Szolnok Megyei Néplap, 1974. február (25. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-24 / 46. szám
Mátyás Ferenc Almokat hajszolén, őzek nyomában járt, mindig úton, — haza sose talált — anyám. Villámló időben elföldelt naparcod, harminckét éveddel csókra kinek tartod anyám? — szőke kontyod hol leng a mezőkön? Búzavirág szemed örökre megőrzőm. Beszakadt koponyák üregén a tegnap néz vissza rám, apám velük, — a sereg nag Alattam húsukból vezet út idáig, kóró a koszorú, a sírjuk beázik Kloroform-illat ül rajtuk, a táj reszket, állok, mint a sárga márványkő keresztek. Tudod-e, hogy kik ők a parés dombokon? — éhség, ragály szárnyán szállt le a sok rokon a rögök szintjire, hány kisangyal paraszt, s húgaim, kiket a bába meg a panasz lökött nyugalomba hallgatást tanulni, hol sötét van s nincs mód fölvilágosulni. A két kéz, szülénké, s örökölt erőnk tán nem kopott, dicső még a tömérdek munkán. Szavunk, ha sirató, ugye, te 'megérted? — sorsunk ne vak hittel; tudásoddal mérjed. SZOLNOK MEGYE* NÉPLAP 1974. feferafe JM. a Fekete tengeren A úszott, az öreg Ba- /■ li, a tenger sűrű és fényes volt, alul L M. mint az ólomérc, fölül furcsán lebegő, talán légnemű, vitorlák dagadoztak az öreg Báli körül, mintha egy kertbe hajó- kázna, kötélen száradó dunnák között. Köröskörül minden meleg fényben fürdött, testét könnyűnek érezte, akár útnak is indulhatott volna a légáramlatok tetején, mint egy súlytalan madár. —Vendel! — szólt be a felesége a konyhából. — Ugorj már le egy fej káposztáért! ' Az öreg Báli alatt megrecs- esent a karosszék hetvenöt kiló nyomta a rugókat, a tenger fölszívódott, mint napsütésben az esőfoltok. Az öreg Báli még sose látott tengert, ámbár áprilisban töltötte be a hetvenedik évét, minden gyereke összejött a születésnapra, zoknikat, új pizsamát ég egy ezüstözött dóznit kapott — Aludtál? — jött be a felesége s ment is egyenesen a sarokba, hajolt a legkisebbik lányunoka fölé, igazgatta a takarót, az ágyrácsok közé akadt csörgőt. — Egy fenét! Csak ültem— — Csak ülsz, naphosszai esak ülsz! Inkább az ajtót kennéd meg, már két hete hogy mondom, az ember csak... Az öreg Ballt elöntötte az epe. Szemhéjai mögött még ott pislákolt valami távoli fény, nem tudta, mitől van ez a fájdalom a homlokában, talán megint frontátvonulás, de nem igazi fejfájás volt, inkább valami halovány csillogás odabent, amitől fel tudott volna zokogni. — Hagyjál már békén az- ;sal az ajtóval! — förmedt rá n feleségére. — Beszélsz, mint SSLv » • — Ne ordíts! — mondta az asszony sértetten. — Fölköl- töd a gyereket. Az öreg Ball átment a konyhába, megfogta a eeb- ikert, elment az ajtóig, vísz- Bsafordult, tejet kell hozni vagy micsodát? — Káposztát — mondta a felesége, már más hangon. — Krumplistésztát csinálok, gondoltam, vágok hozzá egy kis káposztát salátának, de ha látnál fejessalátát, azt se bánom, abból tudnék egy kicsit'talán a gyereknek is, ha megfőzöm és hozzákeverek— Az öreg Ballt körülzöm- oiőgték a szavak, mint a szúnyogok, de nem szálltak rá, ahogy az igazi szúnyogok se csípték meg soha, nem sze- •írettték a vérét, erre valamikor büszke is volt, a felesége mint valami védekező anyagot bocsátja ki magából ezt a sok beszédet, néha még magában is mondja és mondja, vagy a gyereknek, a kis Csillának beszél, az persze nem érti, csak rámosolyog