Szolnok Megyei Néplap, 1973. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-26 / 199. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. |ugusztus 26. G ida hetvenéves, de sorsfordulataiért még ma is szülei felelősek. Azon a porhavat hordó decemberi napon, midőn Gidát keresztelni vitték, édesapja, a helyi gőzmalom igazgatója, bepálinkázott. Mámoros hangos szóval követelte, hogy fiacskája a Gedeon nevet kapja. Keresztül is vitte akaratát. Igen- ám, de vezetéknevük is Gedeon volt! A két név ily szerencsétlen egyesítése aztán már zsenge gyermekkorában komikus, vagy éppen szánnivaló helyzetekbe sodorta Gedeon Gedeont. Tanítója már az elemi iskola első osztályának első óráján így szólította emberünket: állj föl Gida Gida! Amikor megkapta első hosz- szú nadrágját, és szét akart nézni a lányok között, a bakfisok vihogva froclizták: ..Ugyan mit akarsz, Gida Gida!” A két féldeci, amivel atyja a kelleténél többet ivott a keresztelő napján, még fél emberöltő múltán is zavarta őt elhelyezkedésében. Megpályázott egy segédfogalmazói állást, de a képviselőtestületet markában tartó vén takarékpénztári igazgató azt mondta: „És mi lesz, ha valamelyik foltozóvarga odaáll elébe, és azt mondja neki, hogy Gedeon úr!? Honnan tudja majd, hogy az illető a vezetéknevén szólította, vagy pimasz módon bizalmaskodik vele?” — E probléma döntött; más nyerte el a stallumot! így szorult történetünk főszereplője az élet peremére. Végül is ügynök lett. És ki hitte volna! Nem közönséges talpraesettséget tanúsított, a legnehezebb helyzetekben is. Hajdani pályatársai máig is emlegetik, miként sózta rá a Zsidó Lexikon ötven példányát a híresen antiszemita Albrecht főhercegre, miként ajánlotta föl egy Foe belga mezőgazdasági gépgyárosnak, hogy gyártmányainak a magyar piacra történő benyomulása érdekében száz magyar községben ugyanannyi ezresért utcát neveztet el róla. S a belga fél év múltán ámulva győződött meg arról, hogy a Du- na-Tisza táján falvak tömegében nevezik a legszebb utcát — persze fonetikusan — Fő utcának. Nem volt utolsó üzlet számára a Közismerten Tisztességes Emberek Almanachjának szerkesztése sem. Ebbe, ötszáz aranypengőért, bárki bekerülhetett fényképestől. A könyvészeti ritkaságnak számító kiadványban annyi zugbankár, árdrágító, tilosban járó ügyvéd, magánprostituált szerepelt, hogy az albumot a rendőrség bűnügyi nyilvántartójában nélkülözhetetlen kézikönyvként forgatták az egymást váltó detektívnemzedékek. Nagy vállalkozásainak Mussolini vejének pesti látogatása, pontosabban egy Ciano nevű versenyló vetett végiét. Akkoriban — a második világháború kellős közepén — megfordult néhányszor Pesten a fasiszta diktátor mucsai bonvivánra emlékeztető ve je. Ez adta az ötletet Gida Gidának, hogy fölkeressen néhány szenvedélyes lóversenyjátékost és becsületszóval ígért titoktartás fejében eláruljon nekik egy sok pénzt kínáló szenzációt. Azt, hogy a kissé kövér, de nagyon becsvágyó olasz fiatalember kimegy a szombati versenyre, megnézi a róla elnevezett paripa győzelmét. Igen, a győzelmét, mert — Gida ezt halkan, bádogszín arccal mondta ;— politikai kérdés, hogy aznap az üge'tőn Ciánót senki, akit kanca szült, rrfeg ne előzhesse. * — Egy kicsit ezen múlik az olasz—magyar kapcsolatok sorsa is — állította rekedten. — Az ügetőn már tudják a parancsot: ha nem ' akarnak kikötni az intemá- lótáborban, Cianónak csak győznie szabad. Föl is vett többektől ösz- szesen tízezer pengőt, hogy csekély húsz százalék „tipp- Kiíj” fejében megjátsza a holtbiztos paripát. Említésre, méltó korrektséggel Iß is bonyolította a fogadásokat. Csak éppen — ő is két fél- decivel ivott csak többet, akár a keresztelő előtt tulajdon édesapja — megfeBajor Nagy Ernő: szótól, azt mondanám, hogy tarhás a mi Gedeon Gidánk. Ám az igazság kedvéért meg kell mondjam: a műfajnak talán legkulturáltabb képviselője. Nem egyszerűen inkasszál, mint ennek a megélhetési formának a ro- botosai. Figyelemmel kíséri pártfogóinak életpályáját. Elsőül és őszintén gratulál sikereikhez, életük nehéz, vagy éppen ttagikus pillanataiban pedig a vigasz legegyszerűbb, legelemibb szavait mondja el. Figyelmessége időnként a bőkezűséggel rokon. A háziasszony nevenapjára februárban is rózsacsokrot küld, s ha például váratlan vendégként olyan „hozzátartozóját” köCsak pénzforrásai apadoz- nak napról napra, törzshozzátartozói lassan rendre kiköltöznek a farkasréti vagy a keresztúri temetőbe. ' A mai negyvenesek pedig — szerinte ez az az életkor, amelyben az ember a legjobb kedvvel adakozik — jószerivel azt sem tudják, ki az a Gida Gida. így sorvadó ügyfélhálózatát a hatvanasokból igyekszik kiegészíteni. De hol van Gida föllépésének valahai kelletne! Egyik neves képzőművészünk, akinek asztalát hetekig pásztázta Gedeon Gedeon zavart tekintete, a minap egy percre egyedül maradt reggeli rövid triplájával. A mi emberünk biGida Gida megöregszik ledkezett valamiről. Arról, amire egész tervét építette. Nem hívta föl a miniszter- elnök nevében az ügető főkorifeusait, hogy figyelmeztesse őket, mit követel kivételesen „a haza érdeke”. így fordult elő, hogy a nagy fogadásokkal megpakolt Ciáno szolid ötödik lett. — Nem vagyok a régi —, sóhajtott Gida, amikor szeszes álmából ébredve az esti rádióadásból értesült Ciano gyatra futásáról. Rendezett még egy bankettet a Kárpátiban, abból az alkalomból, hogy huszonöt éve „ötleteiből él”. Attól kezdve mindenki hozzátartozója. szönti föl, akit a jósorsa valami nagy ajándékkal örvendeztetett meg, azt örmény konyakkal, francia pezsgővel, vagy . Martinival lepi meg. Hogy szíve nem érintetlen a mély és megrázó érzelmektől, azt köny- nyes szemmel bizonygatta öt esztendeje egy vízivárosi szépasszony. Annak mondta ki a Mária téri vadgeszte- nyeíák alatt magányos férfi - élete legfelelősségteljesebb mondatát: „Mókuska, ha én magával húsz évvel ezelőtt találkozom ... Mókuska, én akkor magáért még állásba is mentem volna ...” Ez viszont régen volt. Azóta nem jutottak eszébe ilyen vallomásos szavak. Fi: 5 ♦ PALICZ JÓZSEF RAJZA I __________________________I H ogy ez mit jelent, arról hamarosan azonos szövegű levélben tájékoztatott vagy száz pesti írót, színészt, orvosprofesszort, vállalkozót, sőt nem is tudhatni, milyen megfontolás alapján, néhány egyszerű hivatalnokot is. Szólt piádig a levél a következőképpen: „Sajnálattal tájékoztatom, hogy a megélhetés közismert gondjai megfosztottak létalapomtól. Önt a társadalom nemes lelkű emberként ismeri és tiszteli. Arra kérem, átmenetileg ne tagadjon meg havi harmincöt pengő segítséget' egy olyan embertől, akinek ennek hiányában meg kellene válnia életétől. Támogatása megment, hozzátartozóként örök hálával Önhöz láncol — elutasítása elpusztít.” Általában havi harminc életmentő hozzátartozója volt. Szeretik Pesten az emberek, ha nemeslelkűként emlegetik őket, s bizonyosak lehetnek valakinek az örök hálájában. Azóta, ha nem viszolyognék e csúnya gyelme is úgy szétszóródott, mint az erőtlen novemberi napragyogás. A múltkor azzal a kérdéssel rendített meg, hogy vajon melyik színházba játszik most Tímár József és már kedvenc csapatának, a Fradinak az összeállítását sem tudja, pedig valaha hogy fújta: ,.... Háda, Polgár, Korányi, Laky, Móré, Lázár”... még azt is tudta, hogy Sárosi testmagassága 184 centi... Igaz, egynémely modern ismerete bizonyos körökben a szuperértesültség legendáját társítja személyéhez. Pompásan ismeri a Kon- sumex árait, valamiféle szájhagyományokból táplálkozó kivénhedt tiszticímtárként tudja, hogy hol és mit csinálnak a volt Hitelbank utolsó cégvezetői, melyik közértben dolgoznak a belvárosi csemegés-dinasztiák sarjai, milyen tőzsde-katasztrófa ütötte el Londonban a Luxor-kávéház hajdani törzsvendégeit attól, hogy a szigetországban is versenyistálló-tulajdonos legyen. zonytalan léptekkel odament hozzá. — Uram, szívesen venném, ha minden elsején kisegítene egy ötvenessel. A szobrász úgy tett, mintha nem értené a mondatot. — Mi van ötvenkor? Gida félénken szétnézett, majd megismételte a mondatot. — De miért? — tette a csodálkozást a szobrász. — Milyen alapon? — Mert kell — mondta az öreg. — Uram, ha nem tévedek, ön Gida Gida — így a mű-, vész. — Azt hallottam, hogy ön emberi módon meg szokta indokolni ilyen igényét. Gida lehajtotta a fejét. — Igaza van. Bocsássa meg, de már nem bírom a strapát. Öregszem. Tulajdonképpen már nyugdíjban volna a helyem. Véreres szemét könny futotta be. — Persze, csak mondogatom. Hát. meg tudnék én lenni akár egy napig is munka nélkül ? ... ... Ezzel a mondattal nyert — azóta is pontosan kapja a havi ötvenét. Hiába, akadnak még emberek, akik előtt nimbusza van a szorgalomnak! SZENTI ERNŐ RAJZA ÉGI VESZÉLYEK A mögöttem haladókban meghűlt a vér, de én még mit se sejtettem a Bajcsy- Zsilinszky úton, éppen a munkahelyem felé bicegve, amikor az ötemeletes bérház tetejéről a fejem irányába zuhant a negyvenhat- dekás kalapács. A tetőn dolgozó bádogos dühösen nézett le, először is, mert leesett a kalapácsa, másodszor pedig igazán nem tudom, miért neheztelt, hiszen a járda külső része le sem volt zárva. — No most aztán jól életben maradtam! — néztem a magasba, az ismeretlenre, kinek a kefétől igazán buta dolog lett volna ... Ilyen veszélyes élni? — bámultam az idegenre, aki elég magasan térdelt ahhoz, hogy arcát ne lássam. Maga az Ismeretlen? Nem isten, csak egy bádogos; riasztott meg rögtön a szó kettős értelme, mert hiszen máris lenéztem idelentről őt, aki oly ügyesen legyintett meg az újjászületés légáramával, mi> kor a kalapács öt centiméterrel az orrom előtt pattant a járdán, hogy a mögöttem haladókban — így mondták — meghűlt a vér. Bennem is meghűlt volna — ha történetesen mögöttem lépek — irónizáltam, mert szörnyű volt: mennyire nem lehétett az adott pillanatban komolyan venni az orrom előtt süvítő halált, ahogy fölpattant, eloldalazott... „Mi áll itt?!” — hallottam szinte, de senki se szólt. Az utca észre se vette, hogy életben maradt egy ember. Legalább jönne le most egy fröccsre a bádogos. Fizetném neki. Váratlan, forró szeretetérzés fogott el. Még mindig ott láttam magam fölött, ahogy a tető peremén kihajolt, hidegen fénylő glóriával. — Mégis csak emberkéz melege, az utolsóé, amikor ítéletvégrehajtása közben az áldozat nyakához ér a hóhér?! „Menjen már tovább, mert még igazán a fejére esik valami!” — hallottam már a valóságos szavakat a magasból — nem mondaná, ha tudná, hogy fröccsre akartam meghívni — mormogtam. De hát igaza van, munka közben nem szabad inni. Tovább indultam, lassan, bicegve, reménytelenül. 1944-ben is éppen az orrom előtt zuhant le egy légiakna, ahogy megcsúszhatott a tető bádogperemén, az oldalára feküdt tompán, hallgatagon. Akkor is fölnéztem kíváncsi áhítattal az égré, de már nem láthat- í^m a terhét kioldó repülőgépet, a pilóta arcát: a nagy bádogosét. „Nem tudsz tovább lépni?” — kérdezi, s. röhög a csatornák és a háztetők szegélyei fölött, mélyen az időben — dehogynem! Hiszen szerencsés vagyok mindig a bajban. Igen. Mi igazán bicegők voltunk mindig anyámmaL Ügyetlen-ügyesek, . ha annak nevezhető az együgyűség, ahogyan mi caplattunk ketten a háborún keresztül, sértetlenül a repeszesőkben, statáriumos plakátok között, amikor az erősek, a határozottak előttünk futottak éppen a zuhanó vészé* lyek alá. — Tovább lépni! — hallottam mindig, minden veszélynek múltán az utasítást, s mindig, miként a bádogos parancsára, most is — nem felejtettem el tovább bicegni. Mezei András — A KIBIC H át a menye kenyerére szorul? Keserves kenyér az ember gyerekének kenyere. Hát még a menyéé. Az idegen. Hamar odamondja, hogy a vénember büdös. És nemcsak a pipájára .gondol. Az öreg Józsinak hetek óta az járt az eszébe. De valamit nem tudott feledni a lányának. Nem őt bántotta meg, hanem halálos ágyán az öregasszonyt. Az szegény elment, de itthagyta a hántást, s ez elől menekül az öreg. Mindenáron szeretetházba akart menni, mert minden öreg azt hiszi, az a megváltás. Ott nem hánynak a szemére semmit. A fia városi ember lett és nevetett, amikor mondta neki, hogy ő elmegy az öregek házába. — Megy a fenéket. Jön hozzánk, Lacival elfér egy szobában. Úgyis csak este van otthon a gyerek. Egyedül lesz, azt tesz, amit akar. — Igen, igen — válaszolta ő. de húzta az időt a készülődéssel, mert félt a menyétől. meg attól az istenverte várostól. Egy nyomorult kisnad sincs a ház előtt, ahová leülhetne az ember. De nem volt mit tenni, készülni kellett. Talán jobb lesz ott. Legalább a falu se látja. A falut, ahol született és ahonnét lassacskán kikopott. Mert kikopott, ezt nagyon érezte. Nem hívja senki, még a munkájára se nagyon tartanak igényt. Ha a nagy dologidő jön. akkor igen. de máskor csak teng-leng az öregember. Ha nem is így van egészen, de így érzi. Készülj hát. A régi szekér ott állt a szín alatt, csak lovat kell hozzá kérni a termelőszövetkezetből, aztán elindulni, hátra se nézni. Menni, mint ifjú korában katonának ment. Akkor úgy érezte. hogy a semmibe megy. Most is úgy érzi. t — Apám, hétfőn aztán jövünk. A sógor kér lovat, de arra pakoljon össze. Bútor nem kell, csak ami kedves magának, azt hozza. — Ami kedves? — Ez motoszkált egész héten a fejében. S lassan hordogatott ezt is, azt is. Egy ásót, egy bográcsot, egy régi szolgafát, egy darab láncot az istállóból. Hogy minek a tehénlánc? Azt maga sem tudta, de odatette a kocsira. Pénteken este kiásta a ház elől a kis padot. Lopva tette a szekérre, mintha más tüntette volna el. Egy batyuba ágyneműt kötött, egy másikba a ruháit rakta össze, vasárnapra minden készen volt. Nem aludt egész éjjel. Eljött a reggel, s megjött af fia. — Készen van Apám? — Ö nem nézett rá, a szoba sarkát nézte. A képeket a falon, amelyből ugyan egy párat becsomagolt, de a helyek ott árulkodtak, s visszaképzelte őket. — No menjünk. — Felállt, kilopódzott a házból, mintha menekülne. Nem akarta látni a lányát. Erzsi ugyan szipogott, de nem szólt. Jobb, ha az öreg elmegy, az volt ebben a szi- pogásban. — Na, üljön fel Apám — mondta a vő. Az öreg kinyitotta a hátsó udvar-ajtót. — Fickó — szólt a kutyának. Az rohant, majd leverte lábáról. Megölelgette, aztán nyitva hagyta a kaput. Elindult a szekér. A kutya a két hátsó kerék közé állt és minden hiába volt. nem tudták visszahívni. A falu végén a vő csak szólongatta a kutyát, de nem szállt le. Ott aztán leugrott és az ostorral kergetni kezdte. Eltűnt a kutya. De, amikor újra elindult a szekér, megint ott volt. Megint megálltak. Kiabálás, fenyegetés, a kutya eltűnt. N — Na talán hazament — mondta a vő, de két perc múlva a kutya megint aj
