Szolnok Megyei Néplap, 1974. május (25. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-01 / 100. szám

1974. május 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Környezetünk kultúrája (7) A múlt divat / Mostanában egy aranyos rajzfilmet vetítenek a mozik. Gombnyomásra a címe és a megkérdezett négy-tizennégy éves gye­rekei; arra válaszolnak, hogyan képzelik el a jövőt. Szavaikat azután saját rajzaikkal illusztrálják. Az egyik nagycsoportos óvo­dás a következő szellemesen aranyos vá­laszt adta: lehet, hogy a jövő megint a múlt lesz és akkor legyőzzük’a törököket. A gondolattársításra hajlamos felnőtt az első jóízű mosoly után azon meditálhat: a törököket ugyan még futballban is ritkán győztük le, de a múlt máris visszatért, leg­alább is az öltözködésben. Egyre jobban megyünk hátrafelé, apáink, nagyapáink di­vatjához és ha ez így megy tovább, pilla­natok alatt tigrisbőrben találjuk magunkat. Mert korunk másik jellegzetessége, hogy a divat egyre gyorsabb tempóban avul el. Voltak szép idők, amikor négy-öt év kel­lett ahhoz, hogy egy kabátfazon vagy egy kalapdísz elterjedjen egy-egy országban, manapság, ha a francia divatkreátorok feb­ruárban bemutatnak egy újszerű horgolt /női sapkát, biztosak lehetünk abban, hogy márciusban már felbukkan Pesten és az őszi idényben az ország lányai és asszo­nyai ezt a fajta horgolt sapkát hordják. A divat teljes lesz, s minél képtelenebbnek hat az új darab, annál biztosabb, hogy di­vat lesz belőle. Ilyenformán az újszerű hol­mikból pillanatokon'belül egyenruha válik. Itt az ideje, hogy valaki megint más új­donságot találjon ki. Létrejött már a divatellenes divat egyen­ruhája is: a farmernadrág, majd most a farmering, vagy szoknya, lehetőleg kirojto- zott széllel, esetleg klórmésszel előre kifa- kítva, sőt, foltosra fakítva. Valaha kénye­lemszerető diákok — meg egy élelmes üz­letember, bizonyos Lévy Strauss nevű úr, nem jelentéktelen propagandával —, tün­tetni akarván szüleik jól öltözött generá­ciója ellen, felhúzták a tehenészlegények és építőmunkások elnyűhetetlen nadrágját. A polgári kereskedelem rendkívül gyorsan felfedezte az új divat lehetőségeit és onta* lni kezdte ennek a divatellenes divatnak a darabjait. Ma már ugyanúgy irányítják a fiatalok öltözöködését a kereskedelmi pro­pagandával, mint a jól öltözködő öregekét. Az már az eddigiekből is kiderült, hogy az öltözködés divatjának mindig vannak társadalmi vonatkozásai. Már csak azért is, mert évszázadokig az öltözködés a legfel­tűnőbb külső jelzése volt annak, ki milyen társadalmi osztályhoz, réteghez tartozott. (Közismert, hogy Rómában a tógák rán­cainak száma viselőinek rangját is jelezte.) Az a nagy társadalmi mozgás, amely az első győztes szocialista forradalommal kez­dődött a XX. század Európájában, az el­múlt ötvenöt évben az egész földgolyón ki­törölhetetlen változásokat hozott az embe­rek gondolkodásában, szokásaiban is, Az egyik ilyen külső jegy, hogy a világon egy­re több országban külsőre, az öltözködés alapján, ma már nem lehet megkülönböz­tetni az embereket egymástól. Mindennek persze nemcsak társadalmi okai vannak. Itt is, mint a bútornál, a lak- berendezési tárgyaknál, alapvetően meg­határozza a fejlődést a ruházkodás nyers­anyagainak bővülése, változása. Évszázado­kig, amíg a selyem előállítása kínai titok volt, a legelőkelőbb öltözködési kelme a selyem maradt. Rangját bizonyos tekintet­ben még ma is tartja, de a műanyagszál a mi évtizedeinkben például forradalmasí­totta az öltözködés divatját. S a nyersanya­gok mellett az ipar, a kelmét és ruhákat előállító ipar fejlődése, változásai is alap­vetően befolyásolták a divat alakulását Igaz, de miért változik manapság oly gyorsan és miért fordul előszeretettel visz- sza