Szolnok Megyei Néplap, 1974. május (25. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-26 / 121. szám

» 6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1974. mSjus 5®. A ma tőr színjátszók-«Tápok óta érezte a feszültséget, de «, sem az idejéből, 1 sem az erejéből " nem futotta, hogy végére járjon. Leg­idősebb fia, Tamás amúgvis tartózkodó ter/nészet volt, harapófogóval kellett kihúzni belőle minden szót. A pusz­ta gondolat el bágyasztotta, hogy miután hazaért az iro­dából. megfőzött másnapra, kimosta a szennyes ruhát, és éjjel a maszek munkájával szándékozott foglalkozni, le­ültesse a fiát, szegény nagy­mama karosszékébe, hogy szembe nézhessen vele. s mint egy nyomozó kereszt- kérdésekkel szedje ki belőle, mi bántja, miért duzzog. Tudta, hogy a jeleneten át kell esnie, különben a rossz hangulat hetekre húzódik, mégis halogatta a leszámo­lást. Zajt hallott az előszobában, több láb topogását; a három gyerek érkezett haza. Egy­szerre! Ez még soha nem for­dult elő. Fölémelyedett a gyomra. Nyilván, találkát be­széltek meg. mert terveznek valamit és együttesen akar­nak föllépni. Ki más ellen, ha nem ő ellene? — Szia,’ anyu, — köszönt a három gyerek. — Szervusztok, — válaszolt; de nem nézett föd a munká­jából, Tamás zokniját stop­pol gáttá. Máskor, ntühedyt megér­keztek, úgyszólván szétfröcs- csentek, Tamás a konyhába, zsíroskenyeret enni. Erzsiké a leckéjéhez, Cicuka a leg­kisebb. előbb mindig őhozzá jött hízelegni. Most ő sem mozdult. Múltak a pillán átok, soka­sodtak. mint az öltések a lyu­kas zoknin. Téglásné azon tűnődött, melyikük hol volt. Tamás a sportkörben, Cicuka a barátnőjéhez kéred zkedett. Hogy Erzsiké hova, arra már nem emlékezett. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy összebeszéltek és megvárták egymást. Nem könnyfbem meg a dolgukat, — határozta el, s úgy tett, mint aki se lát, se hall, annyira leköti a munka. — Anyu, — szólalt meg Tamás. — beszélni szeretnék veled. — Nem látod, hogy dol­gom van? A te zoknidat stoppolom. — Meghaladott álláspont — Mit mondasz? — kapta föl a fejét a váratlan meg­jegyzésre. —. A lyukas zoknit, — mondta a fiú mély meggyő­ződéssel. — el kell dobni. A te órabéredet számítva, ez a munka veszteséges. Tátogott. mert nem jutott eszébe megfelelő visszavágás. Tamás volt a kedvence és ahogy most félig félénken, félig nyeglén állt előtte, egy­szerre szerette volna pofon vágná és megcsókolni. — Haggyuk ezt, — legyin­tett. — Vagy erről akarsz be­szélni? — Nem egészen erről, de ilyesmiről... — elakadt, s rövid szünet után hozzáfűz­te: — gazdasági dolgokról. — Már százszor megmond­tam, — vonta föl idegesein vállát az asszony, — hogy nem értek a politikai gazda­ságtanhoz. — Épp ez az. Értetlenül pillantott föl. Tamás mögött a két lánya, Erzsiké tizenhat évesen, tel­jes virágjában, Cicuka a nő­vé válás feleútján. Egyikük sem mert a szemébe nézni, Erzsiké dacosan beharapta az ajkát. Cicuka — kpzel a síráshoz — a zsebkendőjét morzsolgatta. Ezt is meg kel­let érnem, gondolta keserűn, a gyermekeim úgy állnak szembe velem, mint ellensé­geit. — Hadd hallom, mit akarsz. Tamás leült, halkan, folya­matosan beszélt, mintha me­moritert mondana. Közlendő­jének az volt magva, hogy ők, azaz a három gyerek, ezentúl szeretne abból a pénzből, élni, amit anyjuk gyermektartás fejében az ap­juktól kap, meg abból, ami édesanyjuktól hasonló címen ugyancsak megilleti őket. Először megkövültén, aztán dühösen hallgatta fia fejte­getését, de uralkodott magán, visszafojtotta a feltörő