Szolnok Megyei Néplap, 1974. február (25. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-10 / 34. szám
6 SZOLNOK WEGTEl NÉPLAP 1974. február 19. w- yr Isfiű koromban m/ könyv nélkül mU meg kellett taII nulnom La Fon-*■ taine néhány meséjét és tanulságukat gondosan elmagyarázták nekem. Megtanultam a tücsök és a hangya meséjét is, amely arra szolgált, hogy a fiatalsággal megértesse: egy tökéletes világban a szorgalom elnyeri jutalmát, a könnyelműség pedig büntetését. Ebben a csodálatra méltó mesében (bocsánatot kérek, hogy olyasmit mondok el, aminek tudását mindenkiről előzékenyen feltételezik, ha ez nincs is egészen így) a hangya szorgalmasan dolgozik egész nyáron, hogy téli eledelét összegyűjtse, miközben a tücsök egy fűszálon ül, és dalolva dicsőíti a napot. Eljön a tél, és a hangya bőségben él, a tücsöknél* azonban üres a kamrája: elmegy a hangyához, és kér egy kis eledelt. Akkor a hangj a felteszi neki a klasszikus kérdést: — Mit tettél a meleg időben? — Éjjel-nappal munkában voltam: Fűnek-fának folyton daloltam. — Daloltál? rendben van komám — akkor ma táncolj szaporán! Nem perverzitásnak tartom, hanem inkább a gyermekkor következetlenségének, amely erkölcsi szempontból sok kívánnivalót mutat, hogy ebbe a leckébe sohasem tudtam belenyugodni. A tücsökkel rokonszenveztem, és hosszú időn keresztül, ha csak megláttam egy hangyát, rögtön eltapostam. Ilyen sommás (és ahogyan azóta felfedeztem, egészen emberi) módon akartam kifejezni az erénnyel és a józan ésszel szembeni ellenkezésemet. Ez a mese jutott önkéntelenül is eszembe, amikor minap George Ramsayvel találkoztam; egy étteremben ebédelt egyedül. Soha nem láttam még embert, akinek arcán ilyen sötét kétségbeesés ült. Maga elé bámult a levegőbe. Mintha az egész világ terhe az ő vállára nehezedne. Megsajnáltam, mert mindjárt gyanítottam, hogy szerencsétlen öccse csinált megint valami galibát. Odamentem hozzá és kezet nyújtottam. — Hogy vagy? — kérdeztem. — Nem a legjobb hangulatban — felelte. — Megint Tómmal van baj? Sóhajtott — Igen, megint Tömről van sző. — Miért nem veszed le róla a kezedet? Mindent a világon megtettél már érte. Tudhatnád, hogy reménytelen eset. Azt hiszem, minden családban akad egy tékozló fiú. Tom már húsz esztendeje keserves megpróbáltatást jelentett családjának. Elég tisztességesen kezdte életét: felcsapott kereskedőnek, megházasodott, két gyermeke született. A Ramsay család tagjai mind tekintélyes emberek, és minden jel arra mutatott, hogy Tom Ramsay is hasznos és tiszteletre méltó életpályát fut be. Egy szép napon azonban, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, kijelentette, hogy nem fűlik a foga a munkához, és hogy nem való neki a házasság. Élvezni akarja az életet. Nem hallgatott semmiféle ellenvetésre. Otthagyta feleségét és irodáját. Volt egy kevés pénze — abból két boldog esztendőt töltött el Európa különböző fővárosaiban. Kalandjainak híre időnként eljutott rokonaihoz, és mélyen megbotránkoztatta őket. Tom valóban élvezte az életet. Rokonai fejüket csóválták, és azt kérdezték, mi történik majd, ha elfogy a pénze. Hamarosan rájöttek, Tom kölcsönkért. Elragadó volt és gátlástalan. Soha nem találkoztam senkivel sem, akinek — ha kölcsönkért — nehezebb lett volna nemet mondani. Biztos jövedelemre tett szert barátaitól, és köny- nyen szerzett új barátokat. De mindig hangoztatta, hogy unalmas dclog a pénzt hasznos dologra kiadni; a pénzt csak akkor élvezi az ember, ha fényűzésre költi. A fényűzéshez a pénzt bátyjától, Georgetól szerezte. De rá nem pazarolta elragadó