történelmi modellekért? A gyors vál­tozások oka nyilvánvalóan a divatcikkek viszonylagos olcsóságában, a nagy szériá­ban előállítható ipari termelésben kere­sendő. Viszonylag hamar, nagyon sokan hozzájuthatnak és egyenruhává változtat­ják a korábban nem is látott darabokat. Ezért kell aztán mindig gyorsan új divatot kitalálni. A folyamatot persze tőkés vi­szonyok között az ipar és a kereskedelem szándékosan is gyorsítja. A múlt felé fordulásnak bizonyára több oka is van. Társadalmi, szemléleti. A leg­fontosabb azonban valószínűleg az, hogy az emberiség a történelmi korok óta rend­kívül találékony, változatos, sok tekintet­ben praktikus divatdarabokat hozott létre. Ám éppen a gyors elavulás miatt sok ér­tékes ötlet hamar veszendőbe ment. A di­vattervezők felfedezték elődeik ötletességét, a kincsesbányát, amit a múlt divatja jelent. Ráadásul a régi divat soha nem úgy jele­nik meg ismét, mint a maga idejében. Már az új anyagok is megváltoztatják a „fel­újított” divattermékeket, arról nem is be­szélve, hogy legtöbbször csak vonalakat, formákat vesznek át, nem pontosan má­solnak. Végül is akkor örüljünk a divat gyors változásainak, hátrafelé kacsingatásának, vagy legyünk konzekvensek és „ne dőljünk be”? Ami megtetszett egyszer, ahhoz ra­gaszkodjunk, s ezzel vállaljuk a régimódi- ság vádját? Aki receptet vár ettől a sorozattól, an­nak ismét csalódást kell okoznom. Nem érdemes se elátkozni a divatot, se lelke­sedni érte. Hátat fordítani meg igazán kár lenne, hiszen mindig egy sor jó, gyakorla­tias, szép ötlettel találkozunk az öltözködés divatjának újabb és újabb hullámaiban. Meg aztán nincs is nagyon módunk a vál­tozások elől elzárkózni, hiszen egy-egy kor­szakban, mondjuk egy évtizedben, őrzi ugyan a divat több kor lerakódását, a ke­reskedelem és az ipar, meg a kisipar mé­giscsak korlátozott mértékben állít elő ré­gebbi divatdarabokat. Már az ötven évvel ezelőtti divattal is csak új, éppen divatosí- tott kiadásában találkozhatunk. Sokkal fontosabb, hogy ismerjük egyéniségünk adottságait. Külsőnk adott­ságait is, és a divat mindig szélesebb vá­lasztékköréből csak azt vásároljuk, ami nekünk jól illik, ami számunkra praktikus, s ráadásul tetszik is. S ezt ma már nyűgöd-, tan tanácsolhatjuk a férfiaknak is, mert el ne feledjük: a mai divat harmadik sajátos­sága, „egyenjogúsította” a férfiakat. Az ő divatjuk is elég gyorsan változik. Bcrnáth László Munkások írója Mit tudnak róla mások? — kérdezte könyvének elő­szavában Balázs Anna író­nő, aki megrázó írásban ál­lított emléket a forradalmár asszonynak, Martos Flórá­nak. Aki elolvassa a Törté­netek Flóráról című re­gényt, annak számára ez a név nem egy lesz a történe­lemből megtanult nevek kö­zül, hanem élő, személyes ismerős. Balázs Anna személyes ismerőse — elvtársa v0^ Martos Flórának, csakúgy, mint a felszabadulás előtti illegális kommu­nista mozgalom sok mártír­jának. Ö maga egész fiatal korától tevékenyen részt vett a munkásmozgalomban. Hogy törékeny, fiatal lány létére miért vállalta a véé szedelmet? — erre így em­lékezik: _ Nagyon sokat dolgoz­tam. Láttam, hogy a tanu­latlan fiatal lányokat ho­gyan használják ki. Már ak­kor elhatároztam, úgy fogok írni, hogy azt mindenki megértse. Elsősorban ők, az egyszerű emberek. Részt vet­tem a szakszervezeti mozga­lomban, és tagja lettem a Kommunista Ifjúmunkás Szövetségnek. Ügy éreztem, hogy a mozgalom célkitűzé­sei egyeznek az én egyéni gondolataimmal. Nemrégiben felkerestek a régi elvtársak Beszélgettünk a múltról és valaki csendesen megkér­dezte, vajon, hogy lehet az, hogy mi soha nem féltünk? Pedig lőttek ránk, menekül­tünk, a börtönök, kínzások veszélye leselkedett ránk és mégse féltünk. — És hogyan válaszoltak erre a kérdésre? — Olyan erős volt