Szolnok Megyei Néplap, 1973. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-19 / 194. szám
1973. augusztus 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP A csősznek a lánya, olyan tizenegy-tizenkét esztendős kisgyermek, minden reggel valamivel hét óra után feljött hozzám a szőlőbe, és letette a présház asztalára a tejet. Mázas kancsóban hozta, és szép vigyázva lépett vele, hogy meg ne löty- tyenjen. — A negyedik napon azt mondja nekem: , — Igaz, hogy maga pesti ember? Nekitámaszkodott a présház oldalának, az egyik térdét magasabbra húzta, talpát a falnak vetette, a keze a háta mögött. — Igaz! De azért megférünk mi egymással, ne veszekedjünk... A nap friss volt, a víz a vederben hűvös és kemény, a törülköző a vállamon. — Nem azért mondtam! — Nagyszerű... Annyira nagyszerű, hogy ha nincs kifogásod ellene, akkor magamra veszem az ingemet... Kedvesen megvonta a vállát: — Felőlem felveheti! Kiloccsantottam a vizet a homokra. Az asztalon a kancsó mellett szalonna, kenyér, paradicsom és a késem. — Gyere egyél szalonnát! — Maga igazi pesti? — Nem eszel szalonnát? — Maga nemcsak úgy odament, aztán már azt mondja, hogy pesti? — A... — mondtam. — Én annyira pesti vagyok, hogy jobb nem is beszélni róla. Kapsz paradicsomot is. _ Mondja... látott ott h ajót? — Amék a vízen megy, rendes hajót. «— Ó. olyat? Én ne láttam volna? A fő hajóskapitány pontosan a mi házunkban lakik a szuterén- ben, mindennap együtt ha- jókázunk a munkába! A szalonna hasadt a késem alatt, akár a vaj, megnyílt a paradicsom is, és a szikkadt, illatos kenyérből levágtam egy karéjjal. — Nem hiszed? A kislány hallgatott. Állj a falnál, a feje kissé oldalt biccent a szemei rajtam, az arca végtelenül komoly. — Én igaziból akarok beszélni magával! Állta a tekintetemet. Kék szeme volt. a haja. mint a mesékben, szőke vagy valóban olyan, mint a kalász, fehér ing. alatta piros, foltozott szoknya a talpa meztelen. — Bocsánatot kérek — álltam fel a helyemről —, becsületszavamra láttam hajót, még akkor is... ha a kapitány nem lakik nálunk! Egy pillanatra a földre ejtette a tekintetét. — És... egészen nagy hajókat is látott? — Láttam! Formásak, és többnyire nagyon kedves nevük van és két kéményük... — De azt a hidak alatt behajlítják! , — Nem értem... — Amikor á hidak alatt mennek, akkor behajlítják a kéményeket, mert másképpen nem férnek el... — Ö! Te be akarsz csapni engem, barátom... — Olyat látott, amelyik a víz alatt megy? — Nem. Pedig már gyermekkoromban olyasmit szerettem volna kormányozni... De hát ilyen az élet, ne is beszéljünk róla! Elvette a talpát a faltól, egymás mellé helyezte a lábait s míg sajátos mozdulattal elsimította magán a szoknyát, az ajka köré finom mosolygás gyűlt. — Akkor olyat sem látott, amék magától megy! i, — Hát... mondtam. — Mármint amelyik mit csinál? — .Magától megy! — Ja, olyat!? — Olyat — mondta. Egy kenyér egy szalonna, egy paradicsom — huszár! — Olyat nem láttam! — Pedig van olyan! — Mármint hajó, amelyik magától megy? — Magától! Nem kell hozzá semmi ami hajtsa, meg}', csak úgy, magától! Átvetettem a lábam a lócán, a kés a kezembe, kenyér, szalonna a másikban. — Igazat mondasz? Magasabbra emelte a fejét. — Én igaziból beszélek magával. Komoly, szigorú volt a hangja. Aztán kis idő múlva megint apró mosolygás lebbent az arcára, s éppen csak rám pillantva, úgy kérdezte a homokon tartva a szemét. Azt sem tudja, hogy ha magától megy. akkor miért tud menni? — Nem tudom... — Mert az egy nagy találmány ! Felemelt fejjel, hangosan mondta. De a tekintetében apró kis ijedtség bújkált, dacos és kedves, egészen apró kis ijedtség. — Nagy találmány! — mondta még egyszer, de már szigorúan és határozottan. — így már más — mondtam. — Tökéletesen más az egész! Tudod: nincsenek is hajós barátaim! De azért ne haragudj rám! Ugyanúgy vonta meg a vállát, mint az előbb. — Maga ezt nem tudta? — Hát... — Olyan nagy városban