szem­rehányásokat: — hát ezt ér­demiem tőletek, ezért dolgo­zom rátok, mint egy cseléd, áldozom fel az éjszakáimat különmunkára és vonok meg magamtól minden örömet? Ebbe a nyugtalan belső mo­nológba villámcsapásként ha­sított bele a félelem: — El akartok költözni ha­záiról? Még be sem fejezte a mondatot, már tudta, hogy oktalan az aggodalom. A kettős tartásdíjból Is alig futná egy albérletre. — Nem... — rázta meg fejét Tamás, maga is meg­lepetten. . N Téglásné tudta, hogy a lá­zadáson csak akkor lehet úr­rá. ha belemegy a játékba. Más megoldás nincs. — Rendben van, — mond­ta szokatlanul halkan. — De tulajdonképpen miért akar­játok így? — Azért, anyu, — folytat­ta Tamás továbbra is fenn- sőbbsógés'en. de már gyöngé- debben, — mert te nem tu­dod beosztani a pénzt. Ha magunk gazdálkodunk, akkor jutni fog arra is, hogy bi­ciklit vegyek. — Én meg báli ruháit, — szólalt meg Erzsiké. — És neked mi hiányzik; Cicuka? Válasz helyett a kislány el­pirult és az anyjához szaladt, hogy görcsösein átölelje. Most már tudta, honnan fúj a szél. Elvált férje sok­szor Vádolta ezzel. Nyilván ő tüzelte föl a gyerekeket. Eddig is mindent elkövetett, hogy anya és gyerekei kap­csolatát megmérgezze. Mélyet lélegzett és a félig stoppolt zoknit maga mellé rakta. — Hadd hallóim, hogy kép­zelitek. — Nem akarunk mi sem­mi rosszat, anyu. Mi szere­tünk téged, csak... — Folytasd — biztatta az asszony. — Csak szeretnénk egy ki­csit jobban élni. Ügy gon­doltuk, hogy a két tartásdíj összegéből magunk gazdálko­dunk. A reggelit Erzsiké ké­szíti. előfizetésben ebédelünk, vacsorára pedig hideget eszünk. Hát ennyi az egész, — fűzte hozzá s nagyot nyelt. — Próbáljuk meg, — mondta nagyvonalúan... — De ha nem költöztök el, ak­kor úgy hiszem a közös költ­ségeket igazságos volna meg­osztani. — Az természetes, — hang­zott a lovagi as válasz. — Törlesztés a lakásra, havi ötszáz, aztán ott van a telefon, a tévé, a rádió, a gáz, a villany, a Patyolat. A számlák összegét négy felé osztjuk. Helyes? — Hogyne, anyu. — A soron kívüli bevéte­leket tartalékoljuk a soron kívüli kiadásokra. Az anyagi ügyeket mi ketten tárgyaljuk meg. Tamás. Most bonyolult volna, elsején kezdjük az új életet. Jó? Tamás sugárzó arccal csó­kolta meg az anyját: — Nem tudtam, hogy ilyen remek fej vagy, anyu. — Hízelkedni azért nem kell, — tréfálkozott. — De valamiről megfeledkeztél. Az én gyerektartásomról. Én eh­hez nem értek, — mondta, holott dehogyis nem értett, tudta, hogy rá többet havi hatszáznál nem róhatnak. — Szóval legokosabb, ha el­mégy Józsi bácsihoz, ő ügy­véd, megmondod, mennyi a fizetésem, ő pedig megmond­ja. mennyi illet meg benne­teket. Tamás elpirult: — Apu is ezt mondta. Ugyan mi mást mondha­tott volna? — gondolta Tég­lásné. — Megegyeztünk, most in­duljatok tanulni. Tamás szeme megakadt a fotel sarkába rakott zoknin: — Ha nem haragszol, anyu, ezt kidobom. Hidd el, a jö­vőben efféle kispolgári spó- rolgatásra nem lesz szükség. Ha megstoppolom, még fél évig elhordhatod; — ez a vészkiáltás rekedt meg Tég- lásnóban. Ehelyett így szólt: — Lehet, hogy igazad van, Tamás. Ha ők új életet kezdenek, miért strapáinárn magam? — gondolta és aznap este hoz­zá sem nyúlt a maszek mun­kához. Hónapok, nem is, évek óta először kedvére aludt, dú- dolgatva főzte meg a regge­lit, és azon kapta rajta ma­gát, hogy éppoly türelmetle­nül várja az gazdasági rend­szert. mint a gyerekei. Elkövetkezett az elseje. Er­zsiké, állta a szavát, gondos­kodott reggeliről, tízórairól, haza jövet az iskolából