Szolnok Megyei Néplap, 1974. augusztus (25. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-11 / 187. szám

6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1974. augusztus 11, Geilei József: DZSEKI Puff! Ezt jól beeső pta. Dzseki az sytóra szegezte tapasztalatokban elmélyült, öreg szemét. Neun nyüszített, nem kapart — tizenöt év megtanította, ha Bella be­csapja nagymami mögött az ajtót, jobb hallgatni. Nagy­mami is ezt teszi. Az ajtó mögött távolodtak nagymami léptei, előbb a fo­lyosón, majd a lipcsőházban: Dzseki nagyot hallott, mégis úgy tett, mintha köttetni tud­ná ezeket az édes, csoszogó hangokat a lépcsőn Uefelé. S látta is nagymamit ■— aisár egy perccel előbb —, Ijátta ré­gi tollas kalapjában, melyet kedve lett volna megugatni, de sosem tette; látta» olyan színű kabátjában, amilyen az ő szőre, makacs kis ttotjával reszkető sírású ütemére vere­gette a folyosó kövét, a szél pedig, ez a láthatatlan gorom­ba ismeretlen, aki az őszi le­vegőben lakik, már az ajtó­ban rátört, és a folyosón és tova döntögette. — Csak menjen! — kiáltot­ta dühösen Bella. — Ilyen időben!... Dzseki nem értette, mit mond, de látta Bella arcát: akár egy tál, hirtelen mag iba gyűjtötte mindazt a haragot, fölényt és megvetést, ami egy tupírozott hajú tizenhárom éves lány testében szunnyad, s most szája vonalából és sze­me gödréből előtörve haja tövéig felismerhetetlenné tet­te. Dzseki nagymami szoknyá­ja szagán, akár egy ódon kis utcán végiglépdelt, lógó orral nagymami karosszéke alá bújt, karikába csavarodott, állát lábára fektette, s lapos neheztelő pillantásokat kül­dött Bella felé. Bella máskor már odamen­ne hozzá, simogatná és fag­gatná: „Mi bánt, Dzsekikém, mondd meg Bellának!” — most azonban azért sem szólt neki — tudta jód, miért szo­morú. Még egy csattanás! Ez a szobaajtó volt. Aztán: „Pim-pam, pam-pim-pim- pim.— Bella zongorázni kezdett. Dzseki füle rándult egyet, mintha legyet rázna le róla. Bella azt hiszi, ezekkel a fé­nyes, kerek dolgokkal kiveri fejéből a nagymamit. De téved! Mikor kisvártatva Bella ki­jött a konyhába, hogy kenye­ret kenjen magának, Dzseki ugyanúgy fogadta. Sőt úgyab- bul: — mostmár rá sem né­zett. Nagymami megsértése után ezzel a vihogó pimpe- géssel — kezében vajaske­nyérrel — Bella testetlen tárggyá változott Dzseki előtt. De a testetlenség résein a vajaskenyér illata szállt Dzseki felé; lehunyta hát szenvedő szemét, hogy ne is tudjon róla; orrát azonban nem hunyhatta le, szuszognia mégiscsak kellett. Van mélyebb pokol az éh­ség poklánál? Az emberek mással is fog­lalkozhatnak, de egy állatnak mégis az evés a legfőbb fog­lalkozása. Dzseki nyögve meghemperedett a vajaske­nyér szagának lángjain, meg sem mozdult — erőt adott ne­ki az a valami, amit állat lé­tére csak pedzett, a nagyma­mihoz való hűség és ragasz­kodás, az érte kiállt aggó­dás és szomorúság; nem mer­te még szeretetnek nevezni, mint az emberek, akik azt hiszik, csak ők képesek rá, de tudta már, közeledik hoz­zá, s fölemeli a vajaske­nyér lángjairól, hogy boldog­gá tegye. — Dzseki, gyere