Szolnok Megyei Néplap, 1974. augusztus (25. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-04 / 181. szám

1974. augusztus 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 LEONYID BREZSNYEV: Az 8ZKP és a szovjet állam külpolitikája Napjaink hazai szellemi életének egyik figyelemreméltó vonása a külpolitika, a diplomácia iránti érdeklődés fokozódása. Elválaszthatatlan ez népünk táguló látókö­rétől, mélyülő internacionalizmusától, a hazai és nemzetközi események kölcsön­hatásainak mélyebb felismeréséről. Ez az egyik oka annak a nagy érdeklődésnek, amely Leonyid Brezsnyev új könyvét fo­gadta. Ez a könyv gyűjteményes kötet, amely az SZKP KB főtitkárának 1964—1973 közötti időszakban külpolitikai kérdésekről írt cikkeit, s az ebben a periódusban e té­máról elhangzott beszédeit tartalmazza. Kivételesen fontos időszak ez, hiszen ekkor ment végbe a történelmi jelentőségű fordu­lat a hidegháborútól, s a különösen kiéle­zett politikai feszültségtől a békés egymás mellett élés felé, A kötet szerzőjének nevét és tevékenysé­gét jól ismeri minden politika iránt érdek­lődő ember. Közismert az a sokoldalú és céltudatos külpolitikai tevékenység, ame­lyet az SZKP Központi Bizottsága meg­bízásából folytat. A sajtó és a rádió napi híradásai azonban szükségképpen csak részben tudják érzékeltetni azt a feszített diplomáciai aktivitást, amely­nek csupán egy részét jelentik a csúcstalálkozók a tőkés világ vezető állam- férfiaival. A kötet érdeme, hogy folyama­tában mutatja meg, amit részleteiben is­mertünk és sommázva tárja elénk ezt a roppant lényeges és hallatlanul felelősség- teljes feladatot, amelyet a külpolitika for­málása és képviselete jelent. A beszédeket és cikkeket tartalmazó gyűjteményes kötet egyik alapgondolata, hogy napjaink diplomáciai eseményeiben növekvő, mindinkább meghatározó szerepet töltenek be a szocialista közösség országai, kétféle értelemben is: egyrészt összehangolt diplomáciai tevékenységükkel, másrészt pedig a szocialista építés sikereivel, ered­ményeikkel. Éppen ezért az SZKP a test­vérországokkal való barátság és együttmű­ködés fejlesztését a párt egész tevékenysé­ge szerves részének tekinti. Ehhez tartozik az a gondolat is, hogy — mint ezt 1973 no­vemberében hangsúlyozta — még igen ko­moly tartalékai vannak a szocialista orszá­gok közötti együttműködés fejlesztésének, politikailag, gazdasági és ideológiai téren is. hAz egyes szocialista országok védelmének érdekei, gazdaságuk, tudományuk és kul­túrájuk fejlesztésének érdekei megkövete­lik a legszélesebb körű együttműködést a testvérországok között, sokrétű kapcsolata­ik fejlesztését, az igazi internacionalizmust” — hangsúlyozza Brezsnyev. Az SZKP KB főtitkára elsősorban a Szov­jetunió, a szocialista testvérországok közös fellépése eredményének tartja azt, hogy a béke esélyei napjainkban jobbak, mint ko­rábban bármikor. Azok a változások, ame­lyek egyrészről a Szovjetunió, másrészről az Egyesült Államok, az NSZK, Franciaor­szág viszonyában végbementek, igen nagy mértékben erősítették a békés egymás mel­lett élés pozícióit, elszigetelték a hideghá­ború szélsőséges híveit. Ezek a pozitív vál­tozások olyan céltudatos szocialista diplo­mácia eredményeként jelennek meg a kö­tet lapjain, amely tudományos alapokon nyugszik, s a legmesszebbmenőkig figye­lembe veszi a nemzetközi helyzet bonyo­lultságát és számol az objektív folyama­tokkal. Többször is hangoztatja: valóban olyan folyamatokról van szó, amelyek alapjául a társadalmi fejlődés egész mene­te szolgál. A burzsoá államférfiak tehát nem csupán személyes adottságaiknál fog­va válnak partnerekké az enyhülés, s a békés egymás mellett élés előmozdításában, — noha a személyes adottságokat, s az egyé­ni meggyőződést nem lehet lebecsülni — ha­nem azért, mert a történelem valós törvény- szerűségei mintegy