Szolnok Megyei Néplap, 1973. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-26 / 199. szám

1973. augusztus 26. Szolnok megyei néplap 7 A legdrágább hangszer Az idei anyanyelvi kon­ferenciának talán még na­gyobb a visszhangja, mint az előzőnek, amelyet 1970- ben tartottak. Ügy látszik, a dolog lényegének, értelmé­nek társadalmi mérétű felis­meréséhez szükség volt erre a három évre. Külföldön élő magyarok ezreinek képvise­lői jöttek el Szombathelyi-e. hogy ápolják kapcsolataikat az óhazával, Magyarország­gal; találkozzanak tudomá­nyának, irodalmának, mű­vészetének küldötteivel és elvigyék a hírét: milyen ma a haza. milyen üzenetet küld az anyanyelv. Elviszik — egyéb hasznos útravalók kö­zött — a tengeren túlra. — Európa sok országába. Auszt­ráliába. Afrikába, távoli tá­jakra. mindenhová, ahol ma­gyarok élnek. „Az öt világrészben szét­szórt magyarság összetarto­zásának tudata oly becses kincs, amelyet minden ma­gyar, kinek lelkében még nem némult el az anyanyelv csengése, nem halványodott el a közös történelmi múlt emléke, féltékenyen és ag­gódva őriz énjének legbel­sőbb sejtekében.. Bárczi Géza nyelvészpro­fesszornak, az első — Buda­pesten és Debrecenben meg­rendezett — anyanyelvi kon­ferencia fővédnökének meg­nyitó beszédéből idéztünk. Bárczi Géza mellett akkor — akárcsak a mostani alkalom­mal — költők, írók, tudósok, közéleti emberek, egyházi férfiak vállalták a védnök szerepét ezen az igen fontos, a külföldön élő magyarság anyanyelvi műveltségének jövője szempontjából sors­döntőnek tekinthető tanács­kozáson. A dgXOn röviden és na­gyon egyszerűen: arról van szó. hogy ezer és ezer ma- * gyár szülőktől született gyer­mek ne felejtsen el magya­rul beszélni. Ha beilleszke­dett is új hazája közösségé­be, ha megtanulta is a nyel­vet, amelynek közege kö­rülveszi, ismerje, ápolja ere­deti hazája nyelvét, kultúrá­ját is. A Magyarok Világszövet­sége kezdeményezte ezt a találkozót. Fontos és súlyos okok késztették errej Tapasz­talatok, vizsgálódások során — európai országokban, az Egyesült Államokban — de­rült , ki. hogy a kivándorol­tak, külföldre szakadtak, a hazájukat elhagyottak gyer­mekei közül igen sokan (túl­nyomó többségben) felejteni kezdik a magyar nyelvet. — Otthon, családi körben, csa­ládi asztalnál, ismerősök és sorstársak között még beszé­lik ugyan — de mind hibá­sakban és gyengébben. S az „első nemzedék” is fe­leit. Beilleszkedni kíván az idegen nyelvi környezetbe és előfordul, hogy hosszú ideig el sem hagvia a száját rnaJ gyár szó. Olvas. ír és ért magyarul, de nem beszél — vagy alig. s nvelvi kultúrája sorvad, szakadozik. Mind ke­vesebbet tud átadni az utó­doknak. Ezen az állapoton kíván változtatni az anyanyelvű konferenciák sora, — s két konferencia között az elvég­zett nyelvművelő, kultúra- terjesztő munka. Az óhaza, erejéhez és le­hetőségeihez mérten, az el­szakadtak segítségére siet. — Elsősorban a gyermekeikre gondol. Nem szeretné, hogy ajkukon elnémuljon a ma­gyar szó. hogy ne legyen többé közük szülőhazájuk — apáik szülőhazájának — kul­túrájához. Tankönyveket, mesésköny­veket küld a gyermekeknek. Olyan könyveket, amelyek felkeltik — vagy ébrentart- ják — érdeklődésüket az anyanyelv iránt. Teli rajzos ábrákkal, szellemes képekkel, versekkel, mondókákkal. já­tékos nyelvi feladványokkal. Ezek még a felnőttek érdek­lődését is felkeltik. A konfe­rencia részvevői