Szolnok Megyei Néplap, 1973. július (24. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-29 / 176. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. július 29. KovSács Lívia: Mankók Eljöttem. Na mit szólsz hozzá? Furcsa, hogy itt kötöttem ki. Talán a tábla az oka. Ahogy vártam a kocsisorban, rápillantottam. — Fölhajtani tilos! — Mit jelent az, hogy „föl”. Nem értettem, de nem gondolkoztam tovább rajta. Jobbra befordultam. Leparkíroztam és most itt vagyok előtted. Régen beszélgettünk. Mennyi ideje is? Tíz vagy húsz éve? Várjunk csak... huszonhat, huszonhét éve... azt hiszem. Érettségi előtt álltam. Emlékszel, hogy féltem. Azt mondtam akkor,; ha sikerül, én leszek a világ legboldogabb embere. Akkor csaptalak be először, és akkor hagytalak el örökre. Nem jöttem el megmondani, hogy sikerült. Egyszerűen elfelejtettelek. Akkor még nem volt bennem semmi tudatosság. Belekerültem a nagy életbe. Tele voltam ambícióval, akarással. Erősnek éreztem magam, és az is voltam. A mindent akartam. Tanultam. Egyetemet végeztem. Doktorátust szereztem. Én. Hát nem érdekes, hitted volna? Én, a kis prolilány. Tudod mi lettem? Tudod mi vagyok most? Bíró. Érted? Bíró! Emberek felett ítélkezem. Hallgatom őket és éveket szabok ki rájuk. Kezdetben nagyon élveztem. A tárgyalások előtti felkészülések, emberek bóncolgatása, elemzése. Mindig lelkiismeretes voltam. Elhatároztam, hogy híres jogász leszek. Fölülemelkedem női mivoltomon, nem engedem, hogy érzelmeim befolyásolják döntéseimet. Én leszek az első híres női büntetőbíró. Nehéz volt legyőznöm érzelmeimet, szimpátiámat egy-egy emberrel szemben. A tiszta igazság mindenek felett. Meghoztam az első halálos ítéletem. Gyilkolt. Nem tehettem mást. Sajnáltam. - Göndör feketehajú fiú volt. Csendes és udvarias. Szinte hihetetlennek tűnt brutális tette. Előre megfontolt szándék. Megölt egy öregembert. Háromszáz forint. Csak eny- nyi. Hogy remegett a hangom, amikor kihirdettem az ítéletet! A Legfelsőbb Bíróság jóváhagyta. Sokáig nem hagyott aludni az a fekete fiú. Talán akkor kezdődött el bennem minden. I Férjhez mentem. A férjem mérnök. Jól keres. Két fiam van. Szép és tehetséges gyerekek. Minden sikerült. Majdnem minden. Érted? És most mégis itt vagyok. Kíváncsi vagy, hogy miért? Nem, nem azért, hogy beszámoljak neked hálatelt szívvel, hogy igen minden sikerült és mindent nagyon köszönök. Nem ezért jöttem. Mit szólsz hozzám? Elegáns vagyok ugye? Látod milyen drága bunda van rajtam. Ugye szép? A bunda alatt ugyancsak drága, legújabb divatú ruha és a ruha alatt elegáns fehérnemű. Halványkék kombiné, halványkék bugyi és halványkék melltartó. Csináltattam. Látnád csak milyen szép még most is a mellem... Észrevetted ? Azt mondtam mellem és nem azt, hogy melleim, emlőim. Hát persze. Érted már? Igen, jel sejted ... csak egy van. Hülye dolog ugye? Én, a bírónő, én a sikeres életet béfutott, a családanya, akit szeretnek, csak félmellel szaladgál a nagyvilágban. \ Leváglak három éve. Negyvenkét éves voltam. De nem jöttem el ide hozzád. Eszembe se jutottál. Pedig nehéz volt. 0, ha tudnád milyen nehéz __ lassan azért b eletörődtem. Nem, nem szoktam meg. Megszokni ezt nem lehet soha. Csináltam mindent tovább. Az emberek