Szolnok Megyei Néplap, 1973. szeptember (24. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-09 / 211. szám
1973. szeptember 9. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP / Gazdálkodás a kultúra pénzével Töprengés g'munkásmúvelődésról Számok csapdájában A KBITIKA CÍMŰ művelődéspolitikai folyóirat augusztusi száma nagy köz- érdeklődésre számot tartó cikket közöl egy népi ellenőrzési vizsgálat tapasztalatairól. A Központi Népi Ellenőrzési Bizottság munka- csoportjai 'hat megye 163 településén végeztek vizsgalatot, hogy megállapítsák: jól használják-e fel a különböző forrásokból (állami költségvetés, vállalatok szövetkezetek, ÁFÉSZ-ek tsz- társulások stb.) származó és a központi irányelvek szerint kulturális célokra fordítandó összegeket Néhány megállapítást közlünk itt csupán — futólagosán kiragadva egyet-mást a terjedelmes jelentés tételeiből —, mert a vizsgálat eredményének a kulturális összegekkel rendelkező intézmények további gazdálkodásának irányítására — véleményünk szerint — magas tájékoztató értékük van. MEGÁLLAPÍTJA a jelentés, hogy lényegesen javult az ifjúság szórakozási-művelődési lehetőségeit előmozdító szervező munka. Az elmúlt három évben a vizsgált helyeken az ifjúsági klubok száma 49-ről 82-re emelkedett. Az „Egy iskola — egy üzem” társadalmi akció hatására a közoktatási intézmények támogatása 1972-ben az előző két évhez viszonyítva összegszerűleg hétszeresére növekedett. Kedvező jelenség, hogy évről évre növekszik a kulturális alapokból finanszírozott társadalmi ünnepségek (esküvők, névadók) száma. A korábbihoz képest mind többet fordítanak szaktanfolyamok szervezésére, különböző oktatási formák bevezetésére — ez a tendencia kiváltképpen a szövetkezeteknél figyelemreméltó és máris érezteti pozitív hatását Kedvezőtlen, sőt káros jeasztalnál, megfogta a kezem és erőszakkal szétfeszítette. Amiko^ az alma a földre gurult, értetlenül nézte. Kicsit belerúgott hogy tényleg alma-e, lehajolt és a szemétkosárba dobta. Ahogy az alma eltűnt a sok piszok között, elhittem, hogy Tamás meghalt. Odamentem Ákoshoz és ütöttem, ahogy csak tudtam. Alig mozdult. A falon egy korabeli plakát lógott. Azt nézte mozdulatlan, megfagyott mosollyal. Ekkor világosabb lett. Mintha odakint szétszaladtak volna a szürke felhők. Valaki függönyt eresztett Ákos arca elé. A függöny libegett. Ákos Tamáshoz kezdett hasonlítani. N agyon féltem, de*átöleltem a nyakát és gyorsan minden jó lett. Csókolgattam a kezét és azt mondtam: „Szeressen egy kicsit. Csak egy nagyon kicsit...” Lépések jöttek keresztül az udvaron. A hangzavaron át meghallottam anyósom zokogását: „Hof a fiam? Jaj, hol a fiam?” Nem gyújtották fel a villanyt. A homályos arcok egymásra meredtek az előszobában. Két nagynéni is jött, és Tamás fia. „Mi történt?” — kérdezte Tánti. — „Hát ml történt itt?” lenségeket is ( feltárt az elemzés. Megállapította pél-, dául, hagy a felelősen gazdálkodó egységek általában nem készítenek hosszú távra érvényes kulturális fejlesztési tervet. Rendszerint a korábbi évek tapasztalatait veszik alapul, szinte ismétlik meg. s ez gyakran stagnáláshoz vezet, noha nagy igény volna az előrelépésre. INDOKOLATLANUL tér-' helik a kulturális költségvetést igen sok helyen a külföldi