Szolnok Megyei Néplap, 1974. június (25. évfolyam, 126-151. szám)
1974-06-16 / 139. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1974. június !(f. SZÍVTROMBÓZIS CSAPLÁR VILMOS: Történet a kaviccsá vált fiúról Rázós témák ezek — mondhatná valaki, vagy éppen kényes kérdéseknek is lehetne nevezni. De ez csak felszínes értékelés lenne. Az élet van teli buktatókkal, s akik teljes életet élnek, nincsenek biztosítva e buktatók ellen. Gerencsért Jenő könyve azokról szól, akik a nap minden órájában, minden percében, minden cselekedetükkel és szavukkal megméretnek. Azokról, akik szüntelenül reflektorfényben állnak, legkisebb megnyilvánulásukat is a közvélemény ezerszeres nagyítója erősíti fel, s vetíti szerteszét. Azokról ír, akik a munkáshatalom megbízot- taiként vezető beosztást kaptak valamely területen és környezetükben kiemelkedő szerepet töltenek be. „Tudom, hogy a szocializmus sikere mindannyiunk lelkesedésétől függ — vallja szándékáról az író —, mégis úgy érzem, hogy a főszereplők: a kormányosok és parancsnokok helytállása a legfontosabb. Ezért vált írói törekvéseim központi kérdésévé a hatalmat képviselő vezetők magatartásának, emberségének, belső világának ábrázolása.” Ha csak annyi volna Gerencsért Jenő könyvének az eredménye, hogy ráirányítja a közvélemény figyelmét társadalmunk e fontos rétegére, már azzal is igen hasznos szolgálatot tesz. De a Szívtrombózis című elbeszélés kötet ennél több. Nemcsak figyelemfelkeltésre vállalkozik, nem is csak a kérdést teszi fel: milyenek is valójában ezek az emberek? — hanem a választ is keresi rá. Válasza sokoldalú és gondosan árnyalt. S ami a tárgyául választott szereplők életét, magatartásának megítélését illetően különösen nehéz feladat, mentes minden túlzástól. A kommunisták különös emberek, különös anyagból vannak gyúrva — hittük, hirdettük valaha. E nagyon félreérthető és éppen ezért oly keserves következményekkel járt tézis nem igaz. A kommunisták, s köztük természetesen a kommunista vezetők is, ugyanolyan emberek, ugyanabból az anyagból gyúrva, mint mások. A „különös” csupán annyi bennük, hogy az átlagosnál többet vállalnak a közösségi munkából, harcból. És sokszor nagyon különösek azok a helyzetek, amelyben tiszta szívvel helytállva kell bizonyítaniuk, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mások. Éppen ezért nem köny- nyű, de mégis szép és hálás dolog kommunista vezetőnek lenni. Erről szólnak Gerencsért Jenő kötetbe foglalt elbeszélései. A gondos vizsgálódás és a helyes válasz megkeresése érdekében igen sok oldalról írja körül a kommunista vezetők típusát. „Szeretnék szerény, de igaz emléket állítani azoknak a becsületes, tiszta szívű pártmunkásoknak — mondja —, akik önzetlenül dolgoznak a közösségért. Szeretném meztelenre vetkőztet- ni azokat a konjunktúralovagokat, akik a párt mezébe öltözve, hamis prófétaként, hazug ember módjára cselekszenek.” Egyik elbeszélésének hőse egy pártfunkcionáriusnő. akinek az élete már fiatal korában zsákutcába jutott, mert nem tudott a köz áldozatkész szolgálata mellett saját magával, magánéletével is foglalkozni. Így vall a sorsáról: „Sajnos... Tudja, az én életem olyan, mint egy szomorú dráma, melyben a hős vakító reflektorfényben hal meg a közönség legnagyobb csodálkozására, és örök érthetetlenségére. Honnan is tudhatná azt a be nem avatott néző, hogy az érte küzdő, az érte harcoló ember éppen abban pusztul el, éppen azért semmisül meg, mert szénné ég, amíg lángra gyújt másokat?!” Ilyenek is vannak a „kormányosok és parancsnokok” között. És olyanok is, mint az a megyei titkár, aki így próbálja jobb belátásra bírni lemondani készülő funkcionáriustársát : „Sokszor volt nekem is