Szolnok Megyei Néplap, 1974. július (25. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-28 / 175. szám
ß SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1974. július 28. Sipkay Barna Az utolsó vágány TÍZ ÉVE már nős ember, de életmódján semmit sem változtatott. Sokáig ném láttam, amíg egyszer eszembe nem jutott, hogyha sehol, nála találok madáreleséget a kanárinak. A boltból ugyanis kifogyott. Tőle csakugyan tudtam szerezni. A város szélén lakik, ócska, tákolt házban, a szobák sehol ilyen változatosak. Az egyikben madarak minden mennyiségben, a másikban pléhdobo- zokban különféle magvak, dinnyétől kaktuszig, a polcokon és az asztal alatt könyvek, folyóiratok halmaza, a falon horgászfelszerelés, és üveg alatt érmék — valamikor nagy kerékpárversenyző volt. Megöregedett, de éppoly Szíves a mosolya, mint sok évvel ezelőtt. Kevés embert láttam, aki ilyen nyílt, derűs szemmel járna a világban. — Még mindig? — Intettem szét, a dobozokra, madarakra. — Még mindig — mondta egyszerűen. — Nem adom fel egyéniségemet. — Ezekből meg lehet élni? — Kevésből megél az ember. , — És az asszony? — Tudta, mire vállalkozik. Emlékeztettem,' hogy valamikor a lányok kegyeltje volt. Legyintett. — Minden elmúlik. De önmagát ne adja fel az ember. — Ezt mondják a mai tee- nagerek Is. Hallott róluk? — Hogyne. Teenagerek, Beat-fiúk, gammlerek... — És mit szól hozzájuk? — Mit? Semmit. Mit lehet ezekről szóink INTETT, hogy üljek le. Gyanúsan rozoga karosszékbe ereszkedtem, recsegett és ingott, de baj nem történt, ö egy múlt századbeli kanapé közepébe süppedt és cigarettával kínált. — Persze, maga azt hiszi, hogy nekem valami közöm volna ezekhez a társadalmon kívüli fiatalokhoz? Hogy én is amolyan társadalmon kívüli. .. — nyugodt mosollyal tartott elém egy ezüst hamutartót. — Ne mentegetőzzön, nem sértett meg. Igaz, vagány voltam, és az is vagyok. De vagány. Vagány és huligán, az nagy különbség. — Komolyan? — Mindjárt legelőször, hogy a vagány nem társadalmon kívüli lény. Igenis, tartozéka, ha úgy tetszik árnyéka. Én, amint maga is tudja, sohasem loptam, sohasem verekedtem oktalanul, nőket nem inzultáltam, nem jártam piszkos szakállal, se pizsamában, se mezítláb. Ha más nem, egy tornacipő mindig volt. Nem ittam, s ha kártyáztam, nem csaltam. Most azt akarja kérdezni, tulajdonképpen hogyan is voltam vagány, ha külsőre úgy éltem, mint egy városi polgár? Gondoljon arra, hogy engem a múlt rezsimben nem tudtak kizsákmányolni a vállalkozók, de még a kereskedők sem, a magam emberségéből éltem. — Most dolgozhatna, megszűnt a kizsákmányolás. — Ez igaz. De látja, itt különbözők én másoktól. Nekem nem kellenek az ezresek, ha az évi szabadságom tizenkét nap. Én sohasem izgultam, ha az utolsó fillérem elfogyott, pedig előfordult, hogy négy napig csak vizet ittam. De én még kölcsönt se kértem senkitől, nemhogy egy szelet kenyeret — Szép ez a büszkeség, de nem túlzott? — kérdeztem óvatosan. — Ismeri Cervantes regényét? — Don Quijote — bólintott. ■— Százszor inkább, mint Sancho Panza. — De... — jeleztem tenyereimmel — , pocak... mintha itt is lenne... — Ez csak a kor — első ízben láttam arcán némi zavart. — Sokat dolgozom. , — Mit? — Mit? — csodálkozott. — Hát a kert. Belterjes gazdálkodás. Földieper, málna, paradicsom, paprika, délszaki