Szolnok Megyei Néplap, 1974. február (25. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-24 / 46. szám
ffrT4L február 24. ímmm webth nmm* ? Nyitóit lencsénél fontosabb a nyitott szem Papi Lajos kiállítása a Szolnoki Galériában A képen egy anya ül alvó csecsemője mellett. Tűnődve nézi a gyermeket. „Milyen less/.?'1 Ezt" a címet sdta a felvételének Reismann Marian fotóművész. Gyermekfotói nem „szépek”. Humorosak, drámaiak, elgondolkodtatóak. Elsősorban ez volt az indítóoka, amiért felkerestem. Gazdag munkássága hosz- szas elemzést érdemelne. "Mégis, annak egyetlen — de talán legfontosabb fejezetéről — a ff ermekfotókról szeret- iem volna kérdezni. Az első könyv, amelynek fotóilluszt- racióit készítette 1933-ban jelen meg. „Mit tud már a baba?” — ez volt a könyv címe. Egy fiatal gyermekorvosnő. -Dr. Pikier Emmi a gyermek mozgásíejlődéséröl írt anuln ányt, ohhez kérte fel munka' ácsnak Reismann Mari ant. A könyv — három kiadást ért meg, és azóta szá- 'os hasonló alkotás követte ,— abban a korban kihívásnak számított a hagyományos e.-mekfotók ellen. Azaz, kogy... — A fotóművészet, amint azt a szó is jelzi — ma már a művészet kategóriájához tartozik. Ám a gyermekfotózásban mintha megállt volna az idő. A kirakatokban látható kacagó vagy éppen pityergő gyermekképek semmiben sem különböznek a 20— 30 évvel ezelőtt készített felvételektől. Mi ennek az ojca? Reismann Marian nagyot sóhajt, és hosszasan fürkész. Valóban azt kívánom, hogy erre a kérdésre válaszoljon? r— olvasom ki a tekintetéből. — 1951 -tőt a Képző és Iparművészeti gimnázium fo- tótagozatám tanítottam — mondja —. Az ernberábrázo- üst mindig a gyermékfotó- zással kezdtük. A gyermek természetesen viselkedik, még nem alakít, iránt a "felnőttek. Arra tanítottam növendékeimet. figyelj ék meg a gyermek spontán mozdulatait, reagálásait, és merjék rögzíteni, akkor is, ha ez nem látványosan szép. Fő, hogy igaz legyen. Sajnos, sok tehetséges fiatal abbahagyta a fotózást, vagy áttért a riport- fotózásra, ahol több lehetőségük nyűt alkotó munkára. — Az ön munkássága mégis példa rá: ha egy művész IHtűz maga elé egy aélt, azt meg is tudja valósítani. t — Más időket élűnk most — mondta töprengve La- tinszkl tanácselnök' a feleségének. — Más módszerek szükségeltetnek, de azt mondom neked: Ha a kezem ügyébe kerül az a csirkefogó, aki erről a földrengésről ültetett bogarat az emberek fülébe, saját kezemmel ölöm meg. Megölöm, és azután majd magyarázatot adok. — Hát te meg miért verted szét a házadat? — ellenkezett vele pokrócokba burko- lódzott. didergő élettársa. — Hallod? No mondd csak szépen. miért verted szét a házad? — Azért, mert te rágtad a fülemet, azért! — És miért hallgattál rám? Hallod? Miért hallgattál rám? — Bravó, Sztambolovsald! — Szólította meg ekkor a tanácselnök a földrajztanárt, aki ott ment, ahol egyi utca volt. és kezében egy kö~ ly&kmacskát szorongatott. — Megsütheted a geológiai tudományodat. tudod-e? — Mi bajod van a tudo- mánn.vommal? Én mondtam, és most is állom. Nem vagyunk 'Vulkanikus övezetben. — Nem vagyunk vulkanikus övezetben, de a házunkban sem vagyunk! — Na ne beszéljünk arról, hogy ki van a házában, é* ki nincs. — Akárhogy is áll a dolog. én legalább tisztáztam, hogy mit mond a tudomány ezekről a kérdésekről. — Na, és mi az eredmény végül? Lesz