nehéz. Dolgoztam a mainál százszor súlyosabb időkben is. Nem egyszer éreztem én is, hogy lehetetlen tovább csinálni. De az még sohasem jutott eszembe, hogy lemondjak. Pedig elhiheti, hogy nekem is hízelegnek, hogy körülöttem is vannak talpnyalók. Ennek ellenére sohasem hittem magamról, hogy csalhatatlan vagyok. Ha tévedtem, mindig volt erőm beismerni, kijavítani a tévedést és dolgozni tovább. Bárhogy elkeseredtem a hibák, a becstelenségek miatt, mindig tudtam, hogy ebben az országban sokkal több a becsületes, tisztaszívű, gerinces ember, mint a hazug képmutató. És ezeknek a becsületes embereknek az érdekében érdemes az egész közösségért dolgozni.” Az elbeszélésekben feltűnnek az utóbbi évek szinte krimibe illő eseteinek jól megformált negatív típusai is. A harácsoló, hazug kiskirályok, a mások véleményét kíméletlenül eltaposó, bírálatot nem tűrő karrieristák. Az irodalmi ábrázolás, a sűrítés kívánja, hogy az ilyenekből talán több is szerepeljen, mint amennyi a valóságban a sok derék, tisztességes emberrel szemben fellelhető. De hiszen az elbeszélésekben nem is ilyenfajta számtani arányokat kérünk számon, hanem a konfliktushelyzet és a kibontakozás hű ábrázolását, annak a küzdelemnek a hű tükrözését, amely a lenini típusú párt sajátja. A szüntelen harcot soraink tisztaságáért, intakt- ságáért. Ezt a folyamatot nagyon jól ábrázolja elbeszéléseiben, s ezért is igaz, a valósághoz hű a könyv. Történetei mai történetek. Hősei olyan ma élő emberek, akikkel hosszú újságírói pályafutása és pártmunkás hivatásának gyakorlása közben személyesen, szemtől- szembe találkozott. Ügy írja le, mutatja be őket, hogy a holnap kommunistáinak jellemvonásait keresi bennük. Megfosztja elbeszélésének főszereplőit a minden alaDot nélkülöző, de sok esetben pózként, tetszelgésként használt merev funkcionárius-tartástól. Feloldja merevségüket, s egyben azt is bizonyítja, hogy ezek nem is magatartásbeli torzulások. hanem helytelen szemléletmódban lelhető a gyökerük. Elénk állítja a természetesen gondolkodó, viselkedő pártmunkás típusát, aki mindenekelőtt ember. Olyan, mint mi. mint mások, legyen bármi is a hivatásuk, foglalkozásuk. Teszi ezt olyan természetes egyszerűséggel, elhihető erővel, hogy önkéntelenül is azt mondja az olvasó: bárcsak így lenne mindig, minden esetben az életben is. A Szívtrombözis íróiának vállalkozása igen tiszteletreméltó, hiszen majdnem teljesen kitaposatlan úton halad. Hogy milyen sikerrel? Az olvasó hivatott eldönteni. Egy máris bizonyos. Elbeszélései gondolkodásra, vitára késztetnek majd „érdekelteket” és „kívülállókat” egyaránt. Első könyve ez az írónak. Ez is magyarázza, nemcsak a választott nehéz téma, hogy túl sokat akar velünk közölni, szinte halmozottan mindent egy tapasztalatokban gazdag életpálya sok-sok ösz- szegyűjtött kincsét. Ezért olykor kissé érdes, elnagyolt, egyes helyeken meg túlságosan is cizellált, mesterkélten kicsiszolt az írás. Hősei azonban olyan gazdagon formáltak, s olyan kitűnően ábrázolt, eleven közegben élnek, hogy szinte folytatásért kiáltanak. Az elbeszéléskötet egyes darabjai saját gazdag értékükön túl, drámák, vagy regények körvonalait, lehetőségeit is sejtetik. Reméljük, találkozunk is velük. V. J. (Résziét.) Az országút egyik oldalán búzát lehetett látni és hegyeket, a másik oldalán meg pöttyös kutyát, ahogy sétál a háza előtt, és még az is hallatszott, hogy csörögve teke- redik utána a lánca. Dagadt ült a kilométerkő- vön, fütyülgetett egy kicsit, aztán lehajolt, és megvakarta a lábát. Egyszer csak feltűnt a kanyarban valaki. Ez a valaki lány volt, szőke, hosszú hajú és kicsi, habár Dagadtnál sokkal nagyobb, mert lehetett akár húszéves is. De aprókat