Szolnok Megyei Néplap, 1973. december (24. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-24 / 301. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP im. december U.------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------— - 1 ........................—................... -......................................................................... .................. N agy László; Ki viszi át a szerplmet Létem ha végleg lemerült lei imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantú mezővé a sziklacsípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerült, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a,túlsó partra! xx»cocccc©c»cccoc©c»oooaocoooococ^^ LILLI PROMET s A MABA A zokban a gyermeki esztendőkben, amikor a való világot már nemcsak megismertem, hanem kezdettem is abban magamnak rendet csinálni, azt gondoltam, hogy az esztendő egy öreg ember. Halhatatlan öreg ember, akinek van tizenkét fia. S a tizenkét fiú közül a legidősebb December. Hát azóta már, sok naptárba belenéztem, de a hónapokat most is úgy tekintem, mint az esztendő fiait. Természetesen a múló idők, s velem együtt, megnőttek ezek ä fiúk is, sőt nem is fiú már December, hanem ember. Bölcs ember. Ha van is manapság bölcs ember, elegendő nincs. Pedig ilyen háborgó világban is, mint a mai. a sok is kevés volna ebből. Nem csoda hát, hogy oly türelmetlenül és jó reménységgel vártam Decembert az idén. Gondosan gyűjtöttem, és gyöngéden melengettem minden hírt, ami nem a hét első napján, hanem csak csütörtökön érkezik, akkor egy kicsit elgondolkoztam. Nem lehetetlen, így tűnődtem magamban, hogy ez az öreg és bölcs December is megváltozott az idővel. Talán még novemberben tagja lett valami társaságnak, melynek az emberei csak csütörtökön léphetnek porondra. Vagy egészen új rendet akar: olyan rendet, mélynek a szabályai szerint, a legaprólékosabb pontossággal, most már csütörtökön fog kezdődni a hét, a hónap, minden nagyobb esemény s talán a nagy világban a korszakos fordulat isi De hát csak olyan volt ez a gondolatom, mint a röppenő madár. Jött és elment Aztán ismét munkában és bizakodásban, vagyis a megszokott mederben, múltak a napok; majd elkövetkezett a szerda is. Vagyis November utolsó napja. Nagy várakozásban és jő egészségben voltam, amikor reám szállott azon a napon az este. így aztán könnyűszerrel .tudtam gondoskodni arról, hogy kellemes meleg legyen a szobában, s más egyebet is, ami vendégnek csak jő lehet ilyen téli időben, azt is mind előkészítettem. így vártam Decembert, aid a szelek és a csillagok menetrendje szerint, éjfél után egy másodperccel meg is érkezett. Ahogy megpillantottam őt, bizony úgy tűnt nekem, mintha sápadt és törődött lett volna. S talán mogorva is egy kicsit. Hirtelen nem tudtam, de nem Is tudhattam, hogy mi az oka megviselt állapotának; valami betegség-e vajon vagy váratlan csalódás, amit a mindenség útjain szerzett esetleg. No mindegy, gondoltam magamban, s oly kedvesen köszöntöttem és olyan örömmel, mintha rajta is csupa derűt és bizakodást láttam volna. Leültettem közel a kályhához, s ami jó falat és üdítő ital volt a házamnál, azt mind odahordtam neki. Jónéven is vette ezt a figvelmet, mert a vonásai hamarosan és láthatólag enyhülni kezdtek, 6 a szemében a fény is nemsokára rokon lett a csillagok fényével. — Miképpen szólíthatom? — kérdeztem tőle. Meglepődve nézett reám December, mintha nem értette volna az én nyájas és tiszteletadó kérdésemet: v*»-- még inkább, mintha tudatlanságot gyanított volna szavam mögött. — December vagyok! — mondta. — Ö, azt én tudom — feleltem neki —■, hiszen nem most találkozunk először. Sőt a tavaly is, pontosan ebben az órában, volt egymáshoz szerencsénk; de mi több, még harmincegy felejthetetlen napot is töltöttünk akkor együtt. Azóta ugyan sok minden történt a földön, s bizony itt nálunk is, de kedves .