Szolnok Megyei Néplap, 1974. február (25. évfolyam, 26-49. szám)

1974-02-03 / 28. szám

1974. február 3.

BZ.UL.NUK MEGYEI NÉPLAP

Örök útitársaink a klasszikusok

Hadd kezdjem egy

személyes élménnyel, egy újraélt élménnyel, a Háború és békével. Azt hiszem, olvasottsága és közismertsége vetekszik a magyar klasszikusokéval. Milliók látták a filmfeldolgozásokat is — tehát valami módon szinte mindenki megközelítette már. Nos, egy estén, néhány hónapja, ismét levettem a polcról a könyvet és találomra felütve ekezdtem olvasni. S ahogy múltak a napok, úgy sodort el minden más olvasmányt! Az ismerős alakok ismét újak lettek. Más, több lett Andrej herceg sorsa és szenvedése, teljesebb Natasa élete. Pierre válsága. az öreg Bokonszkij bölcsessége... Sorolhatnám, miként változtak meg az ismerős szereplők; tárták fel jellemük úi tulajdonságait.

'Nagyon sokan vannak, alcikkel hasonló dolog fordul elő. Az olvasó emberek közül a legtöbbel. A nagy klasszikus alkotások minden kornak, s az ember minden életkorában mást és mást mondanak. Fiatalon, az első ismeretség idején a történetre figyelünk jobban, az elbeszélés — ha epikus műről van szó — sodrára, áradására. a cselekményére, a szereplők viselkedésére, a „mi történik”-re. Később már az íróra, a költőre. Izgatni kezd, miért voltak ilyenek ezek az emberek, miként helyezkedtek el korukban. milyen világ volt az övék, / milyen indítékok, törvények mozgatták az akaratukat és a cselekvésüket, milyen erők szabták meg pályájukat. Lassan-lassan magunkévá tesszük a műveket, felfogjuk teljes értelmüket. a művész szándékát — azt a többletet, ami az alkotást időtáúóvá. minden kor számára fontossá, azaz klasszikussá teszi.

Mondhaintíkt ehhez

sok ráérő idő kell. Egy országban. ahol a lakosság túlnyomó többsége a felszabadulást követő esztendőkben kezdett el olvasni, korábban nem lévén módja rá, korai szorgalmazni az újraolvasást. Hogy egyelőre még az elolvasásról van szó. Harmincnegyven év — tömeges méretekben — az első ismeretséghez is alig elegendő. Hiszen a kiadók nem győzik megjelentetni a magyar és a külföldi klasszikusokat ú.t meg új kiadásokban, hogy a most olvasni kezdő rétegek először találkozhassanak velük.

Biztató jelek mutatnak arra. hogy a kulturális forradalom alig három évtized alatt ropnant eredményeket ért ei ezen a téren. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. a Békés, a Veszprém, a Fejér és a Zala megyei knyvtárak legújabb 'adatai szerint egybehangzóan azt jelzik, hogy a klasszikusok újraolvasásának igényevágya a mai olvasás egyik jellemzője. Természetesen a „részlet-térkép” igen tarka; a grafikon ott mutat emelkedést ahol az olvasás propagandája leleményes és erőteljes.

A klasszikusok újraolvasása az igényes önművelés egyik naevon fontos jele. Kőt: elengedhetetlen velejárója.

Sokan vannak — többkevesebb rendszerességgel oh ásó emberek —, akik el tudnák mondani például az aranyember, a Különös házasság vagy Az ember tragédiája tartalmát. Kihagyásokkal, hibákkal, félreértésekkel. nyilvánvalóan, de sejtvén-tudván a tárgyat, a történést. De mondhatják-e. hogv ismerik ezeket a műveket? Aligha. Hogy azokban a művekben nemcsak a történés a lénveg. hanem a mögöttes tartalom legalább annyira — azt' ecvszeri olvasásra. első megismerkedésre nem igen lehet megérteni. felfogni. Es sorolhatnánk tovább a világirodalom legismertebb alakjait: Hamletét, Júliát, Bovarynét,

Don Quijotét, Tartuffe-öt, Faustot, bármelyiket. Pályájuk, sorsuk ismerete még nem a mű. s nem az író ismerete.

