszen erről szó sem esett köztünk!?” — suhant végig Naszanon a felismerés. A hátsó ülésről tisztán látta a lány félig feléje fordult arcát, a füle mögül előbukkanó hajtincsek lágy vonulatát. Arany ember, csak ne lenne olyan cudar nehéz természete! Cevelszuren mintha kitalálta volna gondolatát, újból elmosolyodott, majd váratlanul így szólt: — Na. Dugar. itt megállunk egy kis időre. t— Igenis, főnökasszony, — felelte a sofőr és kikapcsolta a motort. Mindhárman kiszálltak. A bőséges hajnali harmat még nem száradt fel, a fű nem őszies, hervadt, de tavaszia- san friss, zöld színben pompázott. Naszan egy szárazabb halmocskát keresett magának. a földre huppant, s tovább figyelte Cevelszurent. A lány szelesvállú, telt csípőjű volt, dereka viszont sudár, egyenes lábai nyúlánkak. Kecses nyakán büszkén hordta a fejét, melyet sötétfekete haj keretezett. Egész alakjából csak úgy áradt az üdeség, egészség. Cevelszuren úgy tett, mintha hátra akarna pillantani s Naszan azonnyomban elkapta rója tekintetét, az előtte elterülő sztyeppét kezdte nézegetni. .. Egykor háború tombolt itt. A szögesdrótok maradványai még most is látszanak, a Haling-gol keleti partján pedig végeláthatatlan sorban lövész és közlekedőárkok, fedezékek húzódnak. A fű ugyan már mindent benőtt, zöld takarója azonban nem volt képes teljesen elrejteni a földet eltorzító iszonyatos sebeket. A japánok álltak itt 1939-ben. És ott, ahol az Eine völgye húzódik, ott helyezkedett el a szovjet- mongol csapatok védővonala. A Báján cagan tetején egy hatalmas, mozdulatlanságba dermedt harckocsi az állások bevehetetlenségének szimbóluma. Naszan tudta, ez a tank a hős szovjet harckocsizó, Jakovlev emlékét őrzi, s a dombon még vasrácsos kerítéssel övezett, alig-alig észrevehető kis hal- mocskák is sorakoztak, rajtuk ágakból formált keresztek. Naszan észrevette, Cevelszuren a mezőn át egyenest a kis magaslatra emelt emlékmű felé tart Ha látta volna a lány arcát, biztosan meglepi az azon végbement változás, — bánat és gyász ült Cevelszuren szemeiben. Ami azt illeti. Naszan gondolatait sem lehetett volna éppen vidámnak mondani. 1939 nyarán éppen ezen a helyen halt hősi halált apja. Csak azt nem tudja, sírhely'1 hol keresse. Naszan azon a nyáron töltötte a hetedik évét. A határ méntén éltek akkor, — apja határőrparancsnok volt. Néhány szörnyű kép maradt meg benne abból az időből. Fullasztóan forró nyári nap. A kis Naszan, mint rendesen egyedül játszik a jurta árnyékában, ő az őrsön az egyetlen gyerek. Hirtelen néhány puskával felfegyverzett lovas tűnik élő; katonák, lovaikat tajték veri ki. Egyikőjük a nyeregből leugorva arccal a földre zuhan, — annyira kimerült, hogy nem tud a lábán megélni. Apja kirohan a jurtából, kezében szintén puska, s szigorúan ráparancsol Na- szanra, azonnal menjen ha- v za. Még egy részletet megőrzött: mikor az összeesett harcost felemelték, hogy hátára fordítsák, akkor látta: merő vér a gimnasztyorkája. Nem, nem a fáradtságtól esett össze... Éjjel Naszan felriadt, meglátta, anyja sír, könnycseppek gördülnek végig arcán. „Valami történt apával?” — kiáltott fel rémülten. ..Aludj fiacskám, semmi sem történt. Apád rövidesen hazajön, s ahogy megígérte, ajándékot hoz; nekem új teáskannát, neked cukorkát”. így is lett. Apja hamarosan hazatért, s anyjával együtt felültette őt egy ponyvás teherautóra. Búcsúzóul egy pillanatra magához ölelte fiát... Naszan egész életére megőrizte apja borostás állának érintését, a belőle áradó erős dohúnyszagot. A kocsi sokáig rázkódott a he- pc-hupás országúton. Valahonnan a távolból dübörgés hallatszott, akár a tavaszi mennydörgés, ha vihar közeleg. Majd váratlanul egészen közelről megismétlődött a dübörgés, s fehéres-füst kúszott szét a földön. A teherautó, mintha