Szolnok Megyei Néplap, 1974. június (25. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-23 / 145. szám

6

SZOLNOK MEGTL!NÉPLAP

1974. június 23.

T

izennyolc éves koromban nősültem meg, és mindent inkább megsejthettem volna, mint azt, hogy Cateri- na természete évek múltán annyira megváltozik. Egyszerű kis teremtés volt, középen választott, sima haj, keveset mondó arca színtelen, sápadt és szabályos. Ami szép volt rajta, az a nagy, kissé tört fényű, de kedves szeme. Nem teremtette valami jóalakúnak a sors, de nekem éppen azért tetszett, mert olyan volt, amilyen: erős mellű, széles csípőjű, de különben karja, lába, válla hitványka, akár a serdülő lányé. Nem a, szépségével, hanem a kedvességével vonzotta az embert, és azt hiszem, hogy én éppen ebbe a kedvességbe szerettem bele. Aki nem ismerte őt akkoriban, meg se értheti, mit is jelentett ez az ő kedvessége. Szerény, figyelmes mozdulatai elbűvölték az embert; ki nem ejtett soha egyetlen hangos szót, rá nem nézett volna valakire mérgesen; mindig nekem adott igazat — de hogyan? istenem, hogyan? amit én akartam, azt ő készségesen elfogadta és mindig úgy nézett rám, mint aki kérdi, hogy szabad-e ezt vagy azt megtennem, úgyhogy a végén már gyakran zavarba ejtett. Néhanapján gondoltam is magamban: „Meg se érdemied, hogy ilyen asszonyt kapjál feleségül.” Türelmes, engedelmes, odaadó, jómodorú, bájos lény volt. Kedvességét az egész környék ismerte, mondták is a piacon anyámnak az asszonyok, hogy „a te fiad egy szent lányt vesz feleségül... boldog ember”. Képzeljétek el, szinte szerettem volna, ha nem olyan kedves; kérdeztem is gyakran tőle:

— Te, Caterina, te még soha életedben nem mondtál egy durva szót, vagy nem tettél egy nyers mozdulatot?

Tréfálóztam persze, de azért motoszkált bennem a vágy is, hogy láthassam, hogyan mondaná ki azt a szót, hogyan csinálná azt a mozdulatot.

összeházasodtunk és a Cinque közbe költöztünk anyám lakása fölé, ahol több padlásszoba üresen állt. Anyám közvetlenül alattunk lakott, a földszinten volt kenyér- és tésztaüzletünk, és így mindannyian ugyanabban a kis házban dolgoztunk és laktunk. Az első két évben Caterina továbbra is ugyanolyan kedves volt, mint mikor megismertem, sőt tán még kevesebb, hiszen szeretett, meg hálából is, hogy elvettem, hogy otthont nyújtottam neki, és hogy jobb körülmények közé jutott, mint azelőtt. Kedves volt hozzám és anyámhoz, de kedves volt akkor is, mikor senki se látta. Néhányszor, mikor délfelé hazamentem, lábbújjhegyen odasomfordáltam és bekukkantottam a konyhába, figyeltem, hogyan jár ide-oda a tűzhely s az asztal között. Elbűvölt a látvány, ahogy a szűk konyhában mozgott, apró léptekkel és bájos mozdulatokkal, ráérősen, figyelmesen» ügyesen, szorgosan, csendesen. Mintha nem is az ebédet főzné a konyhában, hanem a templomban állna az oltár előtt. Akkor hirtelen becsörtettem, átöleltem, s ő a csók után, így szólt mosolyogva azon a kedves, csaknem panaszos hangján: „ue rám ijesztettél”.

Két esztendei házasélet után kiderült, hogy Cateriná- nak nem lehet gyereke. Ezt ugyan elég kerekperec mondtam most ki, a valóságban csak fokonként bizonyosodtunk meg felőle. Mi akartuk a gyereket, s mikor nem jött, először a családban hánytuk- vetettük meg a dolgot, tudj’ isten hányszor, aztán összeszedtük a bátorságunkat és elmentünk az első doktorhoz, majd a másodikhoz, rá a harmadikhoz, ezután Caterina nekifogott valami igen költséges kúrának, és a végén rájöttünk, hogy ez se ér semmit.

