Szolnok Megyei Néplap, 1973. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-19 / 194. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Augusztus 19. Jókedvvel, bőséggel Szakonyi Károly: VASÚT UTCA 7. Jól ismerem, számtalanszor nyomon követtem a kenyér születését. Megtanultam magot tisztítani, jó puha ágyat vetni a búzának, nógattam lovakat a vetőgépek előtt, figyeltem, ahogy a növény sápadt csírája áttörte a talajt, növekedett, szárba szökkent, kalászt eresztett, aztán hirtelen meg- szőkült, mint erős napon a lányok haja. Szedtem markot, megtanultam kaszálni, dolgoztam szívverés-ritmusú cséplőgép mellett, kuporogtam az új liszttel hazatérő szekerek tetején. Végigbámultam számtalan , kenyérsütést, tudom tehát, hogy a kenyér nem más, mint liszt, víz, élesztő, só pontos keveréke, mégsem tudok róla olyan higgadtan írni, mint a zsírról, a cukorról, vagy más élelemről, amely nyersen, vagy feldolgozva az asztalomra kerül A kenyér szent dolog, a kenyér nem tűri a tréfát. A kenyérről csak tisztelettel szabad szólni. A kenyeret csak olyan, tiszteletei szabad emlegetni, mint a nép, amely közmondásaiba zárta, s dalolt a fehér kenyérről , A IzeTiyevet azért is tartom szent dolognak, mert egy alkalommal ötven kiló búzalisztnek köszönhettem jelenemet és jövőmet. Népi kollégista voltam, még a fényes szellők és a nagy ínségek idején. Heteken át kukoricakásán éltünk, ám egy tavaszi napon az is elfogyott. Fájó szívvel már-már szélnek eresztettek bennünket, faluról érkezett mezít- lábos gyerekeket. & akkor a kollégium sokgyerekes gondnoka, családja végső tartalékát kölcsön adta nekünk. Olyan jó szívvel adta, mint ahogy az egyik szegény ember segít a másikon. Sok idő telt el azóta, sok minden történt velem is, a gondnokkal is, most mégsem kívánhatok neki mást, mint hogy legyen meg bőségesen a mindennapija. De mit beszélek itt? Micsoda botor kívánság hangzott el a számból?! Hiszen köztudott, hogy jelképesen is és kézzelfoghatóan is, ma már minden embernek megvan Magyar- országon a mindennapija. Még kenyérügyben sem szeretem a lelkendezéat, ezért menekültem egy szakemberhez hogy a lírát fogja gyep- lőszárra szigorú tényekkel, ö azt kérdezte akkor, menynyit akarok írni a kenyér és a búza történetéről? Mert regényt is lehetne írni róla. Van abban dráma, konfliktus, meg dicsőséges felemelkedés. És a búzaregény gerinceként számokat diktált az egyes esztendők termésátlagáról. Rideg számokat, amelyek bennem mégis úgy zengtek, mintha csakugyan szépszavú regényt olvastam volna. íme: 1931. és 1940. között 7,9 mázsa volt a termésátlag, ma pedig ennek majdnem a duplája. A dráma: nagyon sokáig nem becsültük meg a búzát. A paraszt — vagy ahogy a szakember mondta: a termelő — a búzatermesztésért csak az erkölcsi élismerést kapta, az anyagi jutalom elmaradt. Ma már jutalmazzák, tisztességes árat fizetnek, sőt a búza minőségét, hektársúlyát, acélosságát is premizálják. De az anyagi és erkölcsi elismerésből még nem lett volna ekkora termés. A szakember szerint: „Az agrotechnikát gyökeresen meg kellett javítani”. Ma például külön kijelölt állami gazdaságok foglalkoznak a vetőmag termesztéssel, a gazdaságok három vagy négyévenként szigorúan gondoskodnak a mag kicseréléséről, hogy garantáltan tiszta fajta maradjon a búza. A tiszta gabonát csávázottan, tisztítottan vetik el, mégpedig olyan mélyre, ahol a tudományos kutatások szerint legjobban szeret élni. S aztán, amikor a csíra áttöri a talajt, zölden hullámzik a holnapi termés, sárga repülők köröznek az égen szórják a vegyszert, amely olyan fontos a növekedő termésnek, mint mondjuk: csecsemőnek