A klasszikusok — Szabó Lőrinc összegyűjtött versfordításainak címével élve: örök barátaink. Meglehet, akadnak közöttük olyanok, akiket egy olvasás — esetleg olvasási kísérlet — után nem vesz többet elő az ember, mert távol van az érdeklődésétől. a hajlamától; tartalma nem érinti meg, nem csendül össze a gondolataival, érzelmeivel. Jómagam például Ibsennel vagyok így; olvastam, színházban is néztem néhányszor, mígnem tisztáztam magamban, hogy nem fér el a világomban, s távolról tisztelvén hatalmas értékeit, nem szorgalmazom a találkozást. Más olvasó nyilván más klasszikussal van így. De túlnyomó többségben vannak a klasszikusok között azok az írók. művek, akik s amelyek mindenki számára örök élményt, jelentenekA televíziónak hihetetlenül fontos szerepe van a klasszikusokkal való találkozások — az ismételt találkozások — szorgalmazásában. S máris vannak roppant eredményei. .Lehetetlen vállalkozás volna megkísérelni a „százalékaránvos” találgatást: milyen mértékben járultak hozzá a klasz- srtkus művekből készült feldolgozások, átültetések — filmek, sorozatok, ismertetések, tv-játékok — ahhoz, hogy az olvasók, nézők nem kis része ismét „megkívánja” az eredeti alkotásokat. Ilyen felmérést nem lehet csinálni. De azt lehet tudni: a televízió bizonyára a leghatásosabb propagátora a klasszikus műveknek. Nemcsak azzal, hogy a történetükkel ismertet meg milliókat. Elsős^ban azonban az igény fel ébresztése vek Hog’ a nézők ismét olvasókk válnak általa. A szórakozó emberből tanuló ember lesz- amint a tv-ben látott él mény hatására leemeli a polcról vagy megvásárolja kikölcsönzi az eredetit és olvasni kezdi.

Különös erejük-sugárzásuk van a már ismert klasszikus műveknek.

Egyik példánknál maradva: aki másodszor, harmadszor mélyed el a Hamlet olvasásában, ugyan azért teszi-e, hagy megtudja, mi lesz a szerencsétlen dán királyfi sorsa? Ki marad életben. kit ölnek meg a tragédia folyamán? Nyilvánvalóan nem. Azért inkább, hogy soraiban, jeleneteiben, jellemeiben és összeütközéseiben még egyszer átélje azt az élményt, amit először kapott a műtől — átélje és mélyebben magáévá tegye, jobban megközelítse.

S többször elolvasva, más és más életkorban átélve egy-egy művet, lassan birtokába jutunk olyan „titoknak”, ami valamennyi nagy klasszikus alkotás egyik-jellemző je és járuléka. A titok pedig nem más, mint az, hogy e mű valamennyi kor emberéhe» szól — kell tehát olyat mondania, minden embernek kü- lön-külön is. ami megtartotta az időben, hogy nem olvadt bele a közepes könyvek végtelen sorába. A mű életének a titkát fejti meí az olvasó — s ezzel közelebb kerül a saját életéhez is. mert ami egyetemes érvényű. az az én számomra Is rejteget valami mondanivalót. valami tanulságot, amit csak én érthetek meg, amit csak velem közöl.

Tamás István

Moldova György:

Czveoy Weisz

Ezen az estén Henrik beszélt:

— Maguk ismernek engem, tudják, hogy nem szoktam ítélkezni emberek fölött. ítélkezni uraim, nehéz, megismerni az összes bűnt és az összes mentséget, minden száz évben legföljebb, ha egy igaz bíró akad és az pont én lennék? Mindenki beláthatja, hogy nevetséges. Ezért például, ha maguk most azt kérdeznék tőlem, hogy mi a véleményem a sánta Várdairól, erről az aljas, utolsó gazemberről, nem válaszolnék egyenesen, csak két epizódot mesélnék el róla.

