Szolnok Megyei Néplap, 1974. június (25. évfolyam, 126-151. szám)
1974-06-16 / 139. szám
1974, június 16. SZOLNOK MEGTE1 NÉPLAP 7 PALICZ JÓZSEF RAJZA Környezetünk kultúrája (14.) Vekkertől a városig Minden tárgy, minden csavar, minden villanykapcsoló és minden város, tehát mindaz, amit ember hozott létre, nem véletlenül nyert ilyen vagy olyan formát. Kideríthető történeti okai vannak a formák keletkezésének és átalakulásának. A formák alakulásában bizonyos szabály- szerűségek fedezhetők fel. A legfontosabb szabály, hogy a létrehozott tárgy célja és a felhasználható anyagok köre az a két meghatározó tényező, amely a formát alapvetően kialakítja. Mivel a felhasználható anyagok köre és az anyagok megmunkálására alkalmas eszközök függvényei egy adott korszak társadalmi-termelési viszonyainak, ezért őrizhetik a formát, a maguk korának lenyomatait. Persze azért is, mert a cél, amiért létrehozták őket, ugyancsak a társadalom termelési viszonyainak függvényeként jelent meg, vagy alakult át. Az egyiptomi fáraó már igényt tarthatott a díszes székre, de a kor technikai színvonalán nem juthatott eszébe a piramisokba villanykapcsolókat szereltetni, hogy egy nagyon durva példával érzékeltessem az előbbi, kissé talán elvont fejtegetés lényegét. A harmadik fontos szabályszerűség, hogy jóllehet a használati tárgyak formája elsősorban az adott kor termelési-technikai színvonalától, annak anyagaitól, s persze a használat céljától függ, azért mindig nagy hatással volt ezekre a formákra saját korunk festészete, szobrászata, tehát a hagyományos képzőművészet is. Az egyiptomi fáraó díszszékének karfájára — hogy az előbbi példánál maradjunk — alighanem szobrász faragta az állatfejeket. Babilon falának állat-domborműveit nem az egyszerű téglaégető kőművesek, hanem szobrászok-kőfaragók csinálták. A múlt század végén az utcai plakátok magukon viselték a festőművész Toulouse Lautrec kezenyomát. És így tovább. Ha most, befejezésül, századunk — pontosabban a mai évtizedek — egy újdonságára szeretném felhívni a figyelmet, akkor es éppen annyi, hogy egyre inkább önálló művészeti ággá válik a használati és dísztárgyak, meg az épületek egységes tervezése. Már neve is van ennek az új művészeti ágnak, bár csak idegen, méghozzá nehezén kiejthető idegen neve, de talán egyszer magyarul is sikerül megfogalmazni. Ügy hívják a nemzetközi szakirodalomban ezt a tevékenységet, hogy „designé”, amit magyarul „dizájn”-nak kell ejteni. Ennek a dizájnnak éppen az a lényege, hegy nem lehet tovább csak villanykapcsolókat, csak bútorokat, csak falikárpitokat, csak házakat, csak városokat terveztetni, külön-kü- lön formatervező művészekkel, illetve építészekkel, mert nemcsak önmagukban kell célszerűeknek és szépnek lenniük ezeknek a tárgyaknak, hanem összhatásukban is. Ezt a funkciót, illetve egy hasonlót igyekezett ellátni már régebben a lakberendező. Ö azonban nem tervezett, hanem a megrendelő bukszájának vastagsága szerint a meglévő lakberendezési tárgyakból válogatott, hogy többé-kevésbé ízléses összeállítások kerüljenek a rendszerint gazdag lakás-, háztulajdonosok szobáiba. Lehetséges-e egyetlen emberrel megoldani ezt a nagyon sokféle, összetett szakmai ismereteket kívánó munkát? Nehezen. Rendszerint a belsőépítészek is — akik különben együtt dolgoznak az egész épület tervezőjével vagy tervezőivel — megosztják a munkát és inkább összefogják, irányítják, a vezető művészi gondolatot, a legfontosabb stiláris jellemzőket szabják meg. Még inkább így kell ennek lennie, ha valaki mondjuk egy szállodát „készít”, a szó művészi értelmében. A dizájn tehát azt jelenti, hogy biztosítani kell az egységet a vekkerórától a