megszabják pályájukat, behatárolják lehetőségeiket. Amiből termé­szetesen következik, hogy a személyi vál­tozások a vezető tőkés országokban nem járnak szükségszerűen a politikai vonal „váltásával” is. Leonyid Brezsnyev hangoztatja, hogy a közös fellépés egy másik nagy eredménye: meggyorsul az imperializmus gyarmati rendszerének felbomlása, s a felszabaduló népek, a „harmadik világ” országai segítő kézre találnak. Meggyőző erővel bizonyítja, hogy azoknak a népeknek vannak különö­sen' kedvező esélyeik a szabadságharc si­kerére, a politikai, gazdasági függetlenség elérésére, amelyek a Szovjetunióval, a szo­cialista közösség országaival együtt halad­nak. Olyan alapigazság ez, amely minden földrajzi térségre érvényes és újra beigazo­lódott, már a legutóbbi, a kötet lezárása utáni időszakban is. Jóleső érzéssel olvashatjuk e könyvben az SZKP KB főtitkárának magyar földön elhangzott meleg szavait a két nép barát­ságának történelmi gyökereiről, s mai ere­jéről. Valóban a barát, a másik népet értő internacionalista politikus szavai ezek. Iga­zak voltak és mélységesen igazak marad­nak azok a mondatok, amelyeket a csepeli munkások előtt mondott: „Ha összehason­lítjuk a tegnapot a mával, jobban fel tud­juk mérni, milyen nagy történelmi utat tett meg az önök országa, hogyan mélyült a szovjet—magyar barátság. Mind, szorosab­bá válik a szocialista , országok politikai együttműködése. Minden fenntartás nélkül állíthatjuk, hogy a nemzetközi küzdőtéren gyakorlatilag nincs egyetlen olyan nagyobb horderejű esemény sem, amellyel kapcso­latban nem volna egységes a fellépésünk”. Az SZKP KB főtitkárának könyve gon­dolatokban gazdag, gondolatokat és ref­lexiókat ébresztő, előremutató, s épp ezért optimista olvasmány korunk fordulatairól és sorskérfléseiről. Vajda Péter Szavaink hitele Interjú Illyés Gyulával PALICZ JÓZSEF RAJZA A fahajók szerelmese Ha élne, az idén ünnepel­nék 86. születésnapját. Bereg­szászon született 1888. július 25-én, ahonnan a Tisza és a nép iránti szerétét Szolnokra is magával hozta. Városunk­ba 1920-ban került, és hosz- szú évtizedekig tanítványok ezreit nevelte az irodalom szeretetére a francia és latin nyelv ismeretére. Tanári munkája mellett, amelyet a Verseghy Ferenc Gimnázi­umban végzett — minden szabad idejét a tiszai fahajó- építés és a fahajózás néprajzi gyűjtésének szentelte. A ma­gyar néprajz egyik legmosto­hábban kezelt és legelhanya­goltabb területén kezdett gyűjtőmunkához 1920-ban Szolnokon. ö maga írja: 11.amikor elő­ször találkoztam itt Szolno­kon a tiszai fahajóval, a hajós néppel, nem a téma tetszett meg, hanem maga a hajós­élet, minden tudományos hátsó gondolat nélkül. Csak idők múltán gondol­tam rá, hogy össze kellene gyűjteni a népi hajósélet'em- lékeit írásban és képekben. A gondolatot az adta, hogy láttam a népi hajósvilág erejének rohamos hanyatlását... Ser­kentett a tudat, hogy ennek a nagymultú népi foglalko­zásnak nem lehet nyom nél­kül elmúlnia. Csak azt írtam meg, amit részben magam is átéltem, láttam, olykor csi­náltam”. .. Mivel Szolnoknak nincsen a felszabadulás után írt — tudományos igényű, korszerű várostörténeti monográfiája. kiadott forrásanyaga, így a nép életéből is csak hiányos adatok, halvány részletek vannak. A szolnoki Művésztelep számos kiváló művésze meg­örökítette ugyan Szolnok népéletét, főképpen a tájjel­legét, a tiszai halászok életét, de Betkowski Jenőig nem akadt senki, aki egész eletét a „vízenjárók” életének, küz­delmeinek, minden napjainak megörökítésére szentelte vol­na. Tömörkény István, a nagy elbeszélő szól ugyan a „vi- zenjárókról”, de nem azzal a rendszerességgel, mint Bet­kowski Jenő. A fahajók sze­relmese a tanár, a tudós, a mesterség beavatottjaként ki­váló rendszerező készséggel, a szolnoki hajósok iránti mélységes emberi érzéssel kí­séri el őket