a nagyanyjára és a nagyanyja olyankor boldog. — Ores a bukszám —- mondta békességesen az öreg Báli. Nem mintha 6 nem lenne boldog a kicsivel, hát dehogynem. Elmegy egészen a kispiacig, hátha ott kap fejessalátát, és a Kápolna utcán jön majd haza, benéz a kerítések mögé, a rozsdaálló azírmű őszirózsabokrok mögé, a kutyaólak mögé, az ösz- szegereblyézett szárazlevél- kupacok mögé... — Ne bámulj így! — szőtt Efá a felesége, olyan hangon, hogy sikolynak is beillett volna. — Néha olyan vagy, mint agy ütődött vénember. Az öreg Báli réveteg pillantása a kezére szállt, tenyerében már ott feküdt a gyűrött húszas, bólintott, nem sértődött meg, csak elindult, kába rég hozzáidomult a keskeny lépcsőkhöz, sötétben is le tudott menni, sose vétette el a lépést amikor a léDCSŐ- há7 üáho? ért mégis könny i alie észrevehető szédülés fogta el, mentében negérintette a falat, nem támaszkodott, csak a kezét húzta végig a vakolaton, a homokszemcsék végigkarcolták az ujjahegyét, s mire az utcára lépett, már semmi baja sem volt. De azért megijedt. Érdekes, az első őszi napok óta van ez vele. Hát megöregedett mégis, vagy mi? Amikor a szőlőből hazaköltözött, mindjárt elkezdődött ez a bamba- ság, el is ment a körzeti orvoshoz, a felesége ráhúzta a tiszta inget és kituszkolta az ajtón. Furcsa, kicsit dilisforma nő a körzeti orvos, sárgára festett haja csimbókok- ban lóg a szemébe, ha a receptet írja, bandzsít, az öreg Báli megfigyelte. A doktornő örökké mosolyog, sőt, vihog, mint egy túlbuzgó iskoláslány, nekiront az embernek, vészesen vékony, csupacsont lábszárai imbolyognak, csoda, hogy össze nem rogyik, így papa, úgy papa, nyújtsa ki a nyelvét, nem kell félni, bekukucskálunk a torkába, nyúlak. Tavasszal, jó korán is kell majd permetezni a fákat, kérdés azonban, rá tudja-e beszélni a fiát, hogy időben kivigye, nem apa, amíg hűvösek az éjszakák nem al- hatsz kint, mit ajnároztok ti engem, nem vagyok gyerek, anya, szólj rá apára, megfázik kint, nem akar hazajönni, képtelenség hetenkint háromszor majd kétszáz kilométert autózni, csak mert apa ilyen makacs, nem hallod, mit mond a fiad, Vendel, olyan vagy, mint egy gyerek, semmi szükség rá, hogy kint maradj, semmi munka nincs már ott, majd még engem szólnak meg, hogy az apám egy deszkabódéban alszik egy deszkapriccsen, tudod te, milyen kényelmes ezen aludni? képzelem, apa, dehát értsd meg, nincs ott semmi sürgős munka, ami azokon az öreg szőlőkön terem, ugyan! majd egyik vasárnap ... Az öreg Báli belépett a cse- megebolíba, végigballagott a mutassuk azt a hasikát, már csak az hiányzik, hogy azt mondja: legyen jó kisfiú. Az öreg BaUt megrémíti ez a hang, szorongva lép be a patikába, szorongva kapja be este a kis piros meg kis fehér tablettákat, harmadnap már nem veszi be, lopva megnézi magát a tükörben, sose szokta, de most megvizsgálja karjának leffedt bőrét, nyakán a ráncokat, szétfeszíti a szemét és belenéz nedves, csupa-ér árkaiba, kileli a hideg és másnap egész nap fekszik, a felesége faggatására csak azt feleíi, az időváltozás ráment a derekára, pedig a dereka nem is fáj ... A kispiacon nem volt saláta, az öreg Báli északnak vette az útját, elhatározta, hogy elmegy egészen a nagy csemegeboltig, ahol mindig szokott lenni banán is, narancs is. Itt már új házak között futott a széles út. Karókkal