elmondot­ták: szívesen veszik elő es­ténként a könyvek hogy megmutassák a gyerekeknek (akik angolul, németül, spa­nyolul, vagy franciául be­szélnek). s hogy ők maguk is gyönyörödjenek benne. — Felidézik emlékeiket, gyer­mekkorukat, az először hal­lott magyar szavakat. Dalo­kat és játékokat. S ahogy forgatják a könyvet, mind erőteljesebben tér vissza az eliramlott idő. (Ahogy egyi­kük megfogalmazta: mind erőteljesebben és mind fáj­dalmasabban, hiszen „nappal angolul beszélünk, de éjsza­ka, magányunkban, rég hasz­nált anyanyelvűnkön álmo- duk”.) A konferencia részvevői — lapszerkesztők, tanárok, tolmácsok. írók, költők, tudó­sok. s más foglalkozású kül­földi magyarok —valameny- nyien megértették, hogy mit kínál Magyarország. Nyelvet, irodadmat, kultúrát. — a multat és a folyamatosságot. A ..magyar nyelvű” álmok” bátor folytatását, mondhat­nánk. A szülőhaza nem akar sorsokba, életekbe be­avatkozni. Kínálja, amit tud és amit a külföldön élő ma­gyarok szívesen, szeretettel fogadnak: önmagát a felsza­badulás után újjáteremtett kultúrájával, szellemi érté­keivel. kincseivel. S hogy ez mennyire nem kevés, azt a két anyanyelvi konferencia között érkezett levelek, ja­vaslatok, reagálások és ész­revételek mutatják. A külföldön élő magyarok [ megértették a hívást. Eljöttek Magyarországra — az idén Szombathelyre—. hogy felfogják a szülőföld üzenetét. Hasznos Útravalót visz­nek magukkal. Élményeket, találkozások emlékeit, — és Könyveket. Könyveket, ame­lyek segítenek fenntartani messzi táj alton a magyar í kultúra, a magyar nyelv él- | ményét, folyamatosságát. — Amelyek tudósítanak a mai. az új Magyarországról. Ame­lyekből a kint születettek, kint serdülők felidézhetik, megtanulhatják a nyelvet. Ápolhatják azt a hang­szert, amely minden hang­szerek között a legértékesebb és a legdrágább: az anya­nyelvet. T. I. szekér alatt volt. A fiatalember újra ker­gette volna, de az öreg rászólt. — .Majd hazahozod. Visszajön a sze­kér alatt. — Ebben hiegnyugodtak. A temető mellett mentek. Az öreg a kalapja széle alól pillantott a mama sírja felé. A harmadik utcában a második. A har­madik, az üres hely, az meg az övé. Az az alig barnult fejfa a mamáé. Valamit mondott magában. Tán búcsúzott. Men­tek tovább és a kutya baktatott a szekér alatt. A Fickó. Azt mondják — gondolta —, hogy a kutya nem érez, csak ösztöne van. Lehet. De jó ösztöne van, hál’ Istennek. Pedig egyszer már búskómor volt. Akkor amikor a ház elé virágoskertet kellett csinálni, s kerítést húzni, hogy a tyúkok ki ne kaparják a virágot. Szegény kutya akkor elszomorodott, mert az öregasszony szeszélyének engedve, ő elvette tőle a hi­vatalt. Jó kutya volt a Fickó. Saroktól sarokig mindenkit megugatott. Ez volt a dolga. De, amikor még egy kerítés lett, mit tehetett szegény? Egy darabig ugatott, de mi haszna, hiszen az idegen szaga alig jutott el az orráig. Ti? méter volt a két kerítés között! Ezen gondolkodott az öreg és hátra- hátra pillantott, hogy jön-e a kutya. Fickó leszegett fejjel poroszkált a két hátsó kerék között. Beértek a városba. A kutya nem moz­dult a kerekek közül, idegesebb lett. Meg-megugatott egy-egy autót, no meg a kutyákat. O daértek a házhoz. A kutya ült a kerekek között. Nézte amint lepakolnak. Amikor az öreg a ház előtti kispadot is ledobta, a foga közt füttyentett. — Tűnj el Fickó — súgta és remény­kedett. A kutya figyelt, ő bement a