kirándulások. Jóllehet ezeknek céljuk, hasznuk, sőt kulturális funkciójuk is van, néhány szövetkezet — elsősorban mezőgazdasági — más, ugyancsak fontos kulturális jellegű kiadás kárára szervez kollektív utazásokat. Szembetűnő a kultúrára köl- tendő összegek’ más jellegű — elsősorban reprezentációra történő — felhaszpálása. A megvizsgált 163 termelőüzemben — meglehetősen elkedvetlenítő adat — ételre- italra és egyéb reprezentációs kiadásokra a kulturális alapból 3 millió forintot fordítottak, ami az összes kulturális jellegű kiadás 18 százalékát jelenti. A Kritikában közölt cikk táblázatokkal, adatokkal bizonyítja, hogy ez a helyzet a rendszertelen vagy hiányos ellenőrzésből is következik. KÜLÖN FEJEZET foglalkozik a művelődési otthonok hálózatának ■ gondjaival. A vizsgálat megállapította, hogy az utóbbi időben a kis csoportokra épülő kulturális rendezvények a sikeresek, s ahol ezekre — sok jó példa van erre — nem sajnálják a pénzt, ott máris nagy eredmények mutatkoznak. Kedvezőtlen azonban, hogy a művelődési házak felsze- reltsége — az előadótermeké, a kluboké — még mindig hiányos, noha az irányelvekben pontosan meghatározták, milyen ütemben és x x Arra gondoltam, azt kellene válaszolni, hogy meghalt. De hiszen ezt tudják. Akkor pedig nem kell szólni semmit. Sírni se lehet, beszélni se. — Feküdjön le mama — mondják anyósomnak a szobában. Párnát tettek a feje alá: — Vegye be ezt a sze- duxent! y — Hogy még sírni se tudójuk? — kérdezte felháborodva. O daültem mellé a díványra. Jó lett volna tudni, hogy én miért nem sírok. Hisz még a filmeken meg a könyveken Is tudok. Mama elcsendesedett. A mennyezet gipsz- rózsáit bámulta. A pléd alatt kicsi, szánalmas volt a teste. „Meg kellene simogatni az arcát” — gondoltam, de nem mertem, olyan csend volt a szobában. • Egyszercsak Márta állt mellettem. Nyújtotta felém '''a fekete ruháját, hogy vegyem fel. Az jutott eszembe, hogy Márta velünk szilveszterezett. A Szilveszter tiszteletére vette a ruhát. — Azt a pénzt én kölcsönadtam — szólalt meg ekkor a mama. Fakó, színtelen voft a hangja. Szeme se rebbent,, csak tovább nézte a mennyezetet. — Milyen pénzt? — kérdezte Ákos. mértékbén kell fejleszteni ezeket. Az anyagi gondok a saját jellegű bevételek minden áron való növelésére késztetik a művelődési házak vezetőit, s így gyakran engednek a kultúrpolitikai célokból és silány produkcióknak adnak otthont. A bevételek több mint 70 százaléka alacsony színvonalú, szórakoztató rendezvényekből és termékekből származik. Részletesen _ elemzi a KNEB-vizsgálat a közművelődési könyvtárak tevékenységét; a könyvállomány ösz- szetételében, az olvasók növekedésében igen lényeges javulást állapítva meg. A JELENTÉSSEL való behatóbb megismerkedés elsősorban azok számára fontos, akik egy-egy terület kulturális összegeivel gazdálkodnak; a kedvezőtlen jelenségek bírálatához gazdag tényanyagot, az egyes helyeken nagyon sürgős változtatáshoz hatásos érveket ad. <T) Az egyik nagynéni válaszolt: — Hát a temetésre. Négyezret küldött... — A barátai nem találták meg itthon a félretett pénzét — mondtam neki. — Én kórházban voltam, és nem tudtam előadni... Ezért írtak, hogy küldjön. — Minek butaságot csinálni? — kérdezte valaki. Szerettem volna megmondani, hogy