— Türelem — mondtam — Ikerről senki sem tehet... így hozta a sors.

Eleinte, mintha Caterina is beletörődött volna. De hát az ember nem mindig csinálja azt, amit akar: ő talán bele is akart nyugodni, de nem tudott. Ez idő tájt kezdett voltaképpen megváltozni. Eleinte talán csak a külseje, s csak ezután a természete. Az egykor olyan kedves szemével most szigorúan nézett a világba, széja lefittyedt, szögletében két gonosz, vékony vonás, egykori dallamos hangja érdes lett; de talán így akart uralkodni magán, s ahogy észrevettem rajta, a természete azért változott meg, mert külseje árulkodott rá. Mintha sose ismerte volna, mi az a kedvesség; így kezdődött; aztán ellenségeskedett, kötekedett dühöskö- dött. Ügy kezdett felelgetni nekem, hogy elakadt a szavam : „ha tetszik, teszik, ha nem, nem”; „ne piszkálj folyton”; „eredj a pokolba”; „hagyj már békén”. Eleinte mintha maga is meglepődött volna a beszédmodorán; de aztán hozzászokott, és másra se állt a szája, csak ilyenekre.

ALBERTO MORAVIA:

akart öccsei fölött. Később pedig, ahogy már mondtam is, úgy alakult élete, mint az olyan asszonyé, akinek sok gyereke lesz; és ezt ő is tudta és számított is rá. De a gyerekek elmaradtak, s ő,1 akarata ellenére, belerokkant ebbe.

öt évig tengődtünk így. A dolgaink rendben folytak, az üzlet virágzott, de én boldogtalan voltam s úgy éreztem, hogy az életem már egy fabatkát se ér. Caterina meg egyre romlott s már úgyszólván nem is beszélt velem, csak morgóit rám dühösen vagy sértegetett. Már nem mondták a szomszédaink, hogy szent asszonyt vettem feleségül; tudták mind, hogy ázent asszony helyett magát az ördögöt vettem a házamba. Szegény anyám meg csak nyugtatgatott, hogy meglásd,

CATER!Ni

Minden semmiségért bevágta az ajtót: más se hallatszott a házamban, csak ajtócsapkodás, s úgy éreztem, ahány ajtódörrenés, annyi pofont kapok. Egy időben olyan szavakkal szólított, amilyenekkel a szerető asszonyok szó- longatják a párjukat: kedveséin, szerelmem, kincsem; most azonban a legkedvesebb az volt, hogy marha, piszok, tökfejű, ostoba. Nem tűrte az ellentmondást, és mielőtt még meghallgatta volna az ellenvetésemet, le- hülyézett: „fogd már be a szádat, hülye vagy, nem értesz semmihez.” Amikor meg nem akadt min veszekedni, akkor kierőszakolta a szóváltást. Olyan ■ kifinomult gonoszkodással csinálta, hogy ha nem sértett volna, még csodáltam volna is választékos agyafúrtságát. Mindig megtalálta a gyönge pontomat, ahogy mondják; ilyenkor már az se használt, ha azt mondtam magamnak; „szorítsd össze a fogadat, ne beszélj, ne törődj vele, akármi is jön”: valamivel aáéft mindig a bőröm alá tudott szúrni, és akkor plafonig ugrottam. Egyszer- a családommal hozakodott elő, ami szerinte, közönséges szemétdomb az ő tisztviselő családjához képest; az igazság az, hogy egy éhenhalt városi fir- kász volt az apja: másszor meg a külsőmet pocskondiázta le, és mivel az egyik szememen nem látok, mert a pupillám helyén vérömleny van, félrehúzva a száját, így szólt:

— Nehogy a közelembe gyere... felfordul a gyomrom, ha a szemedre nézek... akár a záptojás.

Tudott dolog, hogy semmivel nem sérthetik meg jobban az embert, mint azzal, ha a családját vagy a külsejét szidják. Én is elvesztettem hát a türelmemet és ordítani kezdtem. Mire ő halvány, epés mosollyal az arcán, ezt mondta:

— Látod, hogyan üvöltözöl... veled nem lehet beszélni... mindjárt üvöltesz... szép kis nevelést kaptál.

