Szolnok Megyei Néplap, 1973. szeptember (24. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-09 / 211. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. szeptember 9. Dercgán Gábor: Eqy üve zöldszilváni jigyik délután apám p. megcsókolta anyám arcát. Április volt, emlékszem, eső utáni fülledt délután. Mentem volna ki játszani, de anyám nem engedett, sár van, mondta. — Meglepődtök, olyan hírem van! Meleg volt a konyhában és zsírszag. — Mondd! — szólt anyám. Megperdítette a levegőben a palacsintát. — Találjátok ki! — Rám- kacsintott apám, nevetett az arca. Ismerem örömét. Ritkán csókolta meg anyám arcát. Húsvéthétfőn a locsolkodás- kor és a születésnapokon. És most, ezen az áprilisi délutánon. — Nem verem tovább a térdem! Anyám szeme megrebbent. Csend lett, csak a zsír sercegett. — Tán Pordán is beadja az ipart? — kérdezte anyám sokára. Furcsa, vékony volt a hangja. — Pordán? — Apám elmosolyodott. Maga alá húzta a hokedlit. — Pordán nem. Toronnyá nőtt a kisült palacsinta. — Men.j innen — szólt rám anyám, majd aztán nem kell a leves. Elloptam egyet és apám mögé szaladtam. Megvédett. — Hadd egye — mondta és én megfújtam a palacsintát és ettem. — Szóval Pordán nem — mondta anyám. — Képzeld, hívnak a tanácshoz! Érted-e, mit mondok, asszony! A tanácsházára hívnak, hivatalba! A pénzügyi osztályra! Felugrott és újra megcsókolta anyám arcát. — Ugyan már — mondta anyám, — csupa izzadtság vagyok... Aztán kettős terítéket tett apám elé, ahogy vasárnap szokta. Azon a jelentős napon anyám kikészítette a fekete ünneplő ruhát és hófehér, keményített inget húzott apám csontos testére. — Holnaptól ezt a ruhát hordom — mondta apám. — A barna kopott, nem járhatok benne hivatalba. — De nem bírok mindennap fehér inget adni — mondta anyám s egymásba fonta az ujjait. í délután már szürkült, amikor hazaért apám. Bugyrot kötött az enyves kötényéből, a bugyorban a szerszámai zörögtek. Du- dorászott, s a csomagját behajította a kamrába. Aztán ezüst cigarettatárcát vett elő a zsebéből. — Pordán adta — mondta és felpattintotta a tetejét. — Finom cigaretták vannak benne — mondtam. — Igen. Azokat a munkatársaimtól kaptam. A volt munkatársaimtól. Anyám kezébe vette a cigarettatárcát, forgatta. , — Szép — mondta és visszatette az asztalra. — Nagyon szép. — Nini! Ez meg micsoda! — böktem apám karjához. Hosszúnyakú palackot hámozott ki a selyempapírból. — Azám — nevette el magát. — majd elfelejtettem. Zöldszilváni. Azt mondják, finom bor. — Zöldszilváni. Az jó bor, valóban — mondtam. — Bort hoztál? — csodálkozott el anyám. Nyílt a szája, hogy még mond valamit, aztán mégsem szólt. — Bort. Persze, hogy bort Apám leült a szokott helyére és meglazította a nyakán az inget. — No anyukám, két poharat! Keríts két poharat te meg, öcskös, dugóhúzót! Anyám két decispoharat emelt le a konyhaszekrényből s fényesre törölte a konyharuhával ókét. — Nekem csak egy kortyot tölts — mondta és figyelte apám kezét — Elég! Magának sem sokkal többet töltött apám. Koccintottak. — Ilyen nap egyszer van az ember életében — mondta és magasra tartotta a poharát — Hát — mondta anyám, — sok szerencsét Nagyon sok szerencsét i nyám vacsora után a /J kecsketűzhely szélére rakta az ételes tányérokat s még maradt az asztalnál. Apám