bevá­sárolt: — csupa finom dol­got, sonkát, szardíniát, szalá­mit. Eleinte csak aznapra, később nagyobb mennyiséget vett, hogy ne vásároljon any- nyiszor. Téglásné visszahúzódott, parizert meg túrót vacsorá­zott a konyhában, de pompá­san érezte magát. Már az első hét végén meghízott, az arca kikerekedett kisimult, a férfiak ismét megfordultak utána az utcán. A gyerekek néha. meghívták, hogy tartson velük. Azzal hárította el őket. hogy majd ha belejöt­tek a kerékvágásba. Közös vacsora helyett moziba ment. A tizedik nap körül Cicu­ka könnyes szemmel szaladt hozzá. így értesült arról, hogy Tamás és Erzsiké ösz- szeveszelt, A kislány nem tu­dott felvilágosítást adni az összeütközés okáról. Téglás­né mosolyogva simogatta és vigasztalta. A vacsoramenü akkortájt egyszerűsödött. Rövid pari- zer-korszak után hosszabb zsíroskenyér-korszak követ­kezett. Aztán megérkezett a gáz- és villanyszámla hal- százötvenhét forint ötvenki­lenc fillérről. A fiú úgy révedt a szám­lára, mint aki kísértet lát. — Fejenldnt több mint százötven forint, — nyögte ki végre rémülten. — Szívesen kisegítelek, — simított végig a fiú borzas haján az anyja, — majd a jövő hónapban megadod. El­fogadod? — El. — suttogta szégyen­lősen. — Ne légy zavarban. Hoz­zám mindig bizalommal for­dulhatsz. De most ne hara­gudj, színházba megyek Ka­tus nénivel. Telefonszámla, utána mind­járt a Patyolaté. Tamás úgy tántorgott mint a megszédült öklöző, akinek már védekez­ni sem fut az erejéből. Rá­adásul kilyukadt a cipője talpa, Erzsikének iskolai ki­rándulásra kellett pénz. Ci­cuka a hátát fájlalta, az or­vos tüdőgyulladást állapított meg. Téglásné Erzsikét a sor­sára hagyta, kérjen pénzt az apjától. Cicukához orvost hí­vott. Tamást elvitte új cipőt venni a boltba. — Ezt ajándékba kaptad, — mondta s úgy tett, mint­ha nem vette volna észre, hogy fia arca lángba borul. Még három hétig kitartot­tak a gyerekek, konokul, de keservesen. Aztán eljött a ré­gen esedékes nap, Tamás szinte lábúijhegyen settenke­dett anyjához, aki ezúttal nem stoppolt, hanem egy ké­pes lapban gyönyörködött. — Anyu... — szólalt meg a fiú halkan, bűntudatosan. Nem nézett föl a lapból, úgy kérdezte, színlelt kö­zönnyel : — Törleszteni akarsz, fi­acskám? — Hogy válasz nem érkezett, tovább lapozott: — Nem mintha sürgetni akar­nálak. Még várhatok... — Anyu! Ez már úgy hangzott, mint a sególykiálltás. Ismét csend, maid megtört vallomás: — Nem sikerült... Téglásné nem diadalmas­kodott, sőt elmagyarázta, hogy nem szabad könnyen feladni a harcot. És csak ne­hezen hagyta meggyőzni ma­gát, hogy térjenek vissza a régi rendhez: — Hátha olyan nagyon akarod. Boldog volt, régóta nem feszítette ennyire a boldog­ság. Mit számított ehhez ké­pest az a néhányszáz forint, amibe a kísérlet került. Az­nap este ■nem feküdt le ko­rán. Mielőtt folytatta a fél­beszakított maszek munkát, hosszan elnézte magát a tü­körben. Búcsúzott a szabad estéktől, a mozitól, a .baráti társaságtól, megfiatalodott, megszépült arcától. A fejedelem székébe Rá­kóczi halála óta nem ült senki. Hívei tabunak te­kintették a fejedelem vala­mennyi holmiját, de legin­kább a karosszéket, ezt a len­dületes, a barokk vonalait formázó kényelmes fotelt, amelyen Rákóczi annyi éven át pepecselt. Tálán sohasem mondta reá, hogy bevégezte­tett, mindig talált rajta ja­vítanivalót: hol a csapok nem jól fogtak, hol pedig a ra­gasztás eresztett. Aki dolgoz­ni akar, az mindig talál ma­gának munkát, s ez a karos­szék állandóan kéznél volt. Ha levonult Rákóczi az