a védőoltás. Az is természetes, hogy intenzív búzafajtát termesztünk. Egyszer, egy nagy állami gazdaságban a kombáj- nos mellének szegeztem a kérdést: milyen a Bezosztá- ja? Két ujjára csókot cup- panbott: ilyen! Sokat terem, egy-kettőre megtelik a tartály, nem pergeti a szemet, kemény a szára, nem dönti földre az eső és a szél, szóval — öröm aratni. Egyszer pedig megkérdeztem a lágymányosi kenyérgyárban a művezetőt: tudja-e milyen fajta búzából őrölték a lisztet, amiből éppen kenyeret süt? Tudta, persze. Bezosz- tájából. És megmagyarázta, hogy milyen. Jó vízfelvevő, kitűnő a gázfejlesztőképessége, ami a kenyérsütésnél ugyebár nagyon lényegles. / Ls még; egy emlék kenyérről és a búzáról. Nekem a bőség szóról mindig a búza és a kenyér jut eszembe. Egyszer megadatott, hogy olyan magasrangú küldöttséget kísértem külföldre, hogy tiszteletükre eljátszották a Himnuszt S amikor odaért a zenekar, hogy „jó kedvvel, bőséggel”, ott, a repülőtéren, szűkebb hazám búzaföldjeit véltem hullám- zani, s bár jól tudtam, hogy majd a fogadáson rogyásig terített asztal vár, mégis a kenyérre gondoltam hirtelen. A szállodaportás sajnálkozott, nincs hely, mondta, minden ágy foglalt, miért nem tetszett Pestről rendelni szobát? Hiába magyarázta, hogy csak alig fél órája tudta meg, hogy nem utazhat haza. Nem volna mégis valami megoldás? A portás töprengett, várta a húszast a markába, csak azután adta meg a címet. Vasút utca hét. Megbízható hely, tizenöt forint egy éjszakára a szállás. Messze van? Sajnos kinn a város szélén. Hideg volt, tél, fagyott — aludni kellett valahol. Sokat gyalogolt, amíg végre megérkezett az adott címre. Itt már olyan volt a táj, mintha falun járna: léckerítések, kutyaugatás, göröngyös földút. A kapu nyitva volt, az udvarra egy üvegezett ajtó szolgált, tüllfüggöny mögül fény világolt. Harminc év körüli asz- szony nyitott ajtót. Csak tessék, tessék, mondta minden meglepetés nélkül. A férfi magyarázkodni kezdett, a portástól kaptam a címet — de a nő félbeszakította egy barátságos mozdulattal: lépjen beljebb, hideg van. Restelkedve engedelmeskedett. Konyhába jutott, szappan- és gőzszag volt, égett a tűz. a tisztaság illata áradt. A viaszos- vászonnal borított asztalnál két gyermek ült, aprócska kisfiú meg egy nyolc év körüli lányka. Köszönjetek, szólt az asszony. A kislány vékony éneklő hangon üdvözölte a vendéget, de a fiúcska csak nézett. Józsika! Kiáltott öqcsére a lány, nem hallottad, Józsika, köszönj szépen. Bácsi, mondta sokára a gyermek. Igen, bácsi, mo- solyodott el az asszony. Hellyel kínálta a férfit, könyöke csücskével letörölte az egyik fehér konyhaszéket. Csak befejezem a gyerekekkel a vacsorát, szabadkozott. Mindjárt. A férfi levette a bundáját. leült a tűzhely közelében. Nézte, hogyan eteti a nő a kisfiút. Kell a főzelék a csontocskádnak, magyarázta türelmesen. ^ kislány nem evett, komoly szemmel vizsgálta a jövevényt. A férfi kicsit elbágyadt a melegtől, egész nap kinn járt a környező falvakban, kiszívta erejét a tél hidege. Körbejáratta tekintetét a a konyhán. A kredencen néhány rézedény csillogott: mozsár, üst, mérleg. A falon régimódi óra, nagy római számokkal. A konyhakő tiszta volt, fekete-fehér kockák. ÉS milyen csinos asszony, gondolta. Lazán leomló barna konty, sápadt, vékony arc. nagy szemek. Vajon a férje hol van? Az asszony ellátta a gyerekeket. Csak lefektetem őket, s készítek valami ha- rapnivalót, magyarázta egykedvűen, mégis kedvesen. Jött-ment, kihozta a kicsik hálóruháját, mielőtt rájuk adta, melengette a holmikat a tűzhely fölött. Nem fűtünk odabenn, mondta. Egészen közel állt a