ház­ba. — Szegény jószág, gondolta. — Pár perc múlva a két fiatalember búcsúz­kod ott a ház előtt. A kutya sehol. A 'Sfő füttyögött. A másik megnyugtatta. — Tudja az utat hazafelé, biztosan elment. A szekér elindult, a vő nézte az utat is, hátra-hátra pillantott, de a kutya sehol. Tán egy óra is eltelt, amikor meg­kaparták az ajtót. A fiatalember nézett ki, a résen Fickó beosont. — Isten verte dögje, ez meg itt van? — S dobta volna ki, de a kutya már az öreg szobájában, az ágy alatt kuksolt. — Hagyjad — mondta a papa, úgy tett, mintha nem nagyon érdekelné, de a szíve megtelt boldogsággal — mégis csak lgsz valakije — gondolta. — Jaj, apám, mit szól az asszony? — Majd hazaviszik, ne törődj vele. Addig meg kinn alszik a padlásfeljáró­ban. Innét felfelé már úgyis csak oda­vezet az út. Két hét is eltelt, aráikor jött a vő; nagy zaj volt az öreg szobájában, mert az öreg nemcsak egyedül volt nyugdíjas a házban. Akadt még kettő, s kártyáztak. Alacsony volt az asztal és kényelmetlen, de ütötték a lapot. Amikor a vő belépett, a kutya elhúzódott, de az öreg rászólt. — Ne félj Fickó. — A kutya érezte a védelmet, visszaült, újra félrebillentette a fejét, s csak szemével kísérte a lap járását. Látszólag azt nézte, de minden idegszálával a vöt figyelte. — f^oztam egy zsákot, hogy elvigyem. Mi a fenének ez itt? — Az öreg félnézett, megállt a kezében a lap. — Hagyjad — mondta könyörögve —, nem látod, hogy dolga van? — Egy városi lakásban egy falusi ku­tyának mi dolga lehet? — Nem látod, hogy ő a kibic? M ondta az öreg és lecsapta a lapot, besöpörte az ütést. A ku­tya egy halkat vakkantott. A vő állt egy darabig, majd egy lépést tett. A kutya morgott, az ágy alá húzódott. — Nagy bolond maga. Édesapám. H. Szabó József Szoror Gyula: A halott pálya Égbenyúló, repkényes drótfalak közt álmodik a hajdani teniszpálya. Avarlepte, gyíkjárta salakjára hálót már csak a nyári holdsugár köt. Bekalandozik minden kőpadot, amelyen egykor ifjú lányok ültek, s a levegőből, hol labdák repültek előcsal egy-egy régi illatot. Kik ugráltatok itt, mint most a szöcskék, hol korhadtok fehér gumicipőcskék? Százéves holló fészkel fönn a fán, ő látta még e teniszpálya népét, s dajkálgatta hány de hány nemzedékét, egy régi kislány foszlott zokniján! Józsa leréz; I Ha már tudom.,. Ha már tudom, hogy ásítás közben szádban milyen átmérőjű lesz az O, ha kiszámíthatom, milyen mozdulat következik, mikor biztonságos .karod ölelésre lendül, Ha eltalálom, azonnal, milyen meglepetést tartogatsz, s ráadásul azt születésem napjára időzíted, ha észreveszem, hogy csak a fél világ baja rág, nem az egészé, s az is csak azért, mert úgy hiszed, tiéd a fél világ, ha végleg eldöntőm, milyen színű a szemed, akkor elmegyek. Árnyékol ne Újszeged csupa fa, csupa árnyék. Ahogy a pia-, tánlombokat ringatja a szél, apró fényfoltok ugrándoznak a földön. Árnyék. Ez a szó motoszkál a fejemben, ami­kor az ugyancsak -újszegedi November 7. Művelődési Központ kiállítóteremnek ki­nevezett nagytermében fal­tól falig sétálva, Süli And­rás algyői naiv parasztfestő képeit nézegetem. Süli András különös ké­pein nyoma sincs az árnyék­nak. Mintha abban a régi, harmincas évekbeli alföldi faluban úgy sütött volna |r nao, mint ahogy a röntgen- sugár világít át a szövete­ken: csak a csontvázat ráj- zolja ki. Vajon, mi késztette ezt a kistermetű, különös parasztembert, hagy való­ságból és látomásból gyúrt képeit élénk, árnyéktalan színekkel szinte ráégesse a vászonra? Égesse? Jó szó ez? Azt hiszem a legmeg­felelőbb. A róla készült do­kumentumfilmből és a kiál­lításon vásárolt katalógusból tudom, hogy egy-két .évig nagyon sokat1 festett, s ek­kor, 1935-ben fedezte fel egy budapesti újságíró, Bá­lint Jenő. Ami azt illeti, ebben a felfedezésben nem sok kö­szönet volt. Mert igaz ugyan, hogy tehetségére a műértők felfigyeltek, idehaza és kül­földön számon tartották, sőt, úgy emlegették mint a vi­lághírű francia mestert, Rousseau-t, de képeiért soha senkitől egyetlen fillért sem kapott. Az akkori polgári társadalom megcsodálta — valahogy úgy, mint egy so­sem látott, egzotikus állatot — de az fel sem merült senkiben, hogy az algyői zsellérfiú bizony nem olyan körülmények között él, ahogy az egy világhírre érdemes művészhez illene. Süli András pedig egyre csak festette az őt körülve­vő algyői világot, a templo­mot, az algyői vasútállomást, a körmenetet és főiéig a Ti­szát, hajókkal, csónakokkal, fürdőzőkkel, tutajokkal. Né­hány képén első világhábo­rús élményei is megjelennek, de azok is valami különös „algyőisített” változatban. Dél-macedóniai erdőrészlet, valamely község mellett el­vonuló fenyvesekkel című képén a Tiszát látjuk, feny­vesek helyett nyírfákkal. Süli András számára a vi­lágot Algyő, a szülőfalu je­lentette, s egyben ez volt képeinek egyetlen témája. Festett mindaddig, amíg a benne égő színeket formákat vászonra nem vetítette. És várt. Várta a fővárosban és külföldön bolyongó képeit, várta az őt igazán megil­lető hírnevet, a pénzt... 1938-ban nem bírta tovább. Algyői házának udvarán halomba rakta utóbb festett képeit és valamennyit el­égette. Ugyanebben az év­ben Szegedre költözött, egy tehetségtelen giccsfestőnőhöz, s ettől kezdve vele élt. Nem házastársként, vagy élettárs­ként, hanem a legmostohább sorsú cselédként. Ahogy ő nevezte, a mű­vésznőnél”, ennél a tehet­ségtelen hárpiánál 31 évét élt. Alkalmi munkából ten­gette sorsát, csaknem min­den télen súlyosan megfá­zott. Ki tudja, hányszor volt tüdőgyulladása, amelyet or­vos sahasem kezelt, hiszen egy cselédre, a „művésznő”, sajnálta a pénzt... Süli András ezalatt a 31. év alatt meghalt a világ számára. Senki sem hallott róla,, senki sem tudta, hogy ő Süli András, a világ egyik legjelentősebb tehetségű naiv festője, legfeljebb úgy tud­tak róla szűkebb környeze­tében, hogy a környék leg­készségesebb és legolcsóbb munkaereje. Tisztelői 1966- ban találtak rá, nyomorúsá­gos megindító állapotban. S bár ekkor már késő volt. Ortutay Gyula patronálásá- val elkallódottnak vélt ké­peit magángyűjtőklől szed­ték össze és gyűjteményes kiállítást rendeztek a sze­gedi Móra Ferenc Múzeum kupolatermében. Még egy elismerés érhet­né. mert 1969 őszén a po­zsonyi Triennálén nagydíiat és 7000 koronát nyer az ott kiállított harminchárom ké­pe alapján, de csak a siker híre ér el hozzá, a pénz már nem. Mostani, Ogyesszai úti ki­állításán a bejárat mellett hatalmasra nagyított fény­képe fogadja művészetének csodáiéit. Elnyűtt, ágyon- tisztított kabátkájában fél­szegen zavartan álldogál a fényképezőgép lencséje előtt, mintha azt mondaná: „nem szolgáltam rá én erre...” Jó, nagyon nagyon jó. hogy Szeged nem felejtette el, hogy valamennyiünk szá­mára megőrzi emlékét. B. M, GÁCSI MIHÁLY: ALAPOZÁS t I

Next

/
Thumbnails
Contents