virágok, melegágy, üvegház; aztán a madarak, galambok, tyúkok, a halászat. Saját halastavat is létesítettem kísérletképpen* de abban még van tennivaló. GŰNYOSKÁSAN ingattam a fejemet. — Egyéni gazdálkodó. — Azért van. Passzióból csinálom. Csak annyit árulok a piacon vagy ismerősöknek, amennyi nagyon kell. Különben kísérlet itt minden. Tanulmányoztam Micsurint is. Üj fajtákat akarok nevelni, akár málna, akár madár... ma úgy mondják, ez a hobbym. Az ember azt csinálja, amit szeret. Passzióból megtanultam az egész mezőgazdasági technikum tananyagát. Most készülök megvenni az egyetemi jegyzeteket. — MEGDÖBBENTETTEK szavai. Tűnődtem. — Nem lett volna jobb..: — mondtam bizonytalanul —, ha korábban... rendes iskolában. .. és most mint kutató valamilyen kísérleti intézetben. .. Nevetett. — Én mint tudós? El tudja képzelni? Ifjabb koromban csak a kerékpár érdekelt. Meg a lányok. Az volt mindenem, njemi valami versenyen, aztán a bankett... Ann^i baba, amennyi csak kellett. Játszani az életemmel, ami az enyém... — Ezt csinálják a gamm- • lerek is. — De micsoda különbség! — Kis híján felháborodott. — Én a sportpályán kockáztattam, s nem az országúton! És a magam életét, nem a másokét! Mondjak valamit? A- múltkoriban itt, a Hajdú soron, éjjel női sikoltozást hallok. Kevés a villany. Odarohanok, hát három huligán teperget egy lányt. Az anyátok mindenit, rohadt csibészek! Kést rántanak, és nekem! Hát én adtam nekik. Nem teszik zsebre. Hogy melyiknek tört csontja, melyiknek nem, azt én nem tudom. — Rendőrség? — Nem kell ehhez rendőrség. Minek meghurcolni azt a szerencsétlen lányt. Hát ez a különbség vagány meg huligán között. — No, azért nem minden vagány volt ilyen. Erre nem felelt. MAR A ZACSKÖ vegyes magot zörgettem, hajtogattam, a búcsúzáshoz készülődtem, amikor egy sovány, törékeny, szomorú asszony lépett be. — A feleségem — intett rá. Bemutatkoztam. — Régi ismerősöm — tett® hozzá a vagány. — Foglaljon csak helyet — mondta az asszony —, megkínálni nem tudom semmivel. Azzal kiment. Feszült csend lett. Kényelmetlen. — Hja — mondta álián ka- pargatva. — Tudta, hogy mit vállal. Most már késő. — Késő? — kérdeztem lassan. A körmét vizsgálta. — Tudja,.. ha most elmennék dolgozni valahová... Később nyugdíjat kaphatnék. .. elfelejtenének... De ha így meghalok, azt mondják majd, meghalt az utolsó vagány... Mégis csak voltam valaki... Ha már a sors úgy hozta, hogy csak a kerékpárral szerezhettem érdemeket. .. és attól uram, még egyetlen szem málna sem terem. Érti, ugye? CSAK OTTHON vettem észre, hogy elfelejtettem fizetni a magért. Most újra el kell mennem. Félek a találkozástól. Jevgenyij Jevtusenko Tündöklő, nyugodt üresség i 0, elveszített láthatár, és hűlt érzések üressége, mikor a bánat sem nehéz, de nem röpít az öröm se már! De vár üresség máshogy is: semmi sem fölségesebb nála. Sodor a hangja, villódzása s mélysége-magassága is. De jó, hogy most itt élhetek a Krímben ügyek-bajok nélkül: itt nem nyüzsög olyan tömeg, az ár-apály lát csak vendégük De jó itt szedni a szerény, kék füstszerü seprűvirágot, de jó: most messziről nem látod, hogy mennyire szeretlek én. Járom a messzi hegyeket, "magányosan szedem a körtét, de nem búsít az egyedüllét, s ha búsít is, csak keveset. Eszem a rózsaszín somot, és milyen gyerek-mohósággal! A