foLrengéa, vagy nem lesz? — Ezért nagyon' sokat kell látszólag értelmetlenül is dolgozni. Engem kezdettől fogva izgatott a mozgás. Amikor elkezdtem fotózni, egy pince- helységet béreltem. ahol amatőrfelvételeket hívtam elő. Ismertem egy balettán- cosnőt. Felkértem modellnek, megszámlálhatatlan felvételt készítettem róla táncközben. Első komoly megbízásomat ennek a munkámnak köszönhettem. — A csecsemők mozgásának aprólékos megfigyelése hosszú, fáradságos munka és nem tartozik a fotózás látvá-' nyos eredményei közé. Miért vállalkozott erre a feladatra? — Izgalmasnak találtam. Ez az érzés azóta is kísér. Dr. Pikier. Emmn’el ma is együtt dolgozom. — Mi szükséges a gyermekek fotózásához? — Gyors reagálás. — A fotós men járhat mindig „nyitott lencsével”. Hogyan tudja mégis megragadni a ritka pillanatot? — A nyitott lencsénél fontosabb a nyitott szem. A fotósnak, aki találkozott egyszer valamivel, ami őt megragadta, tudnia kell, hogy újból találkozhat az élménynyel! Akkor viszont már nem szabad elszalasztani az álltaimat. — A közelmúltban jelent meg „Vallomások” című kötete. Sók-sok felnőtt portré mellett megkapó gyermek felvételek láthatók benne. Közöttük különösen megragadott egy apró emberke Ismerkedésé a lépcsővel. Tétova tapogatása, és magabiztos győzelme, ahogyan egy lépcsőfokkal lejjebb érve nyugtázta diadalát. Hogyan készült ez a sorozat? — Az a kisfiú még nem tudott járni. Véletlenül tanúja voltam egyik kísérletének. Ezeket a mozdulatokat soha nem sikerült völlig beállítani,, — ön szerint mi szükséges, ahhoz, hogy a gyermekfotó- zásról kialakult ósdi szemléletben változás történjék? — Ami természetes, az nem leltet csúnya. Ezt még meg kell tanulni. Pontosabban, jobban kellene hinni azoknak a művészeknek, akik munkásságukkal ezt szerelnék bebizonyítani. — Már megmondtam: nem lesz, vagy ha lesz, akkor szörnyű, egyszerűen fenomenális kivételként E gy terepjáró állt mega téglakupac mellett két férfi szállt ki belőle. Azt mondták magukban: „Pusztuljak él. ha nem volt itt egy város. Volt itt egy város, biztos, biztos, hogy volt és most nincs.” — Hát akkor mit tegyünk? — kérdezte az egyik. — Visszamegyünk — felelte a társa. És visszabújtak a dzsipbe, amely visszament oda, ahonnan jött. — Ez nem mehet így tovább! — szólt az elnök, amikor a dzsip eltűnt a szemük elől. — Tennünk kell valamit! Magain is látom, hogy mindez bolondság és merő rémhír! E fontos beszélgetés után nemsokára a főtéren összehívták a városka egész la- kasságát, és nyílt vitát foly-' tattak le a földrengésről, nem volt olyan ember, aki ne szólt volna hozzá, és ne átkozta volna azokat, akik rémhíreket terjesztenek, és feldúlják a városka nyugalmát. de a gyűlés után sem változott meg a helyzet. Az embereket meggyőzték, az emberek egymást győzködték arról hogy mindez bolondság és nem lesz földrengés, de ugyanezek az emberek cserepeik és tégláik közé fúrták magukat, dideregtek a szabad ég alatt, és senki sem Könyvjelző Komlós Aladár: Római kaland Augustus császár uralkodása idején Közép- Itáüa egyik kisvárosában, Punéiban, három kisdiák elhatározza, hogy felfedező útra indul Rómába. Hőstetteket akarnak véghez vinni, dicsőséget szerezni a hazának, hírnevet - maguknak. Marius, Claudius és» Cepio a legendás város felé vezető úton, a Via Appián, gyalogszerrel indulnak