férfihoz^ könnyed mozdulatokkal hajladozott, derekán megfeszült a szoknya. Vajon hazajön a férje, vagy talán csak kinn van valahol az udvaron? ■— gondolta a vendég. A nő karjára vette a kisfiút, a lányka utána csoszogott. Kihallott a szobából a szöszmötölésük, az ágynemű csapdosása. a becéző szavak. Akkor hát rántottát, szalonnával? kérdezte az asz- szony, amint visszatért. Sajnos, más nincsen itthon. A férfi köszönte, hogy jó lesz. Kezet mosott, friss törölközőt készített elő az asszony. Természetesen tett-vett, mintha régóta ismerné a férfit. Só, paprika, mondta, terített Amíg a férfi evett, elrakta a gyermekek ruháit. Reggel korán kel? — állt meg az asztalnál. Hétkor. Nyolcra be kell mennem a Központba. Az asszony nem kérdezte, miféle központba, felhúzta az ébresztőórát. Bement a szobába. Csak nem úgy áll a dolog, hogy nincs is férje? — töprengett a férfi. Akkor hát nos, akkor eléggé kész helyzet. összerezzent, amikor a nő kijött a szobábóL Vizsgál- gatta, vajon mit vár tőle az asszony. Van-e a mozdulataiban valami kihívó, valami biztató. Ha mosdani akar, hallotta, van meleg víz a fazékban. Én lefekszem, néhány- perc múlva bejöhet. Itt vetkőzzön, mert benn hideg van. A férfi elámult. Hol alszom? kérdezte. Itt, a szobában, mondta a nő. Sajnos csak egy szobánk van. Nem mondta a portás? A díványt szoktam kiadni. És a férje? akarta kérdezni, de - a nő már eltűnt az ajtó mögött. A férfi csendben ült. Szerette volna kihallani a vetkőzés neszeit. Fülelt, megfeszültek az idegei kész helyzet, gondolta, uramisten! Kapkodva mosdott. Pizsamát mindig vitt vidéki útjaira. Eloltotta a konyhai lámpát, szívdobogva lépett be a szobába. Szekrényekkel zsúfolt helyiség volt, a falnál kettős ágy, az egyikben aludtak a gyermekek, a másikban feküdt az asszony. Az éjjeliszekrényen kis lámpa égett. Megállt a szoba közepén. A dívány, mutatott az asz- szony a sarokba, oda ágyaztam. A férfi nem mozdult. Hideg volt a szobában, a nő áliáig húzta a dunnát. Majd cseng a vekker, mondta, nem fog elkésni. Siessen lefeküdni, mert megfázik. Olyan természetes volt a hangja, hogy a férfi zavartan elfordult. Leült a dívány szélére. Az ajtó zárva, gondolta, a gyerekek alszanak, ő meg ott fekszik az ágyban, Mégis teljesen bizonytalan lett. Tettem a lábához melegvizes palackot, mondta az asszony. Ne ijedjen meg. Hideg a szoba, nem fűtöttünk egész télen. De az jó lesz. Olthatom a villanyt? Tessék csak. szólt rekedten a férfi. Nyitott szemmel feküdt a sötétben, hitetlen- kedve. Ez a nő mit gondol? Nem fél? Vagy azt várja, hogy odamenjen? Melegíti a lábát? kérdezte az asszony. Igen nagyon jó. Akkor hát jó éjszakát. Jó éjszakát, mondta. De még mindig várt, kis idő múlva egyenletes szuszogást halott, a nő elaludt. Arra ébredt, hogy az asz- szony magára terített nagykabátban, mezítláb áll az ágya mellett és keltegeti. Nem hallotta a csörgést? Hét óra múlt. Behozzam a kabátját? Megfázhat. Hozta a kabátját, letette a dunnára, kiment. Tüzet rakhatott, zörgött valamivel. Még sötét volt, égett a konyhában a lámpa. Kellemes meleg lett, mire a férfi megjelent. A lavórban meleg víz. egy csészében tea az asztalon. Az asszony most kócos volt, vékony, mezítelen Iá-« ba kopott papucsban, hálóingére terítve a nagykabát. összekulcsolt kézzel állt az asztalnál. A férfi pézte- A férje éjszakás? kérdezte. Nem, mondta az asszony, meghalt a férjem. Nem engedték le a sorompót, átment a teherautójával a síneken, jött a vonat. Tavaly. Egy kis szalonnát adhatok a tea mellé. Nem, hárította el a férfi, ilyen kora reggel csak teát iszom. Nem fél a vendégektől? — kérdezte később. Nem félek senkitől, mondta az asszony. Amikor megreggelizett, a férfi fizetni akart. Tudta, hogy tizenöt forint jár, meg valami a kosztért. Adott harminc forintot. Az asszony nem értette. Tizenöt meg öt a vacsora és két forint a reggeli, az huszonkettő. Tessék csak, erőszakoskodott a férfi. Csak ami jár, mondta az asszony határozottan. Semmi több. Felsegítette a férfi kabátját, és az ajtóig kísérte. Szerencsés utat, mondta. Megint mosolygott, és kicsit biccentett a fejével. szabö Agnes rajza Meggyes László rajza SZfiLmfiLÚZ Augusztus — a szalmák ideje. Az est leszálltakor bizonyos fajta szalmák útnak indulnak, s valamiféle álmot, kalandot űzve kóborolják végig a várost. Szomorú a szalmák nyáresti körmenete. Micsoda álmokat kergetnek? A tavalyit, a télit. Már januárban ez repítette őket. „Majd a nyáron!” Mikor künt hó hullott, s bent, a szobában parázs izzott, ők már akkor a karosszékekben félig hunyt szemmel készülődtek. Ha felriadtak a kérdésre — „szívem, nem figyel rám?” — és sűrűn bólogattak, .,ó, dehogynem, dehogynem” — akkor hazudták a legnagyobbat: kihajtott, fehér apacsingben, csokoládéra sülve épp akkor szökkentek vissza a fűtött szobájuk leültről, az örök szabadmezőkről, a nyitott egű nyári álom-éjszakából. Szabadságuk első napján ünnepélyesek. Hófehér ing, frissen borotvált arc, megfontolt, nyugodt kérdések a pincérhez:: „Mondja, lehetne szó egy rostélyosról, de bőven hagymával. Nem baj, ha várni kell, megvárom". Az első nap még tud várni. Szépen vacsorázik, aztán lassú léptekkel, gyalog indul haza. Az egyik eszpresszóból zene szól. Beül, de csak mint egy Marsról érkezett: feketéjét szürcsöli. s idegenül, értetlenül nézi a zene körül, az eszpresszópult körül állingáló, magányos férfiakat. Idegenek, még nem ismeri őket. Másnap telefonoz. „Elutazott, szabadságon van.” Aztán: „De rég hallottam, azt sem tudtam, hogy még él. Ma este? Ma nem...? , Aztán már nem mondja a pincérnek: „nem baj, majd megvárom”. Siet. Gyakran már büfében eszik. A büfék tele vannak szalmákkal. Azt mondják: spórolnak. És rohannak oda, ahol fény van, zene szól. Ekkor már ismerősök a magányosan állingáló férfiak! A fekete után fizet, s indul haza. Nem a szokott úton. Cigányasszony borít kendőt a városra: csillaggal kivert, fullasztó az est. Menni, tovább. Befordul, új utat próbál. Erre is zene szól. Itt is azok a férfiak. Támasztják a pultot. Így, így. tovább és tovább. A szalmák nyári esti körménete. A szalmán nem lehet segíteni. Meghívják vacsorára; a házaspár-barát nem hagyja el. Ez aztán az igazi kín. Ülnek a Duna-parton, s a korzón. előttük nők, feszesek vagy puha selymekben sejtelmesek és beszél a barát, kezét asszonya kezére téve: „Ágnes azt gondolta ki. hogy míg egyedül vagy, esténként átjöhetnél hozzánkÉs a férjéhez simuló Ágnes ezt zengi: „Árvácska maga. igazán felnézhetne esténként hozzánk." Mert a nők ilyenkor összefognak, megkínozzák és elveszik a kedvét a szalmának. Aztán a kezdő szalma már olyan lesz, mint a többi: már le sem ül — nagyon siet — éppen csak felhajt valamit — egyik helyen feketét, másutt rumot, bambit, cherryt, s rohan tovább. A szalmák ilyenkor súgiák tele fájdalmukkal az éjszakát, mint a kerengő cserebogarak. A szalmák árulásukért — hogy várták ezt a szalma- szabadságot! — végül is megbűnhődnek. Aludni sem tudnak. Ez a szalmaláz. Forgolódnak, dobálják magukat és hűséget esküsznek. Mikor virrad, s a hajnali szél végigfut a városon, akkor alszik el szobájukban a lámpás. Enyhülést, megbocsátást hoz az álmuk: azt álmodják, hogy megérkezett, ágyuk szélén ül Ű. S hűvös kezét homlokukra teszi. Kőbányai György \