lépett, mint az óvodások, és amikor közelebb ért, kiderült, hogy sír is, és a kezében virág van: pipacs. így már ez a valaki egészen olyan volt, mint a legkisebb királykisasszony, akit a gonosz mostaha kitiltott a meséből. Amikor észrevette Dagad- tot, megállt, és mintha már alig várta volna, hogy abbahagyhassa a sírást, mosolyogni kezdett. — Szervusz! — köszönt jó hangosan. — Te mit csinálsz itt? Dagadt nem válaszolt, hanem gyorsan elfordult. A lány újra elindult, és odajött hozzá. — Neked miért kell itt ülnöd? — kérdezte. Dagadt a lábát lóbálta. De olyan érdeklődéssel nézegette a saját lábát, mintha valaki más lóbálná. — Kell — mondta. Erre aztán a lány sértődötten átmászott az árkon, bement a búzába, simogatta a kalászokat, közben eldobta a virágját is, és dúdolt valami dalt. Hirtelen elhallgatott, széttárta a karját, nagyot sóhajtott, s elkezdett forogni. Dagadt egészen elcsodálkozott. Még a dudort se vakarta meg.1 Elindult felé a keze, de mielőtt odaérhetett volna, leszállít a kőről, átugrott az árkon, s lábujjaival a porhanyós földet túrva odacsoszogott a lányhoz. — Én ismerlek ám! Hiszed? Tegnap is láttalak. A táborban. És tegnapelőtt is. Hiszed ? — Ott laksz? — kérdezte a lány. — Ott laksz? — hallatszott. — Ott laksz? — közeledett újra a hang, és a lány csak pörgött, szőke haja szétterülve keringett a levegőben. — Nem. Csak az úgy van, hogy mi Mikával mindennap elmegyünk autókat nézni — magyarázta Dagadt kíváncsian hunyorogva. Mert kiderült, hogy ez a forgás tetszik neki. A lány hirtelen leállt. — Autókat nézni? Miért kell az autókat nézni? — Mert az autók a legjobbak. Utána meg a hajók... amik elsüllyednek... és lenn kell hagyni őket a tengerben. .. mert senki se találja meg.,. de aztán jönnek, és elviszik a pénzt. A lány most elkezdett a másik irányba forogni. És rögtön fölgyorsult, és a karját egészen széttárta, mintha propeller volna. — Milyen pénzt, milyen pénzt, milyen pénzt? — Ami a ládákban van. Meg a láncokat is, amik aranyból vannak. — És mit cs'rnlnái annyi pénzzel, és nt csinálnál annyi pénzzel, es mit csinálnál annyi pénzzel? Dagadt egyre jobban csodálkozott ezen a lányon. — Én? Gondolkodott, de végül úgy döntött, hogy nem válaszol. A lány most már elfáradt, abbahagyta a forgást, botln- dozva-dűlöngélve közelebb jött Dagadthoz, és szétterpesztett lábbal megállt — Adnál nekem? — kér- de. te. Dagadt megtart« » fejét. — Nem. — Senkinek se? — Senkinek se. — Anak se adnál, akivel az autókat szoktad nézni? A Mikának? — Nem. — Miért nem? Autó jött. Jött, és már száguldott is tovább, a pöty- työs kutya a túloldalon ugatni kezdett. Dagadt nyugtalanul pislogott, hol az útra, hol a lányra. — Nem is az enyém lenne a pénz, hanem a Sebessé — mondta. — Ki az a Sebes? Dagadt megvonta a vállát. — Ki. — összecsapta a tenyerét, és ő is megfordult egyszer maga körül. — Tudom már— mondta a lány. — A Sebes, az egy búvár, ugye? — Nem búvár. — Nem? És biztos, hogy nem adna senkinek? — Biztos. — De miért nem? — Mert mindig verekszik. — Verekszik? Kivel verekszik ? — Veled. A lány meglepetten magára mutatott: — Velem? Dagadt bólintott. — Igen. A táborban. És te sírtál. A lány hirtelen megfordult. és elindult befelé a búzába. — Nem szabad bemenni! — kiabálta Dagadt. — Letaposod. Erre a lány megállt, de háttal maradt. Dagadt utánalépkedett, lóbálta a karját, egy rántással leszakított egy kalászt, és hadarni kezdett: — Én is már abba akartam hagyni a barátságot Mikával, mert mindig csak egy detektoros rádió van a nyakában, ami egy fül védő, és nekem mindig azt mondja, hogy Dagadt, pedig már nem is vagyok az... Dagadt titokzatosan lehalkította a hangját. — Mika mindig autózni akar, de nem mer senkit