és huzamos együtt1" tünket nem felejtettem ti — Én is emlékszem — mondta December. — Sőt tudok egyebet is, úgyszólván mindent tudok, mert azóta találkoztam már mind a tizenegy öcsémmel, s azok apróra elbeszéltek nekem mindent. Csak éppen egyet nem tudok. Nevezetesen azt, hogy az én megszólításom dolgában miért volt bizonytalanságban az imént? No, gondoltam magamban, erre nem lesz könnyű a válasz. Mit tegyek, hogy szíves házigazdának és példás embernek egyaránt jó legyek? Soroljam elő mindazt, aminek bokros szele felröppentette számról ama tapintatos kérdést? Kérdezzem meg, példának okáért, hogy egy esztendő leforgása alatt nem változott-e meg. esetleg gyökeresen? Érdeklődtem aziránt, hogy hideg helyett vajon nem meleggel foglalkozik-e? Vagy kérdezzem meg talán, hogy ők, tizenkét test vérek, maguk között is, nem szólítják-e időszak-társnak egymást? Hát nem magyarázkodtam, hanem bízva érett eszében, mely félszavakból is ért. egyszerű módon megkérdeztem; — Szólíthatom-e úrnak, December úrnak? S jól tettem, hogy kacskaringó nélkül szóltam, mert December nevetni kezdett; majd bölcs derűvel mondta nekem: — Hát barátom, se úrnak ne szólítson engem, se más címmel ne tiszteljen engem, mert egy esztendőn keresztül velem semmi változás nem esett. Egyszerűen December vagyok most is. mint tavaly, mint a megelőző években is. véges-végig visz- szafelé. amióta csak vagyok. A felfogásom nem módosult, s megtartottam a régi szokásaimat is. Hideg a természetem. <fe a becsületből nem engedek. s a szívem forrón 'dobog a karácsonyi örömben. Szeretek havazni, s minden lehetőt elkövetek, hogy éjjelenként a csillagok ragyogni tu diarak. A kedvem fénylik néha, s máskor elborulok. de eme váltogató hullámzás mögött mindig egyforma és változatlan vagyok. S az is maradok, örökké. S így van ez rendién, tessék elhinni. Mert aki igaz ok nélkül megváltoztatja magát. az végül a napokkal és az éjszakával, az órával és a perccel együtt fog változni, így jön aztán a rend h“’ be a rendetlenség. amikor senki sem tudja, hogy valójában höl van az ő helye, és mi legyen a dolga. — Némi igazság van a dologban — jegyeztem me“ — Némi?! — folytatta December. — Merőben igaz, mert hiszen az értelem mellett erre tanít a tapasztalat is, amiből szereztem már éppen eleget. És a példa, kedves barátom! Az is erre tanít, ama számtalan példa, amelvek közül most csak egvet akarok említeni. Mégpedig azt az egyet, amelveta mi családunk mutat. Ugyanis, amint tetszik tudni, mi tizenketten vagyunk. Ennek folytán mi okosan és megértéssel úgy osztottuk be egymás között a munkát, hogy közülünk mindegyik azt végezhesse, amit a természete szerint ezen a földön legjobban végezni tud. Január öcsémnek, például, marasztalni kell a havat, vagy mindenképpen szerezni a fel- hőkoőlj ha .nfeos, Februárnak meg kell törnie a jeget, és reményt sejtetni a világgal. Aztán Március felébreszti a földet, és rábeszéli a napot, hogy a reménység ígéretét fényes diadalra vigye. Április megküzd a múlandósággal, mint egy szeles és vad kölyök. Május már a győzelmet hirdeti, és annak tiszta mámorában a szíveket szerelemre összeszerzi. Utána Június harsány kedvében elöl jár, amikor a föld minden lényei énekelnek. Július aztán áldásba borítja az országok földjét. Augusztus pedig busásan fizet annak, aki dolgozik. Szeptember iskolába küldi a gyermekeket, a fákat pedig és a