megtámogatott, fiatal fák álltak a járda szélén, koronájukat tépte a csípős novemberi szél. Az öreg Ball a barackfákra gondolt Janiék szőlőjében, jól becsavarta a kérgüket, talán, ha minden jól megy, nem rágják ki a zümmögő hűtőpultod között, a halkonzerv-piramisok és befőtt-hegyek között, elbámészkodott a soha-nem-lá- tott. italosüvegek tarka címkéin, megvette a salátát, egy asszony kávét darált a nagy kék villanydarálón, a daráló bőgött, majd elvékonyult a hangja, az asszony megütö- gette, a berregés fölerősödött, megint elhalkult és megint fölerősödött, tetszik még valami? kérdezte egy köpenyes kislány, nem, köszönöm, a kislány odébb ment, fapapucsa csattogtak, sárga térdzoknit viselt és egy köteg papírt vitt a kezében, az öreg Bálit újra elfogta a szédülés, de nem kellemetlenül, ahogy kinyitotta és behúzta maga mögött a nagy fémkeretes üvegajtót, a szédülés apró megfoghatatlan fényköreiből a műhely egyik sarka bontakozott ki, besütött a nap az ablakon, egy kékköpenyes, sovány lányka hatalmas söprűje nyomán por szállt a magasba, egymáshoz verődtek és hullámoztak a fémforgácsok, valaki hangosan nevetett, fölsivalkodtak és mély egyenletes hangon búgtak tovább a gépek, az öreg Ball érezte FAZEKAS MAGDOLNA BAJZA egy reszelő hfls, lapos, te- nyérhez-simuló tapintását és mutatóujja idegvégződésein a reszelő szemcséit, szag csapta meg, a szédülés boldog fénykörei eloszlottak, s ő ott állt egy papírüzlet kirakata előtt, kezében egy cekker, abban két fej zöldsaláta, s mellette egy kisfiú azt mondta: öregem, te tiszta béna vagy, ez nem az a készlet! Két gyerek tapadt az üvegre, amely mögött körzők, színes-f ceruzás dobozok, festékek, mappák, naptárak, legyező- szerűen ágaskodó tollak és piros meg fekete műbőrbe kötött fényképalbumok álltak, az öreg Báli tétován eltávolodott a kirakattól, megindult hazafelé és a fejében, valahol a szeme mögött megint nyilallott valami. Az öreg Báli már pontosan tudta, hogy ez ugyanaz a valami, mint a gyerekkorában érzett oktalan sírhatnék, ami sűrű, koromfekete estéken tört rá, amikor hársfavirágillatot lebegtetett a szél és csontos gyerektérde sajgott a túlzásba vitt játék édes fájdalmától. Végigvonszolta magát a széles úton, ahol a karókkal megtámasztott fiatal fák viaskodtak. Az öreg Bálit is cibálta a szél, mégjobban megnehezítette a járását, befújt a nyakába, az ing résén át petyhüdt, borzongó bőréig ért. Jani szőlőjében a deszkabódé falain a szél másmilyen volt, játékoskedvő muzsikus, bolondos táncosnő, lobogóhajú kamasz ... Mit csinál. Báli bácsi, hernyókra vadászik? Hallja, Vendel bácsi, maga úgy ás, mint egy húszéves! Jónapot, Báli úr, átjöttem egy kicsit, ha nem dob ki, hoztam egy kis bort, saját termés, tavalyelőtti, kiváncsi vagyok, mit szól hozzá! Mi lesz ez, kertkapu? Az annyát magának, arany a maga keze, mi a fene volt maga, hogy ennyire érti... Hasas felhők lógtak az égen, az öreg Báli érezte, hogy sötétedik, noha dél volt, fölnézett, talán esni fog, nehéz, hideg, őszi eső függönyei el a várost, a távoli hegyek is nyúlós ködbe burkolódz- nak, az ablakon se lesz érdemes kinézni... Ahogy az öreg Báli körülhordozta tekintetét a szürke novemberi utcán, megakadt a szeme egy házon. Ott állt a ház az új házak egyforma sorában, négyemeletes, néma ház volt, homlokzata csupa átlátszó erkélyüveg, kihaltnak