modorát. George komoly férfiú volt, és érzéketlen öccse bájos modorával szemben, George tisztességes és rendes ember volt. Egyszer-kétszer elhitte Tom ígéreteit, hogy megjavul, és jelentős összegeket adott neki, hogy újrakezdhesse életét. Tom autót és pompás ékszereket vett a pénzen. Amikor a körülmények George-ot ráébresztették arra, hogy öccse soha sem tér jó útra, és beszüntette a segítségét, Tom minden lelkiismeret-furdalás nélkül zsarolni kezdte. Egy tekintélyes ügjrvéd számára nem kellemes, ha öccsét kedvenc éttermének bárpultja mögött látja vilábát. Becsületes volt, szorgalmas és tiszteletre méltó. Jóindulatú feleségét soha, még gondolatban sem csalta meg, és négy lányának mintaszerű apja volt. Jövedelme egyharmadát tervszerűen megtakarította, és azt tervezte, hogy ötvenöt éves korában abbahagyja a munkát, és egy kis házba vidékre költözik, kertjét műveli és golfozik. Élete feddhetetlen volt. Örült, hogy öregszik, mert Tom is öregedett. Kezét dör- zsölgetve mondogatta: — Minden jól ment, amíg Tom fiatal és jóképű volt, de csak egy évvel fiatalabb nálam. Négy év múlva ötvenéves. Akkor nem lesz olyan könnyű az élete. Mire betöltőm az ötvenet, rám harmincezer font vár. Húsz éve mondogatom, hogy az árokparton fejezi be az életét. W. Somerset Maugham: A tücsök és a hangya szont, amint éppen koktélt kever, vagy klubja előtt várakozik egy taxiban a sofőrülésen. Tom szerint bárban dolgozni vagy taxit vezetni tisztességes elfoglaltság, de ha George néhány száz fonttal lekötelezi, a családja jó hírneve érdekében hajlandó abbahagyni. George fizetett. Egyszer Tom majdnem börtönbe került. George kétségbeesett. Alaposan utánajárt az egész tisztességtelen ügynek. Tom ezúttal valóban túllőtt a célon. Mindig féktelen, könnyelmű és önző volt, de addig soha nem követett el becstelen — vagyis George szerint törvénytelen — dolgot; és ha feljelentik, bizonyára elítélik. George nem engedhette meg, hogy egyetlen testvére börtönbe jusson. A férfi, akit Tom becsapott, egy Cronshaw nevű ember, nagyon bosszúvágyó volt. Mindenáron bíróság elé akarta vinni az ügyet; kijelentette, hogy Tom gazember, és meg kell büntetni. George-nak végtelen sok fáradságába és ötszáz fontjába került, amíg az ügyet elintézte. Soha nem láttam még oly dühösnek, mint amikor megtudta, hogy Tom és Cronshaw együtt utazott el Monte-Carlóba, azon nyomban, mihelyt a csekket beváltották. Egy boldog hónapot töltöttek el ott. Tom húsz évig járt lóversenyre, fogadásokat kötött, kártyázott, a legcsinosabb lányoknak csapta a szelet, táncolt, a legdrágább éttermekben étkezett, és elegánsan öltözködött. Mindig olyan volt, mintha skatulyából vették volna ki Bár elmúlt negyvenhat éves, senki sem gondolta volna harmincötnél idősebbnek. A legmulatságosabb asztalitárs volt, és bár mindenki ismerte léhaságát, mégis szívesen volt együtt vele. Jókedve, töretlen derűje ellenállhatatlan vonzást gyakorolt mindenkire. Sohasem sajnáltam tőle, hogy rendszeresen megadóztatott létfenntartása érdekében. Minden font, amit kölcsönöztem neki, azt az érzést keltette bennem, hogy én vagyok adósa. Tom Ramsay mindenkit ismert, és mindenki ismerte őt. Lehet, hogy elítélték volna életmódjáért, de akarva-akaratlan mindenki szerette. . Szegény George csak egy évvel volt idősebb semmirekellő öccsénél, de hatvannak látszott. Soha életében két hétnél hosszabb szabadságot nem engedélyezett meg magának. Mindennap már fél tízkor ott ült irodájában, és hatig ki sem tette onnan a Majd meglátjuk, hogyan ízlik neki a szegénység. Majd meglátjuk, mi a jövedelmezőbb, dolgozni, vagy henyélni. Szegény George! Sajnáltam. Azon tűnődtem, helyet foglalva mellette, vajon milyen szörnyű dolgot csinált Tóm már megint. George szemmel láthatólag nagyon rossz hangulatban volt. — Hallottad, mi történt?