megkérni, hogy vigyék, és ezért inkább kaviccsá változtatta magát, és azt mondta: „Tudod mit, Dagadt? Dobjál be egy autóba, mert én most egy kavics vagyok, egy kicsi kavics, akit senki nem vesz észre.” Hát tudod, úgy is lett. Be is dobtam egy Fiat nyolcötvenesbe, amikor kiszálltak belőle újságot venni... De most már meg kell keresni Mikát... Ügy volt, hogy májjá visszaváltozik, és azt mondja: „Bácsi, ki akarok szállni!” — Segítek megkeresni — mondta a lány. — Segíthetek? — Igen — bólintott Dagadt. — Akkor menjünk! — mondta a lány. Átmásztak az árkon, és elindultak a szomszéd falu felé. — Ne keressük meg inkább előbb a Sebest? — szólalt meg Dagadt egy idő múlva. — Ne — intett a lány. — És nem is Sebes, hanem Sebestyén. — De ezt már olyan halkan mondta, hogy Dagadt nem is hallotta meg. Aztán gyorsan megkérdezte: — Milyen az a Fiat nyolcötvenes, mert én nem ismerem az autókat. Dagadt nem felelt rögtön, előbb gondolkozott. — Piros — mondta végül. — Egy újság van az ülésen. — Újság? És messze ment? — Ne-em. Csak ide. í — Hová ide? Dagadt elszántan gyalogolt, sehova se nézett, csak maga elé. — Hát ide. — És mi lesz, ha közben besötétedik? — kérdezte a lány. — Hazavisznek a rendőrök. — Rendőrök? — csodálkozott a lány. — Téged még sose vittek haza rendőrök? — érdeklődött Dagadt. , — Nem. És téged? Dagadt kicsit behúzta a nyakát. — Engem se. Megvakarta a dudort a füle mögött, és gyorsan megpróbált fütyülni, de megint nem sikerült. Amikor elfoglalta új munkahelyét, egy hétig csak olvasott, vizsgálódott. Átnézte az ügyiratokat, a határozatokat, a leveleket. Megakarta ismerni — legalább papíron — azt a munkaterületet, amelyben dolgozni fog. A levelek között böngészve megakadt a szeme egy irkalapon. Gyermekes írás, ceruzával, szépen, gondosan formált betűk. Tisztelt Megyei Pártbizottság! Én még nem vagyok párttag, csak úttörő. — Tizenkét éves múltam. Az ágcseri iskolába járok. VII. osztályos vagyok. A bizonyítványom tavaly 4.7 volt. Azért írok az elvtársaknak, mert édesanyám azt mondta: a párt talán segíthet. A tanító néninkről van szó, akit a <alu vezetői üldöznek. Külöhösen a tanácstitkár üldözi, akit tavaly küldtek hozzánk a tárástól. A tanító néni nagyon aranyos asszony és igazságos. A tanácstitkár meg fossz ember. A tanító nénit kiköltöztette a lakásából, és az italboltost költöztette a helyére. Pedig neki nincs 's gyermeke. A tanító néninek meg van három. Csakhogy az italboltos a tanácstitkárnak a barátja, aki azzal büszkélkedik, hogy kommunista, de én tudom, hogy nem az, csak mondja. A tanító néni a kommunista, mert az segít mindenkinek. Mégis bántják, és én nagyon sajnálom. Meg a többi úttörő is nagyon sajnálja. Tessék megvizsgálni a dolgot, és ha lehet, segítsenek a tanító néninek. A tanácstitkárt, meg az italboltost pedig büntessék meg. Igazán megérdemlik. Előre! Varga Lajos VÍ7. oszt. tanuló A levélhez csatolt ügyiratokból kiderült. — hogy a másolatot, kivizsgálás céljából, megküldték a járási pártbizottságnak. A járás rövid válaszban értesítette a megyét, hogy a levél másolatát átadták az üstben illetékes tanácsi hivatalnak. Arról nem szólt a krónika, hogy azután mi történt. A megyei titkár zsebre vágta a levelet, és közölte a beosztottaival, hogy másnap Ágcseribe utazik. — Szívesen elkísérlek, titkár elvtárs — ajánlkozott szolgálatkészen az osztályvezető. — Én ismerős vagyok azon a vidéken. — Köszönöm, egyedül megyek. — Akkor talán kiszólok a járásnak, hogy várjanak. — Nem, nem!... — Isten mentsen! Nem akarok én semmi felhajtást, csak egy kicsit körülnézek. Az osztályvezető nem értette, mire való ez az „illegalitás”, dehát ő nem akadályozhatja meg a főnökét, ha ez a hobbyja. A fekete