nem vette le magáról az ünneplő ruhát. f— Töltök egy kicsit — emelte meg a palackot. — Nem! Ne... már ittam. Elég volt az nekem... — No! Egy kicsit, éppen csak egy kortyot no! — Magadnak tölts — mondta anyám s azért engedte, hogy az övébe is töltsön apám egy keveset. Ültek, egymással szemben. — Adóügyi megbízott — szólalt meg apám. — Ez lesz holnaptól a cimem. Anyám az ölében pihentette a kezét, közben a tűzhelyre lesett, gőzölög-e már a mosogatóvíz. — Adóügyi megbízott — ismételte apám, s kortyin- tott a borából. — Ma benn voltam a tanácsházán. Beszéltem a főnökömmel. Kedves ember. Osztályvezető kartárs, így szólítjuk. Hallgattak. Apám a palack oldalát pöccintgette a körmével. Gondolatban a tanacsházán járt. Felnézett: — Töltök. Anyám befedte kezével a pohár száját. — Ezt az üveg bort pedig ma meg kell igyuk — mondta apám. — Magadnak tölts! Csöppnyit töltött a magáéba apám s megemelte a poharát — Egészségünkre! — Egészségünkre. j fazékban zúgni kez- dett a mosogatóviz. Anyám állt volna fel, de apám megszólalt: Az osztályvezető megmutatta az irodámat. Külön íróasztalom van. Délelőttönként rásűt a nap. — A nap — mondta anyám, — az jó, ha rásüt. — Könnyű munkám lesz. Az adókönyvbe bevezetem a befizetéseket és felszólításokat küldök ki. — Felszólalásokat? — Akik nem fizetnek, azoknak. — S te írod alá? Apám gondolkodott. — Nem. Nem hiszem. Az osztályvezető... Anyám bólintott. — Na — mondta, — elmosogatok. — Igyál még egy kortyot — kérte apám s kezébe kapta a palackot. Anyám összezárta a szája- szélét, felállt — Az nem lehet, hogy ne igyunk meg egy üveg bort — mondta apám. A fényhez emelte a palackot. Alig hiányzott belőle valami. Körülnézett a konyhában, kinek töltsön. A sámlin ültem. — Öcskös! Hozz egy poharat! Felugrottam. Bort, én? Egy hordóval meg tudnék inni! A legnagyobb poharat emeltem le a konyhaszekrényből. Aztán — visszatettem. Egydecíst tartottam a palack szájához. — Keveset apu — mondtam s tényleg, nem engedtem,. hogy sokat töltsön. Megcsókoltam aztán ittunk. — Hét deci — mondta apám később s ingatta a fejét. — Hét deci s nem bírjuk meginni! Visszaültem a sámlira. Anyám a tányérokat töröl- gette. Felderült apám arca. — Átmegyek Szkladáesék- hoz — mondta. — ne maradjon meg ez a bor. — Menj. Ügy vitte a palackot, mint egy zászlót. Vékony a fal, a hangosabb szó áthallatszik. Szkladács és felesége örültek. — Nagy szerencse ez szomszéd úr — mondta az ember. — A szerencsét pedig fülön kell csípni! M árit elküldték a boltba, hozzon még bort. Felcsavarták a rádiót, csárdásokat hallgattak. Aztán énekeltek, magyamótá- kat. Én verset tanultam másnapra, anyám stoppolta a pulóverem könyökét. Már ágyban voltunk, amikor Szkladács táncra kérte a feleségét. Kopogott a padló. Apám éjfélkor jött haza. Felriadtam, azt hittem, már reggel van. Magában dudo- rászott, élénél összefogta a nadrágot és a szék karjára tette. Rámmosolygott. Szeptember végén Muharit az iskolaudvaron megvertem. Pontosan emlékszem: lehajoltam egy kőért és a fejére csaptam. Csúfolt, hogy az v apám végrehajtó, s hogy kijár azokhoz a parasztokhoz, akik nem teljesítik a beszolgáltatást, s lesöpri a padlásukat. „Hazudsz, hazudsz, hazudsz Muhar i!” Tovább csúfolt. Utolértem. Ijedség volt a szemében, — láttam, — amikor