el. Mindhármukat egy gondolat foglalkoztatja: találnak-e veszedelmet, amellyel szembe- szállnak. bűnt, amelyet legyőznek, hőstettet, amelyet véghez visznek. Útjuk bővelkedik is különféle kalandokban. Segítségükkel fogják el a vidék hírhedt zsiványvezé- rét, Massát. Látszólag a nagy lehetőséget is megtalálják a hősi tettre, részt vehetnek.egy összeesküvésben. Nagy lelkesedéssel kezdik meg első titkos feladatuk végrehajtását — az összeesküvők „illetéktelen” kezekbe került névsorának visszaszerzését — de leleplezik őket, és felség- sértés vádjával bíróság elé állítják. A tárgyalás során kiderül: furfangos csaló áldozatai lettek, aki saját hasznára akarta fölhasználni a hiszékeny nagy tettekre vágyó gyerekeket. A felségsértósek- ben illetékes bíróság tárgyalása még sohasem fejeződött be ilyen jó hangulatban, de arra sem volt még példa, hogy a felmentett vádlottak, akik a halálbüntetéstői szabadultak meg. ilyen hosszú orral távoztak volna a törvényszékről. A hőstettekből ugyan nem lett semmi, de hőseink megtanulták,' hogy „vannak idők, amikor abban áll a hősiesség, hogy az ember jól végzi el a mindennapi feladatát” A regény fordulatos cselekménye mellett a finom lélekrajz és az igényes kömyezetfestés méltán emeli a rangos ifjúsági művek sorába. fogott lebontott háza felépítéséhez, és senki sem fogott hozzá éppen azért, mert senki sem fogott hozzá, azaz bocsássák meg az akaratlan ismétlést másképpen szólva: hacsak egyetlen olyan ember akadt volna, aki hozzáfogott volna az építéshez, mindannyian követték volna a példáját Sajnálatra méltó tény, hogy ebben a században mindannyian olyannyira okosak és tapasztaltak vagyunk. hogy nem akarjuk ezt tenni, de szüntelenül küzdünk olyan személyiségek megteremtéséért, akik ezt megteszik. Szánalmas képest festett ma Is ez a közelgő földrengés hírére lerombolt kisváros. A vizsgálatnál megállapítást nyert hogy az egész fejetlenség egy maszekkel kezdődött aki furgonján televízióantennákat hozott a városba. Az emberek vásárolták az antenna felmásztak a háztetőre, hogy felszereljék, mások meg ezt látva, azt mondták magukban: „Vajon mi a fenének mászkálnak ezek az elvtársak a tetőn?” És Így gondolat gordolatot szó szót követett, és eljutottak a rémhírekig, és már elmondtuk, hogy onnan hova jutottak. Doncsev Toso fordítása • Miron Ivanov, a mai bolgár prózairodalom jeles képviselője. „Földrengés” című írása a Modern Könyvtár sorozatban közelmúltban megjelent „Még egyezer a delönekrö” elbeszélés- gyűjteményből való. A Szolnoki Galéria tágas-teres földszinti termében szobrok állnak. Papi Lajos kisújszállási szobrász munkái. A katalógus tanúsága szerint több mint hatvan. Fából, kőből, fémből. Csak utólag, a műtárgyjegvzékben számoltam meg őket. A számsaerűségből ott a kiállításon mindössze annyit érzékeltem, hogy sok. Nagyon sok. Még akkor is, ha voltaképpen húsz esztendő, azaz Papi eddigi egész művészi pályájának bemutatója ez a kiállítás. Imponáló szám. nem hiszem, hogy sokan utána tudnák ezt csinálni a húsz éve pályán lévő szobrászok közül. És ami még több — ugyan pax-adoxnak hangzik •— a kiállításon legalább öt olyan szobor van,.amelyhpz újra és újra vissza kell térni, amely a terem minden pontjáról" magához vonzza a látogató szemét, öt szobor már egy egész életmű reprezentálásá- ra elegendő. S most egy