vízi útjaikon. Munkáiban így ír róluk: A hajósok... „Nehéz, szívet és tüdőt megerőltető mestersé­güket úgyszólván gyermekko­rukban kezdték, 10—12 éves korukban mint a csikók. Ap­juknak vagy egy pár fillérért idegennek is segítettek a ki­pakolásnál a meredek parton feltolni a taligát... Nem hi­szem, hogy sok megerőltetőbb testi munka volna, mint a ku­bikosé, illetve a hajót be- s ki­pakoló hajósé volt... Ha még legalább rendesen táplálkoz­tak volna! De hónap — meg évszámra alig ettek más me­leg ételt, mint lebbencs — vagy tarhonyalevest, esetleg paprikáskrumplit. Még a leg­több erőt az a naponként el­fogyasztott darab szalonna adott, azokba a szikár tagok­ba. Húst legfeljebb csak va­sárnap, vagy valamilyen jeles ünnepen ha ettek, azt be mindig, s útközben olykor­olykor egy kis halat. De amit elmulasztottak megadni örök­ké dolgozó testüknek táplá­lékban, kárpótolták friss le­vegővel, s kora tavasztól ké­ső őszig rájuk zuhogó nap­fénnyel. 'Igénytelenek voltaic, de olyan szívósak, mint az útszéli kóró, melyről azt sem tudja az ember, honnan veszi a táplálékát azon a szikes ta- iajon, kiaszott acélkemény rögön. Ha akad is köztük egy-kettő, akit elvitt a sze­gények betegsége, a tüdővész vagy a nehéz testi munka kö­vetkezménye, a szívbetegség, többi olyan elnyűhetetlen- nek látszott, mint a tölgyfa­gúzs. Ötöt-hatot ismertem a számban thár akkor nagyon megfogyatkozott szolnoki ha­jósok között, akik a kilencve­nedik évük felé járva szállot­tak az örök vizekre induló hajóra.” Mély emberszeretetéről ta­núskodnak Betkowski Jenő szavai. Nagy értéke művé­nek, hogy a tiszai fahajózás ősi mesterségének, a hajóépí­tés apró mozzanatairól kezd­ve a vízre bocsátásig irodal­mi igényű, hangulatos meg­formálását adja. Nemcsak az emberről ír nagy szeretettel, hanem a fahajóról is: ame­lyet a rohanó idő kiszorított a vizi közlekedésből: .mentemben', menjek füvei, fával, vízzel be­szélgetve, s együgyű né­pekkel, kiknek fia va­gyok. Kiknek uruk előtt nézésük is dadog. oly gyámoltalanok. Szavaik elbújnak. Tanuljam el, amit mondani sem tud­nak.” (Illyés Gyula: A ház végén ülök...) Illyés Gyulához egyetlen kérdéssel zarándokoltam. Nap-nap után küszködve meg­fakult, noha szép és igaz tar­talmú szavak erdeiével, ki­től is kérhetnék sokunk ne­vében tanácsot a „szívbéli hangok” újbóli felfedezésé­hez, ha nem tőle, aki prog­ramjának választotta a fel­adatot, hogy megtanuljon azok helyett beszélni, akik­nek „szavai elbújnak”. Aki egyik legtisztább művelője a magyar nyelvnek. Otthonában fogad. Néhány nappal azelőtt vette át a francia kormány kitünteté­sét. a művészeti és irodalmi rend parancsnoki fokozatát. Elnézést kérek, hogy mégsem a megtisztelő kitüntetés al­kalmából szeretnék interjút készíteni, „csak” szavaink vé­delméről. — A nyelv változik. ez természetes folyamat — kez­di a beszélgetést Illyés Gyu­la. — A magyar asszony szó. hajdanán csak a feie- delemasszonvokat illette, pon­tosabban. fejedelemasszonyt jelentett. A ma használatos asszonv fogalmát a ..né” vég­ződés jelölte. Előkelő szavak idők- folyamán demokratizá­lódtak. durva szavak létjo­gosultságot nyertek, legszebb szavaink közül jónéhány kompromittálódott. Kérdése tehát nagyon fontos, de ne­héz rá egyértelmű választ adni. Magam is sokat kín­lódom szavakkal. Például: nincs megfelelő kifejezés a határon túl élő magyarok nyelvére. Még mindig a di­aszpóra. az egyetlen szó, ame­lyet használunk, elég helyte­lenül. Ügy vélem, a szavak hitelét végső soron az hatá­rozza meg, hogy ki írja alá. Petőfit olvasva, a szabadság szó jelentése egyértelmű. Ma jelentheti akár a Szabadság­aidat is. Hogyan védhetjük meg tehát egy-egy kifejezés tisztaságát? — Talán, ha a szóval együtt, megőrizzük a tartalom tisztaságát is. — Hogyan vélekedik azok­ról az új szavakról, melyek a mai korban születtek? — Szellemesnek