nem akartam öngyilkos lenni, csak elaludni. De nem szóltam semmit. — Jaj Istenem — mondta ismét a mama. — Mi lesz ezzel a nagy lakással? A gyerekeknek is jár valami. — Mama, majd a temetés után. Ezt a fiú mondta. Ügy visszhangzott a szava, mintha üres templom lenne. „Ugyan, mi közöm egy idegen asszony gyerekéhez ...” Tudtam, ha most megszólalok, sírni fogok. Amíg a Farkasrétre értünk a busszal, és kinéztem az ablakon és láttam a havas tájat, úgy éreztem, hogy ez már egy másik világ. Ezt talán látják a halottak is. A koporsó körül lobogtak a gyertyák. Fagyott virágok illata terjengett. * É ppen Ákos beszélt valamit. Láttam, hogy mozog a szája, ültem a pádon. Márta állt a hátam mögött és a válla2 Lehet-e számokkal szólni az ember láthatatlan énjéről? Szellemi-lelki gyarapodásáról? Lényegeset mondani, aligha. A számok csupán „felszíni” történéseit összetájékoztatnak, a művelődéi gezik — jóllehet a kulturális magvetés mélyrétegi művelés. Üzemi könyvtárak, művelődési házak, egyes városi és megyei intézmények gyakran adathalmazt zúdítanak a munkásművelődés iránt érdeklődők nyakába: ennyi ember tanul, olvas, rendezvényekre jár, múzeumot látogat stb. De a rendezvények, előadások csak „holt szavak”, ha nem munkálnak tovább a személyiségekben. Aki statisztikával kilózza a népművelési munkát, könnyen a számok csapdájába kerül. A minőséget — mennyiséggel mérhi? I. Azt hiszem, a számok egyeduralma a „mérhetetlen mérésében” logikusan következik abból a népművelői mon tartotta a kezét. Gondolkozni akartam, hogy mit mondott Tamás utoljára. Mi volt az utolsó mondata. De csak régi szavak suttogtak körülöttem- „De finom volt ez a paprikás krumplid. Tettél bele ügyet cseresznyepaprikát? ... Ákos abbahagyta a beszédet. Már énekeltek. Ahogy néztem a szomorú, szipogó arcokat, imádkozni kezdtem, hogy kibírjam nevetés nélkül. Szomorú dolgokra gondoltam. Arra, amikor gyerekkoromban magától megdöglött a kiskutyám. Vagy amikor az ajándékba kapott madárnak, hogy meg ne szökjön, gonoszul összekötöztem a lábát... „Csak ne nevessek, hisz senki sincs a koporsóban.” Másnap, amikor kimentem a temetőbe, a drótkerítésen át már messziről megláttam a sírt. A koszorúkat, virágokat teljesen belepte a hó. Csak a színes szalagok maradtak szabadon. Lobogtatta őket a szél. Mintha soksok győzelmi zászló lenne leszúrva egy dombra. B ementem a kapun. A ravatalozó nyitva volt. Leültem az üres padra. az üres ravatal elé. Csend volt és békesség. Csak később hallottam meg a villamosokat. Olyan volt, mintha nem is a falon túl, hanem a fejem felett csilingelnének. szemléletből, amit úgy nevezünk: rendezvényközpontúság. A népművelő rendezvényt szervez, és számokkal igazolja sikerét, mert felettesei is „konkrétumokban” (számokban) kérik munkája^ eredményességét. Pedig a művelődésben az egyetlen konkrétum az alkotó befogadás — ami szinte mérhetetlen — mert itt a magvetés értelme csak a termésben mérhető. A népművelő embereket formál, következésképpen az embereket kell legjobban ismernie. íme egy munkásnő véleménye: „Jobban kéne érintkeznie a munkásokkal, megismerni életüket, időtöltésüket, hogy mit szeretnének látni, hallani, mi a kívánságuk... így lehetne jobban megismerni azokat az embereket, akiknek műsorokat