M

ikor Lumumbát kivégezték, én nagyon fel voltam háborodva, mondom tjeki, mit szól hozzá, Váradi úr, hogy kivégezték Lumumbát? Nem fogják eltalálni mit felelt erre, azt kérdezte: mi van nekem abból?-Abból, hogy egy nagy néger hazafi meghalt, uraim, abból mi van neki?! De arra, amit most hallottam tőle, nem mondhatok mást, mint hogy az Isten adjon elég nyálat, hogy köpni tudjak.

Megvettem a paradicsomot, és azt a kis zöldpaprikát, ami nekem kell — már említettem, hogy vegetáriánus vagyok. Épp jövök ki az üzletből, mikor találkozom ezzel a csirkefogóval, azt mondja: képzelje, Henrik úr, micsoda nagy szerencsétlenség szakadt a nyakamba, meghalt az anyám! Fogadja őszinte részvétemet — mondom neki —, ismertem a Nagyasszonyt, nyugodjon meg, ha van túlvilág, ő ott a legjobb helyet kapja. Erre vállat von: lelt érdekel, hogy hová kerül a túlvilágon, sokkal nagyobb baj az, hogy kell vennem egy fekete kalapot, nyolcvan forint, és hogy tudok én kihasználni egy fekete kalapot? Legfeljebb, ha a feleségem is meghal, de hát most nincs feleségem. Ezt mondta az anyjáról, uraim,

esküszöm, hogy ezt mondta: kellett vennem egy fekete kalapot, és nem tudom majd kihasználni.

És ha ismerték volna az anyját, azt a szegény V.'eisz Oszkárnét, ő aztán egész életében elmondhatta magáról: „Istenem, te nagyon szeretsz engem mert gyakran látogatsz!” A férje, a részeges Weisz Oszkár semmivel sem volt különb ennél a sánta csirkefogónál, egyetlen nó sem érezhette magát biztonságban tőle, még a WC-s nénikkel is kikezdett , egyszer odaajándékozta az egyiknek az egész gomb- és Csatkollekciót, amit a cég bízott rá, azt is a feleségének kellett kiváltania, képzelje, mi maradt kosztpénzre! Fél rúd frankot vett, mert egészre nem futotta, és váj helyett azt a büdös margarint, de ő még abból sem evett, úgy nevelte fel a két fiát. Az egyik: a Zsiga mindig megvédte az anyját, Weisz Oszkár ezért még az első világháború előtt kiüldözte hazulról, elment a szegény fiú Kanadába. A Weisz .Oszkár csak ezt a sánta fiáf szerette, ezt vitte magával mindenhová.

M

ikor kitört a tizennégyes háború, behívták Weisz Oszkárt is, mielőtt elindult, azt kérdezi a feleségétől, mit kívánsz nekem erre a nagy útra? Azt kívánom — mondja a szegény asszony —, hogy csapjon beléd az első gránát, amiért elkergetted a Zsigát hazulról. Ügy látszik, uraim, mégis van valaki, aki jegyzi és teljesíti az igazságos átkokat, mert Weisz Oszkárt mindjárt az első héten úgy telibetalálta egy gránát, hogy az óralánca kiröpült a zsebéből, és felcsavarodott egy faágra. Az asz- szony itt maradt egyedül, vagyis ezzel a sánta csirkefogóval. Ennek akitoriban jól ment, még a tizennyolcadik évét sem töltötte be, de már belekerült abba a bandába,

GÁCSI MIHÁLY RAJZAI

amelyik ellooott egy egész hajórakomány parafát a szabadkikötőből, meg más nagy üzleteket is kötöttek. Azt hiszik, adott egy fillért az anyjának? Ahogy maguk láttak tőle pénzt, úgy látott Weisz Oszkárné is. Elitta és elkártyázta.