számban síkosán forog hűvös és széttépett húsával. Sátorban fekszem valahol s olyan üres, üres a lelkem, Csak belül, észrevehetetlen, csak érverése zakatol. ö, minden kapkodás fölött e tündöklő, nyugodt üresség áldott-jó édessége tölt — mielőtt csordultig betellnék. SZENTI ERNŐ RAJZA Rákosy Gergely PORSZEMEK D élutános volt, de valahogy nem tudott aludni, ébren feküdni pedig semmi jót nem szül, felkelt, ténfer- gett, kibámult az ablakon. Igen, már vágják azt a kedves kis akácerdőt, minden felhajtás nélkül, gyorsan, céltudatosan, szenvtelenül pattogó motoros-fűrészekkel. A túlsó oldalon pedig — a konyhaablakból lehet odalátni — vasár- és ünnepnaponként társadalmi munkában folyik a fatelepítés, olykor-olykor rezesbanda harsog. Megvillant valami a kis akácerdő felett terjengő füstben. Vagy meglebbent, lebegett, úszott? Nem tudta tisztán kivenni. Mint ostromlott vár, állt a lakótelep a gyárak gyűrűjében. Sörgyár, konzervgyár, bőrgyár, csak egy bizonyos szélirányban lehetett nyitva tartani az ablakokat. Ha csak füst volt. mert a csirízszagot másfele kergette a szél, s az erjedő paradicsomhegyek feldolgozása is befejeződött, hát az szinte magaslati levegőnek számított. Füst persze mindig volt — éjjel a fekete égen fehér (néhány féldecit belekalkulálva: távoli, hófödte hegyek), nappal a szürke égen fekete. Nem látta tehát, tisztán, mi villant meg vagy lebegett. Talán egy varjú? Ilyen korán beköszöntene a tél? Vagy egy csészealj? Mért ne lehetne? Hetek óta ezzel van tele minden újság, a rádió csészealj előadásokat tart, a televízió csészealj-vitát rendez. És milyen jó is, ha az embert megcsalja á felesége, vagy az ember csalja meg a feleségét, vagy a gyerekről végérvényesen bebizonyul, hogy nem képes a továbbtanuláshoz szükséges legalacsonyabb szintet se elérni, esetleg csak az évek óta tervezett télika- bát-vásárlást kell egy újabb évvel elhalasztani, az ember csak előredől a székén, áthajlik a munkapadján, s odaszól a szomszédjának: „Igaz is. te hiszel ezekben a csészealjakban?” — s egyszeriben minden probléma olyan aprócska onnan a magasból. Előkapta gukkerját. apjától rámaradt egy szem örökség — a fekete számlapú órát az öccse kapta, a nagy dugóhúzős, sörnyitós bicskát a bátyja —, mostanában valahogy elfeledkezett róla. Még homályosabb volt minden, mint szabad szemmel. Persze, az a bizonyos — madár, csészealj? — már eltűnt, csak a füst kavargott a kis akácok, felett. B eporosodott nyilván, hónapokig hevert, tokja meg sohasem volt. Fehér zsebkendőt szedett elő, rálehelt a lencsékre — nem használt, a belső lencsék, prizmák, tükrök porosodtak be. Üjságpapirt teregetett ki az asztalra, szerszámokkal állt neki, de a kritikus ponton megakadt, egy hosszú, vékony, kicsike csőkulcsra lett volna szüksége, de ilyen nem volt a szerszámai között. Eszébe jutott a pillanat, amint apja, még életében, átadja neki a gukkert — kukkernek mondta: „Jó kis kukker, vigyázz rá!” —, a mozdulat, amint feltekeri a vékony, már kissé repedezett szíjat, a keze — fontos lett, hogy ne legyen poros, egyszeriben nagyon fontos lett — minden repülő ''csészealjtól függetlenül —, hogy a kukker rendben legyen. Mennyi ideig tarthat egy szakembernek a látcső kitisztítása? Tíz perc? Negyedóra? Még ma elintézi, van idő délutánig. A Látszerész