ebéd­lőház földszintjén berende­zett műhelyébe, ahol a for­gács kellemes és megnyug­tató illata fogadta: helyet foglalt az itt őrzött karos­székben, ebben pihent egy kicsit. Rákóczi úgy tervezte, hogy ezt a karossíekei v íeti majd át templomába, de erre sohasem jterült sor. Itt ma­radt a műhelyben, a fafor­gács rendetlenségben, ahol csak ritkán aludt a gyalu és a fűrész, ügyeskedtek a szer­számok: dolgozott a fejede­lem. Halála előtt Rákóczi űr fel­hozatta ide, az ebéd lőtéren) - be, körülbástyáztatta finom prémekkel és takarókkal, amelyek itt aztán bőségben Körülbelül tíz esztendővel ezelőtt történt. Egyik vidéki színház tár­sulata kisvárosban vendég­szerepeit. Előadás előtt, né­hány fiatal beszélgetésére let­tem figyelmes. „No, kíváncsi vagyok, mit tudnak a színé­szek” — __ mondta egyikük, gyorsan hangsúlyozva a szí­nészek szót. Rövidesen kide­rült. a városka amatőrszín­játszói ugyanazt a klasszikus drámát játszották a közel­múltban. melyet aznap a színházi társulat is bemuta­tott. A beszélgetők az együt­tes lelkesebb tagjai voltak. Akik azért eljöttek megnézni a hivatásosokat is. De több­ségük otthon maradt, abban a szénit meggyőződésben, hogy az ő produkciójuk úgy­is különb. Sorolhatnám hosszan azokat a jelenségeket, amelyek az amatőrszín­játék — a játék! — örömét hamis illúziók meleg­ágyává tették. Annál örven- detesebb az a kép, melyet ma nyújtanak az együttesek. A közelmúltban lezajlott Szóljatok, játszók, regölők cí­mű országos vetélkedő, arról az egészséges, jó irányú vál­tozásról tanúskodott, mellyel az utóbbi években az ama- tőr-színjátszó mozgalom meg­újult. Mennyiben volt a válto­zás irányított, mennyiben já­rultak hozzá maguk, a szín­játszók. kik segítették őket — erről kérdezem Asperján György szerkesztőt, a M°gyar Rádió munkatársát, aki a vetélkedő szervezője, egyik irányítója volt: — A Népművelési Inté­zet. a Magyar Rádió és különböző társintézmények három alkalommal hirdet­ték meg az amatőrszínját­szók országos versenyét. Első ízben szabadon válasz­tott témával, második alka­lommal a Petőfi-évforduló tiszteletére rendezett össze­állítással. ebben az eszten­dőben pedia folklór gyűj­temények feldolgozásával T, indulhattak a résztvevők. — Mindhárom verseny azt igazolta, hogy az amatőrszín- "■ játszók megértek arra, hogy bizonyítsák felkészültségüket, hogy megtalálták helyüket a színházi életen belül, és meg­találták a maguk közönsé­gét is. Korábban, valóban az volt a törekvésük, hogy szín­házak produkcióit utánozzák, pontosabban, nem tudtak mást csinálni. Nem voltak kellően felkészített vezetőik, nem volt megfelelő irodalmi anyag, amelyből választhat­tak volna. A mozgalom át­alakulása részben irányított voltak, s a karosszék olyan volt, mint igazi fejedelmi tró­nus. Királyi trónusnak is be­illett, annál is inkább, mert király talán még sohasem élt a földön, áki maga ilyet tudott remsKemi. A bujdosók babonás tiszte­lettel köszöntötték, akár­hányszor elmentek előtte, ez a szék Volt Rákóczi itt ma­radt s kézzelfogható emléke. Ember nem ülhetett bele; ha valaki megkísérelte volna, szentségtörést Követ el a feje­delemmel szemben. Kecses háttámasztójának áttört min­tája török csipkékre emlé­keztette a bujdosókat, a szék karfája: mintha két kígyó futott volna széjjel. Felül, a karosszék kecsesen hajló ba­rokk vonala mintha játszott volna a fa anyagával. A szemlélő nehezen hitte ei, hogy ilyet is lehet mesterked­ni olyan embernek, akinek keze nem a földi mestersé­gekre született, hanem ural­kodásra. s