növényeket bölcs megnyugvásra tanítja. Október megcsinálja a szüretet, hogy bánatban és örömben egyaránt kéznél legyen a bor. November pedig meggyászolja a bajba jutott világot, melyet én már csak mesével tudok hitben megtartani; de én megtartom őt a hitben, egészen addig a napig, amíg eljön a Messiás a földre. Meghatottan, néztem De- certüberre. — Nagy szerencsének mondható — szóltam megnyugvással —, hogy legalább az Esztendő fiai így gondolkoznak. — Szerencse bizony — hagyta helyben December. — Talán az emberiség legnagyobb szerencséje. De a sors őrizze is meg az embereket attól, hogy az Esztendő fiai között is felboruljon a rend. és kitörjön a testvéri háborúság! Az ég óvja meg a világot attól, hogy például Január öcsém, irigységből és hatalomvágyból. Július helyére törjön. Mert ez az egyetlen törvényszegés is pusztává tenné a földet! Eme rettentő villantásra úgy megborzadfcam, hogy így kiáltottam fel: — Még a gondolat is borzasztó. December űr! — Űr?! — Ö, bocsánat — mondtam. Bölcsen és nagy jósággal meg is bocsátotta bántó elszólásomat December, mert mosolyogva folytatta: — De hát arról szó sincs, hogy Január vagy bármelyik másik öcsém változtatna a természetén. Mi nem kelünk fel a természeti törvények ellen. Június nem akar jéggel uralkodni, s nekem sem jut oly hiú gondolat eszembe, hogy kivirágoz- tassam a fákat. Egyedül arra törekszem, hogy legyen tisztességes hideg. A lehetőség szerint befödöm hóval a vetéseket és a vizeket jéggel. Püinkéztetem a hópelyheket. hogy a szemek s főleg a gyermekek gyönyörködjenek bennük. Mert bizony én is sokat gyönyörködöm a gyermekekben, miközben ott is csúszkálni vágyakoznak, ahol nem lehet s miközben játszanak az én csillogó havammal, és bolondos jókedvvel keringenek a jégen. Ha csak tudom, a férfiaknak is megízesítem a munkájúkat, mit a jó meleg szobákban és a hivatalokban végeznek. A lányoknak mulatságot szerzek, a fiúk tudományát gyarapítóm. A kedves öregeknek meggyújtom a tüzet, hogy annak a melegénél a hosszú életben reményked ienek, és a lángjánál az elmúlt szép időkre er.ilék^azenei;. A szép asszonyokra felsegítem a puha bundát és megcsípem a fülük cimpáját. — Meg-e — kérdeztem mosolyogva. Erre csak bölcsen kacsintott December, s változás nélkül folytatta: — Szóval hát mindenkinek kiosztom a hideg igazságait, és különösen megdidergetem azt, aki békétlen dologban járja az utakat. A városokban felvirágoztatom a színházakat; s a falvakban is az éneket és a táncot adván azonban elegendő pihenést is a föld munkásainak. A fákat fehérbe gyöngyözöm, a madaraknak búvóhelyeket ajánlok; a medve álmait mézzel békenem, és a nyári bűnök miatt éheztetem á farkasokat. Néha ropogósra készítem a havat, s máskor megpuhítom, hogy ne unja magát. S amit legjobban szeretek. mesét mondok az embereknek, de azok között is legfőképpen a gyermekeknek és a szegényeknek. Hát bizony, gondoltam magamban. ezek szerint van dolga elég ennek a szegény öreg Decembernek! Pedig a disznóölést még nem is mondta; sem az ártatlan csemetefenyőkről nem emlékezett meg, akiket levágnak karácsony előtt. De hát nem akartaim ezekről szólni, hogv a gondjait ne szaDorítsam még én is. Inkább a mese dolgában toítem fel egy kérdést, szólván: — Meghat en gemet, hogy leginkább mesét mondani szeret. — Hát igen — tűnődött el December. — Legjobban szeretek mesét mondani, mert abban az igazság mindig é1 Valahogy úgy mondta ezt. mintha már 5 is belenvuso- dott volna abba, hogy az igazság valóban csak a mesében. élhet. Szép dolog ugvan a bölcsesség, gondoltam magamban. de azért annak is határt kell szabni! S ez már ez a hiedelem, a határon túl van! Mert nem lehetséges hogy az igazság hontalan legyen, s csak egyedül a mesében találjon menedéket. — Csak a mesében lenne igazság?! — kérdeztem. — Ott' biztosan —■ felelte December. — Hát akkor — folytattam békétlenül — mi csak haszon tál ankodunk, amikor küszködünk az igazságért?’ Nem volna-e akkor iobb. h*> mi magunk is mesébe bálnánk, ahol legalább egvütt lehetnénk az óhajtott igazsággal?! Erre jóságosán nézett reám December, és azt mondta nekem: — Kedves barátom, vannak emberek, akiknek olvan az élete, mint a mese. Kevesen vannak ugvan ilvenek. de az örök igazság ezek miatt könyörületes az emberi nemhez. S ahogy ezt kimondta, mindjárt készülődni is kezdett. — Hát most elmegyek — mondta —. mert sok a dolgom. Havazni kell. s a Szén* Borbála ágyúját szorgosan megpucolni. s ígv tovább napról napra, egyik gondról a másikra. — Mindenki hálás lesz! — mondtam tiszta szívvel. Erre December e'nevette magát, maid szomorú mosollyal legyintett, mondván • — Különösen Szilveszter’ Na gvon látszott az arcán és hát a hangiából is érezni lehetett, hoev bizonv nincs valami ió véleménnyel Szilveszter felől. ;— Nem hinném — mondtam neki —. hogv December- sédedet Szilveszter ne szeretné. — Szeret, de eltemet! — felelte December. Egyebet én sem tudtam erre mondani, csak azt, hogy há* ilyen az élet. S nem tudott December sem ennek ellene mondani semmit, hanem' csak bölcsen bólogatott Aztán elment az Esztendő öreg fia. hoev szorgosan téli munkához lásson. Mindenekelőtt rondpfpg hónelvfcet k»’ lett csinálnia, mert November a készlet hői már elég. safest elfogyasztott. Virágoztak a ciprusok. Félelmes őrökként sorakoztak a fehér templomléöcsőnél. — Sűrű virágporhálóba burkolóztak még a fehér lépcsők is. E vasárnap reggelen a tenger és az ég is felhőtlen kedvében volt A kikötőből a zászlókkal feldíszített hajóról zene halaltszott Felmentünk a lépcsőn, melyet elöntött a ciprusok virágporesője, és a felhőtlen hangulat kívül rekedt a mú-; zeum-templom ajtaja mögött. Itt belül mindenki hűvös nyugalmat érzett: mi is. meg a nálunk korábban érkezett varégok. szkíták, hunok és avarok ősi leletei is. — Kőbalta. — ezt maga mondta. — Mennyi szépérzékről árulkodik. — Igen. már akkor is... A részeg Szilénosz alakja. Már akkor is... Egy bronzkori hölgv kis oarfümös üvegje. Már akkor is... És egy járomra emlékeztető karperec. Maga azt mondta, nagyon hasonlít arra áftielv az én csuklóm kulcsolta át De kié volt az a kéz. mely valamikor teli öntötte ezeket a magas amforákat s a polcokon sorakozó edényekét borra’ és oh'vaolaiiaT? — Véletlenül egy ezeréves csontvázzal találkoztam az ásatásnál, — szólalt meg iámét. — Mesélje el... — Különös, nem. megrázó érzés volt Vajon ez az asz- szony gondolhatta-e életében, hogy valamikor, ezer év múlva egy élő ember veszi majd tenyerébe késének csontmaradványait? Én voltam az az ember, aki kezet fogott az ezeréves múlttal, — mondta ismét. 1 ■ Igen. — csak ennyit feleltem mert azt akartam, hogy az én didergő kezem vegye a tenyerébe. Körülöttünk nevettek a kis tószeg Szilénoszok üres amr forák várakoztak, kőbalták és a neandervölgyi ember napjainkban készített gipsz mellszobra. El akartam menni onnan. Vissza a mába oda. ahol felhőtlen hangulat árad. — Azért, ríiert kinn virágoztak a ciprusok, azért mert a kikötőben zászlókkal feldíszített hajó ácsorgott. és zene hallatszott onnan. — Azért, mert a he°vekből na’kos és tiszta Patakok futottak le a városba, és a- rózsás ámvala1 tú T onicera ájult illattal ölelt körül; Oda váavram vissza. Fordította: Balázs Éva § FAZEKAS MAGDOLNA RAJZA Tamási Áron: *# ÖREG FIÚ, DECEMBER
