Szolnok Megyei Néplap, 1973. október (24. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-07 / 235. szám
1973. október 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Kultúrát — kulturáltan Viszontlátásra 15 perc múlva MÉSZÁROS LAJOS: TAVASZI SZÁNTÁS Színe lesz az .. Beszélgetés Garai Gábor Kossuth-díjas költővel — Kedves Közönség, szünet következik. Viszontlátásra 15 perc múlva! — Ritka az olyan műsor, ahol ez a szöveg valamilyen változatban el ne hangzana. Némi túlzással azt is állíthatom, hogy a szünet a művelődési háziak leggyakoribb „programja”. Ez jogosít fel arra, hogy ebben a népművelésről szóló sorozatban szót ejtsek róla. No meg az, hogy — tapasztalatom szerint — a legtöbb helyen a szüneteket általában úgy értelmezik, mint amikor a népművelésben is szünetet tarthatnak. Anélkül, hogy nagyképű tudományoskodásba, vagy el- méletieskedésbe bocsátkoznék, érdemes elgondolkodni: mi a célja a műsorok közbeni szünetnek? ELŐSZÖR IS lehetőséget adni bizonyos technikai, egészségügyi „ügyek” elintézésére. Ezeket a célokat sem szabad mellékesnek tekinteni, mert például egy hosszúra nyúlt, szünet nélküli előadás végén csaknem lehetetlen lekötni a mocorgó, esetleg már kifelé igyekvő közönség figyelmét. Ilyen esetekben gyakran éppen a legfontosabb mondanivalót, a következtetéseket, az összegezést nem hallja a közönség, mert már „ki kell mennie”. A szünetnek azonban van. Illetve lehet más célja is. Pontosabban jó volna, ha a művelődési otthonok vezetői okos tervezéssel igyekeznének a népművelés számára is hasznosan felhasználni a 10— 20 perces szüneteket. Kezdjük azzal az általános és már a színházaknál is bevált módszerrel, amikor az előcsarnokban, vagy az épület egy-egy helyiségében rendezett képzőművészeti kamara-kiállítások látogatóit a szünet közönségéből verbuválják. Nem kell holmi nagystílű képzőművészeti tárlatra gondolni, hasonló célt szolgálhat és hasznos közművelődési propagandára nyújt lehetőséget például egy téma köré csoportosított iskolai raizkiállítás. egy amatőr fotó- pályázat díjazott képeinek bemutatója, vagy az egészségügyi felvilágosítást szolgáló kiállítás. Persze, különösen jó, ha az előcsarnokban rendezett látványosság valamilyen összefüggésben van az előadással. Arra azonban ügyeljünk, hogy legalább ne hasson ízetlenségségnek a két téma összekapcsolása. (Pl. amennyire érzelmileg-eszté- tikailag is jól illik össze egy vidám műsor és egy karikatúra-kiállítás, vagy egy gazdálkodási ankét és a takarékossági plakátokból rendezett bemutató, annyira kellemetlen gondolattársítást kelt, ha a szerelemről szóló irodalmi műsor szünetében — mondjuk — egy különben értékes egészségügyi tájékoztatóval találja magát szemben a közönség.) AZ ELŐADÁSOK szüneteit érdemes felhasználni a köz- művelődés . programjainak népszerűsítésére. Ez sem új a „nap alatt”, hiszen mozikban rendszeresen látni, hallani az „előzeteseket”, amelyekkel a következő műsorhoz invitálják a közönséget. A legegyszerűbben felszerelt kultúrházban is van „hangos” berendezés, ami alkalmas arra, hogy tudassák a közönséggel a művelődési házban, vagy általában a városban, a községben a közeljövőben sorra kerülő kulturális eseményeket. (Természetesen — a kultúrát — kulturáltan jelszónak megfelelően — az ilyen hirdetményeket se kapásból, nyelvficamokkal, nyelvháttá sokkal tarkítva, hanem meggondoltan — a hirdetett eseményhez illő stílusban — tegyék közhírré.) Mi a jelenlegi gyakorlata szünetekkel? Kevés az olyan dicséretes kivétel, ahol okosan hasznosítják a szünet perceit is. A legtöbb kultúrházban a