megrémült volna, nekiiramodott, majd az út menti árokba fordult... — Naszan, akarsz almát? — hallatszott Dugar hangja, s az emlékek sora megszakadt. A férfi hátrapillantott és meglátta a sofőrt, amint éppen almát szed elő táskájából. Dugar meg sem várva válaszát, kiválasztotta a legszebbet, legnagyobbat, feldobta, ügyesen elkapta, s beleharapott a harsogóan zamatos gyümölcsbe. Miután végzett vele, tenyerével megtörölte száját, s ezt mondta: — Te meg mit ülsz itt? Cevelszuren arra számítolt, hogy veled fog sétálni! Naszan elengedte a füle mellett a sofőr szavait, nem vette fel a célzást. Túlságosan megrohanták a múlt képei. S az emlékek vékony fonala a gyermekkortól. a máig húzódott. Akkor, 1939-ben vesztette el apját. A hír. hogy hősi halált halt a harcmezőn csak a háború vége felé jutott el hozzájuk. Anyja egyedül nevelte emberré. Egészsége azonban néhány éve' megingott. Be kellett költözniük a városba. S ugyan miféle munka akad ott egy állattenyésztőnek? Beiratkozott hát a kertészeti tanfolyamra, s új szakmát tanult. Ö maga is meglepődött; váratlanul megszerette új hivatását. S amikor megkezdődött a szűzföldek meghódítása a halhin-goli körzetben, azon a helyen, melyet a háború alatt oly bőven öntözött vér, Naszan társaival együtt elsőként érkezett ide. Munkát a halhin-goli kísérleti állomáson kapott. Utat építettek a bombáktól, lövedékektől szaggatta földön, s a Halhin-gol mindkét partján kertek borultak virágba, településsé szaporodtak a takaros kis fehér házak. Ügy tűnt. maga az élet tör utat magának, bújik elő a földből visszatarthatatlanul... Cevelszuren tavaly érkezett az állomásra. Azt suttogják, nem ok nélkül kellett távoznia a földművelésüsvi minisztériumból; hibát követett el. s lám leutazott a világ végére. Dolgos munkás volt, de nem könnyű természetű. Nem mindig jött ki az emberekkel, csípős nyelvétől nem egy lány szenvedett. Igaz. ha dolgozni kellett, amúgy istenigazából, akkor mintha kicserélték volna, rögtön akadt társai számára kedves szava, bátorító tekintete. Kezdetben nem tetszett, Naszannak. — nem szerette az olyan embereket, akiknek jellemét azonnal nem ismerte ki. Figyelni kezdte ezt a szertelen teremtést, s Cevelszuren felkeltette érdeklődését. S azután... azután hirtelen lángra lobbant, olyan erővel és szenvedéllyel, hogy maga is megijedt. Bármenynyire is próbálta leplezni szerelmét, időnként úgy érezte. Cevelszuren mindent sejt. Például tegnap is, a lány teljesen váratlanul így szólt hozzá: — Holnap a Hamar hegy mögötti hágóhoz utazom földmintát venni. Talán te is velem jöhetnél? — Igen. természetesen — a férfi rögtön beleegyezett, s zavarodottan elfordult, hogy leplezze örömét. — De vajon elengednek-e veled? — Ezt én már megbeszéltem. S íme, most együtt utaztak. .. — Gyerünk, Naszan, menjünk Cfcveiszuren után — javasolta Dugar. A sofőr nyilván már unta Naszan szótlanságát. Cevelszurennel a halin-go- li sírnál találkoztak. Arcán megindulás, mély bánat nyugalma. — Indulunk, főnök? — kérdezte Dugar. Cevelszuren felsóhajtott, majd válaszul elmosolyodott, s némán a kocsihoz indult. A Hamar hegy hágójához vezető út további részét némán gondolataikba merülve tették meg. A gépkocsi megállt a hágónál. A közös sir felett emlkedő obeliszk csillogott a reggeli nap fényében. „Hiszen ez apám emlékműve is” — gondolta büszkén, de egyben szomorúan a férfi. Á völgyekből a napsugaraktól felmelegített hervadó fű édeskés, átható illatát hozta a szél. Cevelszuren megszólalt: — Látod, Naszan, boldog emberek vagyunk mi ketten; csak a háború sebeit kellene még begyógyítani. Hány év is múlt el azóta, s a megkínzott föld még egyre emlékezik... De mi felszántjuk ezt a sokat szenvedett földet, betemetjük az árkokat, letöröljük színéről a háború