— kérdezte?--ß rs,>d < . -rÄ legrosszabbra vpltam elkészülve. Az jutott eszembe, hogy talán Tom ez egyszer mégiscsak a rendőrség kezébe került. George alig bírt megszólalni. — Nem tagadhatod, hogy egész életemben keményen dolgoztam, tisztességtudó, szorgalmas, rendes és egyenes ember voltam. Egy szorgalmasan és takarékosan eltöltött élet után visszavonulhatok, és nyugodtan élhetek biztonságosan elhelyezett tőkém kamatjaiból. Mindig megtettem kötelességemet az életben, ott, ahová a sors állított. — Ez igaz. — És nem tagadhatod, hogy Tom mindig lusta, könnyelmű, hanyag és becstelen gazember volt. Ha lenne Igazság a földön, már régen a szegényházba kellett volna jutnia! — Ez is igaz. George arcát elöntötte a vér. — Tom néhány hete eljegyzett egy öregasszonyt, aki az anyja lehetett volna. Hát most ez az asszony meghalt, és mindenét ráhagyta. Félmillió fontot, egy jachtot, egy házat Londonban és egyet vidéken. George Ramsay az asztalra csapott. — Hát van Igazság? Mondd? Van igazság? A fene egye meg, nincs igazság. ■s rém tudtam mala/ gam türtőztetni, / W nevetésbe tör- / W tem ki George * bosszúvágyó arca láttán. Hátradőltem a széken, és a nagy ha- hotázásban majdnem a földre huppantam. George ezt soha nem bocsátotta meg nekem. De Tom gyakran meghív ebédre bűbájos mayfairi házába, és ha nagy néha valami csekély összeget kölcsönkér, ez csak a szokás hatalma. Egy fontnál soha sem kér többet Karig Sára fordítása ■J.tt ffl Í.-I. A k M tj. á-ih-A-fl k ^WWWWWWWWWWWWWWWWWWW " WWW ▼ Könyvjelző 4 LÁ7ADÓ IMIlllt Nagy Lajos munkáit legutóbb tizenegy kötetes sorozatban tette közzé a kiadó az ötvenes évek végén. Az új válogatás teljes keresztmetszetet nyújt az életműből, közli önéletrajzi regényét, huszonnyolc elbeszélését, száztizenhat karcolatát és harminc publicisztikai írását. Ez az életmű szikár és tárgyilagos, valóban lázadó, kegyetlen indulattal teli: a társadalomkritikai éleslátás emeli a század magyar prózájának legnagyobb értékei közé. „Már az idők legelején, megvolt az alkalom, hogy ezt kiáltsd: Nem, nem, nem”. A gyermek és ifjúkorról szóló önéletrajzi regény e tagadó indulat megértésének, visz- szatekintő megvilágításának szempontjából kulcsfontosságú. A novellákban is szüntelen azokhoz a helyszínekhez tér vissza, melyek az alapélményeket nyújtották, a Lázadó emberben (1948) bemutatott apostagi, alföldi tanyavilágához (özvegy asszonyok, Tanyai történet) ezekben és az omlófalú zsúfolt budapesti bérházak nincstelenjei önmarcangoló szenvedélyeinek rajzában alkotja a legreme- kebbeket. Elbeszéléstechnikában (Bér- hÁz, Naptár), híres szociográfiájában (Kiskünhalom) is szinte megelőzte stílusával korát: a személytelen, dokumentatív szemrevételezés és szerkesztés pontosságával alkotja meg a feszes, lebilincselő- társadalomrajzot. Szarkasztikus, abszurdra érzékeny hajlama emeli a Képtelen természetrajz ember és állatkép sorozatát a 20-as évek magyar társadalmának kegyetlen kritikájává. Alapos jegyzetanyag és életrajzi kronológia egészíti ki a jól válogatott kiadványt. (Bertha Bulcsu •« Ötszáz visszaváltott dinár Az üvegablaknál le kellett hajtanom a fejemet, hogy arcommal a kerek beszélőnyílás közelébe jussak. — Szeretném visszaváltani a valutámat, ötszáz dinár — mondtam. — Maradt? — kérdezte csodálkozva a tisztviselőnő, s miközben rám meredt, bal