Nem maradt más hátra, csak hogy fogjam magam s menjek; ezt is tettem. Elmentem hazuról és sétálgattam a Tiberis partján, forrt bennem a düh, és fojtogatott a szomorúság.

Mégse gyűlöltem őt, sőt fájt érte a szívem, mert tudtam, hogy nem bír magával és ő szenved leginkább. Á természet kínozta így el, és forgatta ki így saját magából, ami kiváltképpen a járásán meg a nézésén látszott: sóvár, nyughatatlan, vágyakozó, mohó, ingerlékeny volt, akár a vad, amelyik szimatol valami után, szimatol, de hiába. Hangján, mikor gonoszul oda-odavágott felém, nemcsak haragos ellenszenv, hanem annak az állatnak vicsorgása is érzett, amelyik gyötrődik és nem - tudja, miért, és ezért beleköt a másikba, pedig az ártatlan az ő bajában. A gyanúmat, hogy természetének megváltozását meddősége okozta, az anyja is megerősítette, aki az egyik napon, mikor panaszkodtam neki, elmesélte, hogy Caterina kislány korában is mór szüntelenül csak babákat ringatott, és mindig anyáskodni

egy szép napon mégiscsak lesz gyereke a Caterinának, s akkor megint olyan kedves lesz, mint rég; nemigen bíztam azonban a szavában, s ahogy elnéztem, mint jár ide-oda a házban a feleségem, előremeresztett arccal, sóvá- ran és gonoszul, megijedtem tőle s magamban arra gondoltam, hogy előbb-utóbb, mint a veszett kutya a gazdáját, ő is megöl engem. Közben a történetem végét sem láttam, s ahogy többször el- eljárogattam sétálni a Tiberis- partra, és néztem a hömpölygő folyót, ezt gondoltam: „huszonöt éves vagyok... szinte még kölyök... mégis vége az életemnek, nincs mit remélnem... arra ítélt a sors, hogy egy megszállott mellett \ éljek halálomig.” Nem hagyhatom ott, ezt tudtam, mert szerettem, és mert rajtam kívül a világon senkije se volt, de tudtam azt is, hogy vele maradni az annyi, ínint lemondani az életről. Az effajta gondolatokra olyan búskomorság fogott el, hogy a legszívesebben belevetettem volna magamat a folyóba.

Az egyik éjjel magamban bandukoltam hazafelé, és rátértem az egyik kis bűzös lépcsőre, amelyik a Tiberis árterületére visz, és a híd árkádjai alatt kiválasztottam egy sötét zugot, ahol levettem a kabátomat, összehajtogattam, leterítettem a földre, s aztán megírtam egy cédulát a sötétben és rátettem a kabátomra. így szólt: „Feleségem miatt végzek magammal” — s utána az aláírásom. Ilyenkor, tél kezdetén, félelmetesen duzzadt a Tiberis, sötét a vize, tele ágakkal és hordalékkal és leheli a hideget, mint a barlang szája; már csaknem beleugrottam, mikor félelem szállt meg, és sírni kezdtem. Egész úton visszafelé sírtam, sírtam az árterületen, a lépcsőkön, egészen hazáig. Egyenesen a hálószobába mentém, karon ragadtam az alvó Caterinát és felráztam „Gyere” — szóltam rá. Ezúttal megijedt, és egyetlen hang nélkül követett. Talán azt gondolta, hogy meg akarom ölni, mert a lépcsőn kicsit vonakodott. De sötét volt, és kihalt a part, és én erőszakkal vonszoltam magam után. Ott lépkedtünk az árterületen, ő elől, én utána, ingujjban és lélekmelegítő- ben; a híd alatt odamutattam neki a kabátra, felvettem a cédulát, a kezébe adtam, s így szóltam: „Erre vittél Caterina... Miért? Miért változtál így meg...? olyan kedves voltál... Most meg maga vagy az ördög... miért?” Erre kitörtek a könnyei, és sírva átölelt, és százszor is elmodta, hogy ezentúl vigyáz magára; aztán rám segítette a kabátot s hazamentünk. Mindezt csak azért mondtam el, hogy lássák, mennyire elfogott a kétségbeesés. Caterina azonban mit sem változott; sőt attól fogva azért gúnyolt, mert nem volt bátorságom az öngyilkossághoz. *