szünet a közönség és a közreműködők „kikapcsolódását” szolgálja. És — mindenek előtt és mindenek felett — a büfés üzleti érdekeit. Nem egyszer találkoztam azzal az érveléssel: „Még egy szünetet. vagy hosszabb szünetet, kell tartanunk, mert a büfés nem tudott eladni annyit, amennyit akart. Ha pedig nem fizető- dik ki neki a művelődési házban a büfé, akkor a legközelebbi előadásra már el sem jön.” EZ AZ ÁLLÁSPONT a büfés szemszögéből lehet érthető, de semmiképpen sem elfogadható, hogy a büfés határozza meg a szünetek számát és tartamát, elsősorban azt véve figyelembe, hogy mennyi italt akart, illetve tudott eladni. Mert legyünk őszinték: nem tej csokoládéból, nem is szendvicsekből akarnak annyit eladni, hogy nőjön a bevétel: a jó üzletet a művelődési házak büféjében is az italárusítás biztosítja. És ez már nem csak a büfé, illetve a büfés ügye. Nem kell ahhoz megátalkodott antialkoholistának lenni, hogy elszomorítson valakit az az egyik-másik művelődési házban tapasztalható helyzet, mikor a szünetekben talponállóvá alakul az előcsarnok! Nincs az a szuggesztív, kultúrát terjesztő műsor, vagy előadás, aminek hatását a szünetben kiszolgált sör, és pálinkamennyiség ne rombolná le, vagy legalább is ne csökkentené jelentősen. Ügy hiszem, nem az a feladat, hogy a szeszt kitiltsák a művelődési házakból — habár ez sem ártana senkinek — de azon kell igyekeznie mindenkinek, hogy a kultúra otthonaiban, — még a szünetben sem — a pálinka-kedvelők és a tökmagot köpködők, hanem a művelődni vágyók érezzék magukat otthonosan. Pálos Miklós — Ön a felszabadulás után érett felnőtt emberré. Meghatározta-e hovatartozását a gyerekkorban megismert szegénység emléke? — Az én generációmnak, való igaz, segített választani a történelem. Annak, aki ismerte a létbizonytalanság nyomasztó érzését, könnyű volt eldönteni: hol a helye a társadalomban. Ez az emlék éreztette és értette meg velem annak a látványnak a pátoszát is. amelyet Evés című tersemben próbáltam megfogalmazni. Egyszer, délidőben, láttam egy munkást, aki jóízűen tejet és kenyeret ' ebédelt! A kétkezi ■ munkás komótos evése, biztonsága, tudva, „hogy holnap is lesz munka és ebéd”, — egy kicsit egész társadalmunkat szimbolizálja. Mert ez ma nálunk minden ember számára a világ legtermészetesebb dolga. Csak abban tévednek még sokan, hogy ez a világ — állandó. Az állandóság mozdulatlanság, a mi világunk ellenben mozog. Fejlődik. Bőven van tennivaló. Ezért nem tudok egyetérteni a húszéves élet- úntakkal. A közönyösökkel. Annyi, de annyi feladat vár megoldásra még! Ha részt kérnének maguknak a mozgásból, mindjárt nem éreznék feleslegesnek életüket, munkájúkat. — Kit nevezne meg múzsájának? — Személyre gondol vagy eszmére? — Eszmére. * — A kommunizmust. írni nem lehet világnézet nélkül. Az pedig meghatározza az ember magatartását, élet- szemléletét, és — múzsát is ád. Amikor Indiában jártam, ennek a „múzsának” köszönhettem, hogy nem éreztem ott magam „fehér idegennek”, az ő nyomorúságuk láttán. Embertársuknak éreztem magam, és úgy hittem és hiszem, kötelességem szólni érettük. Ez most fontosabb, mint megénekelni hazájuk misztikus szépségét. Ügy gondolom, ha az emberek ílymódon néznék a világot, könnyebb lenne benne megtalálni a tennivalót is. — A költő szabadsága és elkötelezettsége hogyan fér meg együtt? — Abszolút szabadság nincs. A társadalmi együttélés számtalan korlátot szab minden ember számára. Ügy érzem, az a szabadság, amikor egy ember pontosan tudja a helyét és kötelességét az életben. Ha ezt vállalja — elkötelezetten él. — Sokat utazik az országban, gyakori résztvevője íróolvasó találkozóknak. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott az elmúlt évek alatt? — Hat-nyolc évvel ezelőtt, egy-egy találkozón még az egybegyűltek összetétele szerint kellett eldönteni, milyen verseket olvassunk fel. Hogy meg is értsenek. Ma már sehol sincs szükség ilyen válogatásra. — A yiegnyugvást keresőknek mit tanácsol? — Amit magamnak, amikor egyszer menekültem a fáradságom elől: „...látogasd meg a földet, ahol születtél, (ülj le egy padra és süttesd az arcod a nappal.) ne szólj egy szót sem,/ beszélgess csak a tájjal,/ — s nyomban föltámad ottfeledett gyermekkorod:/ színe lesz az égnek, szaga a virágnak”. László Ilona — Beszélj magadról — szólt a fiú. A lány lehunyt szemmel feküdt ä bölcsőforma kenu hosszában, nádszálak árnyéka legyezte a testét. A nádas ahová beeveztek, csák- lyának használva az evezőket, bezárult mögöttük, közrefogta őket, ám felettük nyílt és magas volt az ég. — Beszélj magadról. Ma réggé] még azt se tudtam, hagy ilyen szép vagy, pedig régen ismerlek. Csak azt tudtam, hogy idegen vagy közöttünk. — Miért idegen? — kérdezte a lány. Haragosan nézett a kenu végén ülő für- dőnadrágos fiúra. — Nem idegen, de nagyon messziről jöttél. — így igazabb. A polgárságnál is távolabbról. De fontos ez? — Nekem fontos, mert szeretlek. és érteni akarlak. — Egyszerűbb, mint gondolod. Legalábbis most úgy érzem. — Mondd. — Az apám tiszt volt. Gamizonokban éltünk, különböző városokban. Hárman voltunk lányok; én a kö- zéoső. Lányok? Verebek. Az idősebb nővérem meglehetősen közönséges, kicsit krumpliorrú. Én cingár veréb, a leginkább veréb. Húgom még kisebb és irtózatosan szeplős. De a garnizon minden tisztiének kötelessége volt. hogy kezet csókoljon nekünk. taknvoSoknak. El tudod képzelni? És mi sem voltunk buták. És ha valami banketten áz apám bármit mondott valameny- nyinek fel kellett ugrani: „igenis, ezredes úr!” — Nagy zsarnok volt? — Dehogy. Rendes ember. Lehetőleg hallgatott és gyorsan otthagyta a bankettet, nem akarta feszélyezni a tisztjeit. — Fogalmam sem volt, milyen az az élet, ahonnan jöttél. — Olyan, ahova nem kívánok visszamenni. Amikor már egyetemi hallgató voltam és egy diák szeretője, Münchenben — mert az apám ekkor már nyugdíjas volt — valaki elmondta szegénynek azt, hogy hallomása szerint én... szóval... amire apám párbajra hívta az illetőt, „a rágalmazót”. — De hiszen... — Persze! De csak nem hagyhatom, hogy az apámat lelőjjék vagy megsebesítsék. És az izgalom is ártott szegénynek. Nem tehettem boldogtalanná élete utolsó éveit. Tehát azonnal felkerekedtem, elmentem ehhez az igazmondó disznóhoz. Ügy meglepődött hogy azonnal fogadott. Félbe se bírt szakítani, egybő] elmondtam: „Az, amit ön mondott szorul szóra igaz. Szeretője vagyok és maradok annak a bizonyos diáknak, akinek a nevét is tudja. Amit eddig valamilyen szóbeszédből hallott, tessék, kérem: most tőlem tudja. Ezek után pedig haladéktalanul felöltözik, előírásosan, ahogy az illik, elmegy az apám lakására, ha keü, megadhatom a címét. Odaáll elébe, és szabályosan, a tőle kívánt minden feltét telt betartva bocsánatot kér a félreértésből származó oktalan kijelentéseiért, melyekről bebizonyosodott, hogy semmi alapjuk sincsJ’ — Megtette? / — Egy félóra múlva ott volt az apámnál. — Ezóta? — Később. De volt egy és más, sokkal előbb is. — Elmondod? — Ezt már könnyebb elmondani... Apám, nincs miért védeném, de nagyon rendes ember volt... a maga módján. Rendesen bánt tisztjeivel és a huszárjaival, lovászaival, tisztiszolgáival. Igaz, ebben nagy része