Szolnok Megyei Néplap, 1973. október (24. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-07 / 235. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. október 7. S zótlan, zsugori, goromba ember volt, ezt mindenki tudta róla, és így senki sem törődött vele. Napközben szorgalmasan bújkált a kocsik alatt, hajladozott a motorok felett, és ha engedték, túlórázott éjfélig is. Esztendőkön át nem ebédelt, ő sovány testét végignyújtóztat- ta a deszkán és szigorúan vont szemöldökkel töprengett. Csak a normás bírta őt szóra. Ez jó hecc volt, ilyenkor mindenki figyelte, hogyan fut le arcából a vér. — Nesztek! Engem ne raboljatok ki! — szaggatta szét a munkalapot. — Megcsinálom ingyen! Dögvész belétek! — Begerjedt már! — nevettek a szerelők, és fölültek a motortetőkre. Kongva táncoltak a szerszámok a betonpadlón, ahogy odacsapta őket, kék szeme villogott, és szitkozódott kegyetlenül. A normás, visszafojtva jókedvét, vitázott, játszott vele, majd megunta, és másik munkalapot adott. Ekkor megnézte a kijavított időt, és mint aki csatát nyert, szélesen elmosolyodott. A télen rigót talált a hóban. Sokáig melengette a fűtőtestnél, kalitkát csinált neki, és hogy a benzingőz ne bántsa, az öltözőben szögezte föl a falra. A madár ott ugrált, és ő munka után bedugta olajos ujját a drótok közé, hogy megcsipkedje. Aztán, mikor a tavaszi napsugár lecsalogatta az udvari munkások vattamellényeit, szélnek eresztette. Nézte a madarát, amint lassú csapásokkal emelkedett a kémények fölé az ezüst felhőkhöz, és így szólt mérgesen. — Menjen a nyavalyába. Egyedül úgyis megdöglött volna... Mindenképpen furcsa ember volt. Ha papokkal találkozott, tisztelettel köszöntötte őket, templom előtt kalapot emelt, de az Istent munka közben szidta szüntelenül. Vasárnaponként csíkos, barna ünneplőjét vette fel, bordó nyakkendőt kötött, és elment a templomba. Ezt még a lelencházban eltöltött esztendők hagyták rá örökségként, és ő kitartott mellette. Hallgatta az orgonaszót, bámulta a nőket, majd keresztet vetett és megkezdte szokott sétáját a kirakatok előtt. Déltájban a Sörszanatórium pultjánál gulyást evett sok kenyérrel, aztán hazament, és egyhuzamban aludt hétfő reggelig. Így teltek az évek. De egy novemberi délután csodálatos dolog történt, A Lehel piacon hurkát vásárolt vacsorára, mikor a bakancsára pottyant egy csomag. — Szűzanyám! — kiáltott egy lány, és csak nézte a sárba süppedt szalámit. Ekkor 6 zavartan köhin- tett, és azt mondta: ^ — No, nagyobb baj is történt már Mohácsnál... — Az a Mohácsnál volt, szakikám — válaszolta bosz- szúsan a lány. — Lőttek a vacsorámnak! Elindultak a szemerkélő esőben, és nem bírta levenni tekintetét a lányról, mert ő ilyen szépet még sohasem látott, és váratlanul megszólalt. — Meghívnám, az Ilko- víeshoz... — aztán megijedt a bátorságától, és félénken hozzátette —, ha meg nem sérteném ... — Mondja, nem nős ember maga? — kérdezte a lány. — Én? — tiltakozott boldogan. — Már mit is gondol rólam. Borjúpörköltet ettek kovászos uborkával meg linzersüteményt is. Kinyitotta a nadrágján az első gombot, és felkönyökölt az asztalra. — Tudja, milyen ember vagyok én? Megkérdezheti. Ha én ráverem a melót, jöhet mindenki a hátamra ; púpnak! — Mi a mestersége? — mosolygott a lány. Hátradőlt a széken. — Univerzál szerelő. — De hogy a lány nem szólt semmit, könnyedén