mégis ebben tel­lett utolsó öröme: saját feje­delmi trónusának kifaragásá­ban. És ezt a karosszéket vitte most vendége alá Mikes Ke­lemen, Zay úrfi, segítségével. A bujdosók összenéztek va­lamennyien. A trinitáriusok gvárdiája azonban nem ült le. volt. de hozzájárult a fiatal színjátszók spontán útkeresé­se is. A Népművelési Intézet évről évre tanfolyamokat in­dított a színjátszók vezetői részére. Külön programfüze­teket készítettek az együtte­sek munkájának megsegíté­sére. A csoportok sokat ta­nultak egymástól is. Ha egy együttes kísérletképpen meg­valósított egy elképzelést és az eredményesnek bizonyult, hihetetlen rövid idő alatt át­vette a többi együttes is. Az első jelentős újítást a pó­diumszínjátszás megteremtése hozta. Nem kellett egyéni, karakter játékra törekedni — amely színészi képzettséget igényel — helyette stiláíris megoldásokat alkalmaznak. Az új forma új tartalmat is kíván. így sikerült elérni, oratórium-pódiumjátékokkal, stilizált összeállításokkal azt a sokszínű amatőr játékot, melynek az országos vetélke­dőkön tanúi voltunk. — Az amatőr művészeti mozgalmakra — így a szín­játszókra is — a túlságosan belterjes közösségi élet ki­alakulása jellemző. Egyet-, ért-e ezzel a véleménnyel? — Nem. Számomra lenyű­göző, hogy milyen nagyszerű közösséggé kovácsol ódnak az együttesek. Mi tart össze egy közösséget? Egy célért küz­denek. a sikerben együtt osztoznak. Akaratlanul meg­tanulják. sikert csak akkor lehet elérni, ha egyénenKent áldoznak is érte. Szabadidőt, munkát, tanulást. És azt is megtanulják, hogy az áldo­zathozatal sohasem hiábava­ló! Járatosak lesznek a vi­lágirodalomban, népművé­szetekben, zenében.. . Talán, nem látványos formában vál­nak közösségi emberré. De szamukra természetes, hogy­ha valaki lát például egy iz­galmas, jó filmet, azonnyom- ban megveszi húsz társának is a jegyet, mert az élményt, úgy érzi. tovább kell adnia. A diákegyüttesek iskolájuk­ban mutatják be elsőként műsoraikat, aztán gyárakban, üzemekben tartanak előadá­sokat. Más diákszínjátszók évente 70—80 előadást tar­tanak tanyákon, apró falvak­ban. ahová hivatásos színmű­vészek sohasem jutnak el. A mozgalomra még egy szép feladat vár. Hazánk fel- szabadulásának harmincadik évfordulójára újabb vetélke­dőket hirdettek meg az ama­tőregyüttesek részére, Szólja­tok szép szavak, hazánkról címmel. Azután néhány csen­des év következik. Megújho­dásért munkálkodó évek. — Jó hírt mondok nektek, testvéreim — mondta zengő francia nyelven, s mivel csaknem valamennyiét! jár­tak Franci aországbah. nem volt szükség tolmácsra. Zay úrfi Mikes fülébe súgta: — Arra most szükségünk vagyon! A pap folytatta: — ülött a szabadulás órájal Ahányan voltak, annyi felé kiáltoztak. Kérdések röpültek a levegőbe, egymástól kérdez­ték a jelenlevők, mitől sza­badultak volna meg a rodos- tói rabságból, de senki sem tudott mit felelni. Mikest is rángatták, hogy neki tudnia kell a dolgokról, de Mikes nem felelt. Az atya tovább folytatta: — Meghalt a német-római császár, Károly! Meghalt a magyarok királya! E zen aztán végképp meg- boiydult az ebédlőház díszes terme. Ilyen hír régen robbant a szobában. Bizo­nyosságot szerettek volna a magyarok, nem engedték to­vább beszélni a szerzetesfő­nököt a gvárdiánit, aki úgy magasodott fél közöttük hó­fehér köntösében, amelyen a véres kereszt ékeskedett, hogy senki sem merte hozzá intézni kérdését, Megvárták. Kolozsvári Grandpierre Emil ANYA ÓRABÉRE L. I. Takács Tibor Erdély köpönyegében>v «-

Next

/
Thumbnails
Contents