szörnyű nyomait. S kertet ültetünk az emlékmű köré... Ha én kertész lennék, ide feltétlenül egy házikót építenék, körötte kert, s itt élnék életem végéig. Naszan maga sem tudta mitől vezérelve hozzátette: — Én is erre gondoltam. Itt kell élnem, ahol apám hősi halált halt 1939-ben. — Az én apám is egész fiatalon ment el a háborúba. húszéves volt. S ő sem tért vissza... Amíg nem gyógyítjuk be a föld sebeit, nem gyógyul be a megsebzett szív sem. Egymás mellett álltak, vál- luk összeért, s nézték az áldásos őszi nap verőfényében vakítóan csillogó gránit- oszlopot. Oroszból fordította: földeák Iván Csöngettek. — Be ne engedd — mondta István Gabinak. — Feltehető, rablók. — De azért megnézhetem, milyenek? — kérte Gabi. — Rablókat még nem láttam tisztán, csak messziről. És már elérem a kukucskát. István ásított. — C$ak zajt ne csinálj valahogy, mert ránktörik az ajtót, könyörtelenül. S ebben az esetben hogy számolunk el a felelősséggel? Gabi rácsodálkozott a választékos figyelmeztetésre, de aztán semmit se szólt. - Lábujjhegyen a kémlelőlyukhoz lopakodott. Csalódottan jött vissza. — Csak Csípi — mondta. — Rabló egy se. Csípi jött helyettük. István a dívány elé lökte a könyvét — Beszéltél vele? — Népi. Minek? Csipi megint hosszan csöngetett. — Nem szabad beengedni — mondta István elgondolkozva. — Senkit se szabad. — Csipit se? — kérdezte Gabi. — De, Csipit lehet — mondta István. — Csak éppen félő, hogy el fogod mondani., anyáéknak és mind a ketten meglakolunk. Gabi esküre lendítette a kezét — Nem mondom meg. Ha be akarod, beengedheted. — Miért? — kérdezte István ravaszul s közben az ajtóhoz sietett. — Te nem akarnád, hogy bejöhessen? Biztos félsz, hogy kitol veled. — Kitolhat — bólintott Gabi meggyőződéssel. Azért beengedhetjük. — Mire esküszöl? — sürgette István. — Mindjárt nyitom! Csak megesküszik, hogy nem mondja el. Az én életemre esküdj, te! A testvéredére. — Nem akarlak bántani — húzódozott Gabi. — És ha mégis valaki megtudja? — Mit? — bambult el István. — Mit tudhatna meg? Vári már mingy árt nyitom — üvöltött ki egyidejűleg az újabb csöngetésre. — Hát... hogy beengedtél valakit. Akkor már nem bírom megmenteni az életedet. István gondolkodóba esett — De ha te nem mondod el — nyögte ki végül — akkor úgyis mindegy. Mert akkor nem te esküdtél hamisan. Érted? — Értem — csillant föl Gabi szeme. — Ügy dögölj meg. Akkor most bengeded? De István már nyitotta is az ajtót. Csipi vadonatúj focival lépett be. — Sziasztok! Ültetek a fületeken? — Üj lasztid van? állati — irigykedett István leplezetlenül. — Mentek valahová focizni? Csipi vállat vont. — Nem lehet. Meglátszik a zöld fű a bőrön. Anya megengedte, hogy megmutathatom. De még nem játszhatok vele, mert csak holnapután kapom meg. — Mi lesz? — kérdezte Gabi élénken. — A névnapod? Nem is tudtam, hogy holnapután Csipinap van. Különben Szent Csipi nincsen, hallottam. Csipit Máriónak hívták, de ezt is igyekezett elködösítenl. — Szent... minek a születésnaphoz szent? — Holnapután születésnapod lesz? — kérdezte Gabi még nagyobb tisztelettel. — Nem is hallottam róla. Hányadik? — Tizennegyedik — vágta rá Csipi némi diadallal. — Csaknem másfél évtized — jegyezte meg István so- katmondóan. — Én meg még egy évtizednél se tartok — panaszolta Gabi. A kisszobába somfordáit. — Majd lövőre — szólt Utána Jstván. — Ha megérjük. A nappaliban ki lehetne próbálni — simogatta meg a focit. — Dobsz egv pár vetődésest. hogy érezzem? — Hova vetődsz? — kérdezte Csipi. — Összetöröd a csontodat. — A, a dívány felé dobd. A dívány tökéletesen ruganyos. Falhoz taszították az asztalt. Csipi előbb csak kézzel hajigáit. István ívelt robinzo- nádokkal kapta el a labdát. A dívány nagvokat rúgott de állta a sarat __ 1 D ONÁTII GYULA RAJZA