hozzátette. — Benzin-, Diesel-, istennyila-motorja, nálam nem érdekes. — És a pénz? — A borítékban van! Nálam a normás sem érdekes. A harmadik féldeci után beletúrt a hajába. — Voltál már szerelmes? — Minden héten! — kacagott a lány. Sokáig nem szólalt meg. A pincér megint hozta a rumokat. — A szerelem, az nem vicc mondotta aztán szigorúan. — Maga honnan tudja? Megint hallgattak. — _Meg a gyerek, a család __az sem — I gen — hagyta rá a lány. — Mert én megrakom a cserépkályhát, este, mikor hazamegy az ember, meleg minden csempe. Az ember odatámasztja a hátát. — Az jó. — Meg nyáron cseresznye, eper meg szilva ... Húsz üveggel is el lehet tenni... Az ember csak előszedi, aztán eszik... — Ha pénze van — koccintott a lány. Ittak. — Az ember tud spórolni... — Igyunk még — csillant a lány szeme. — Maga nagyon rendes ember ... És gyengéden megsimította a férfi széles kezét. A pincér, mikor letette a féldecit, elmosolyodott az esetlen kézcsókon. — Van valakid? — Égen, földön senkim. Csak lötyögök a világban — szólt halkan a lány, és fölemelte a poharát. — Egészségünkre! — Két ember az nincs egyedül. Az Isten mindig tudja, hogy mit akar... — A lakás, az nagyon nehéz — sóhajtott a lány. — Hol laksz? — Messze... nagyon messze — válaszolt bizonytalanul a lány. — Egyedül egy szobában ... — Társbérletet azt lehetne venni. Azt mondják, kétezer forint. — Kétezer forint! — bugy- gyant ki a lányból a nevetés. — Az van’ — ütött a mellére, és szerényen hozzátette. — Az ember tud spórolni... — Jegygyűrű is kell, meg bútor, ágynemű ... Szédült szemmel nézte a lány nagy, barna szemét. — Van egy kis kápolna, a kölcsönzőből hozunk fehér ruhát meg koszorút is... — És te? — bújt hozzá a lány. — Én a barna ünneplőben ... aztán veszünk egy nagy tortát, és otthon megesszük ... — Hát így akar majd maga spórolni? Akkor ő nevetett, és hatalmas boldogságában öt forint borravalót adott a pincérnek. Karonfogva egymást, lassan mentek a Lehel utcán. Az Élmunkás-hídnál, a gyorsfényképész parányi kőháza mögött, ahol a sápadt lámpa fénye sem tudott kíváncsiskodni, a‘lány meg* állt. Két tenyerébe fogta a férfi sovány arcát, nézte sokáig, majd átfogta karjával a nyakát, és hosszan meg-'' csókolta. Ö reszketve ölelte magához a lányt, az pedig mint fészket talált madár bújt meg a mellén, és gyermekként nevetett. Aztán kibontotta magát az ölelésből, és megsímogatta a férfi haját. — Menj, késő van már... holnap korán kelünk ... Aludj jól, és álmodj szépeket... Ott, a mozinál! — mutatott a túloldalra. — Abban a kis cukrászdában várlak délután ... Állt, és nézte a lányt, amint átfutott az úttesten, aztán, hogy a gyümölcsösbódék között a cipő kopogása is elhalt, elindult hazafelé. A Nyugatinál vette csak észre, hogy eltűnt a tárcája. Kapkodott a melléhez, kiforgatta minden zsebét, de már nem lelte sehol. Szennyes, szürke novemberi hajnalon bolyongott az utcákon. Ázott lódenje súlyos volt, mint a sár, gyér haja az arcába lógott, és rémült szemmel kereste a vigasztalan égen meg a pocsolyákban is elvesztett boldogságát. Két héten át, végtelen délutánokon a cukrászdában ült. Aztán többé nem ment el. Mostanában gyakran jár be részegen. A szereidében mindenki tudja róla, hogy szótlan, goromba ember, és senki sem törődik vele. Csak a régi heccet sajnálják. Mert akármilyen munkalapot kap, bújkál tovább a kocsik alatt, hajladozik a motorok felett, és nem szól