a fejére csaptam a követ. O tthon az apám sokáig forgatta a kezében az ellenőrző könyvet. Kérdezett. Az arcába néztem. fáradtnak láttam és fehérnek. Megpofozott, nagyon. Nem sírtam. Egy pillanatra megfordult az eszembe. puha a tenyerén a bőr. — Kisfiam — mondta csendesen, — kérj bocsánatot a barátodtól. Nem értettem, sokáig nem értettem, miért. BOKROS LÁSZLÓ RAJZA AZ ÖREQEMBER Megmutatta a könyveit, hogy higgyem el, amit mond. — Ez már a második évem — magyarázta. — Négy éves a technikum. Hatvankét éves vagyok. Hála istennek, bírom érövéit A fejem is jól fog. Fiatal koromban szerettem volna tanulni, de nem volt rá módunk. Pedig igen jó eszű gyerek voltam. Az esperes úr rábeszélte az apámat, hagy hadd járjam ki legalább a hat osztályt. Tiszta kitűnő bizonyítványt kaptam, de azért csak paraszt lettem, végigkinlód- tam az évtizedeket, s lám, most öreg fejjel megint iskolába járok. Amikor a tsz- ben szóltam, hogy én is jelentkezem, nevettek. Minek az nekem?! Erre megkérdeztem tőlük, hogy tán’ az öregember már nem tanulhat? Micsoda dolog az? — Hát tanulni éppen tanulhat — mondta az elnök —, de minek? — Az már az én dolgom! Három, nálam fiatalabb tsz-taggal kezdtük el a tanulást, de kettő már lemaradt. Hiábavaló vesződ- ségnek tartják. Hát én nem tartom annak. Jóízűen beszélt, frissen, nem látszott rajta a kor. Benn ültünk a konyhájukban, az asztalnál, ö a fal mellett; erős termetén gom- bolatlan báránybőr bekecs; Arca simára borotvált, dús bajusza gondozott. A sarokba állított dikón a felesége varrogatott. Néha ránk tekintett, szótlanul. Sovány derekát megvastagította a sok szoknya; arcát elfödte a sötét fejkendő. Színes rongyszőnyegek takarták a falat. A dikó felett feszület függött. — Nézze — mondta az öregember —, én nem kocs- mázom, nem duhajkodom. Legénykoromban nem vetettem meg a jó mulatságot, de soha nem részegedtem le állati módra. Mások kártyáznak, pálinkáznak, nekem ez a szórakozásom ... Felemelte az egyik könyvet, a borítólap gyúródott csücskét simogatta. — Sok szép dolog van ezekben a könyvekben. A vegytan kicsit nehezen megy, de ha az ember odafigyel, az sem olyan ördön- gős. Minden tudományt meg lehet érteni, ha van hozzá türelmünk. Hatvankét éves vagyok, de igen sok örömöt találok a tanulásban. Ezt elhiheti. Nem akarok ebből semmi különös hasznot. El sem kellene végeznem, magam vállaltam. Minek nekem a diploma? Nem gondolok az érvényesülésre. Paraszt voltam én mindig, műveltem a földet, neveltem az állatokat, jó lesz hátralevő időmre is ez a sors. De, tudja, jobban ízlik nekem a tanulás minden másnál. Kérdezték is a társaim —, hogy mire való ez az iskola? Én aztán megmagyaráztam. Ahogy kinyitom a könyvet az év elején, s ahogy haladok benne, hát olyan az, mint amikor a világtalan látni kezd valami csodától, vagy a siket hallani. Az ember ráeszmél, hogy mi hogyan van, mitől s miből? Rendbe-sorba rakta a könyveit a konyhaablak mélyébe. — Mindig is olvastam én. Sokat. Nézze — ez Petőfitől Az'apostol. Itt a jelző, hogy hol tartok. Móriczot is szeretem. Tömörkényt, Gárdonyit ... Amihez hozzáférek, s komoly dolog, azt mind átböngészem. Az asz- szony szid érte, hogy rontom a szemem, de a fene bánja! Ö meg az imakönyvét bújja. Neki a templom a minden, nekem