ide! Erőlködnie 'kellett, hogy ne halljon semmit, s ne lássa a vajaskenyeret, csak nagyma­mit: nagymamit a lépcsőn, nagymamit az utcán — de aztán már könnyen ment az egész... Akkor jelent meg nagyma­mi elsőízben, mikor Bella egyéves volt. — Jaj, de jó, nagymami, hogy hozzánk költözik! — mondta az asszonyka. Gazdi pedig azt dörmögte: — Meglesz mindene, ma­ma! Csak a gyerekre kell vi­gyáznia, mert mi este já­runk haza. És főzni... És takarítani... Persze, mosni is... Vasaljon is, mama, mert ma moziba megyünk, holnap pedig érte­kezlet van!... Bevásárolhat, mikor Bellát az óvodába vi­szi !... Félegyre legyen az is­kola előtt, hogy Bellát átve­zesse az úton!... Jaj, nagy­mami, eltörte a készletem második poharát is, a mási­kat két hete ejtette le!... Ha ez így megy!... Ne idegesíts) nagymami, látod, hogy tanu­lok, nem érek rá neked lejár­ni a boltba!... Jól nézünk ki, most meg beteg!... Dzseki, akár a szagok és il­latok virágát, ezeket a hango­kat is magába zárta, emléke-^ zett minden hangsúlyra,' amint kérésből követelőzésbe, lelkendezésből türelmetlen­ségbe és veszekedésbe hajol­tak, végül pedig... Lehunyt szemhéjára rásé­tált nagymami, amint a gye­rekkocsiból kiveszi a Bellá­nak nevezett ostoba kis te­remtést, aki se ugatni, se be­szélni nem tudott, de Dzseki nagy csodálkozására két lá­bon akart járni. Később nagymami ráültette Dzseki alacsony, hosszú hátára,' per­sze csak játékból, de Bella aztán komolyan folytatta. Dzseki egy ideig tűrte, majd lehasalt — egyre kevésbé bír­ta Bella súlyát. De hogy a hátát verje, fülét cibálja és a száját összefogja, ezt bírnia kellett. Melyik kutya szereti, ha két kézzel összeszorítják a száját? Dzseki azonban ilyen­kor nagymamira nézett, és Bella minden szeszélyét elvi­selte. Azt is, ha igazán verni kezdte. Most már késő. Akkor kel­lett volna morognia, mikor Bella nagymamit kicsi korá- / ban először visszaütötte. Ak­kor most nem csapta volna be nagymami mögött az ajtót, nem kiabált vólna vele... Dzsekihez egy érzés som- polygott, a bűntudathoz ha­sonló, csakhát nem ismerte, s megnevezni sem tudta. Mintha valamit elmulasztott volna, mintha fizetnie kellene érte... Észrevétlenül gyűlt benne az elmúlt évek tétlen­sége, s valami ellenkező tett­be készült. Felugrott, az ajtóhoz futott, fakón felvakkantott, mintha várna is, ugatna is valakit, majd dolgavégezetten visz- szafeküdt nagymami , széke alá. Hányszor figyelmeztette nagymamit, asszonykát, vagy Bellát, hogy jön valaki, el­lenség, tolvaj, idegen —, mert mindenki ellenség volt egy kicsit, aki nem tartozott ide. Előbb figyelmeztette őket, mint a csengő — valami fon­tosat mégis elfelejtett: fi­gyelmeztetni őket egy egész nagy ellenségre! Mert az utóbbi években, melyek szokás szerint tava­szi, nyári, majd őszi és téli szagokkal váltak el egymás­tól, s felváltva más-más sze­lek ficánkoltak bennük, ilyen szavakat hallott: — Nem tud vigyázni a szőnyegre? Máskor meg: — Mi mossuk már a zseb­kendőjét is! Utoljára pedig Bella: — Maga hallgasson! Nem kérdezte senki! És hallotta nagymami resz- keteg hangját: — Elmegyek, elmegyek.. 