egyetlen - szót sem. És ezt a szerelők végképp nem értik. % Fejes Endre: Eljegyzés Könyvjelző A ranysörényű fellegek Az antológia — olvasható a lexikonokban — meghatározott szempontok szerint szerkesztett gyűjtemény, — amely egy-egy korszak, illetve irányzat karakterét reprezentálja, azaz: valamely irodalmi, irodalomtörténeti szándék és program reprezentatív műveit, a nagyjából egyet akarókat fogja egy kötetbe. Ez az antológia is az elmúlt esztendők egyik irodalmi valóságfeltáró és kutató törekvésének gyűjteménye. Immáron a harmadik, a „Vallomás a katonáról” és a „Sátrak melege” című antológiák folytatása. A kötet szerzői között ott találjuk az idősebb és fiatalabb írónemzedék sok jeles képviselőjét, a mai magyar irodalom derékhadát, akik színvonalas lírai, epikai és drámai művekben mutatják be a szocialista hazaszeretet és a honvédelem eszmevilágát, a néphadsereg fejlődésének útját és közvetlen jelenét. A kötet írásaiban feltárulnak előttünk a mai katonák életének mozzanatai, epizódjai: a mai ember konfliktusai, gondolatai és- érzései a katonai életformában. Tanúi lehettünk ugyanakkor a katonai hivatás erkölcsi, emberi, tartalmának, a hivatásos tisztek életének is. Ha kézbevesszük és végigolvassuk . az antológiát látjuk, hogy egy tematikusán szerkesztett, friss szellemű, műfajilag és eszközeiben sokrétű összeállítást kapunk. Találunk benne kisregényt (Béres Attila Két ajtó között), több novellát (Gáli István A kezdet, Galambos Lajos Ráktérítő, Molnár Géza Távolban kék hegyek), útinaplót (Gerencsér Miklós Oázis, rakétákkal), tévéjátékot (Berthá Butcsu Knol úr aknái) és verseket Fodor András, Garai Gábor, Héra Zoltán és mások tollából. De nem kisebb a változatosság időben és eszmei- gondolati tartalomban sem. Szinte mindegyik írás emlékezetes olvasmányélményt jelent, hisz valamennyi valami mást fogalmaz meg a honvédelem, a katonaság élmény- és eszmevilágából. Összességében az antológia érdekes és szórakoztató. Azt a célját, hogy ízelítőt adjon a katonák mai életéből, érzelem- és gondolatvilágából, valamint erősítse a hazához, a nemzet közösségéhez való érzelmi és tudati kötődést, elérte T. Gy. Abban az egyben nem kellett kételkednem, hogy gyors és pártatlan ítélet vár rám. Én voltam az első vádlott, aki Donomaga Legfelsőbb Elektronikus Bírósága elé kerültem. A kihallgatás első néhány perce utón megértettem, hogy nincs erőm tovább hazudni és kibújókat keresni. A kérdések rendkívül gyorsan következtek, és számomra mindegyikben új csapda rejlett. A furfangos gép ügyesen szőtte a hálót a vallomásomban mutatkozó ellentmondásokból. Végül világosan láttam, hogy a további küzdelem hiábavaló. Az elektronikus automata elképesztő könnyedséggel elérte azt. ami a vizsgálóbírónak a szembesítések, fenyegetések és rábeszélések hosszú órái alatt nem sikerült. Beismertem a legsúlyqgabb bűn- cselekmény elkövetését. Ezután távozásra szólították fel a tanúkat, és én egyedül maradtam a bíróval. Felszólalhattam az utolsó szó jogán. Ezt puszta formaságnak tartottam. Mit várhatok egy lélektelen automatától? Megértést? Bizonyos voltam abban. hogy nrogramiában ilyen fogalom nem létezik. Ugyanakkor tudtam, hogy amíg a vádlott felszólalása az utolsó szó jogán el nem hangzik, a gép nem hoz ítéBeUa Ahmadu'ina Egy kihalt téli üdülőben Ájultan és létünk-tudatlanul Aludni csöndes ágon, mint az alma, nem tudva