a tanulás. Nem baj az. Meghagyom a hitében, ő úgy boldog, én így. Nincs köztünk rossz szó soha. Veszekedéssel nem lehet élni. Sötét kendős fejét lassan felemelte az asszony. Találkozott a tekintetünk. Az öregember mosolygott; gyermeki kék szemét rám vetette, bólogatott. Hát, bizony elszaladt az idő... Hatvanon fölül vagyok, de nem törődöm vele. Élni kell szépen, csinálni a jóravaló dolgokat. Járt maga a kocsmánkban? Látta, ugye ott tétlenkednek sokan, bagóznak, isszák azt a rossz lőrét, összevesznek, eltompítják az agyukat... Az itallal akarnak segíteni magukon. Mire jó az? Ezt kérdem sokszor tőlük. Ök meg azt felelik, hogy amit én csinálok, bolondság. Látja, egyikünk sem érti a másikat, ez már így szokott lenni. , Szakonyi Károly Márton Klára: Alma a kistányéron A temetést délután kettőre tűzték ki. Tíz órakor átjött Vilmos Tamás barátja, aztán nemsokára Ákos is becsengetett. Szanaszét leültünk a szobában egymástól távol és hallgattunk. Én a fotelben gubbasztottam, magam alá húztam a lábamat és egy festményt bámultam a falon. Azon csodálkoztam, hogy már több éve ott függ, de még sose néztem meg igazán ... A képen cirkuszos kocsi állt. Rá volt írva, hogy Czá- ja. Előtte két fürdőruhás nő napozott a nyugágyban, egyikük ölében majom játszadozott, babával. Távolabb pi- tyókás bohóc hevert és kedvtelve nézegette őket. Arra gondoltam, hogy le kellene vetnem a rózsaszín kardigánomat. Rá akartam nézni Ákosra, hogy tényleg le kell-e vetnem. De Ákos úgy helyezkedett el a sarokban, hogy az állólámpa búrája eltakarta. Csak a keze látszott. Mozdulatlan cigarettájáról akkor hullt le a hamu. 1 Az ablakon túl látszott a szemközti szürke ház, esett a hó és a szürkeség még Eehérebbé tette a hópelyheket. Megcsikordult a rekamié, Vilmos felállt a sötétségből, nagy léptekkel az ablakhoz ment és arcát odanyomta az üveghez. Olyan érdeklődéssel nézte a hóesést, mintha a világon az volna a legfontosabb. — Mikor jönnek a rokonok? — kérdezte Ákos. Már nem égett a cigarettája. Ledobta a padlóra. Lábával kitapogatta a csikket és rátaposott. Vilmos megfordult és visz- szaült a félhomályba. Ismét nyikorgott a heverő. Nagysokára szólalt meg: — Talán már be is jött a vonat. Bár lehet, hogy késik... E zt nekem kellett vol* na válaszolnom, de megint az járt az eszemben, hogy le kellene vetnem a kardigánt, és felöltözni a Mártától kölcsönvett fekete ruhába és kávét is kellene főzni... és iel kellene állni. Kibontottam, szorosabbra kötöttem ruhám övét, néztem a kezemet, ahogyan ezt csinálja, aztán kimentem a konyhába. Hideg volt. Meggyújfot- tam a gázt, kávét tettem a darálóba, a szekrényből kikészítettem a csészéket. Az egyik kistányéron egy megrágott fél alma hevert. A fogak helye már megbar- nult. Leültem az asztalhoz és néztem az almadarabot. „Hátha nem is mi laktunk itt.” Kinyitottam a bejárati ajtót. Hátha nincs odaírva a névtáblára, hogy: „Berkes Tamás”... „Mindjárt hazajön a munkából. Mindig hallom a lépéseit, ahogy átjön az udvaron. Most is hármat fog majd csengetni, ahogy szokta. És nem halt meg... Mert akkor minek harapott az almába? Megdaráljam a kávét? Ákos állt a küszöbön. Gyorsan kezembe Vettem az almadarabot. — Mi van magánál? — kérdezte riadtan Ákos. — Mutassa csak! Hirtelen ott termett