villanykapcsolón és a kiskanálon át a házig és a városig. Ez a jövő útja. Mi, akik élünk, lakunk, közlekedünk, ezekben a házakban, lakásokban, utcákon, joggal remélhetjük, hogy a jövő városaiban ez az egységesen kulturált légkör fogad majd valamennyiünket. Ám addig sem érdemes megfeledkezni arról, hogy képzőművészeti élményért nem kell azonnal a múzeumba, vagy a kiállítási termekbe sietni. Bernáth László Pacifisták, bocsánat! Beszélgetés Ladányi Mihály kö tővel „A verseim még mindig „árokparti álmodozások’’, kóborlásaim közben írom őket kiskocsmákban, vidéki állomásokon, öreg présházban, de soha könyvtárban, dolgozó- szobámban — mert könyvtáram és dolgozószobám még nem volt soha”... — olvasom legújabb könyvének borítólapjáról a sorokat. Bemutatásként mit tehetnék még ehhez? Dévaványán született, 1934 februárjában. Az egyetem elvégzése után a Szépirodalmi Könyvkiadónál, majd a Magyar Nemzetnél dolgozott, volt kultúrmunkás, üzemi lapszerkesztő, tanár és egy időben lapunk munkatársa, szolnoki újságíró is. 1964 óta írásaiból él. Első kötete 1959-ben jelent meg, a másodikért (öklök és tenyerek, 1961) már József Attila díjat kapott. Bevezetőben említett új kötete sorrendben a kilencedik, s a könyvhét első napján, rövid pár óra alatt elfogyott... Feketekeretes szemüvege után főkönyvelőnek is ítélhetném. Talán ezért van, hogy első kérdésem mindjárt számszaki: hány példányban jelent meg a könyvheti újdonság, a Kitépett tollú madár? — Hétezerben, de a duplája is kevés lenne. Főleg a fiatalok: középiskolások, egyetemisták keresik verseimet. — A honorárium? — Huszonhétezer. — Elégedett a kötettel? ^ — Igen. Leszámítva az apróbb hibákat, eddig ez a legjobb kötetem. Várni kellett a megjelenésre, s így kikerült belőle néhány mar- , káns, de művészileg éretlen vers. — Milyen kritikát vár? — Nem tudom. A mi kritikánkon nehéz eligazodni. Igazán csak az elsőkötetesekhez szigorú, Sok kritikusból hiányzik az elmélyülés, az értő komolyság, ráadásul a közéleti költészet nem éppen a legkedvesebb gyerek irodalmunkban. — Tagja valamelyik irodalmi csoportnak, körnek? — Egyetlen csomóba se, én Csemőbe tartozom... Ott van félhold1 szőlőm és egy kis présház. — És Pesten? — Szoba-konyha, feleséggel és két gyerekkel. — Elégedett? — Szerencsére nem. A derűs ember olyan mint a disznó, elhever a pocsolyában. Én mindig sokat köszönhettem a Számomra kellemetlen környezetnek, nekem hiányzik a nyugtalanság. Verseimmel valami hiányt akarok pótolni. — Mostanában mintha kevesebbet publikálna. — Meglepetést tartogatok az olvasóknak. Tizenegyedik kötetem verseit darabonként nem jelentetem meg. • — És a tizedikét? —- Már mind olvashatták. Gyűjteményes kötet lesz, a címe: Se csillaga, se holdja. — Egyéb tervei? — A romániai magyar szellemi életről és a hazai népművészetről készülök könyvet írni, no meg az agglegényekről. — Házas ember létére ilyen tapasztalatai is vannak? — De még mennyire. Az anyaggyűjtés időszaka két házasság közé esik. — Mit olvas most? — Egy jugoszláviai magyar költő, Tolnai Ottó verseskötetét. Egyébként igényes vagyok. Ha olvasmányomban egy rossz sort találok, már félretettem. Pusztán időtöltésből olvasok, nem barátkozom, nem vagyok szerelmes és nem írok... — Többnyire napilapban találkozni verseivel. Van valami különös oka? — így gyorsan és nagy példányszámban jelentetik meg. Mint minden költőnek, nekem is az a célom, hogy minél többen olvassanak. — Hogy sikerült a tisza- földvári és a cibakházi íróolvasó találkozója? — Az ember ül és megpróbálja elfogadtatni magát. Bemutatkozom, mint egy kezdő... De szívesen vállalom. Járom az országot, s igyekszem népszerűsíteni ezt a műfajt, ezt