látszott a ház, csak az egyik harmadik emeleti erkélyén állt egy öregember. Kicsi, fekete posztóba öltözött I öregember volt, fején fekete kalap, kezében egy pipa. Apróra zsugorodott,’ vén parasztember volt, állt az átlátszó rózsaszínű üveg mögött a hideg erkélyen egymaga, és nézte a kihalt utcát. Ügy állt ott, mint egy kopjafa a temetőben, mint maga a meg- kövesült gyász, mint egy villámsújtotta, holt fa a folyóparton. Pedig élt az öregember, az öreg Báli — aki talán a fia is lehetett volna a feketeruhás öregembernek — látta a moccanatlan bajúsz és a kihűlt pipa fölött apró szemének parázsló pillantását. Az öregember, fent az erkélyen, nézte a karókkal megtámasztott fiatal fákat, amelyek tépetten állták az őszi szél meg-megúju- 16 rohamait. — Hol voltál annyi ideig! — sopánkodott a felesége, de nem is neki mondta, a kislánynak inkább, akit a karján hordozott, beszélt hozzá, míg egy fakanállal belenyúlt a fortyogó tésztalébe. — Látod, pirinnyóm, azért rendes nagyapád van, elment azért a salátáért a világ végére is, te Vendel, nem fagytál meg ebben az átkozott időben, mindjárt esik, ahogy innen bentről látom, vagy talán már esik is, még szerencse, hogy reggel... Az öreg Báli zsebkendő után markolászott és megto rölgette a szemét, amit köny- nyesre fújt a szél. Miron hamv: FÖLDRENGÉS E gy időben vidékünkön elterjedt a hír, hogy hamarosan földrengés lesz, és a lakosság lebontotta a tetőről a cserepeket, úgyszintén a téglákat meg a gerendákat is a falakból. Tájékoztató gyűlést hívt j; össze, amelyen Sztambolov- szki elvtárs, a földrajztanár kétségbevonhatatlanul bebizonyította. hogy mi semmiféle vulkanikus, illetve földrengés! zónába nem esünk, és kizárt dolog, hogy földrengés legyen, de ha mégis megtörténne, akkor ez egy olyan ritka kivétel lesz. mint amilyen a csirpáni volt. A gyűlés után kérdéseket tettek fel. filmet vetítettek, és utána az emberek szétszéledtek. de reggelre leszedtek minden cserepet téglát. és kicipelték a holmijukat az udvarra, hogy hoppon maradjon a természet, és hogy kijátsszák a földrengést. Ezúttal az volt a legérdekesebb, hogy még Sztambolovszki tanár is szétszedte tetszetős házacskáját. sőt a virágcserepeket rongyba meg újságpapírba göngvölte — nehog\ kárt tegven bennük egv esetleges nagyobb fokozatú földlökés És amikor a városi tanács három elnökhelyettese i* leszedte a cserepet a tetőről, és kiszedte a téglákat a házfalból. akkor a tanácselnök. La- tinszki elvtárs is megadta magát — természetesen egy álmatlan éjszaka és a feleségével folytatott hosszas tanácskozások árán. Megadta magát, amint említettük, ő is. és ezzel a város a földdel vált egyenlővé, noha a természet a kisujját sem mozdította. A gazdasági élet szünetelt, ugyaneae vonatkozott a kulturális életre is. Az emberek ott álltak a motvóiukkal a téglák és a cserepek között, és mindenki maga elé meredve nézte a talajt, és azt várta, mikor mozdul majd meg. A talaj azonban ugyanolyan nyugodt mara U amilyen évszázadok őte volt. Csak az őszi eső zuhogott, de a föld elnyelte, még a szeme sem rebbent tőle, és újabbért egyre az égre tekingetett. Ha mindezt filmre vennénk akkor ideje abbahagynunk a totálkéneket és £ naa\ léptékeket, és figyelmünket a személyiségre kéU irányítanunk, arra, aki az események mozgatója. jHallatna Erzsébet NYÁR UTÁN Anyám