volt az anyámnak: az anyám most is mindent tud rólam. A húgomnak- — az is kommunista —, mikor börtönbe került, mindenben segített. Talán bennünk látja megvalósulni saját elfakult élete kívánságait. Nem jól mondom... De mindjárt megérted... Odahaza agám soha egyetlen goromba szót se mondott a legényének. Azt hiszem, különben sem beszélt úgynevezett „kaszárnyasti- lusban”. Ezt értem azalatt, ho.gy rendes volt — a maga módján. Az anyám pedig ha a tisztiszolgához fordult mindig „kérem, Jóska” vagy „legyen szíves, Jóska”, így kezdte. Szobalányszerepe volt nálunk ezeknek a Jóskáknak — mindet Jóskának keresztelte az apám. Kellettek, mert a ranghoz képest nem voltunk elég gazdagok; már a nagyapám elverte a nyírségi vagyont. Persze, ezt a szegénységet ne hasonlítsd ahhoz, ahogy mi vagyunk pénztelenek, de talán még rosszabb is volt bizonyos értelemben. Majd egyszer ezt is elmagyarázom. Éppen vendégek voltak, és az anyám, hogy valamiképp foglalkoztassa őket, helyrezökkentse a megakadt társalgást, valamit mutatni akart. Arcképet, medaliont? Vagy valami levelet? Ez kitörlődött az emlékezetemből, mindjárt megérted... Anyám csengetett és bejött a Jóskánk „Legyen szíves, Jóska — mondta anyám —, hozza ide a neszesszeremet” —- és tovább foglalkozott a vendégekkel. Én kissé távolabb, a kisdíványon ültem, ott; kellett ülnöm. Két perc múlva jött vissza a legény, nagyon piros az arca. „Méltóságos asszony, alázattal jelentem: nem találom”. Az apám éppen szivarral kínálta a férfiakat szegény anyám se nézett Jóskára. Nagyon kellemetlen vendégeink voltak, úgy értem, bárdolatlanok, vagy hogy is mondjam. „Dehogynem. Jóska” — szólt az anyám. „Óit fekszik a kisasztalon, a szobámban.” A huszár sarkon fordult. Egy perc se múlt el, jött vissza. Előbb kinyitotta az ajtót — erre figyeltem fel — és csak aztán, maga előtt az egész kisasztallal, jött be. És leteszi az anyám előtt. Ebben a pillanatban oda- ugrik az apám, és arcul üti. A legény elterült a padlón. Az anyám szólni se tudott, csak megrándult az arca. A vendégek úgv tettek, mintha semmit se látnának. Ehhez értettek. A neszesszer persze ott volt a kisasztalon. Anyám felkapta kinyitotta, matatott, amíg magához jött, aztán sietősen beszélni kezdett a vendégekkel. Valami családi kép volt, úgy rémlik... — És a katona? __ A katona ekkor már á llt. keze a nadrágzsinnrján. Várta, mit csinál majd az apám. — „Vidd vissza!” — parancsolta, és ő is úgy tett, mintha mi sem történt volna. Erre tanították egész életé ben — És te? — Ültem a kisdíványon, és azt kérdeztem, hagy ha akkor hirtelen hívnak,” nem tudnék a lábamra állni. De nem hívott senki. Anyám ki ment egy percre, közben az apám foglalkozott a hölgyekkel. A kávét a szakácsnő hozta be. Nagyon hosszú volt ez a délután, nagyon hosszú. Anyám később kiderítette, és nekem is elmondta, hogy az új Jóska nem tudta, mi az, hogy „neszesszer”. Ügy szégyelltük magunkat, anyám és én, hogy bocsánatot kérni se mertünk. Persze, azért megértettük vele, hogy ki akarjuk engesztelni. Anya szabadnapot adott soron kívül, én cigarettát loptam neki. — És apád? — Nem tudom. Soha erről nem beszéltek a házunkban. Ő a maga módján volt rendes, de ez az ő módját, úgy hiszem, nem zavarta. — Te ezután? — Ezután. És nem is egyszerre. Azt hiszem, hogy nem is anyám segítsége nélkül. — És most? — Ügy tudom, »nincs ok, amiért kérdezd. — Nincs. De az jó, hogy ezt is tudom. — Jó. A nan magasan állt az éggel fedett náddal határolt csónak felett. Lengyel József Neszesszer 'i ■ iiirn ■■■■■■■■■ ■ rifi ■ ■ ■ ■ iii n ■iímiii iiiii ■ ■mi íri irim