kicsit azon is eltűnődöm hogy Papi Lajos ezt az öt szobrot maga és magára hagyva faragta. Nemcsak abban az értelemben, hogy autodidakta művész, hanem hogy pályájának nagy részében (talán a legutóbbi öt esztendő kivételével) vajmi kevés segítséget kapott a pályatársaktól, a „hivatalosaktól” — és vajon tőlem, amikor könnyen tehettem volna, kapott-e? Több mint tíz éve ismerem Papi Lajost A személyes kapcsolattal most nem huzakodnék elő, ha nem tartozna hozzá szorosan az előbbi gondolathoz. Úgy vélem, hogy ismeretségünk évei alatt egyszer sem írtam róla kritikát. Személyéről cikket munkáiról beszámolót többször is. örültem, s örömömnek hangot, is adtam., valahányszor valami jő született meg. vésője alatt del munkájához segítséget vajmi keveset kaphatott tőlem. Nem hiszem, hogy ezt most be tudnám pótolni — különösen nem egyszerre. S most elgondolom, milyen megszállottság, hit kellett ahhoz, hogy mégis megszületett az az öt vagy hat szobor. Már nem az ommegmu tatás, hanem a kifejezés, a valamit mondás sokszor görcsbe rántó vágya kellett hozzá. Milyen hallatlanul eras tenni- akarás munkálkodhatott benne, hogy az az öt mű szobor legyen, s ne csak „plasztika”, tetszetős, de üres vagy formailag kusza faragás. Papi mostani kiállításán ez utóbbi veszélyét is érzékeltem. Nem a félbehagyott, a befejezetlen, hanem a rossz irányba végig vitt műveiben. Ilyenek például a galéria előtt álló térplasztikák. Mennyivel elemen tári- sabb rátalálás (nem megformálás) a nyárfa Ikarusz (1972), mint alumínium-mészkő változata (1972). Mennyivel monumentálisabb az 1966-ban faragott 29 cm-es, szinte a groteszk határát súroló talicskás mészkő-kubikos, mint az 1974-es kubikos- emlétoműterv, amely a reprezentativitás, a monumentalitás látszatát kelti csupán. S mennyivel rosszabb .szobrász Papi amikor különböző hatásoknak (szakmai vagy szakmán kívülieknek) enged-, ve, arra figyelve dolgozik, mint amikor csak önmagát adja. Talán emberileg szüksége volt arra, hogy a maga számára is bizonyítsa; koákrét feladatoknak is megfelel, bármilyen technikában, anyagban. Hogy ugyanolyan szakmai biztonsággal tudja megmunkálni a márványt tud bronzot önteni, mint tanult pályatársai. Ám az alkotás nemcsak úí művek létrehozása, hanem szelekció is, művekről — talán kedves a szobrász számára sokat jelentő művekről — való lemondás is. A legnagyobbak ebben is nagyok voltak. Milyen kár például, hogy Medgyessy Ferenc halála után azokat a műveit is bemutatták, amelyeket a mester életében eldugott, s milyen kár, hogy életében ezeket nem volt ereje megsemmisíteni. Mennyivel tisztább, egységesebb képünk lenne most Medgyessy Ferenc munkásságáról, jelentőségéről. Papi kiállításán az egyenetlenségek sokszor megdöbbentőek, s amikor felszisz- szenek láttukon, önkritikusan azt; is meg kell állapítanom, én sem mondtam, írtam soha sem a művésznek, Vagy a művészről: ezt ne, mert a másik hitelét; rontja. Talán mert az akkori körülményeket úgy ítélem meg, hogy elsősorban biztatnom kell. Önbizalmának növelése a feladatom. így kerülhetett egymás szomszédságába ugyanannak a művésznek a munkájaként páldául a Citera (1972) és a Madonna (1973). Az előbbi legföljebb talán egy falusi zenész sírköve lehetne, az utóbbi egyike annak az öt szobornak, amelyek miatt már érdemes megnézni a kiállítást S ahogy most írom