a költészetet. Engem ritkán látni szerkesztőségben (a verseimet postán küldöm el), kávéházakban, de ott vagyok a munkásvonatokon, a kollégiumi vendégszobákban, a kocsmákban, a piacokon — egyszóval ahol történik valami. — Mit írt legutóbb? — Egy verset. Címe: Szimbólum. Ha gondolja, lemásolom. „ „Méghogy ez a szegény szürke és f...s állat veszekedésre vágyó búzaszemért turbékoló, az első macskától buzgón beijedő hiú tetvészkedő!... Pacifisták, bocsánat!” H ér ész Dezső Ladányi Mihály ELÉGIA Mögöttem összecsap az év, üvöltő számból a szavak nem szikráznak többé. Mit tudom én, milyen lesz az utókor! Néha utálom a tíz évvel fiatalabbakat: lehet, végül is röhögnek majd keserűségemen, énekemből a só feloldódik valami löttyben s nem mar senkit se többé. Elmegy az én időm. Egyre gyakrabban vagyok egyedül. Utam nehéz volt, messziről kutyagoltam, leköpött földekről, aszott domboldalakról, ahol csak ábránd s kutyatej virágzott, kár emlékezni ró. Elmegy az én időm, s akár a huszita-háborúk kard-köszörűse, megvénülök konyhakések között lázas, öreg dalokat fütyürészve. perc múlva ismét tanárnak érezte magát. A fiúk két csoportra oszlottak. Tégladarabokból kaput csináltak, és megkezdődött a csapatjáték. 30 percig tartott az első félidő. A szünetben a „játékosok” a „bíró” köré telpedtek a gyepre. Az pedig, amikor alkalmasnak találta a pillanatot, a tanítókra terelte a beszélgetést. A gyerekek elmondták neki, hogy négy tanító van a faluban. Leg- legjobban az Icuka tanító nénit, az úttörőcsapat vezetőjét szeretik. — De ő most el akar menni — mondta sajnálkozva az egyik gyerek. — Dehogy akar! Elmegy, mert elküldik! — helyesbített a másik. — Nem elküldik, hanem elmegy, mert nem bírja azt a sok disznóságot, amit csinálnak vele — pontosította a helyzetet a harmadik. N. István megtudta azt is, hogy az Icuka tanító nénit nemcsak a pedagóguslakásból költöztették át egy rosz- szabba. hanem ezenkívül is igyekeznek számára elviselhetetlenné tenni az életét. Leszerelték az udvarában a szivattyús kutat. Korábban 300 forintot kapott a falusi könyvtár kezeléséért, most ezt sem fizetik neki. Megtiltották. hagy disznót hizlaljon, mert a lakás közel van az iskolához, és a sertésól fertőzi a levegőt. Késő délután volt, amikor a gyerekektől elbúcsúzott, és benyitott az italboltba. Ott akkor még nem sokan voltak. Egy asztalnál három fiatalember ült, hozzájuk telepedett. Pálinkát ittak, ő is azt kért. — A sört nem szeretik? — Sört ? ... — egymásra néztek. — Nem is láttunk már vagy három hete. Az üzletvezető, aki élénken figyelte az idegent, közbeszólt : — Ne hazudjatok! Múlt vasárnap is volt. — Az lehet, de mi nem láttuk. Jancsi, te ittál belőle? — szóltak át a szomszéd asztalnál ülő sofőrsapkás embernek. — Jó lett volna! Ahogy esteledett, lassan benépesedett a kocsma. Az idegent többen körülvették, és beszélgetni kezdtek vele. Meglepően közlékenyek voltak. N. István azon csodálkozott. hogy senki sem kérdezi: honnan jött, kicsoda, és egyáltalán mi járatban van a faluban? Egyszerűen befogadták maguk közé, és úgy beszélgettek vele. mintha öröktől ismerték volna. Csak a tanácsházán lepődtek meg, amikor beállított. A titkár már hazament. Az adóügyeletcst. találta ott, meg a gépírónőt. Nyomban elszalaitottak egy gyereket a főnökért. A tanácstitkár sovány; nyiSzIett kis emberke volt. Amikor megtudta, hogy az új_ megyei párttitkár áll előtte, még jobban összehúzódott. Hebegett, hápogott, csodálkozott. — A megyétől tetszett jönni? — kérdezte kétszer is. hitetlenkedve. — És nem tetszett előre jelezni? — Miért kellett volna előre jelezni? — Hát... Hogy is mondjam ... Csináltunk volna legalább egy kis