1 Dzsekinek egyszerre úgy rémlett, nagymami újra a széken ül, s ismétli ezeket a szavakat, ő pedig fölkel, nagymami térdére teszi fe­jét, s érzi, hogy a ráncos kéz megkeresi sima homlo­kát, végig siklik öreg nyakán, és a ráncok közt megpihen; ő óvatosan megmozdítja örök­ké nedves állát, megnyalja a nagymami kezét, aztan né­zik egymást hosszan; nagy­mami szeméből fényes kis gömbök gurultak elő; Dzseki nézi őket, de sehogy sem tud­ja megkülönböztetni azoktól, melyek mostmár orra hegyén is megjelentek; aztán hirte­len hátrakap, egyenesen oda, ahol a csípést érzi; átadja magát az üldözés ádáz gyö­nyörének, s mire foga közt roppan valami, és magához tér, nagymami már az ajtó felé tart kabátban, tollas ka­lapban. Újra felugrott, hallani vélte az ajtócsapódást Mostmár ugatott, bolondul, céltalanul.. Pedig az ajtó üve­gén egyetlen árnyék sem mozdult. Cx azonban más ár­nyakat látott. Képek borultak rá, nagymami képei, sűrű egymásutánban. Alig hagyta ott az ajtót, .újra vissza kel­lett térnie — minden perc­ben nagymami állt az ajtó előtt, nagymami kért bebo­csátást, s ő ment el ismét messze valahová. Végül már be sem akart jönni, csak Dzsekit hívta 'arra az isme­retlen helyre. Bella rákiáltott: Dzseki, mész helyre! Dzseki morgott, ugatott, az ajtót kaparta. Bella meg­ragadta fülét, s a konyha felé vonszolta. Ekkor Dzseki — igen, ez volt az elégtétel pilla­nata! — a kétségbeesés, fáj­dalom és megaláztatás aljá­ról feldobta magát, s kemé­nyen, hosszan belemart Bella kezébe. — Veszett dog! — ordította Bella. Előkapta nagymami másik botját, s verni kezdte Dzse­kit. Dzseki a szék alá bújt — máskor is bújt ide Bella elől, akkor azonban nagymami mindig megvédte. Most csak a szék két lába fogta fel Bel­la ütlegeit. Az ütésektől mint­ha egész ősi természete föl­ébredt volna, szeme vérben forgott, körmei megfeszülitek, s fogai végre készek voltak a harapásra. Elsőnek a botot marta meg, aztán kirohant a szék, alól Bella lábába kapott, s az ajtó­ig kergette. Puff! Az ajtócsapás kijózanította. Kívülről Bella sírását hal­lotta, és embereket, amint azt mondták: — Megveszett! Dzseki meg­veszett! Dzsekit ez már nem érde­kelte. Véres száját nyalogat­va visszafeküdt a szék alá, orrát nagymami szoknyája tegnapi ráncaiba dugta. Váratlanul gyöngeség szállt rá, álomhoz hasonló. Mire a sintérautó kijött, a szürkülettel fáradtan és elé­gedetten Dzseki is elballagott arra, amerre nagymamit sej­tette. Mikor rányitottak, már ki­nyúlt. NAGY ISTVÁN: TÁMASZKODÓ ' Kafka József: Spanyolország Arénák vérrelhányt homokja pereg a sugárutak neon-forgatagában. Gondszabta arcokkal kövezett utcákban beesett szemű házak nézik a bankok rács-templomait. Spanyolország titkából megnyíló kagylóhé), fényesre kalapált toledói penge, márvány-útvesztői és műemlékcsodái között kővidékké sárgulnak kopár-sziget tájak. PartnélküU, kiszáradt folyókban kőhalakat terel a nap, zöld panaszt lélegzenek az olajfák. Esténként kigyullad a tenger, narancsligetek vonulnak a part felé, katedrálisok mohos