a hi­tünk abban, hogy az iga­zunkért küzdünk, s hogy azt a rendszert meg kell dönte­ni. hogy az elnyomott min­den más érzést. Balázs Anna első regénye lt>44-ben jelent meg. Egy cselédlány történetét írta meg Maris című könyvében. Az azóta megjelent számos regénye, novelláskötetei hű­en tükrözik egykori elhatá- , rozását úgy írjon, hogy azt mindenki megértse. A mun­kásokról, egyszerű emberek­ről ír — a munkásoknak. ORSOVAl EMIL A MÁJUS BESZÉL Ha megremeg a mondhatatlan erdőrengeteg mely lépteid nyomán kibont, emlék-nedves rügyek s háború-mart sebhelyes föld-rögök között, hegyoldal s legmagasabb ág fölé új szél kapaszkodik, s ha kékebb lesz az ég, mint szíved fanyar mélyén őrzött édes íz, — a május beszél. Amikor szádban érzed vásott múlt savát, s egyszerre fogytán sok-sok régi év. elfúlt lélegzeted, s ha visszafájnak társak jajjai. a tompa ütlegek. s a sárgult újságpapír zárta sok nyomor-betű még most is gyújt, vádolni kezd. és sújt a „vesszen”, zúg az „egyesüljetek”, — a május beszél. Minden időnket mindig hallani. S ha gondolod hogy véred pirosát hullatni kezdték rég 1 és hull ma is, akár a gyenge eső tárt mezők fölött, mikor mi bátor élni mind kihajt s egy soha-nem-volt nyárrá érne már, — jói gondolod. A május beszéL * VIHAR BÉLA: KÖSZÖNTÉS EGY GYÜMÖLCSFÁHOZ Lombhajad koszorúját a szerelem sugártejével öntözi sugárkorsajából a hold. A fuvallatban megremegsz miként a zászlók selymes fodra. Így állsz egy esti kert közepén tétován, vágyakozóan, karcsú gyümölcsfa, elvarázsolt, néma királyleány. Látom, most lassan kitárod köntösöd. amelyet az alkonyat suhanó orsója szőtt árnyakba, csendből, maid bimbód kék tüzét. e halvány gyertyalángot magasba emeled. s jellel válaszolnak reá az égi körben virrasztó örök csillagolt. László Ilona ezen — vigasztalta a gépész —, inkább hallgasd, milyen szépen zeng a kalapács . .. Dolgoznak a fiúk... — És csak most, hogy ezt kimond­ta. altkor sejdíthette meg, hogy bizonyára innen a jó­kedve: öreg este van, s az emberei még nem alsza­nak... S aztán, eszébe ju­tott a felesége, akivel a mi­nap nagyon összeveszett. Ügy összeteremtettézte. hogy az­óta még a tekintetét is ke­rüli. De ő sem szólt hozzá azóta sem. Este meg, hogy ne is lássa, elmegy hazulról, és iszik, a traktorosaival vagy az agronómussal. Tart a ha­rag köztük, s közben, most már beválthatja magának, szenvedett maga is. De most váratlan jókedvében mintha egyszeriben elködlött volna belőle minden harag, s szí­ve minden dobbanása azt szerette volna, hogy boldog­nak lásson maga körül min­denki t.,. — Induljunk — zökkentet­te ki tűnődéséből az agronó- mus hangja. — Bár zsák­mány nélkül nem nagy öröm hazatérni. Ej, de sajnálom azt a kacsát. Micsoda va­csora lett volna belőle ... — Sose sajnáld. Legköze­lebb . busás zsákmánnyal ál­lítunk majd haza — serkent fel derűsen a gépész és gyer­meteg örömmel eredt a tár­sa nyomába. — Látod, én ilyesmin sosem bosszanko­dom. Magam sem értem, de most valahogy majd kibújok a bőröm bők olyan jókedvem van. Talán a ködtől, vagy talán attól, hogy jól kijár­tam magam ...- vagy azért, mert közel az embereim, és dolgoznak... Olyan ez, tu­dod, mint mikor ősszel, bo­rús időben, a hasadozó fel­hők közt megcsillan egy kis kék ablak és a pocsétákban meglátod a napsugarat, oszt hirtelen eszedbe jutnak a fiatalkori tavaszaid, és mint­ha újra ereznéd a régi örö­möket .... — Van benne valami.