Ktsz fiókjában, benn a városban, egy aggályos arckifejezésű, vörhenyes vattahajú nő tekintett fel rá a belégei közül. Elmondta, mit akar, a nő figyelve és — nincs rá más kifejezés — gyanakodva végighallgatta, és csak némi gondolkodás után szólalt meg. — Igen — mondta, és bekiáltott a szomszédos helyiségbe: — Prohászka kartárs, egy pillanatra, legyen szíves! Eddig semmi zaj, de mintha a nő kiáltása után apró kopácsolás hangzott volna ki a műhelyből. A nő ismét beszólt, s ekkor megjelent egy kék köpenyes férfi, kezében egy arany szemüvegkerettel, és valami biccentésfélével, de különben teljesen némán megállt az ajtónyílásban. — Most tessék elmondani, mit óhajt — mondta a nő. — Kérem, itt van ez a kukker... — elmondta újra az egészet. A végén, szinte akaratlanul hozzátette: — Az apómé volt. — Egy lépést tett a főnök felé. és gyöngéden nyújtotta a gukkert. Most elveszi, átnéz rajta — áhá, tényleg, na semmi ez! — belép a műhelybe, kihúz egy fiókot — apró csilingelések —, hófehér vattával (vagy szarvasbőrrel?) eltávolítja az alattomosan befurakodott porszemeket, aztán összeilleszti, meghúzza a néhány csavart. és: „Na. kérem, megvan ez a nagy munka, ha maszek lennék, nem is számítanák érte semmit.”. De mindjárt le is hanyatlott a keze. Prohászka megszólalt: — Margitka, maga nem tudja, hogy nem foglalkozunk látcsövekkel? — A nő valamit dadogott. — Hát nem látszerészek maguk? — Látszerészek vagyunk, de gukkerokkal- nem foglalkozunk — mondta a főnök. A gét jelentőségteljesen megnyomta, felért egy arculcsapással. És a nézése! Mintha üvegszeme lett volna. Ö meg ezzel a halszeművel közölte, hogy az apjáé volt a kukker. Meg tudta volna ölni magát. Dühtől elszoruló torokkal kérdezte: — A kukker nem lát- szer? L egyintett a szemüvegkerettel Prohászka: — Nincs időm vitatkozni, kérem, egy lezárt kérdésen — és befordult a műhelyajtón. Bolyongott a belvárosi dohszagú utcákban — itt sem szeretett volna lakni —, két másik kátéesz kurtán elutasította, a harmadikban vállalták volna a dolgot, „ha nem éppen egy nagy tervezőintézet rajzolóinak gyártunk zöld és sárga szemüvegeket, határidőre: Kijelentették.^ nem állhatnak át másra. — Ehhez „át kell állni”? — kérdezte. — Nem állhatunk át — felelték. Végül ráakadt egy maszekra, alacsony, svájcisapkás emberke egy harmonikás fényképezőgépen babrált csípőfogóval. Elmondta, mit akar, kurtán beszélt, már ideges is volt, és itt biztosra ment, ez egy lerobbant mókus, két kézzel vállalja. — Nem vállalom — mondta kereken a mester. — Én az Ipar Kiváló Mestere vagyok, nem foglalkozom ilyen piszlicsári munkával. — Tíz perc alatt elintézi, na tizenöt. Adok érte egy húszast. Nem éri meg magának? Én nyolc forintot keresek óránként —? Lehet, hogy megéri, lehet, hogy nem..' ~, nem vállalom. f iem? Nem! Kicsúszott valami durvaság a száján, | nem is nézte, merre, szinte futva. indult el a járdán. még hallotta, amint a boltaitóból utánakiabál a svájcisapkás: — Kikérem magamnak, én az Ipar Kiváló Mestere vagyok! Balra befordult egy mellékutcába, aztán az első sarkon ismét, átrohant egy átjáróházon, végül egy hosszú szűk utcába találta magát. Kínzó éhség fogta el. hosszú idegfeszültségek oldódásakor ez szinte természetes. Már lemondott arról, hogy kitisztítássá a látcsövet, 4 A Tornai József fordítása