lépcsői vezetnek az égbe, az emberek szakadékok szélére ágyazva alszanak. Új könyvek A Kossuth Könyvkiadó megjelentette Király István: Hazafiság és forradalmiság című tanulmánykötetét, amely a nacionalizmus té­makörével foglalkozik. Nem­csak közgazdászok, hanem az olvasók széles körének ér­deklődésére is számot tarthat Bácskai Tamás—Huszti Ernő —Simon Péterné összefog­laló műve, A pénz. Sok ér­dekes, ’ kultúrtörténeti ada­lékkal, képpel, illusztráció­val ismereteti a pénz kiala­kulását, szerepét, funkcióit, a legrégibb időktől napjainkig. Antonio Gramsci az eddigi­eknél gazdagabb választékú börtönleveleit is kiadták. Le­velek a börtönből címmel. Egy sűrűn napirenden sze­replő problémához, a népese­déspolitikai kérdésekhez ad jó segítséget az a tanulmány­kötet, amely Szabady Egon szerkesztésében és bevezető­jével jelent meg. Népesedés- politika — a világ népességi problémái címmel. Az Európa Könyvkiadó új­donságai közt, a nemrég in­dított Századunk mesterei sorozatban jelent meg lszaak Babel: Lovashadsereg című elbeszélés kötete. Egy másik szovjet elbeszélő kötete is megjelent, Jurij Nagibin könyve, az Illés napja, a neves író válogatott elbe­széléseivel. Egy kötetben lá­tott napvilágot a Gilgames és az Agyagtáblák üzenete, ékírásos akkád eposzokkal, versekkel. Üj kiadásban lá­tott napvilágot Thomas Mann nagy klasszikus regénye, A varázshegy. A világirodalom remekei immár ötödik soro­zatában pedig — szintén so­kadik kiadásban — Thomas Hardy Egy tiszta nő című regénye. *Az Európa zseb­könyvek sorozatának új kö­tete az amerikai J. D. Sa­linger világhírű regénye, a Zabhegyező. Az Akadémiai Kiadó kü­lönleges újdonsága a kétkö­tetes Magyar—vietnami szó­tár, amelyet a hazánkban ta­nuló vietnami diákok mun­kaközössége állított össze, sok esztendős lelkiismeretes munkával. Megjelent A ma­gyar kémiai elnevezés és he­lyesírás szabályainak harma­dik kötete, ez a legfontosabb ásványok és kőzetek nevének helyes írásmódját ismerteti. Több érdekes könyvet je­lentetett meg a Gondolat Könyvkiadó is. így napvilá­got látott Erdődy János: Ve­lencei karnevál című regé­nye, a francia Claude Du- long: A szerelem a XVII. században című kultúrtörté­neti érdekességű könyve, az Európai antológiának a fran­cia felvilágosodással foglal­kozó sorozatában pedig A francia színház a XVIII. szá­zadban című kötete. Imre László: Búcsú a háztól Örül a lánya örömének. Járási főorvos lesz. Nagy tisztség, tisztelet. Nem hiába lesi úgy a szavakat, mint a gyerek, ellent nem mondana, mindig hótiszta köpenyét csodálja, erős kezét, a ke­retnélküli szemüvegét, ami mögött zölden csillog a sze­me, a dús barna kontyát, mint anyjáé volt, őt formáz­za. ha látná, láthatná őt, ha megérhette volna. Amikor a temetőbe kimegy hozzá, van, hogy kocsival kiviszik, de legtöbbször gyalogosan, már bottal, közel a nyolcadik iksz, a rosseb egye meg, de csak ki kell ballagni, beszélni a fehér kőnek halkan, látod, látod, hamar itthagytál, de hisz elmentem volna én he­lyetted. érted, akár miattad is. Délelőtt, délután rendel a