— jegyezte meg az ágronómus egykedvűen, majd némi szü­net után megtoldotta: — Hisz élni annyi, mint emlékez­ni ... A csuda vigye el, hogy miért is nem kerestem to­vább azt a kacsát... Kudrjavcov aliaha hallhat­ta társa künnyögését, mert ámint közeledtek a faluhoz, mintha fokozatosan pirkadt volna előttük a köd. Ösztö­nösen gyorsított léptein, és mikor a falu végére értek. elmosolyodott: tüzet raktak a fiúk ... úgy dolgoznak. S ekkor mintha már árnyéko­kat is látott volna, hosszúra nyúlt árnyékokat a megrit­kult ködön át. A hemyótal- pas traktorét meg a körülöt­te szorgoskodó emberekét. A közeli hangokból kivehette, hogy épp a hemyótalp visz- szaillesztésén fáradoznak. Lassított, hogy megvárja a leszakadt vadásztársát. Együtt köszöntek rájuk, amint a tűz közelébe értek: — Szervusztok, fiúk! Meg­jött a segítség — fűzte hoz­zá nevetve a gépész. — Be­hord tátok a takarmányt Ka­ri tonovkáról? — kérdezte az ágronómus? — Most várjuk épp az utol­só fordulót — mondta az egyik legény. — Rendben van. Holnap ugyanis vendégünk lesz: ki­jön a kerületi ellenőr elv­társ ... — További jó munkát, le­gények — köszönt el tűlük a gépész, és mintha sietős dol­ga volna még, megeredt tár­sa oldalán az esti lámpák fényétől meggyérült ködben. S amint megfordította vállán a puskát. mintha hirtelen kiállít volna lábából a fá­radtság: öröme viszoní annál zavartalanabbal jelentkezett minden poreikájában. Szinte elöntötte. — Tudod mit? — fordult a társához, amint hirtelen megállt —. ma talán még­sem megyek veled vodkáz- ni... inkább otthon mara­dok. — Ahogy gondolod ..: — lepődött meg kissé az agro- nómus. A ' kultúrház ablakain ze­ne hangjai szűrődtek ki. amint elhaladtak. Lányok és legények szóra­koztak a kapu előtt és a kő­kerítés mentén. — Nemigen duzzad a táskátok a zsák­mánytól — ugrasztottá őket kajánul az egyik vállas le­gény. — Ma haragban van ve­lünk a szerencse — értette el a tréfát a gépész —, de legközelebb elkapjuk majd a kontyát. Az általános derűben az ágronómus. amint kezet fo­gott vele búcsúzáskor, biz­tonság kedvéért megkér­dezte: — Nos, nem jössz el egy pohárkára? — Ma nem. Otthon ma­radóit. —■ Akkor hát.:: jóéjsza­kát. K udrjavcov átvágott az úttesten, s amikor a kiskapuban buzgón tö- rülgette cipőjéről a sarat, na­gyokat szippantott társa utolsó cigarettájából. Az ag- ronómus csak a felizző para­zsát látta, amint a kocsma ajtóból utánanézett. Azt Persze nem sejthette, hogy társa alkalmasint a boldogságon tűnődik, a ma-I ga váratlan boldogságán, amelynek melege kifürkész­hetetlen módon, de ellenáll­hatatlanul ellepte a szíve tá­ját. Boldogság — merült fel benne tétován — furcsa ... A szerelem — az még hagy- ján, a siker, a megérdemelt öröm, ami a munka, a jól- végzett munka gyümölcse ... az érthető... azért érdemes élni... de most ez a hirtelen támadt boldogság, ez vala­hogy furcsa érzés, ahogy sza­porábban ver tőle a szívem... Különös... igazán különös. — Zója! — kiáltott fel jókedvűen, mielőtt benyitott volna. De semmi hang. Pe­dig hallotta az asszony lép­teit odabent. Nyílt a szek­rény, tányér zörrent, megint léptek. Teríthet — gondolta és csak állt, állt, ott a ve­randán az asszony hangjára szomjasan. — Zója! — szólt még hangosabban és türel­metlenebbül. de nem moz­dult. És amikor kinyílt az ajtó és a ködbe nyilalló fénypászmában megjelent Zója alakja, szótlanul oda­lépett hozzá és vállára tette a kezét. C sak köhintett zavarában, és . szívta magába a hervadt krumpliszár fanyar illatával elvegyült kö­döt és közben a közeli zene hangjaira fülelt. Maid a dolgozó traktorosaira gon­dolt. az esti tűz mellett, amint javítják a hemyótal- pat. De szó csak nem jött a szájára. Pedig nagyon sze­rette volna, ha párja is mesérezne valamit abból a boldogságból, amivel tele most a szíve. — Látod. mekkora köd van? — kérdezte és magá­hoz vonta Zója meleg vállát. — De azért látni már a csil­lagokat ... Ugye te is látod? Mert ebben a pillanatban valahogy nagyon szerette volna, ha Zóia is látja —- boldogsága csillagait. Dudás Kálmán fordítása

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents