Szolnok Megyei Néplap, 1973. szeptember (24. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-02 / 205. szám

6

v

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1973. szeptember 2.

kis szálló csukott veA randáján már megterítették a reggeliző asztalokat, de még csak egy szép barnahajú. bamaszemű fiatal nő ült a helyén. Legalábbis ő azt hitte, hogy a helyén ül. De két-három perc múlva megjelent egy igen férfias arcú, kurta oldalszakállt viselő férfi, csinos, sötétbarna, fekete kockás öltönyében, s halkan ezt mondta:

— Bocsánat, ez az én helyem.

És rámutatott az asztalon heverő négyrét hajtott újságra, amit már korábban letett oda.

— Ne haragudjon, nem tudtam — felelte kissé za- t vartan a nő és félig felállt, amikor is a férfias arcú férfiú észrevette, hogy erősen sántít

— Ugyan, ne zavartassa magát! — kérte. — Végülis ketten is elférünk egy asztalnál.

Odakint vékony hó lepte el a földet s a kopár fák ágán aféle háromszögalakú sipka ült Ez a téli kép a fűtött kis üvegverandáról nézve igen szép volt békés és tiszta.

A barnahajú nő pillantása egészen elmerült benne, s akkor egyszerre csak felnevetett.

— Igen, elférünk ketten is... de én utálom a férfiakat.

A férfi most nagyobb érdeklődéssel nézett asztaltársnőjére, aztán lesütötte szemét.

— Akkor jól párosított össze bennünket a sors.

Most viszont a nő figyelt fel jobban erre az inteligens arcú és jómodorú férfira.

— Miért?

Egy fekete kutya lépegetett a havon, lassan körülnézett, aztán továbbment.

Mindkettőjüknek megakadt a szeme a kutyán, hisz ez volt az egyetlen élőlény rajtuk kívül az egész tájon és meglehetősen magányosnak tűnt.

— Azért, mert nekem se a nőkön jár az eszem. Ha meggondolom, nem is túl nagy kedvvel gondolok rájuk.

Eközben kihozták a reggelit Tejeskávét, vajat, dzsemet és kifliket. Jó étvággyal láttak evéshez, mintha ez a foglalatosság valóban nagyobb élvezetet nyújtott volna, mint a nőnek a férfiak, a férfinak meg a nők.

Ettek és hallgattak. És csak reggeli után szólalt meg a férfi, amikor már rágyújtott egy cigarettára.

— Nézze, nem vagyok még idős. de valahogy elment a kedvem a társasélettől. Ha két fiatal egymásba szeret, és nincs még semmijük, tervezgethetnek. hogy ez kellene. az kellene, és töprengenek. hogyan tudnák megszerezni. De én már férfikorba értem. Nekem már fel kellene mutatnom valamit. Hát én nem tudok, és nem is akarok felmutatni semmit. Legalábbis azért, hogy ezzel ébresszek nagyobb bizalmat valakiben.

A nő nagy figyelemmel hallgatta.

— Ne haragudjék, de mi a foglalkozása.

— Középiskolai tanár vagyok. Még azzal se dicsekszem, hogy mivel nem rendelkezem. Mert ezzel azt sejtetik az emberek, hogy lelkiekben gazdagok. Hát én ezt sem óhajtom sejtetni. Az embereknek csak jár a szájuk, és én ezt is unom már.

A nő váratlanul ezt mondta:

— Még nem is tudja a nevemet. Etelkának hívnak.

— Engem Flóriánnak — felelte a férfi.

Aztán újra a nő vette át a szót.

— Olyannák játszik, mint egy világtól elszakadt remete vagy pedig egy csalódott szerelmes.

Flórián szippantott a cigarettából és elbiggyesztette a száját.

— Pedig egyik éem vagyok. Mindössze egyetlen komoly esetem volt. Egy elég helyes lánnyal. És elég ko- gyelmeztetett bizonyos reali- moly is volt. És épp ez fi- tásokra az életben.

Én ugyan földrajztanár vagyok, de igen jó matematikus voltam az iskolában, és ismerem a reális számok értékét. Pedig én is tudok vágyakozni... De ezt nem tévesztem össze a valósággal, és főként másoknak nem akarom úgy feltálalni. De az emberek ostobák. A nők is. A hazug ambíciók lelkesítik őket. Ebből ítélik meg egy férfi igényeit és értékeit. Hát nekem akkor nincs igényem és nincsenek értékeim. Ha egy csókért is ha- zudozni kell, akkor nem kell a csók sem. Hát nem csókolhatok meg valakit egyszerűen azért, mert kívánom, minden mellékgondolat nélkül?

A barnahajú, teltajkú, barnaszemű nő szinte rácsodálkozott a férfira, s azt súgta:

— Dehogyisnem!

S azzal magához húzta a férfi fejét és hosszan megcsókolta, de úgy, ahogy egy

j Örvös Lajos:

IA gyopárosi lány

Mikor már több mint ro- konszenv fejlődött ki közöttünk, elsorolta nekem, hogy mire számíthat ^ a szüleitől. És megkérdezte tőlem, hogy én mire tudnék vállalkozni kettőnkért. Nem tudtam, mire gondol. Akkor olyasmiket fejtegetett, amire én nem tudtam vállalkozni. A legcsekélyebb volt köztük, hogy meg szeretné ismerni Spanyolországot. A Baleári szigeteken sétálni összefonódva, és megcsókolni egymást a tengerparton... Nézze, én Már mondtam, hogy tanár vagyok és meglehetősen korlátozott az anyagi helyzetem. De, ha mit tudom én menynyit keresnék, vagy mekkora vagyonnal rendelkeznék, akkor is mindegy volna számomra, hogy hol fonódok össze valakivel és hol csókolom meg. Nevezetesen a tengerparton, vagy a folyóparton. Legszívesebben otthon csókolnám meg, de albérletben lakom. Olyan albérletben, ahová nem vihetek nővendéget, persze feleséget sem... És azt látom, hogy piindenkinek vannak reális igényei, ha kevésbé fantáziadúsak is. de én csak a fizetésemmel rendelkezem. Ha arra kérne valaki, hagy húzzuk magunkat össze és gyűjtsünk valami elérhető célra, az inkább tetszene.

Elhalgatott, aztán halkan így folytatta:

. — Főként az nem tetszik, hógy hazudni kell. Vagy jobban mondva hitegetni, áltatni a másikat. .. Akár úgy is, hogy önmagunkat áltatjuk, hitegetjük közben... De a lényeg, hogy áltassunk... Hogy elmondjuk, mit szeretnénk. és milyen lehetőségeket latunk a megvalósításra. .. Hogy mennyi időt szánunk erre. .. Szóval olyan nagyvonalúnak kell mutatkoznunk, amely bizonyos tekintetben már a szélhámosságot súrolja. Ki keli puhatolnunk a másik vágyait, el kell hitetnünk, hogy mi is ugyanezekre vágyunk és ezeket akarjuk megvalósítani.

szerelmes csókolja meg a »

szerelmesét.

Amikor elengedte, önkéntelenül is kinéztek az üvegverandán, s akkor a fénylő, nagy kockaablakban megpillantották néhány másodpercre önmagukat is. A háttérben a havas tájjal, s a kopár ágakon a háromszínű hósipkával.

— Az én történetem rö- videbb — kezdte lassan Etelka. Szentes határában lakom, Gyopáros-fürdőn. Aféle falusi házak veszik körül ezt a tavat, ahol nyáron nagy strandélet folyik. Cukrászdával étteremmel. Én az egyik falusi házban lakomj Két házunk is áll az udvaron, az egyik a szüléimé, a másik az enyém. Meglehetős jómódban élünk, szüleim zöldségkertészek. Apám reggelenként biciklin, kosárban viszi az árut a szövetkezeti boltba, mert nincs autónk, meg tudnánk könnyűszerrel venni egy kocsit, de nem lenne aki vezesse. A bátyám meghalt. Én meg testi hibás vagyok. Nem buknak rám a kérők. Pedig csinosan, mindig tisztán járok és frissebb a lelkem,. mint sok más ép nőnek. Azért nekem is akadt egyszer kérőm. Jólöltözött, sokatmondó arcú ember volt. Félórán át lelkiekről beszélt. Aztán megkérdezte, hogy mivel rendelkezem. A lelkiekről tartott nagy szóáradat után nem is .értettem hamarjában, hogy mire gondol. Aztán pontosabban kifejezte... Miiven javakkal rendelkezem ? Valami nagy keserűség öntötte ei a szívem és azt feleltem: „Kis testi hibával.” Igen. de azonkívül, firtatta. ..Hát ez nem elég magának, aki csak a lelki szépséget keresi az életben?! fakadtam ki. ..Akkor tűnjön el innét, de gyorsan !” És kibicegtem a szobából olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Azóta nem állhatom a férfiakat Nem mintha nem szeretnék tudni egy értékes, komoly embert magam mellett, akivel

sok mindent megbeszélhetnék, akihez, mint férfihoz is vonzódnék, de ha a testi hiba mellett tüstént az anyagi javak kerülnek a mérleg másik serpenyőjébe, akkor inkább rá se nézek a férfiakra, mert utálom őket... És ő is elhallgatott, és együtt nézték a téli tájat, melyhen fel-felbukkant már egy-egy ember is. És a reggelizőasztaloknál is megjelentek a verandán a szállóvendégek.

— Délben is ideülhetek?

— kérdezte halkan Etelka.

— Igazán jólesne — felelte Flórián. — Hisz én is egyedül vagyok.

— De ne beszéljünk többé sohase érzelmekről...

— szaladt ki a nő száján.

— Soha egy szót se — tiltakozott a férfi is.

— És anyagi javakról se

— fűzte hosszá Etelka.

— Azokról egyáltalán nem.

— Idefigyeljen Flórián — nézett rá hirtelen a nő, s összeráncolta kicsit a szemöldökét. — Nem lenne kedve eljönni tanítani Szentesre? Megkérdezhetném az igazgatót, hogy nem üresedik-e hely a jövő évre. És ott mégis könnyebben megoldható a lakáskérdés is.

A férfi vállat vont és eltűnődött.

— Elmehetnék.

Valami mosoly féle rajzolódott ki a szája körül.

— Gyopáros-tó partja jelentené számomra a Baleári szigeteket.

— És néha üsszetalálkoz- nánk egymással — álmodozott Etelka.

A férfi hirtelen elnevette

magát.

— Igen, de miről beszélgetnénk, ha kizárjuk az érzelmeket és az anyagi javakat a beszélgetésből.

A nő megfogta Flórián kezét és puha kezébe szorította.

— Eh, nem fontos mindig beszélni! Van egy szép nagy rádió a szobámban. Az egész világról hallani rajta a zenét.

Villamosvezetőből lett szobrászművész a leningrádi Nagyezsda Gyimcsina. Tehetségének elismerését jelenti, hogy ő készítette el Iván Koltjakov munkásforradalmár emlékművét, amely Leningrádban látható. Képünkön a kompozíció egyik alakja, a Legyőzhetetlen.

Deménv Ottá:

17 r r • V

r'enyes éjszaka

Csillog-villog az égi tábor. / Csibéivel a hangtalan Fiastyúk a mezőre Iából.

<

•

<

<

i

>

•

■

•

Nesztelenül suhan a Göncöl, s szikrát csihol négy kereke a legsötétebb égi rögből.

Tőle messze parányi mása a Kismedve fekszik hanyatt, s szép, csillogó mancsát csodálja.

Azon is túl ragyog a büszke Északcsillag, de idenéz a Balatonra, ez a tükre.

S lépked még egy felhőgavallér. Tenyerén úgy ragyog a hold, mint a bársonyhoz dörgölt tallér.

;Boór András:

KALITKA

— Szervusz!

— Hol voltál?

— Edzésen.

— Már megint?

— Megint.

Végre becsukom az ajtót. Beljebb megyek, ledobom a sportszatyrot, vetkőzni kezdek.

Lassan kiegyenesedik a mosogató fölött, leteszi a tányért, aztán előrelép. Csípőjére biggyeszti nyúlánk, macskakörmű ujjait. Szúrós a szeme.

— Szóval, edzésen 1

— Igen, ott.

— Ennyi ideig.

— Bizony.

— Na és ha szabad érdeklődnöm. ma melyik nővel edzettéi?

Ez a kérdés már idegesít. Főleg a hangsúly ahogy kérdezi. Mindig így szokta, mióta feleségem. És egyre jobban idegesít. Amikor mé? csak együtt jártunk, sokkal tisztességesebben kérdezett, nem úgy mint most,- eleve vádlóan. És ráadásul, cseppet sem volt féltékeny, legalábbis nem mulatta. De, hogy

mostanában mi van vele?!... Pedig semmi alapja, hogy vádaskodjon.

Lehet hogy éppen azért csinálja, nem tudom, de egyre gyötrőbbnek érzem az egészet. Valahányszor hazajövök, mindig ugyanúgy kezdi. és mindig ugyanazt. Most is.

Nem válaszolok, bemegyek a szobába, leülök.

Utánam jön. Elém áll. kezéről csöpög a víz. de nem törődik vele. Most csak az a fontos, hogy engem kivallasson. (Bezzeg, ha én csö- pögtetném a vizet!)

Tovább faggat.

Megint nem válaszolok.

— Mi az, megnémultál? Hát persze, most nem jár a szád, mert bűnös vagy. Érzed. hogy az vagy és hallgatsz. De hiába lapítasz, ennyivel nem úszód meg. Engem te ne nézz hülvé- nek! Edzésen, idáig!... Kacagnom kell.

Remegek a dühtől, rákiabálok :

— Hagyd abba! Unom a hülye kérdéseidet. És nem óhajtok vitatkozni. Ha pedig nem hiszed, amit mondtam.

akkor járj utána, de engem ok nélkül ne gyanúsíts! Ma; ha meggyőződtél az igazadról, akkor beszélhetsz. Addig fogd be a szádat! Vagy váljunk eL

Leül. Végre megtöröli a kezét, rágyújt. Én is rágyújtok. Nézzük egymást, várunk.

Most mért hallgat, mért nem mond valamit? Akármit, csak ne ássa el a gondolatokat. mert azt nem tudom elviselni. Vagy legalább egy grimaszt vágna! De semmi. Csak ül és néz.

Makacskodik. pedig nincs igaza. Ö is tudja, hogy vaktában gyanúsít, legalább úgy tudja mint én. És mégis csinálja De miért? Az őrületbe akar kergetni, vagy tényleg azt akarja, hogy Váljunk el? Akkor mért nem mondja meg nyíltan? Talán van valaki*’0 Jó lenne a szívébe látni.

Matatni kezd az asztal alatt, újságot húz elő. gyűrö- geti. (Mai újság, még egyikünk sem olvasta). Végre megszólal: