Szolnok Megyei Néplap, 1973. szeptember (24. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-23 / 223. szám

6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. szeptember 23. Görbe ház Zencérto szakmunkás“ a Körös pariján Tekintélyes kunszentmárto­ni sarokház — ahogy régeb­ben mondták: görbe ház —, közel a Köröshöz... Az elfelejtett világhírű ke­ramikus, a falu szülötte, idős Bozsik Kálmán volt műhe­lyét keresem. — Nyoma sincs! — mond­ta az udvarban dolgozó asz- szony. — Sajnálom.:: — Én nem! — így a vá­lasz. ki tudja miért. Az utolsó kunszentmártoni fazekaskemencének már nyo­ma sincs. A hajdani híres céhnek jobbára múzeumban vannak a tárgyi emlékei. Sajnos a céhiratok ott sin­csenek meg, így nem tud­juk mikor forgott a faluban először fazekaskorong. Néhány nagyon szép buté- lia maradt ránk, a múlt szá­zad első évtizedeiből, kor­sók, tányérok, egyéb haszná­lati tárgyak az 1860-as évek­ből. A későbbi írásos utalások, de maguk a csodálatos mo­tivációjú használati tárgyak is arról vallanak, hogy a szentmártani fazekasoknak eleven kapcsolatuk volt a mezőtúri, szentesi, hódmező­vásárhelyi mesterekkel. A századvég leghíresebb szentmártani fazekasa Ke­gyes Balázs volt. Munkáit, ahogy általában a korabeli fazekasokét, a használati célszerűség jellemzi, díszítő­művészete ennek szigorúan alárendelt, de mégis, egy­szerűségében is nagyszerűi látványos. Kegyes Balázs idős Bo- •zsik Kálmán nevelője volt, *o tanította korongozásra a •serdülő legén ykét, majd ^vándorútra küldte. A« fiatal mesterjelölt be­járta az országot, mindenhol ’ megfordult, ahol fazekasko­Mezőtúron, Badar Balázs mellett dolgozott. Messzi földön híres mes­tere művészi hagyatékával alapított Kunszentmártoniban önnálló műhelyt. Akkoriban, a századfordu­lón már két jelentősebb mes­ter dolgozott a faluban: Fo­dor Mihály és Szekeres Kál­mán. Vásározó fazekasok vol­tak, tehetségüket felőrölte a hajsza, a keszpénzü piac igénytelensége. Idős Bozsik Kálmánt pedig — aki ekkor még nagyon is fiatalember volt — hamar szárnyára kapta a hír. Vi­lágkiállítások. nagy nemzet­közi fazekas tárlatok sorára vitték műveit. New-York, Los-An geles, London, Pá­rizs, Amszterdam... sorol­hatnánk. .. Ez lett talán a zseniális alkotó művészi veszte is. A pénzes megrendelő ugyanis diktált! A mester alkotó formanyelvét a kor csicsás polgári ízlésvilágához kény­szerítette. Az egyszerű, tiszta — tehát népi — formákat, hamisan klasszicizáló, egyéb­ként mesteri technikát igény­lő, de mégis erőszakolt for­mák váltották fel, az alföl­di díszítőelemek biedermayer „turmixá” torzultak. Beteljesedett volna a gyer- mekkorabéli cinikus jóslat? Hírneve csúcsán keserűen mesélte segédeinek a követ­kező életepizódját: „Az öcsö- di határban, a Koplalóban legeltettem a disznókat, oszt gyúrtam az agyagot. Mintáz­tam a legelő jószágokat, a viadarakat, amit láttam. Egyszercsak jön egy fényes hintó. Megáll, kérdeznek tő­lem valamit. hogy merre. Mondom. Közben az úr aki hátul ült. meglátta a szob­raimat; Azt mondta, hogy: gyerek, gyerek, de jól csi­nálod, de mégse legyél ám szobrász, se semmilyen mű­vész, mert e honban felko­pik az állad, ha nem azt csi­nálod, amit kérnek tőled. Ne- , kém elhiheted, én az ország első szobrásza (?) vagyok!” Az egykori természetet mintázó kis kanász mégis művész lett. De meg kellett alkudnia a kor ízlésvilágá­val. Legszebb, legmaradan­dóbb alkotásai éppen azok a tányérok, korsók, amelyeket saját .ízlése szerint, önmaga gyönyörködtetésére készített Kísért a régi ízlés, sajnos; ma is. Bementem egy házbaj ahol tudtam, hogy Bozsik ha­gyaték van. Hozták a cirá- dás, az agyagot megcsúfoló kanosokat vázákat. — Ugye, de gyönyörűek —• lelkendeztek. A sublót sarkán, egy neme­sen egyszerű korsó árválko­dott. Észrevették, hogy azt nézem. — Az nem olyan szép! No- hogy azt is ő csinálta, de az nem valami mutatós. Nem „mutatós”. hanem gyönyörű, az arányaitól, a vonalaitól, leheletfinom szí­neitől. Csodálatos virágok, a „írókás asszony” kezemunká- óa. Megtaláltam írókás asszo­nyát. Harangozóné — 59 éve özvegy, az első világháború­ban esett el az ura — szüle­tett Bozsó Mária, az egyko­ri Körös-szépe. 1908-tól 42 évig pingálta Bozsik Kálmán kerámiáit. — Honnan tanulta Mari néni? — A réttől, az erdőtől, meg a víztől, meg az égtől, ami benne kéklett. De az öb- lönyt a Mester Ür adta a ke­zembe. — Mi volt az... ? — Az öblöny, hát amiben a festék volt. Az íróka, meg a iúdtoll, amibei festettem. Emlékszik még a mesterre, kérdeztem a 86 éves asszony­tól. — Hogy nem lehetne őrá emlékezni. Nagy ember volt, jó ember volt. A mai világ­nak való ember lett volna. Ügy érezte a szívében, ahogy a maiak érzik. Amikor jött a front negyvennégyben, vé­gigjárta az utcában a háza­kat, hogy ne higgyék ám el emberek, amit ezek a pisz­kos faa... hogy is monta már?, no nézze, nem elfelej­tettem. .. —Fasiszták? — Azok, azok. Amit azok mondanak az oroszokról, hát az nem igaz. Mert az oro­szok jó emberek, én tudom, mert köztük éltem. Hát ezt mondta az én mesterem, pe úgy is beszélt ám az oro­szokkal az ő nyelvükön, mint én most kegyeddel. Az írókás asszony Kétségkívül szocialista ér­zelmű ember volt. az orosz­országi hadifogság nem múlt nyomtalanul, de bükkfa ter­mészete volt, a megbántásra makacssággal felelt. Szemére vetették, hogy a báróknak, grófoknak dolgozott. A szűklátókörűek, csak a jómódú iparost látták a mes­terben, nem a tehetségét nézték. Körülményei bekény- szerítették valamiféle agya­gos szövetkezetbe, ahol virág­cserepeket csinált. Nem bír­ta ki, lelkileg összeroppant, s a „nehéz éveket” nem élte túl, Kincset érő hagyatéka szerte a nagyvilágban, New Yorktól Kunszentmártonig. Fiai, Béla és Kálmán, meg­próbálkoztak tovább éltetni apjuk művészetét, de tehet­ségük nem párosult szeren­csével. Ifjú Bozsik Kálmán tragikus véget ért. Béla pedig elvándorolt a faluból. Ütá- na ízzott még valameddig egy-két fazekas kemence, a kályhások megkísérelték új tartalommal telíteni a nagy­múltú szentmártoni cserepes hagyományokat, de a rosszul szervezett vállalkozás hamar kudarcba fulladt. Az egykori cserépkályhások, többnyire nyugdíjasok már, ma is ke­serűen mondják: Pedig vi­hettük volna valamire. Bementem a nagy áruház­ba. Népi kerámia alig. — he­lyette giccses bóvli. Nem az áruház mentségére mondom: máshol is így van, legfeljebb a Körös- vidék fazekas-felleg­várában ez sokkal feltűnőbb. Lesz-e még valaha írókás asszonya a falunak? Elviszi - e még valaha szentmárton hírét a messzi emberek közé egy-egy áldott tehetségű kéz? Végleg ott veszne a karcsú formákba kívánkozó sárga agyag a temető körüli szelíd hajlatokban? Kár lenne.., De ne sirassuk el Kun- szentmárton szép hagyatékú íazekasmúltját. A híres ti­szafüredi kerámiának sem volt már évekig avatott pap­ja, amikor egy fiatal mester ifj Szűcs Imre hazament Kántor bácsitól Füredre és műhelyt alapított. Miért ne lehetne itt Kunszentmárton- ban is így? Néhány tehetsé­ges fiatalt el kellene külde­ni a karcagi, vagy túri mes­terekhez. majd hazahívni őket pár év múlva, segíteni, hogy műhelyt építsenek. Azt mondani nekik, hogy gyújt­sátok össze a régi szentmár­toni kerámiát, idős Bozsik Kálmán legigazibb munkáit, és újítsátok meg tehetsége­tekkel a hagyományokat, váljatok messze földön hí­res mesterekké. Kunszent- márton és mindannyiunk büszkeségére. TISZAI LAJOS Rcteses tál, id. Bozsik Kálmán munkája fanul ók ? » VASKOS BARNA ALBUM. Az első be­jegyzés dátuma pirossal aláhúzva: „1959. március 18-án az új tagokkal kibővített ifjúsági bizottság első ülése.” Alatta ti­zenegy név. Közülük jónéhány azóta az országhatáron túl is ismertté -vált. Ka­tona Ágnes zongorajátéka. Kovács Albert hegedűművészete, Szendrey Karper László klasszikus gitárjátéka nemcsak Európa, hanem több más kontinens hangversenylá­togatói körében is elismerést szerzett a magyar zenekultúra számára. Az album kevésbé látványos — de sem­mivel sem kevésbé hasznos! — tevékeny­ségükről tudósít. Tizenöt évvel ezelőtt több pályakezdő művésszel együtt az elsők kö­zött kezdeményezték a szakmunkásképző kollégiumokban, munkásszállásokon, nyári táborokban rendezendő komolyzenei hang­versenyeket. (Az albumban szereplő dátum megtévesztő: az 1957 nyarán a Zeneművé­szek Szakszervezetének égisze alatt ala­kult ifjúsági bizottság tagjai az első két évben még nem vezettek naplót...) Az elmúlt másfél évtized alatt körülbe­lül 1100 koncertet, baráti találkozót tar­tottak a leendő szakmunkások körében, átlagosan nyolcvan fiatal előtt. Később munkásszállásokra is ellátogattak. Mintegy 700 hangversenyt adtak javarészt olyan fi­zikai dolgozókból álló közönség előtt, amely még életében nem lépte át a kon­certtermek küszöbét. Az akcióban résztve­vő százötven művész útba ejtette a nyári építőtáborokat, szakmunkástanuló üdülő­ket. A becslések szerint 300 alkalommal léptek föl ezeken a helyeken. A SZÓBAN FORGÓ koncertekről sokat írtak az újságok, s nem volt ritka a rádió- felvétel és a tévéközvetítés sem. A nyil­vánvalóan elismerésre méltó cél miatt: a szakmunkástanulók zeneértővé nevelése megérdemli a közfigyelmet. A művészek is mindmáig szívügyüknek tartják ezeket a hangversenyeket, amelyek egyáltalán nem ideális körülmények között zajlanak. Fél­reértés ne essék: teljesen önként vállalt kötelezettség gyanánt, amiért tiszteletdí­jat sem fogadnak el. Jelenleg tizennyolc öt-öt tagú csoportjuk lép föl évadonként húsz szakmunkásképző kollégiumban, s mindenütt három műsort mutatnak be. Mindhárom afféle kötetlen ismerkedés a komolyzenével. Esetenként egy-egy zene- történeti korszakkal, egy-egy nagyszerű művész munkásságával, vagy például va­lamelyik hangszerrel. A három kollégiumi zenés est után két zeneakadémiai hang­verseny szerepel a gondosan összeállított programban. Két éve ugyanis rájöttek ar­ra, hogy nemcsak a klasszikus értékű ze­nével kell megbarátkoztatni a zömmel 14—17 évesekből álló közönséget, hanem a konecerttermekkel is, különben később töb­beket a hely sjjokatlansága tart vissza a zeneélet helyi központ jai tői. Az évad vé­gén még egyszer találkoznak a fiatalok a művészekkel, immár többé kevésbé isme­rősökként. Isimét a megszokott környezet­ben, a kollégiumban. Ezúttal zenés esz­mecsere a program. Mindarról beszélget­nek, amit az évad során hallottak. Nyaranta a badatonboglári szakmuhkás- tanuló üdülő a hangverseny színhelye. Minden héten más-más — szintén öttagú — művészcsoport tartózkodik itt, s három konoertet ad. Egyet helyben, az üdülő elő­csarnokában, a másik kettőt pedig a Sió­fokon és Balatonlellén nyaraló szakmun­kástanulók számára. A számok nyelvén alighanem képtelen­ség érzékeltetni, hogy tizenöt év alatt hány fiatalban sikerült e rendezvények révén felébreszteni az érdeklődést a komolyzene iránt. Még csak fel sem lehet becsülni, há­nyán váltak közülük többé kevésbé rend­szeresen hangversenylátogatóvá. Lehet, hogy szám szerint nem sokan. De annyi bizonyos, hogy túlnyomó részük számára Bartók, Chopin, Glinka, Muszorgszkij. Ver­di neve immár ismerősebben cseng, mint azelőtt. S minden bizonnyal szép számmal akad közöttük, aki már nem csavarja el a rádió keresőgombját, ha az éterből az 5 zenéjüket hallja. KAR VOLNA AZONBAN illúziókba ringatni magunkat. A többségben való­színűleg elhalványul ezeknek a koncertek­nek az emléke. Sőt, talán a hatása is. Végtére 'is a szakmunkásképzés két-há- roméves ideje alatt a legjobb esetben is csupán tizenkét—tizennyolc alkalommal részesei a fülük számára megszokott beatzenétől gyökeresen elütő muzsiká­nak. S ha egytől egyig igazi művészi él­ményt nyújtó esteket • tételezünk is föl, akkor sincs többről szó, mint a lehetsé­ges hangversenylátogatók táborának gya­rapításáról. Ezek a fiatalok ugyanis csak tikkor kötnek tartós barátságot a zene- művészettel, ha a késöbibek során kitel* jesedik bennük mindaz, aminek az alap­jaival megismertették őket. Azaz, ha a kulturális értékeket becsben tartó embe­ri-társadalmi közegbe kerülnek. Csakhogy ilyen közeg kialakítása több­nyire épp tőlük függ. Hiszen a főváros, a néhány vidéki város kivételével másutt még nemigen fejlődött ki állandó hang- versenyélet. Pedig lehetőség már van rá: az ország különböző részein működő ze­neiskolák évről évre újabb és újabb fia­talokat bocsátanak ki, s közöttük szép számmal akad ígéretes tehetség és igé­nyes zeneértő egyaránt Érthető, hogy egyre több helyen követik a pesti pél­dát. 1970-ben Győrött alakult meg a Zeneművész Szakszervezet első vidéki if­júsági bizottsága. Azóta Kecskeméten; Pécsett és Sopronban is munkához láttak a helybeli fiatal művészek. Nyilván azért, mert fölismerték: tulajdonképpen saját jövendő hangversenyközönségüket te­remtik meg, ha nem bízzák a véletlenre a komolyzene iránti vonzalom fölébreszté­sét a szakmunkástanulók körében. Ennék a rétegnek a zenei nevelése a legelhanya­goltabb. A hasonló korú középiskolások kötelező tantárgyként sajátítják el a zenei műveltség alapjait. Igaz. ez korántsem jelent sokat, de mégiscsak több a semmi­nél. Nem csoda, hogy közülük néhányan előbb-utóbb utat találnak Bachhoz, Bee­thovenhez. Miért ne történhetne ez nagy­jából ugyanígy a szakmunkástanulóknál is? — teszik föl a nagyonis kézenfekvő kérdést a győri, kecskeméti, pécsi, sop­roni fiatal művészek. S nagyon jó, hogy a maguk módján, válaszolni is igyekez­nek. LEGFÖLJEBB az egy kissé elgondol­koztató, hogy miért csak az említett négy helyen érzik ennek szükségét. Aligha árt, ha a tizenötötdik évforduló alkalmából nemcsak az eredményekre gondolunk, ha­nem — erre is.., Veszprémi Miklós Kahána Mózes nevét egy­re inkább most ismeri, jegy­zi meg a hazai olvasóközön­ség, holott az irodalom koro­sabb nemzedékéhez tartozik. Nem ő, hanem a történelem tehetett arról, hogy évtizede­ket kellett várnia művei ma­gyar nyelven való megjelené­séig. ám úgy tűnik, apadóban a régi adósság. Most, a Kos­suth Könyvkiadó gondozásá­ban kibocsátott munkája, a „Lemegy a nap” félévszá­zaddal nyúlt vissza a múltba, hogy fölidézze elénk Szov­jet—Moldva egyik falucská­ját, a közösen gazdálkodás első, meghatóan elszánt és naív lépteit. Jánku anó és a többiek egy határszéli, a ro­mán királysággal szomszédos településen élnek, érthető te­hát, hogy amit tesznek, azt azért is cselekszik, hogy „odaát” lássák mire jut — ahogy magukat nevezték — a „vörös-paraszt kollektíva”. A szerző mély megértéssel, szeretettel ábrázolja alakjait, a falusi élet mindennapjait, a családok küzdelmét a többért, jobbért. Könyvszemle r Uj könyvek A végső próba Sok nehéz próbát tett a háború az emberekkel, de végsőnek — a legszörnyűbb­nek is, az utolsónak is — a nyilasok vérgőzös uralma bi­zonyult. Bátor vállalkozás volt Gerencsér Miklósné, amikor e hónapokat állította tel regénye pilléreként, hogy közöttük emberi sorsok ku- sfca szálait szője meg. Bátor vállalkozás volt, ismételjük, mert a téma, a helyzet könv- nyen túlírtságra csábít. A szerző ezt eredeti módon ke­rülte el: a szereplők, a cse­lekmények hitelesek. Dokumentumokat tanulmá­nyozott. szemtanúkkal be­szélt, s így formálta a „Fe­kete tél” oldalait a könyvét, amelv Győr legnehezebb, leg­feketébb napjait fogta át 1944 őszétől 1945 márciusá­ig. Németek, nyilasok, a tő­lük rettegők nagy tömege, s a velük szembeszegülök ma­roknyi csoportja: így együtt igaz az egész. Nehéz olvas­mány Gerencsér műve. mert bár egyetlen városról szól, valójában az egész ország közállapotait ábrázolja, s nem az írói fantáziát szaba­don engedve, hanem a té­nyékhez ragaszkodva. Egy vidra, egy autó Mennyivel bájosabb. ked­vesebb. emberhez közelebb álló Lutra, mint a Manó-mo­hi’! E summázattal tesszük le a Móra Könyvkiadó két újdonságát. Fekete István új­ra megjelentetett „Lutra” cí­mű művét, a Uptom Sincla­ir regénvét, a ..Manó-mo-' bil”-t. Fekete István ember-! és természetismeretét méltat­ni fölösleges, ismerik, érté­kelik az olvasók, amint azt — egyebek között — a vid-' rahím történetének negyedik hiadása is bizonyítja. Pihen­tető, szép olvasmány, termé­szet és ember együttélésének, küzdelmének krónikája, ná­dasok, lápok, titkainak tu­dója. A mostani kiadást Csergezán Pál illusztrálta. M. O.

Next

/
Thumbnails
Contents