1943-ban jártunk. Az első bombázások után anyám úgy határozott, hagy becsukjuk az üzletet, és leköltözünk szülőfalujába. a ciociaria-i Vallec- orsába. Caterina, szokása szerint, jött volna is, meg nem is, s ezekben a napokban végképp elkeserített. Végül neki\

indultunk egy teherautón, amelyik fekete-lisztért, meg egyéb feketeáruért ment vidékre. Kis ülőkéken rázkódtunk, tűzött ránk a nap, csomagjaink a lábunknál hevertek. Mentük egy darabot, majd Frosinone után kiértünk . a hegyektől távol eső, kopaszra aratott széles mezők közé. Köröskörül tartól, semmi más. Bóbiskoltam a nagy melegben, mikor hirtelen megáll a kocsi, és ordít a sofőr:

— Repülő!... Mindenld az

árokba! *

— Gyorsan... le innen — szóltam Caterinára. De csak rántott egyet a vállán:

— Én maradok — gonoszkodott vissza.

— Ugyan gyere — sürgettem — meg akarsz halni?

— Nem mindegy?

Ezek a szavai már a földön érj:ek; aztán odarohantam az árokhoz, és rögtön rá a repülőgép már el is feketítette felettünk az eget, úgy zúdult ránk a dübörgése, mint valami vihar, de dübörgése se nyomta el gépfegyverének ugatását, tüzelt: a teherautó csak állt az országút közepén, s rajta ott ült Caterina, a gépfegyver-lövedékek egyre távolabb verték számtalan fel- hőcskéjüket az út porában. Elhúzott a gép, eltűnt a fák mögött, magasabbra szállt és távozott, mint valami fehér szitakötő az izzó égen; és a teherautó még mindig mozdulatlan, s rajta egymagában Caterina. Ekkor odaszaladtam a kocsihoz, közben szó- longattam az asszonyt; de nem válaszolt, felugrottam hozzá és láttam, hogy halott.

így lettem huszonöt éves fejjel özvegy, nyitva előttem az egész, hosszú élet, ahogy azt sétáim közben a Tiberis partján megálmodtam. Csakhogy én szívből szerettem Ca- terinót és hosszú évekig nem vigasztalódtam meg. Gyötörte őt a természet — gondoltam — és hajtotta, hogy kívánkozzék valamire, hogy kutasson valami után, amit maga se ismert; és mivel ezt a valamit nem találta meg, gonosz asszony lett, de nem szándékosan, ártatlanul; a végén pedig, ahelyett, amit keresett, a halált találta meg. És mindezt nekünk ölbe tett kézzel kellett végignéznünk: olyan okok miatt változott és halt meg, amikről nem tehetett; engem ugyanilyenek gyötörtek, de ilyenek is szabadítottak meg a gvöfrel®r"- től, és a kedvességét is amit olyan nagyon szerettem nenne, éppen úgy ajándékba kapta, mint a rosszaságát és a halálát.

Alberto Moravia (1907-) olasz író. Nagyon fiatalon kezdi irodalmi tevékenységét, de művészete a fasiszta kritika támadása miatt csak a háború után teljesedik ki. Egy ideig a Pen Club elnöke, jelenleg a Nuovi Argomenti című folyóirat társszerkesztője. Regények és elbeszélések mellett színműveket is ír, több művéből filmforgatókönyv készült.

r.

ELMA HERALD: HAZÁM

Irau Pejcser:

UTRAVALO

Amikor úgy döntesz, hogy mégis elmégy, búcsút ne végy se tőlem, se a tergertől.

Indulj csak búcsúszó nélkül.

Hajózz el a szomszédos kikötőbe, egy másik kikötőbe hajózz el nyomban.