szerveznek”. Jogos kérdés, de egyáltalán képes-e erre egy-egy üzemi művelődési intézmény, ahol néhány népművelőnek több ezres, vagy tízezres munkástömeget kell gyámolítania?... Ezt is tudják a munkások: „...az a pár ember, aki itt is, meg a... klubban is van, örül, ha élhet, nemhogy kijárjanak közénk”. Így igaz, a népművelők is emberek, családjuk, magánéletük van. Bár nemes missziót teljesítenek, nem aszkéta misszionáriusok. Közművelődésünknek szembe kell néznie a tényekkel: míg ilyen anyagi és személyi feltételekkel dolgozik, aligha töltheti be azt a küldetését, amit a szocialista társadalom elvár. II. A rendezvényközpontúság idegen az alkotó művelődéstől. Egy szerelő említette: „...hakni társaság jött ide. Én úgy éreztem, mi a csudának ülök most itt? Azért kapom-e ezt a nívót, a műsort, mivel nem becsülnek többre, vagy azért kapom, mert azok a művészek nem képesek többre?” — Nos, a kölcsönös nemismerés ilyen népművelést szülhet. De ugyanilyen elidegenítő az is, ha a közönség műveltségét messze meghaladó műsort hoznak. A művelődésben tehát elengedhetetlen az emberismeret és a fokozatosság az ismeretnyújtásban. Másként a felfedezés, ráismerés öröme helyett — a „magas ez nekünk” elkedvetlenedést eredményezi. A munkásművelődés nem valamiféle kultúraszolgáltatás, sokkal inkább tevékeny művelődés, .önművelés. S ha ezt az alapelvet elfogadjuk, akkor teremtsük meg ennek örömszerző voltát. A fáradozásnak, az önművelésnek és az egyéni érdeklődésnek kézenfogva kell járnia, hogy a személyiség-gyarapítás élményét nyújtsa, „Énekkarra járok. 1961-ben jöttem ide akkori munkatársaim rábeszélésére. Szeretem, szívesen csinálom... az esztendők során az életszeretet úgy kifejlesztette bennem, hogy ha valamikor abba is hagynám, igen nagy űrt jelentene számomra” — vallja egy 48 éves munkás. íme az önművelés, az amatővködés belső, emberi szépsége, az önmagát kereső — önmagára találása. Ezért tartom teljesen idegennek az önműveléstől azt az „igazoltatást”, amelyet szocialista brigádtagoktól kérnek az értékeléskor. Mert mit nyújt a „bizonyítvány? Legjobb esetben a jelenlét igazolását, rosszabb esetben az „ügyeskedés” jelesét. Egy ifjúsági klubvezető szerint „...megvannak azok az év- eleji vállalások. Egész évben hallgatnak róla, és csak akkor éy végén, értékeléskor megy a fűhöz-fához kapkodás, futnak ide-oda, beszerezni a papírokat, s aláírja nekik mindenki... De mögötte nincs munka”. III. Művelődésről, önművelésről nem lehet mozijegyekkel, aláírásokkal pecsétekkel elszámolni, — ez az ember benső ügye, szellemi-lelkiismereti dolga. S bizonyára megvannak az ehhez méltó emberi „mérőeszközök”, akár egy-egy klubfoglalkozás, akár egy-egy vetélkedő, beszélgetés formájában. Balogh Ödön MEGGYES LÁSZLÓ BAJZA Petii Csathó Ferenc: A legfontosabb napok ■ ülök egy kövön a (ászánál lábnyomaim a szél még nem temette be nézek vissza a kacskaringó útra történetemre még látni a legfontosabb napokat dél van bennük nap süti a barátok arcát s a kedves nők közelében sohasem nyugszik le a nap még látni a legfontosabb napokat sétál bennük madár sétálnak bennük szélfújta lobogók nyitott ajtók ledöntött kerítések az ájulásból ébredő világ tüskés szegényei: kitalálják az aranykor nyarát az örömet a népdalokban