lakik, és mégsem tudja? A tej még őrizte a szűz meleget, a szám és a kancsó között vékony erecskékben szalad a nyakamra. A kancsó koppant az asztalon. — Hogy is mondjam... — Tudta, vagy nem tudta? — Hát őszintén szólva úgy némiképp... — Az mit jelent, hogy némiképp? A szeme nagyra nyitva az arcomon, s a homlokán ott a kis vonás a két szemöldöke között. — Azt jelenti, hogy félig- meddig tudtam... — Az a némiképp? — Az! Csak a pillái alól nézett rám. — Igaziból beszél ? — Igaziból! Lassan a tőkékre fordította a fejét, aztán még egyre összevonva a szemét, rám rebbent a pillantása, s azt mondta: — Én is tudtam! Szokom is mondani mindig... Csak — rebbent a tekintete: Csak akartam tudni, hogy maga tudja-e? f Az arca piros volt, mint a pipacs vagy a rózsák. Hátrahajlította a fejét a falhoz. mint az előbb tette. — Hát tudta némiképp? — Nem hiszed? Hiszen igaziból beszélgetünk. — Akkor mondja meg, hogy mitől megy magától? — Hát!... Az úgy magától megy, mert nem hajtja semmi, mert ha hajtaná valami.. — Olaj vagy szén! — mondta, és megbiccent a feje, mint a virágok a szellőben. — Persze, persze...! Ha azok hajtanák akkor nem menne magától, és akkor... akkor nem volna nagy találmány ! Miközben beszéltem, elmozdult a faltól, és ment az ösvény felé kissé oldalt hajlított fejjel, rám figyelve. A nap lent, a szőlő aljából már a fák fölé emelkedett, és gazdagon locsolta a földet. — Nézze meg. amit mutatok! — áll meg előttem, az asztal túlsó oldalán. — Igaziból nézze, úgy, ahogy én mutatom... A kancsót' arrább tettem, köréje a kenyér, szalonna, paradicsom. Felkönyököltem: — Koncentrálni fogok! . Rám nézett. — Most azt figyelje... amit én mutatok! Feltérdelt a lócára ott, a másik oldalon, és apró kavicsokból kis kört rakott ki az asztal lapjára, s a kör közepére odahelyezett egy nagyobbat. — Azt mondja meg. hogy ez mi! — lépett le a lócáról és a háta mögé rakta a kezét. — Hogy ez mi? — Ez! Attól mén a hajó magától. — Ez itt egy kör kavicsból kirakva, közöttük egy nagyobb kavics! — Na... Azt ott azt a nagyobbat középen, hogyan nevezik? Az arcán figyelem, szigorúság és kedves nagyképűség. , — Nem tudom, mire gondolsz... — Arra, amitől a hajó magától megy... — Aha... Akkor az ott: mag! — Nemcsak • úgy mondják — rázta meg a fejét —, hosszabb annak a neve! — Akkor atommag! — Most találta ki, vagy tudta? — Tudtam... Felpillantott az arcomba. — De amit most kérdeznék, azt nem tudná megmondani! — Megpróbáljuk — mondtam és néztem én is a kavicsokat. — Mert annak a neve már nehezebb... Olyan, hogy az ember akár el is felejtheti! — Hát halljuk csak... — Nem olyan könnyű azt mindig észbe tartani... — Nocsak... — S ha egyszer az ember elfelejti, akkor várhatja, míg eszébe jut... — Hadd halljuk! — Én tudom — mondta. — Nem hiszi? Piros volt megint az arca, mint a pipacs. — Dehogynem... Most meg azt akarod tudni, hogy én tudom-e! — Aha! — mondta, és beharapta kissé az ajkát. — Na, mondjad! — Hát, azokat — és rámutatott a sok kis kavicsra az egyetlen nagyobb körül — azokat meg tudná-e mondani, hogy nevezik? '4 Sánta Ferenc: A CSILLAGOKIG Átkönyököltem a másik karomra. — Nehéz dolog! Megszeppent. — Nem tudja? — Hát... Hogy is mondjam csak? — Magának azt tudni kell, ha pesti! — Persze, persze... — Van olyan újság, amiben az benne van... — Mi van benne?... — Annak a sok kicsinek a neve... az újságban! — Na, várjál csak! Ráncba húztam a homlokomat. — No!... Gondolkodjon csak... — mondta, és szemben. velem, csakúgy, mint én, beletette az arcát a tenyerébe. — Csak gondolkodjék... A homlokán neki is apró ráncok. SZENTI ERNŐ RAJZA — Gondolkodjék csak...! — Megvan! — No!! — s előrehajolt, a szemei mint a csillag, felragyogtak. Elektron! — mondtam. Lassan visszahajolt a helyére. A szája körül mosolygás támadt, s míg bújócs- kázott az arcán, ránézett az asztalra, a kis kő elektronokra. — Én is tudtam! — s elkezdte sepregetni az összegyűlt ' morzsát az asztalról. — Én is tudtam! Tudtam a másikat is... Minden ilyenből van, s ha ezeket megpiszkálják, hogy másképpen álljanak össze, sikkor attól mén a hajó is! — Még jő, hogy eszembe jutott... — Mert elfelejtette! — mondta. — Mert nem tudta megtartani a fejében... Pedig mekkora nagy feje van! — Kacagni kezdett: —\ Na, isten áldja... Holnap hozom megint a tejet. Nyújtózkodtam: — Áldjon meg téged is, szép húgom, az isten... A kancsó már a kezében volt, töltötte át a lábosomba. Megállt a fteze: — Én azt csak úgy köszönésből mondtam! — Micsodát? — Az istent! Hogy isten áldja... — Elhiszem... \ — De maga komolyan gondolta, azért mondta olyan hosszan... — Nem értem... — Mert azt csak úgy szokás mondani... mert az nincs! — Micsoda nincs ? — Isten — mondta. Ilyenekből van minden! Ezekből a kicsikből meg a nagyból, amék középen volt! — Komolyan mondod? — Hát! Odaléptem hozzá: — Nem tréfálsz? — Maga nem tudta? Elvettem a kezéből a kancsót, és lassan áttöltöttem a tejet a lábosba. — Nagyon különös gyermek vagy... — Lány vagyok én, nem gyermek... — mondta —, mert ezt így mondják mi- nálunk a falusiak, tudja... — tette hozzá. — Különös gyermek vagy!-— No, isten áldja! — köszönt, s paskolva a talpával a homokot, lement az ösvény felé. s lóbálta a kancsót a kezében. — Holnap későbben jövök, mert viszek sót a marháknak, ha elmenne. hagyja kint a lábosát! Eltakarta a tőkék zöldje. Én meg felvettem a kavicsokat a földről. Forgattam a tenveremben. Aztán kiraktam' őket az asztalra a tej meg a kenyér mellé, úgv, ahoevan ő rakta volt. szén karikára. Felkönvököl- tem, néztem őket, mintha soha nem láttam volna. Baranyi Ferenc: Üzenet a földekről a Aratni kell. Az életet csak a levágott rendek adják, előbb kell mindig a kenyér, mint a bennünk növő szabadság. Aratni kell. Évszázadok keserve bennünk lassan enged. Lelkünk sokára lesz szabad? Nem számít. Vágni kell a rendet. Aratni kell. Vad jégeső leselkedik a jó vetésre. Viharral is megvív a nép, arany kévére hull a vére. Aratni kell. Nem hajt az úr, csupán jótékony ősi ösztön, amíg földből jön a kenyér, veríték is szakad a földön. Aratni kell. Az életet csak a levágott rendek adják, előbb kell mindig a kenyér, mint a bennünk növő szabadság. Aratni kell. Urak. papok kezében volt soká az ostor, nekünk csupán silány ocsu maradt a csont-törő robotból. Aratni kell. Ha pár konok paraszt kaszáját harcra fente: az ostorát féltő erő csomós vérünket hígra verte. Aratni kell. Jaj, volt idő — nem is túl rég — mikor az eszme nevében néhány vámszedő termésünk legjavát leszedte. Aratni kell. Ma még a gond nem kevesebb, de a törődés megsímogat, mint nyári szél, ha beleborzong is az önzés. Aratni kell. Az életet csak a levágott rendek adják, előbb kell mindig a kenyér, mint a bennünk növő szabadság. Aratni kell. Konok fiú a messzi kék mezőkre mentél, a hold is sarló alakú — tudd. hogy mit ér a jól kifent él. Aratni kell. A harcodat nem értjük, csak szorongva nézzük, de tudjuk majd. hogy te üzensz, mikor szívünkre messzi fény süt. Aratni kell. Sugarakat nem álmodott a pincegádor, lásd meg a pince-sorsokat a tündöklések távolából. Aratni kell. Ha visszatérsz, sarlónak hozd le majd a holdat, s a csillagok közt se feledd fiú, hogy közülünk való vagy. Aratni kell. Az életet csak a levágott rendek adják, előbb kell mindig a kenyér, mint a bennünk növő szabadság. Ily és Gyulai KON HALMOK Kúnhalmok ti, a sokhalú, bő Obtól e kis Kapósig elfűzérlő dombok, csönd-állomások, nyomjelző vakondok— túrások, mesék babszemei, hogy hol fúrt az a Szomj, bújt az az Éh előre — oly mélyen hogy már földalatti múltban — mely idehozott bennünket, kifúltan tántorgó népet szabadlevegőre: ' ti vagytok a mi — katedrálisaink! „Márvány zenék?!” Oh. csak. módunk szerint, így sárból! — oh ti, piramisaink! Mert mégis feltörő vágy s hit nyomát zengitek! Idegem hallja 'nomád dobotok tompa tam-tamját: tovább!