programot. Marika! Hozzon mór valamit a titkár elvtársnak. Sört? .. . Bort? ... Vagy talán iskább valami rövidet? — Nem kérek semmit. Köszönöm. — Dehogyis nem. Egy kis sört hozzon, Marika! Ilyen melegben az lesz a legjobb — bizonygatta a tanácstitkár. aki lassan magára talált. — Csak azt sajnálom, hogy nem tetszett előre jelezni az érkezését. Szerveztünk volna egy kis vadászatot. Van itt őz, szarvas, még vaddisznó is. Vagy főztünk volna egy kis halászlét, ha azt jobban tetszik szeretni. Igazán sajnálom, hogy nem tetszett előre jelezni. — Ne sajnálja. Nem vadászok! És a halászlét sem szeretem! — Nem? Hát akkor mit tetszik szeretni ? — Mit?... A jó munkát. És a becsületes embereket. A tanácstitkár kényszere^ detten nevetett. — Szellemes ... Szellemes. Isten bizony mondom, hogy szellemes! A gépírólány megérkezett a sörrel. A pohár külső falán, mint sok ezernyi apró gyöngyszem, csillogott a lecsapódó pára. N. Istvánnak a szeme és a szája kívánta a hideg italt, de a becsületérzete felháborodott. Nem tudott volna inni, ha százszor olyan szomjas lett volna, akkor sem. — Mondja, titkár elvtárs, az italboltban miért nincs sör? — Van!... Ott is van! — Én nem kaptam. — Igen? Néha elfogy. Nem tud eleget beszerezni az üzletvezető. Pedig tessék elhinni annyit jár utána. — És maga hol „szerzi be” a sajátját? — Hát nekem, ugye .. mindig van azért... — Értem ... — No. fogjuk meg. — Lgyék csak, én nem iszom. A tanácstitkár kellemetlenül nvúlt s pohárhoz. — Van itt... nálam ..'. egy levél — mondta kissé tagolva a szavakat a megyei titkár. — Egyik tanítónőjükkel kapcsolatos. Űgv tudom. már a járás is vizsgálta az ügyet. Szeretném, ha tájékoztatna róla. — Milyen tanítónő?.;! Ja igen, tudom, az Icuka ... Igen, voltak már kint a járástól is. Meg is beszéltük a dolgot. Tessék elhinni, titkár elvtárs, ez egy lehetetlen nőszemély! Intrikus! Nagyszájú ... És megmondom őszintén, szakmailag is a leggyengébb pedagógusunk! — Ügy tudom, kirakták a pedagógúslakásból, és az italbolt vezetőjét költöztették a helyére. —- Pardon! Tévedés! Hibás a titkár elvtárs információja. Nem „kiraktuk”! „Átköltöztettük” egy másik lakásba! — Egy rosszabbá! Igaz? — Nem rossz az! — És leszerelték a kút- szivattyúját. Beesik a konyhájába az eső, de nem csináltatják meg a tetőt. Megtiltották neki a disznóhízla- lást. Megvonták a könyvtárosi fizetését... — és sorolta tovább mindazt, amit aznap hallott. A tanácstitkár szájában ott maradt a sör nyeletlenül. Honnan tud ez az ember mindent? Most iár a faluban először és ... Persze, a tanítónő ... Igen. csakis ez az átkozott bestia mondhatta neki. — Hazugság! Minden hazugság! — tört ki belőle a tiltakozás. — Akárki mondta, hazugság! Mindennek ez a nő az oka! Én mondom, titkár elvtárs, képtelenség vele együtt dolgozni! Meg is beszéltük már a járási elvtársakkal: át kell helyezni ! N. István elgondolkozva hallgatta a kis ember kitörését. Közben arra gondolt: hogyan szorulhatott ennyi gátlástalanság ilyen csöppnyi testbe? A sörhab-buborékok hangtalanul pattogtak szét a pohárban. Friss esti levegő áradt be a nyitott ablakon. Szemben, az utca másik oldalán, a templomtoronyban váratlak nul megkondult a harang. Furcsa, groteszk szituáció. A tanácstitkár összerezzent, torkába fulladt a szó. Keze megrándult, a kalapja felé nvúlt. de az nem volt a fején. Felkelt, tétova léptekkel megindult. hogy becsukja az ablakot. A fekete Volga éppen akkor gördült a tanácsháza elé. — Igen — mondta búcsúzóul a megyei vendég. — Én is úgy látom, maguk ketten nem tudnak együtt dolgozni. Egyikőjüket „át kell helyezni” ... Ezt fogom tanácsolni a megyénél. * * Gerencséri Jenő: Szívtrombózis című kötetéből. „