tartók igen sok kifejezést, melyet a fiatalok használnak. Például: elhúzza a csíkot. Benne van a kor. A repülőgép sebessé­ge. a légben fodrozódó fe­hér csík. mely nyomában hú­zódik: szemléletes a kiborul­tam szó is. nem érzem szleng­nek. nagyon is hűen kife­jezi a telítettség állapotát. Amit hiányolok: nagyon sok használható, régi szavunk fe­ledésbe merül. — Miben látja a legna­gyobb veszélyét a nyelv el- szürkülésének? — Régebben, amíg írással folyt a gondolatközlés. az írók ügveltek arra. hogy pon­tosan, szabatosan fejezzék ki magukat. Ma a televízióban, rádióban bárki megszólalhat. E~ rendjén is lenne, ha azok,- akik nyilvánosság előtt be­szélnek. nem követnének el naponta merényletet a ma­gyar nyelv ellen. Jobban kellene ügyelni a riportala­nyok kiválasztásánál. De, ami ennél is fontosabb, nagyobb jelentőséget kellene tulajdo­nítani a nyelv, a stílus ok­tatásának. Mert ma is, és mindenkor hátrányban lesz­nek azok az emberek, akik nem tudnak beszélni. — ön jól ismeri a francia irodalmi életet, oktatási rendszert, nyelvészeti problé­mákat. Milyen követendő példát tudna említeni tapasz­talataiból? — A nyelv tisztaságának megőrzése Franciaországban éppúgy gond, mint hazánk­ban. A francia napilapokban önálló rovatok foglalkoznak rendszeresen nyelvészeti kér­désekkel. Az iskolákban he­tente hat órát fordítanak stí­lusgyakorlatokra. Nálunk, úgy tudom, mindössze kettőt. Nagyon kevés! Kevésnek tar­tom oktatásunkban a régi magyar nyelv ismertetését is. Mert ahogyan irodalmunk­nak alapja, mai beszédünk­nek is alaoia lenne. Hogyan? — Iámét francia példát mon­danék. Ha egy szenátor, be­szédében mondjuk Villont idéz. és elvét csak egyetlen szót. szenátortársai kórusban javítják ki. Villon előbb élt. mint Balassi Bálint! Balassi nyelvezete a köznapi beszéd­ben ma már természetesen elavult. De gazdag szókincse, érzékletes, gvönvörű írott­beszéde a ma élő ember szá­mára kincsek tárháza lehet a szép beszéd elsajátításához. Köszönöm az interjút. László Ilona Weöres Sándor Gázlámpa Már néptelen az utca, csak egy gázlámpa áll hallgatag. Fénye az ablakon remeg. Nézünk, nézünk... farkasszemet. Jajgat a fa, a téli fa. Ö áll, miként egy katona, feszesen strázsál. ácsorog. nem is topog, nem is dobog, bár hó esik. vacog a tél s a járda is fehér, fehér... Tán fáradt már. De fényfeje nem nyeklik bóbiskolva le. Kiklopsz-szeme — mostl — rám ragyog, néz, és nem kérdi: ki vagyok? Kötelesség szimbóluma, elfásult, feszes katona.' Csak áll a város unt haván és vagy húsz éve tudja tán: mikor az ingyen-fényű ég üzeme akcióba lép. szeme a fénybe megtörik s jutalma: állhat esteiig. Amíg az autó zúg. révül, ő áll magában egyedül. körötte száll a tél hava. Hallgatag, vén. mord katona. \ V ) „A fahajó a vizek ökrösfo­gata volt. Lassú, camogó, rá­érős, mint a letűnt idők élet­üteme. Valóban nincsen ki­fejezőbb szimbóluma a roha­nó mának a rakétánál, a bak­tató múltnak pedig az ökrös­fogatnál meg a fahaiónál. Az első világháború után meg­induló közlekedési verseny azonban kemény és váratlan ökölcsapással riasztotta fel a fahajót évszázados andalgá- sából” A Damjanich Múzeum igen szép feladatot teljesített az­zal, hogy vállalta a monográ­fia egyes fejezeteinek kiadá­sát. Az életmű teljes kiadása még várat magára. Sürget­nünk kellene a kiadását. A tiszai vízi közlekedés emléké­nek megőrzését híven szol­gálja majd a hajósok emlék­művének felállítása, Bet­kowski Jenő tiszai fahalókról és népéről írt monográfiájá­nak megjelentetése városunk 900. évfordulóján méltó és megérdemelt emlékei állí­tana a fahajók szerelmesé­nek. A kiváló munka kiadásával népéletünk, művelődéstörté­netünk kutatóinak forrás ér­tékű, tudományos igényű ás egyedülálló könyvet adnánk a kezűkbe. Bállntné Hegyes! Júlia

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents