Szolnok Megyei Néplap, 1973. szeptember (24. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-02 / 205. szám
1973. szeptember 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Erőfeszítések és közhelyek színházi vitája A télén ismét nálunk járt a Royal Shakespeare Company és három színházi estével vitát robbantott a szakmai közönségben, amelynek hullámai most, hónapok múltán semmivel sem szelídebbek az első reagálásoknál. Peter Brook, a rendező ezúttal nem jött el, a kérdés mégis az: mit hozott felfogásban, darabértelmezésben, látásban ? Valahogyan az az érzésünk, hogy ez a színházi vita már régen parázslóit és a Shakespeare Színház látogatása inkább csak felgyújtott, semmint tüzet rakott. Ismertetése nem a mi dolgunk, itt csupán arra vállalkozhatunk, hogy az egyik hozzászólásból — Hermann István: Az elvi kérdések és a viták légköre — idézzünk, abból is kényszerűen csonkítva. Hermann a többi között ezeket írja: „A politika a mi színházművészetünkben — gondolok itt a Thália színház néhány produkciójára — jelen van, de csak mint fekete-fehér, csak mint örök helyes és helytelen kategóriák politikai vízválasztója. S nem úgy, mint élő probléma, ahol az érvek és ellenérvek összecsapásából az érzelmek és ellen-érzelmek konfliktusából bontakozik ki, nem közvetlemil. hanem végső soron, az igazság... legtöbbször még a politikai színház is — az eldöntött és átlátható problémákról ad számot. A számot ad kifejezés itt egyáltalán nem véletlen. S ezen a szellemi attitűdön belül azután előfordulnak csodálatosan szép színpadi megoldások, de nem érvényesülnek színészi erőfeszítések, nem teljesedik ki értelmük és jelentőségük”. Nem egyszerűen a magyar színházi, hanem a magyar politikai múlt kísértését látjuk abban, ahogyan kínlódunk, amikor elszakadni próbálunk az orákulum-szereptől, a kinyilatkoztatásoktól, az egyszerűsítésektől és ezekben a kínlódásainkban egyfelől ott van egy olyan progresszió sürgető követelménye, mint amilyet a párt. képvisel ebben az országban; másfelől pedig egy sor rossz beidegződés, emlékhagyatko- zás, ha úgy tetszik: rutin. Ügy tűnik, az érvek és ellenérvek összecsapásához, az érzelmek és ellen-erzelmek konfliktusainak felmutatásához éppen annyira nem elegendő a keret, a politikai intézményrendszer, mint ahogyan egyetlen színházi intézmény- rendszer sem biztosíthatja ezt a fajta sikert minden előadás alkalmával. Szükség van még valamire: arra, a felfogásra, látásmódra, életérteknezésre, amely csupán steril végeredményekkel akar szolgálni az embereknek, megfosztva őket az igazi és nagy felismerések minden szépségétől, ka- tartikus erejétől, hanem beavat a megoldás, a megoldódás fázisaiba. Sőt: nem csak beavat, hanem együttgondolkodásra, érzelmi, akarati reakciókra ingerel. Nem azért nehéz ilyen színházat csinálni, mert valaki is tiltja azt nálunk. Nem azért nehéz így politizálni, mert leintéstől kellene tartani. Éppen ellenkezőleg: soha a magyar történelemben gyakrabban és komolyabban el nem hangzott a társadalomirányítás légkülönbözőbb pontjairól, hogy az igazságokra csak együtt lehet rálelni; hogy nincsenek kiválasztottak, akiknek az a dolgük, hogy rámutassanak az igazságokra és nincsenek tanítványok, akiknek csak egyszerűen követniök kell az igehirdetőket, hanem emberek vagyunk mindannyian, vezetők és vezetettek egyaránt. Csakhogy ezek a követelmények roppant tehertételt is jelenthetnek, kivált azok számára, akik nem készültek fel érvekből; akik sokszor azért próbálják elkerülni a nyíltabb levezetéseket, nehogy logikai tévedésen érjék őket; akik számára a meggyőzés túlságosan is fárasztó, ezért sokkal üdvözítőbbnek mondják a feketefehér világot, minden mást igyekezvén tisztátalannal?: feltüntetni, elvtelennek, vagy megalkuvónak. Va'ljuk, hogy erőfeszítések nélkül nincsen barátság, szerelem, művészi befogadás,. politika. Erőfeszítések nélkül egyáltalán semmi sincsen, legfeljebb közhelyek gyűjteménye mindenben: szavakban, magatartásokban,, programokban, magán- . és közviselkedésekben. A közhelyeknek semmi közük eszményeinkhez, a közhelyek sohasem szolgáltatták a forradalmi gondolkodást és cselekvést, mert erre mindig is alkalmatlanok voltak, már attól a pillanattól fogva, hogy megszülettek. A fentebb idézett vita is tulajdonképpen azt a nagy, társadalmi méretű csatározást érzékelteti, ami az igazi erőfeszítései? és a közhelyek viaskodásából alakult ki, távolról sem egy angol rendező jóvoltából. Senki sem akarja tagiadni a Royal Shakespeare Company bravúrját, Brook személyes érdemeit, de talán könnyű belátni: nehéz ott három előadással vitát provokálni. ahol nincsenek hozzá előfeltételek, ahol nem feszít már régóta a mondanivaló igénye, ahol hiányzik a konstruktív viták talaja, légköre, igénye. A jel« vendégművészek valószínűleg számunkra sok idegent, átvehetetlent képviseltek itt a Vígszínházban, de bizonyos tekintetben kétségtelenül beletaláltak valamibe. Azt mondanpk, hogy korántsem annyira szelet kavartak, mint amennyire szélirányban hatották azzal, hogy egy szakterületen gondolkozásra, önvizsgálatra késztettek. A gondolkozás, az önvizsgálat egy ideje tömegjelensége a mai magyar társadalomnak, méghozzá nem olyan körülmények között, amikor erre drámai helyzetek kényszer íteneik. Rendkívüli nyugalmat biztosíthat ez az egészséges nyugtalanság, olyan szituációt, amelyben mellesleg a színjátszás is továbbfejlődhet. Fodor Gábor BOKROS LÁSZLÓ RAJZA Töprengés a' munkásmúvelodésról Miért kulcskérdés? Egyik legnagyobb üzemünk munkás-művelődési háza tisztelte meg zenekarával, tánccsoportjával fővárosunkat, példázván a munkásművelődés amatőr művészeti mozgalmát. A megyei népművelőt kérdeztem: váj on hány munkás lehet köztük? És egyáltalán. hányán a gyár dolgozói? A népművelő felszisszent, mondván: nem tudna valami könnyebbet kérdezni?... Éppen most vizsgáltuk ezt a témát két megyében, és megdöbbentően kevés munkást, ifjúmunkást találtunk az amatőr mozgalomban. Hasonlót tapasztaltam az idei „Vándor Sándor” országos énekkari szemle megyei találkozóin is. A címében „munkás és ifjúmunkás énekkari szemle” pódiumain részben diákkórusokat láttunk, avagy olyan üzemi-vállalati munkáskóru- sokat, melyekben nagyon kevés a munkás. Mindkét kulturális rendezvény dicséretes volt. Azzal a szépséghibával: a munkás „védjegy” mögött nem a munkásember művelése munkált I. Miért említem ezt? Azért, mert szemléletesen példázza a munkásművelődés mai állapotát. Irodalmi színpadok, versmondó klubok, tánccso- portok, énekkarok, zenekarok többnyire vállalati „pro- tokol-képviseletet” jelentenek a kulturális életben, — kevésbé munkásaik tehetségének felnevelését, kibon— Ez volt az utolsó! — De hiszen csak egy órát késtem! És csali azért, mért a haverok... — Elég a meséből! Lezártuk. Ráhagyom. Mindent ráhagyok, csak fogja be már a száját. Lassan megnyugszom, elnyomom a csikket, felállók, bekapcsolom a tévét. Visszaülök a fotelba. Rám mered, paprikavörös a dühtől, összeharapott fogai közül nyájas-gúnyos hangok buknak elő: — Cak nem akar most tévézni. nagyságos úr? — Miért ne? — Tudtommal vendégségbe megyünk. — Ne mond. és hová? — Az ön által oly nagyra becsült anyósához! Ha netán elfelejtette volna... Nem felejtettem el. Egész nap tudtam, hogy este hova kell mennünk. azért is akartam sietni edzés után. Csak hát a haverok becsaltak egy pohár sörre. De még így is időben hazaértem. És tessék, mégis rámtámafl. Hát legyen kedvem ezek után elmenni? Nem megyek sehova. Most mar csak azért sem. Az arcomba bámul, fürkészi a gondolataimat, érzem, hogy mögéjük lát. Járja, ha,sy válaszolok. De most mit mondjak? Akár mit mondok, úgyis lehurrog, vagy legalábbis addig gyötör, amíg keresztül nem viszi az igazát. Még akkor is, ha nincs igaza. Mind ilyenek, előbb vagy utóbb ilyenek lesznek. (Persze csak az esküvő után.) Na mindegy, lesz ami lesz: — Először is, hagyd abba ezt a hülye magázódást, másodszor pedig — nem megyek sehova. És ha tudni akarod, hogy miért, hát tessék: nem bírom elviselni anyádat. Azt az utálatoskedves természetét. meg ahogy hízeleg. Nem kell tovább! Érted? Elég volt! Bámul rám, pupillái kitágulnak, mint aki nem hisz saját fülének. Látom rajta, hogy legszí- cesebben pofon ütne, de csak nagyokat nyel, mocorog. Felkap egy cigarettát, a szájába gyömöszöli (szinte ráharap), aztán ideges újjakkal kotorászni kezd a gvufásdoboz- ban. Végre elkap egy szálat, rágyújt. Föllélegzek. Érzem, kicsit erős volt, amit mondtam. De most már mindegy. Egyszer úgyis meg kellett volna mondanom. Jobb így. Már nagyon nyomott a képmutatás. Hétről hétre jó pofát vágni. Mindig, mindenhez jó pofát. Az anyóshoz is. Amikor tudom, hogy ő ugyanúgy utál, csak még egy fokkal magasabbról. Óvatosan feláll, járkálni kezd a szobában, szótlanul, ajtótól ablakig, föd s alá. Magamban számolok: egy, kettő, három... kilencvenkilenc, száz. Még mindig járkál. Négyszázhuszonöt, négyszázhuszonhat. végre leül. Lassan belesüllyed a fotelba, fejét hátrahajtja, mint én a borbélyszékben, aztán egykedvűen bámulja a mennyezetet. Időnként halványkék füstkarikákat ereget a fogai közül. Izzik a csend, de nem szól. (Ki akar készíteni). Oldalrabillenti a fejét, rámnéz, végre megszólal: — Én meg a te anyádat, Csak én sem mondtam. És vele együtt téged is. (Nem ezt vártam). Higgadtan pléhpofával mondta, de a szeme éget. Most látok benne valami gyűlöletet is, vagy utálatot, nem tudom. Azt hiszem, ebben a pillanatban mindenki elhinné róla, hogy a legszívesebben megölne. Talán úgy is van. Mondanom kellene valamit, de nem megy, a szám összetapad, nem kapok levegőt. Ügy érzem, fejbevertek. Pedig erre a gorombaságra ki kellene nyögnöm valami hasonlót. De csak egy nyomorult, bizonytalan hangú kérdésre telik: — Akkor miért vagy velem? Ha ennyire utálsz, mért nem válunk? Felnyög, lemondóan legyint egyet, aztán szétmorzsolja a már ki tudja hányadik csikket. Folytatom: — Vagy az ágyban azért jó vagyok? Felugrik, előrehajol. (Mégiscsak megkaptam azt a hatalmas pofont). Visszaránduló csuklóját elkapom, húzom magam felé, de nem engedi, nagyokat szuszog, rúgkapál, ki akar szabadulni. Végre elfárad, megadja magát. Szelídebb- nek látszik. Átölelem, ő is átölel, közelebb húzom, már nem tiltakozik. Sokáig kutat a szememben. megcsókolom. Aztán egyik keze kinyúlik és leoltja a villanyt. Csend van. De mái- nem izzik a csend, ' a szoba nem feszít, lélegzetünk egyenletes. És holnap kezdődik minden elölről. takozását. Amatőr művészeti csoportjainkban kevés a munkásember. Mit mond a statisztika? Két megye 14 művelődési intézményében például 136 művelődő csoport van, csaknem nyolcezer emberrel, s ebből mindössze 15 százalék munkás. Még a szak- szervezeti intézményekben működő művelődési kisközösségekben is a tagoknak csak 39 százaléka munkás. Talán hallgassunk meg egy munkás-véleményt ebben a témában: „Egyre inkább veszélyeztetve van a munkáskórus jelleg ... Amikor alakultunk, ugye, majdnem mind munkásemberek voltak. Dehát ez most már egyre inkább veszélyben van, lassan-lassan elfogynak az emberek, kimaradnak..." Itt az ideje, hogy elégedetlenek legyünk népművelő munkánkkal, midőn munkásművelődésről beszélünk. Nem mintha közművelődésünk nem tett volna sokat érte, hanem, mert nem tett meg mindent! Elégedetlenek lehetünk abban az értelemben, amint Vitányi Iván író és kritikus, a Népművelési Intézet igazgatója megfogalmazta: „Nincs okunk szégyenkezni... Hogy az ország kulturális fejlettsége (az olvasók, zenehallgatók, kiállításlátogatók stb. számának mértékében) eléri, sőt túl is haladja a nálunk iparilag sokszorosan fejlett kapitalista országokét — azt bizonyítja, hogy társadalmi rendszerünkben a kultúra gyorsabban fejlődik. Elértük, hogy társadalmi körülményei senkit sem zárnak el a kultúrálódás lehetőségétől, — de nem tudtuk elérni, hogy a lehetőség mindenki számára valósággá váljék... A mai helyzetet ugyanis az jellemzi, hogy a meglévő lehetőségek nem valósulnak meg teljesen, a fennálló kereteket sem töltjük ki eléggé.” (Élet és irodalom, 1973. április 14.) fokra érkeztünk, amelyről enélküV már nem fejlődhetünk tovább. Olyan társadalmat kívánunk építeni, amelynek a munkásság a vezető ereje, de ezt a történelmi feladatát az új követelményeknek megfelelően csak akkor tudja elvégezni, ha maga is átalakul”. Mielőtt a „miérteket”’ és „hogyanokat” fejtegetnénk, álljunk meg kissé az alapvető problémánál: miért kulcskérdés? A fenti idézetben benne a felelet summáznia: miért a munkásság társadalmunk vezető ereje. És mert létszámban is a lakosság több mint felét teszi ki az ipari népesség. És ami a legfontosabb: a szocializmust nemcsak az emberen kívül kívánjuk felépíteni. hanem az — emberben is! Nemcsak a társadalom gazdasági-politikai szabadságát jelenti a szocializmus. hanem a társadalom egyedének, az embernek a belső szabadságát is. Ezt hivatott szolgálni köz- művelődésünk. A X. párt- kongresszus a szocializmus teljes felépítésének egyik főfeltételeként említette „a magas eszmei és erkölcsi színvonalú szocialista köz- gondolkodás, a szocialista embertípus” kialakulását. III. II. Vitányi a gazdasági fejlődés erőteljes ütemére hivatkozik, midőn megállapítja, hogy a munkásság művelődése nemcsak közművelődésünk egyik kulcskérdése, de egész társadalmi életünknek is. Miért? „... Olyan ' Ez a nagy ember-átalakító tevékenység a közművelődés olyan fejlődését, változását sürgeti, mely az ember forradalma után — a forradalom emberét szolgálja, gyarapítja, építi. S hogy ez minő feladat? Leninre hivatkozik Vitányi, midőn megállapítja: „... A forradalom fejlődésének bizonyos szakaszában a kulturális forradalom: a forradalom maga. (Lenin: „Most már csak erre a kulturális forradalomra van szükségünk ahhoz, hogy teljesen szocialista országgá váljunk”.) A társadalmi tudat forradalma nélkül ugyanis nem válhat teljessé a hatalom és tulajdonviszonyok immár megvívott forradalma. Es ebben lehet e fontosabb feladatunk, mint a munkásság művelődését élő- vé, egészségessé, erőteljessé, egyszóval: emberíormálóvá tenni?! Balogh Ödön PÍR f MÉSZÁROS LAJOS RAJZA