kézzel matatott a blúza alatt. A világoskék műse- lvem erősen ráfeszült, és megizzasztotta. — El sem mentem-.. — Öőó... És miért? Rövid. érthető választ igyekeztem összeállítani, de nem ment. A tisztviselőnő közben átvette az irataimat. és munkához látott. — Baleset érte az utitár- samat — mondtam. A kék blúzos hölgy kezében megállt a golyóstoll. és várt. Fel sem nézett, csak várt egy keveset. Amikor aztán megérezte, hogy nem folytatom, tette a dolgát tovább, mint mindenki más. — „Így van ez rendjén” — gondoltam, és mély lélegzetet vettem. ÁDorodott volt a levegő, pedig az ablakok nyitva voltak. s a ventillátorok is forogtak. rutinos, egykedvű suhogással. — A kezelési költséget levonjuk — mondta aztán a kék blúzos hölgy, és rám pillantott. Bólintottam, de valójában még mindig arra a „miért ?”- re kerestem a választ, mely a hölgy ajkáról percekkel korábban felrebbent. Mindent összepakoltunk már. s a vám és egyéb szabályokat is megtanultuk. A térkép állandóan az asztalon hevert, s miközben a különös hangzású városneveket ízlelgettük, lélekben már Hercegovina útjain robogtunk a tenger felé. Aztán csengettek, a postás egy táviratot adott át: „A túra részünkről elmarad ... Stop... Imi kórházban... Stop... Jutka...” B ardócz Imréhez diákköri barátság fűzött bennünket. Üj munkahelyén is gyakran meglátogattuk ... A legtehetségesebb fiatal mérnökök közé számított. a vezetők is. vájárok is szerették. Amikor megvette élete első kocsiját, hamar megérlelődött a nyári terv: lemegyünk az Adriára. és horgászunk. Bardócz békaember felszerelést vásárolt magának és rugós szigonypuskát. A víz alatt akart szemlélődni, és halakat fogni. Különösen a szépia és a pettyes csikóhal izgatta. A csikóhal színes fényképe már az asztala felett lógott, és esténként órákig tanulmányozta. — Tudtad te, hogy a tenger apró lovacskái fordítva szaporodnak...? öregem, a nőstény tojócsövével a hím költőtáskájába kétszáz petét rak*.. A kicsinyek ott kelnek ki, és a hímcsikó szinte megszüli őket — közölte velünk március végén diadalmasan. Mi bizonyos gyanakvással szemléltük a tengeri csikó fényképét. Horgainkat inkább ehető, hagyományos formájú halak számára készíthettük. Nyárson sült. ízes falatokról ábrándoztunk, és vörös borról. Az előkészületek kellemesen betöltötték üres óráinkat. A közelmúltban betétlapjainkat is kiváltottuk, és megbeszéltük a ház- felügyelővel, hogy két hétig eteti a macskánkat A táviratot a feleségem a térképre tette. Éppen eltakarta Bosznia és Hercegovina útjait. Az esti vonattal elutaztunk a bányavárosba. Engedélyt kaptunk barátunk meglátogatására. Szomorúan támaszkodtunk az olajzöld folyosón és a főorvosi vizit végét vártuk. A gyógyszerek illata belénk mart, és szorongással töltötte meg szívünket. — Istenem, milyen lesz majd az arca.. • ? — ’ sóhajtott Imre felesége, és reménykedve ránk meredt — Az orvostudomány manapság csodákat művel... — Milyen szerencsétlenek vagyunk... Már szabadságon volt... Éppen anyut vitte az állomásra, amikor megszólalt a telefon... Alighogy hazaért újra telefonál- tek,. Láttam az astásb kosa# i * P. BAK JANOS: TÖPRENGŐ Tasnádi Varga Éva: Hol van a perc? Sötét antennák ívei nőnek az ólom égre, s vibrál bennem a február vad türelmetlensége. Hol van a perc, a vérpiros cseresznyék szép nyugalma? — tollas kalapot szőtt a nap, úgy bocsátott utamra. Hol van a legszebb nyári nap? köd-sapka hull fejemre, — párnám, paplanom volt a fű. s egy kék tulipán selyme. Almomban hallom csak szavad, s trappal újra elhagylak, üvölt a szél. És valahol becsukódik egy ablak.