Volga gyorsan és könnyedén gurult — oda sem hederítve az úttesten tátongó gödröknek —, szinte átrepülte a kis dunántúli falvakat. N. István szótlanul ült a vezető mellett, és elgondolkozva nézte az új sátortetős házakat. Alig akadt köztük egy-egy régi, hosszúkás, udvarra nyíló, olyan, amilyenben gyermekkorában lakott. A tanítónő járt az eszében. Valamikor ő is tanító volt. Tudta, hogv nem könnyű a sorsa annak a nevelőnek, aki szembe kerül a falu vezetőivel. Különösen ott nem. ahol a vezetők önkénveskednek. No. riersze. a tanítók között is akadnak intrikusok, pökhendiek, akik lenézik a náluk képzetlenebb falusi funkcionáriusokat. — Ismerős errefelé? — kérdezte a kocsivezetőtől. — Itt születtem... — Megkérném: mielőtt beérnénk Ágcseribe, áll jon meg. Szeretnék a falu végén kiszállni. — Kérem — mondta a sofőr, bár kissé furcsálotta a dolgot. „Ügy látszik, megint kifogtam valami háklis pasast”, gondolta, de nem vitatkozott. A falu előtt megállt. — Valóban ki tetszik szállni? — Ki, ki!... — ocsúdott fel gondolataiból a titkár. — Majd estefelé jöjjön értem a tanácsházához. Addig meg .. Milyen messze van innen a szülőfaluja? — Nincs messze, 8—10 kilométer. — No, akkor látogassa meg a rokonokat és a régi ismerősöket. Viszontlátásra! E ’ső ember, akivel találkozott. az útőr volt; ahogy itt Dunántúlon moniák: az ..útkanaró”. Ült az árok szélén és cigarettázott. N. Tstván rá'^ös7önt, aztán mellételepedett. — Nem haragok. bátyám, ha elszívok magával egy cigarettát? — Ha jólesik Az útkapgró csak űsv oldalról pislogott az idegenre. A szemével próbálta felmérni kiféle. miféle lehet. — Ismerős itt Ágcseriben? — Már hogyne lennék ismerős, amikor magam is idevalósi vagyok. — Milyen ember a tanácselnök? — Az?... Rendes. De most kórházban van. — Szanatóriumban. Három hónapja. Azóta a titkár uralkodik. — Uralkodik? — Valahogy olyanformán. — És a párttitkár? — Nem szól az, ha a kerék kiesik, akkor sem. — Ő, milyen ember? s — Ilyen magamfajta, kubikos. Eljár a folyóra dolgozni. Őszintén szólva nem is akarta vállalni a titkársá- got, de rábeszélték. Nem nagyon ér rá a falu ügveivel foglalkozni. Amikor este hazajön. fáradt, és örül. ha lepihenhet. Meg aztán nem is állhatják egymást a tanács- titkárral. Fiatal menyecske közeledett feléjük. Keréknárt tolt. A falu felé tartott. N. István elbúcsúzott az útkanarőtól, ps az asszonyhoz csatlakozott. — Miért nem ijl fel? — kérdezte, a kerékpárra célozva. ^ — Elromlott, hogv a ménkű üsse meg! A gumi! Ki kellene cserélni, de ebben az áfkozoH bobban semmit sem lehet kanni. — Miért? — A jó nyavalya tudja. Azelőtt minden volt. Most meg, amióta ez az új nő a boltos, semmi sincs. Azt mondja: hiába rendel, nem kap. Én nem tudom, mi az igazság, — csak azt tudom, hogy a régi boltos mindig kapott mindent, ez meg... De hiába szól az ember. A férje meg az italboltban van. Ott sincs más, csak pálinka. Ki az istennyilának kell nyáron a pálinka? Sokszor venne az ember egy-két üveg sört. a férjem is nagyon szereti, de nincs. Ha van, akkor is csak a haveroknak van. A tanácstitkárnak, meg a többi irodásoknak... A menyecskéből úgy ömlött a szó, mint a cséplőgépből a pelyva. Mire elérték a falu közepét, a megyei titkár sok mindent -megtudott a helybéli hatalmasságokról: ki kinek a rokona, sógora, komája, ki kivel veszekszik, kivel szeretkezik, kivel haragoskodik. A templom mellett, egy ponvványi téren, gyerekek rúgták a labdát. N. István elbúcsúzott az asszonvtói. és közelebb ment a gyermekekhez. Eev darabig nézte őket. aztán amikor felé szállt a labda, belerúgott. Az egyik fiú megkördo?te: — A bácsi nem lenne bíró? — Naivon Ke7éhe üö" sfnot. Levetette a kabátját, és p»r t A megyétől jött*