Ott újra megtalálod a sirályokat s a szeleket is, szelíden pihennek majd a homokban.

S minden utca a tenger felé vezet.

Indulj csak búcsúszó nélkül.

Az egyszeriben-kietlen rakpartról, az öböl felett kihűlt felhőről, a hirtelen elnémult homokbuckákról én majd leolvasom hiányodat.

Eljönnek |z oly ezüst kishalak, s a partot se érintve igyekeznek majd ismét befelé nyílegyenesen.

Hosszan kopogtatom pipámmal a napfénytől forró követ

s útnak eredek majd anélkül, hogy rágyújtanék a szellő-melengette kövön marad csak kihűlt hamukupac.

Zúgnak a fehéren föltarajló hullámok, s ez a tengermély, tenger-sötétkék zúgás melletted majd megáll, oly sötétkéken, mint a tenger abban a másik kikötőben.

De ha a szárazföld már nem kínál semmi újat, ha kényszerítő kiáltás üt szívedre, indulj azonnal.

! Kitárul majd lassan a látóhatár fsa part elveszíti körvonalait.

| A tengernek ezer kikötője van.

I Hajózz el anélkül, hogy közölük akár | egytől is elbúcsúznál.

t Buda Ferenc fordítása

I Ivan Pejcsev (1917—) bolgár költő. A második ♦ világháború idején indult nemzedék eredeti hangú Jképviselője. Nagy kompozíciói, éppúgy mint finom Sművű kis dalai rendkívüli érzékenységről és tökéle- ttes formaművészetről tanúskodnak. Költészete egy- fszerre fejezi ki nemzedéke teljes felelősségérzetét és I érzelmeinek bonyolultságát.

MARTTI LARM:

A gyerekek mindenütt egyformák

Változik a divat. A szőrmekucsmákat naftalinba

rakták és előkerültek a köny- nyű nyári ruhák. Már a gyerekek is hasznosítják a napenergiát — nagyítóval ösz- szegyűjtött napsugarakkal égetik bele nevüket a parkok padjaiba. A legyek élvezettel járják a francia négyest, a srácok pedig nagy buzgalommal gyakorolják a csúzli-mesterlövészetet.

A családjuknak élő dolgos apák az utóbbi időben meglepetéssel tapasztalták, hogy kerékpárjuk tartalékgumija eltűnt. Nem kellett azonban messzire menni — a gyerek kacatjai között gyorsan megtalálták. Igaz ugyan, hogy darabokra szabdalva, dehát, kellett a csúzlihoz . ..

Egy szőke, szeplős fiúcska mindkét zsebét teleszedte kaviccsal, majd az egyik ház udvarán gyakorolni kezdte a csúzlizást. Kiváló célpontul szolgáltak a falon cikázó legyek, amelyeket féktelen táncra lelkesített a vidám tavaszi nap. A falról V’ssza- pattant kavicslövedékek

időnként célba találtak. De most hirtelen hiba csúszott a számításba: a srác megcélozta a földszinti ablak mellett lustálkodó két legyet, de a „lövedék” az ablaküvegre pattant, ami természetesen ripityára tört. Valaki viharos gyorsasággal kinyitotta az ablakot. Előbb egy könyök, majd a hozzá tartozó női fej is megjelent.

— Te törted be az üveget? — rikácsolta az asz- szony.

— Én — mondta a srác.

— Én törtem be. Ne tessek haragudni, nem akartam.

— Egy jó rragv pofon kell neked —r harsogta. hogy zengett belé az egész udvar.

— Azonnal gyere ide!

A fiúcska gondosan zsebébe tette csúzliját, és lassan elindult a bejárat felé. Félúton megállt — valamiben törte a fejét — aztán eltűnt az ajtó mögött. Nem telt bele öt perc, ismét megjelent. Mintha kicserélték volna. Vidáman fütvörészve átszaladt az utca túlsó oldalára. Megbocsátottak volna neki ?

Az előbb még rikácsoló

hölgy meglepő nyugalommal szedte össze az üvegdarabokat. Egvszercsak megszólalt a csengő. Egy férfi állt az ajtóban — hóna alatt ab-