testünkről, melyet vadul cibál idegen, nyers erők hatalma! Nézd a gyümölcsöt - benne mi lehet: nedvek, színek és izmok lüktetése, zajlik benne százféle művelet, de maga ügyet sem vet az egészre. Neked pedig, mint rosszgyerek-csapat, fejedre nő tulajdon testi léted, csínyjeitől nem védheted magad, szövevényét bogozgatod - nem érted. Elunod, hogy magadra úgy tekints örökösen, mint orvos a betegre: hallgasd, szíved hogy perceg, vége nincs, molekuláid futnak bizseregve már únok. Elfordulni volna jó ... De a szemed nem telt bé még. Kíváncsi. Mint a szomszédban zengő rádió, zavar és egyúttal figyelni csábít. Kihalt vidék. Magányom elmerül tetőig érő nagy hó rejtek ében. Élek magam, és mégsem egyedül: tüdőm két szárnya repked, dong a vérem, mosolygok néha, aztán pulzusom vergődik pilleként, markomba zártan ... De jó, hogy él valaki - suttogom *- a néptelen, halotti csöndű házban! Akkor mondok köszönetét neked, természet apró vadja, testi létem. Csak sződd tovább egyszerű életed, mint az erdő, a kert, a nap az égen, / csak játssz tovább! Téli embertelen magányodban se legyen némulásod! És lármásan birtoklom a velem benépesedett téli pusztaságot. \ \ i! í< \ \ Bella Ahmadulina, szovjet—tatár költőnő és műfordító. A fiatal szovjet költőnemzedék egyik jelentős egyénisége. Költészetét nagy műgond, finomság és őszinteség jellemzi. Magyarul a „Hózápor” című an- * tológiában és folyóiratokban jelentek meg versei. Hja ^arsavszkii; A BÍRÓ letet, és a bíróság acélajtaja nem nyílik meg. Így parancsolja a Törvény. Ez volt életem első gyónása, első vallomása. Beszéltem a szűk pincéről, ahol a földön, rongyok között kicsiny, ember formájú lények nyüzsögtek, nem tudva. milyen a nanvilág, és az erejét meghaladó munkától elkínzott asszonyról, aki az anyjuk volt, de nem bírta őket táplálni. Beszéltem az emberi ivadék sorsáról, aki csak a . szemétládában talált magának ételt, az utcáról, amely otthont nyújtott neki, és a bűnözők förtelmes bandájáról. amely családját helyettesítette. Vallomásomban mindent, elmondtam a tízéves kisfiúról. akit rászoktattak a kábítószerekre, hogy akaratát teljesen megbénítsák, a kegyetlen verésekről, a vágyról a jobb élet után, a börtönökről és a reménytelen kísérletekről. hogy munkát találjon, és megint a börtönökről. Nem emlékszem már mindenre. Lehetséges, hogy az asszonyról is beszéltem, aki állandóan pénzt követelt, és arról, hogy minden bankjegycsomó egy időre a szeretet parányi illúzióját keltette. a szeretefét. melvet születése óta nem ismert. Mondanivalóm végére értem. Csupán a műszertáblán időnként felvillanó fény tanúskodott arról, hogy a gép folvtatja az analízist. Ügy tetszett nekem, hogy munkájának más a ritmusa, mint a kihallgatás során volt. A lánmák lassított pislogásában most olyasmi rémlett nekem, ami a részvéthez hasonlított. • „Vajon egy automata — gondoltam —. amelyet a Törvény védelmére azok alkottak. akik tönkretették az életemet, meghatódhat-e elbeszélésemtől? Lehetséges-e az, hogy egy elektronikus agy kiszakítsa magát a beletáplált program labirintusából, és a csupán az emberekre jellemző általánosítások útját kövesse?” Nehéz, dobogó szívvel, teljes csöndben vártam a döntést sorsom felől. Múltak az órák. és bírám még °gyre gondolkozott. Végre elhangzott az ítélet: „Ki”égezni. és halála után megkegyelmezni.”* Karig Sára fordítása PALICZ JÖZSEF RAJZA