ezt a kritikát (?), rájövök, hogy egyre többet kellene elmondanom. Beszélnem kellene például arról, milyen sajátos a művész és a megmunkált anyag viszonya, miért van az, hogy minőségileg összehasonlíthatatlanul jóban bánik az elemi természeti anyagokkal (fával, kővel), mint a már előzetesen megmunkált vassal, bronzzal? Olyan dolgokról kellene szót ejtenem, mint például, hogy a gránittal vagy márvánnyal meg lehet-e ugyanazt tenni, mint az ágakban vagy gyökerekben végződő fatörzzsel, utalva arra a koncepcióból! rokonságra, amelyet a fa István király (1973) , a Vazul (1972) és a gránit Dózsa (1972) vagy a márvány Csontváry (1973) között látok. Vagy egy másik téma; — pontosan kimutatható Papi szobrászatéban a szecessziós őszseni, ős-dilettáns Finta Sándor hatása (Emberpár — 1965, Kompozíció — 1968), de vajon ugyanilyen hatásról beszélhetünk-e az idősebb Szervát! ússzál kapcsolatban, vagy ez mélyebb rétegekre, a népi fafaragásra vezethető vissza? De az utolsó szó legyen most a feltétlen elismerésé és örömé: Hadd «orjäztas»am fel azokat a szobrokat (ez a fesarolás ötnél biztosan több munkát fiz egybe), amelyek «k miatt érdemes volt Papi Lajosnak szobrásznak születnie: Sokan talán vitatják, számomra meggyőző maradandó élmény az 19G6-os Móricz-fej. Ilyen rendhagyó, ilyen elementáris erejű Móricz-ábré- zolást nem ismerek. Méltó párja az 1970-es Kucsmás fej, az 1973-as Szakállas fej és az állatszobor-sonozat, amely Papi ember-portréival egyléptékű világ, minőségileg azonos (elsősorban az 1972-es Pimasz és a Kecskefej). Ezt az egyléptékű világot foglalta egybe korábban az 1968- as Kompozícióban, ebben a pásztor-szfinkszben. És az előbb már említett Madonna külön elemzést érdemelne. Végül a két hatalmas fafaragás, a Vazul és az István király, amelyet a rendezés is fő. helyre állított A rendezésről és a katalógus fotódról — utószó gyanánt: Egri Mária, a kiállítás rendezője a nagyon fontos, ám önmagában korátnsem üdvözítő tetszetős elhelyezésre, a művek tömeghatására koncentrált. Sokszor azonban (talán éppen ennek következtében) össze nem tartozó művek kerültek egymás mellé (legbántóbb példa erre a Citera és a Madonna), vagy éppen összetartozók kerültek messze egymástól. S a terem két sarkának „életkép” megoldásáról is néhány szót. A festett, faragott népi bútoregyüttes beállítása kedves, hangulatos ötlet. Papi műveivel rokon miliőt teremt. A másik sarok „műterem” részlete azonban véleményem szerint elhibázott. Nem csal-, azért, mert a polcokra né hány gyengébb munka került, hanem elsősorban azért, mert valamiféle emlékkiállítás hangulatot sugall, mintha egy befejezett életmű bemutatására került volna ezúttal sor, holott szerencsére nem erről van szó. Papi Lajosnak csupán egy művészi korszaka ért véget ezzel a kiállítással Most nem beszélek arról hogy a rossz nyomdatechnika mennyit rontott a kiállítást propagáló, mintegy azt reprezentálni hivatott katalógus színvonalán. Csupán egyetlen megjegyzés a benne szereplő fotókról. Műtárgyakat így nem szabad fényképezni. Ez hamisítás, s egyszersmind hitelrontás is; Különösen szembetűnő volt , az István király fotóién. Éppen csalt az maradt le róla. ami miatt ez a szobor a kiállítás, egyik legjobb munkája, A hihetetlen szuggesztivitás. a megformálás ősi ereje, karaktere. Rideg Gábor László Ilona