Egyik nap az öregasszony kapott egy levelet a másik fiától, hívta ki magához Kanadába. Kérdezte, mit csináljon most, mondja erre a Váradi — mert akkor már Váradi volt és nem Weisz —, maga csak menjen ki, mutter, nyugodtan, nekem úgyis kell a maga szobája, mert meg akarok nősülni. így beszél egy gyerek az anyjával!

/gy aztán a szegény

Jt Weisz néni kiment Kanadába, de aztán is minden héten írt a fiának, kérdezte, mire volna szüksége, kü'djön-e csomagot? A sánta Várdainak akkoriban éppen kezdett rosszul menni, a felesége is otthagyta, elég az hozzá, hogy hazahívta az anyját. Így meghalok, ha nem jössz haza, úgy meghalok, bírja ezt egy anya olvasni? Weisz Oszkárné is otthagyta a rendes fiát, ahol még a széket is alája tolták, és hazajött a rossz fiához, cselédnek. Találkoztam vele kint a téren, mint egy dáma olyan volt, kiöltöztette a Zsiga, rendbehozatta a fogait, az ujjári gyűrűk: haudujudu, Miszter Henrik? Mondom neki, asszonyom; majd lesz itt magának haudujudu. Felsóhajt: mit csinálják, Henrik úr, ennek a fiamnak nagyobb szüksége van rám.

Elért minket a második vi- lágáború is, sok szenvedést hozott, de azt a javára kell Imi, hogy egy bomba telibetalálta Várdai házát — úgy mint az apját egy gránát az elsőben —* ott maradt egy szál kabátban, többé nem volt egzisztencia, a második felesége is otthagyta. Járkált a sánta lábával ide-oda, sehová nem fogadták be, végül is elszánta magát, hogy újra hazahívja az anyját. Ha eddig nem hitték, uraim, most láthatják, hogy az emberi aljasságnak nincs határa. De talán az anyai szeretetnek sem. Ahogy a felszabadulás után megindultak a vonatok, Weisz néni hazajött.

Most is találkoztam vele kint a téren. Meg akartam kérdezni, hozott-e magával mindjárt koldusbotot is, de aztán ránéztem, és nem mondtam semmit. A fia most sem eresztette vissza üres kézzel, szép új ruhát viselt, de az öregasszony már nagyon megtört, az arca két oldalt behorpadt, olyan volt, mint aki már szeretne meghalni, de nem hagyják. Nem akarom untatni magukat, uraim, azzal, hogy szedte el Várdai most is az öregasz- szony minden pénzét és holmiját. hogy alázta meg, mikor már nem maradt semmije sem. Bevallom: én azt kívántam, történjen az egész minél gyorsabban, így legalább Weisz néni hamarabb visszamehet Kanadába. Visz- sza is ment.

Évek múltak el. Várdai megöregedett, és mint a gonosz emberek általában, vén- ségére egyedül maradt. Ahogy a cigány átok mondja: olyan ritkán nyitották rá az ajtót, hogv a küszöbén kinőtt a fű. Kire gondolt volna másra, mint megint az anyjára?

* m aguk nem fogják elhin- IfA n*> uraim» de az öregasszony harmadszor is hajóra szállt, hogy hazajöjjön, bár elmúlt már nyolcvan éves és tudta, hogy itthon most sem várja más, mint eddig barmikor. A szíve már nem bírta a nagy utat, özvegy Weis’ Osznárné ott halt meg a hajón, a nagy óceán közeoén egyforma tá- vo'sáera a két fiától, de még a hs'álos ág an is azt kérte, hogv hoz’ák haza és itthon temessék el. A sánta Várdai szerint ’sak azért, hogy neki külön kiadásokat okozzon a fekete kalaonal melyet egy- álta’én nem tud kihasználni többé.

>