lánya, kicsi Erzsi. Ö már csak így hívja, ahogyan pen- delyes korában megszokta. Napközben sokszor eljön hoz­zá. Rajta a fehér köpeny, hátrafújja haját a szél, tisz­ta, széparcú, mint anyja volt. Mindig kérdez, faggatódzik: evett apám? Van friss víz idebenn, apám? Jaj, ez az ing. hát ott vannak a tisz­ták, mért hagyja el magát annyira ? A dkenvér elég lesz holnapig? Igennel felel min­denre. a nemet lenyeli, sír- hatnékja támad ahányszor Erzsit a kiskapun bejönni látja, s amikor elköszön, ugvanúgy. Nem gondolta volna, hogy ez az egy gyereke, a legki­sebb, marad öregségére mel­lette. A két fiú elment a fa­luból. évenként egyszer-két- szer, ha eljönnek, akkor is kevés időre. Jó fiúk. nem le­het panasz rájuk, amint hogy nincs is. Már nem hiányoz­nak, így szokta meg őket, kép gyanánt a meszelt fa­lon. Az Erzsi más. Ha egy nap nem jönne, nem lenne kedve az élethez. A falu is nagyot segített abban, hogy Erzsi itt maradt. Orvos akarsz lenni lányom? — kérdezte Ökrös, a tanácsel­nök. Hány éve is ennek? Mert mi felpártolnánk ezt a megyénél, vagy akár föl­jebb. Ide. az isten háta mö­gé nem szívesen jön orvos, ha pedig jön is. nincs mara­dása. Adunk ösztöndíjat, ne érezd meg, hogy a szüleid szegények. öt évre szólt az , egyezség, hogy annyi időt tölt el a fa­lujában. ha elvégzi az egye­temet, utána pedig ha el is köszön, nem éri szó a ház elejét. Nem érheti, szent­igaz, már tíz éve elmúlt, hogy itt gyógyít. Amerre megy, utat nyitnak neki. Megnyílik előtte az itteniek szava, jósága. Olyan orvos­lakást épített neki a falu, hogy a gyerekeinek is külön szoba jut. Hívta őt is, jöjjön apám, kényelmesebb lesz nálunk. Köszönte, de húzta-halogat- ta a költözést, ne féltsék őt a magánytól, nyolcvan év fé­szekmelege tartja itt, hajdani gyerekzsivajok, ölelés-emlé­kek, anyja Erzsi bíbor arca, amint forrón odasimul hoz­zá. függöny a kisablakon. ide ne kandikáljon be a Hold se. Rég volt. De messzi ide Dunántúl! Elszorult a torka, fogódzót keresett a karoslócán. a homloka gyöngyözni kezdett, utóbb a kalapot is levette, pedig azt csak evéskor szok­ta. amikor Erzsi meg a férje, mert együtt jöttek azon a vasárnap délután, elmondta egyszuszra a hírt. Olyan ajánlatot kaptam édesapám, amilyet életében jó ha egy­szer kap egy falusi orvos. Miklóssal — nézett a férjé­re — elmegyünk terepszem­lére holnap, két nap alatt megjárjuk, jövő elseién, ha minden jól megy, már ott leszünk. Jön velünk, visszük magunkkal. Nem gondolja tán, hogy itt hagyjuk egy- szál magában. Felsírt benne a megfáradt öreg: Dehát a sír! Anyátok sírja — akarta mondani, de nem szólt, csak tétován kö­rülnézett. Mindenen meg­akadt a szeme, minden pil­lantása tiltakozott, én innen nem megyek sehová, meg­halni menjek el. mikor itt éltem le az életet? Már a kezét is fölemelte, hogy az asztalra vág ököllel, de az­tán gondolkodni kezdett Messze még a jövő elseje, hátha addigra másként for­dul. Nem fordult másként, oly­annyira nem. hogy még a helyi tanács is könnyen hoz­zájárult az elmenetelhez. Dehogy állnak ők útjába

Next

/
Thumbnails
Contents