olyan tapintatosak... igen nagyon is azok. A férjem jó és megértő... szeretője ... az van, de hiszen ez természetes., Az is, hogy titkolja, csak engem szeret. Ha magához ölel már nem nézem a szemét. Ennyi az egész. A fiamat sem érdekli túlságosan : — Mi szeretünk téged. Az a fontos, hogy élsz. — Igen csak az fontos. Élni... Milyen hideg van. Itt mindig minden hideg. Félek. Érted félek! Mostanában egyre gyakrabban gondolok arra a fiúra. Mondd miért? ítéltem el másokat is... halálra. Miért hát, hogy arra az elsőre kell mindig gondolnom? Állt előttem és nem akarta elhinni. Szemei jeges rémülettel és könyörgéssel néztek rám. Azt várta, hogy mondani fogom... nem, nem ér a nevem, vicc volt, és nem is ítéltelek halálra. Neked élned kell. Élned és szépen megjavulni a börtönödben és majd mindent elölről fogsz kezdeni kisfiam. Hiszen olyan fiatal vagy még. Nem is vagy te rossz... a körülmények, hát persze a körülmények az okai mindennek. Sajnállak és szeretlek, mert ember vagy. Akármilyen is, de ember; az én kistestvérkém. Nem halhatsz meg... és csak nézett rám még akkor is amikor kivezették. Fejét felém fordítva nézett azzal a jeges kék szemeivel. Az a fiú ott... akkor..; hitt. Hitt bennem és az életben. Amikor a kötelet a .‘nyakába tették, talán még / akkor is bízott és remélt. Én nem hiszek már. Egyedül vagyok. Rettenetesen egyedül. Már tudom nincs menekvés. Halálra vagyok ítélve. Tegnap a bírók... az - orvosok szemeiben láttam. Elítéltek. Eljöttem hát hozzád. Kegyelmet akarok kérni. Ugye nevetnivalóan ostoba vagyok. Ahhoz akarok fordulni, akiben egy életen át nem hittem, aki nem volt és nem létezett a számomra. A férjem elkísért. Be kell feküdnöm a kórházba. — Ugyan semmiség, egy kis műtét. Egy hónap múlva itthon leszel... csacsi vagy... megmondták az orvosok ... nem, nem az ... Tudod mindig is baj volt a gyomroddal. Milyen hihetően tudott hazudni, amikor tagadta, hogy nincs szeretője, és most olyan gyengén és átlátszóan érvelt és hazudott. Talán nem is akarta, hogy ne tudjam, mi vár rám. Tegnap este úgy nézett és úgy simogatott meg, mintha már nem is élnék. De én nem akarok meghalni! Én félek! Istenem segíts! Hiszen az lehetetlen, hogy én ne legyek. Szeretek élni még így megcsonkítva is. A fiaim is halálra ítéltek már. Olyan gyengédek és jók. Kamaszos esetlen kedveskedésekkel vesznek körül. Már búcsúznak. A barátaim Ök már három éve eltemettek. Azóta egyre csak csodálkoznak, hogy még élek. Minden olyan témát kerülnek, amelyben a halál szó előfordul. Iagzán tapintatosak. Látod én a hitetlen az ateista letérdelek és könyör- gök hozzád ... kérd őt, hogy adjon még egy kis haladékot, -csalc annyit, hogy a fiaimat szárnyukra tudjam bocsájtani... És az még legalább öl-hat év... Haladékot kérek csupán. Látod még ilyenkor is hazudik az ember. Nem is a fiaimért... magamért. Hideg van itt. Hozzád jöttpm Szt. Antal! Vagy talán az emlékeimhez? A régmúlthoz, talán az akkori kislányhoz, aki úgy akart hinni Benned. Nézte a szobrot. Ügy, mint akkor régen. Várva mikor mozdul meg, mikor lép egyet és mikor int a fejével ... Igen. Teljesítem... A templomban csend volt csak a gyertyák sercegtek. Várt... és a megnemtör- tént pillanat varázsa elszállt. Ugyanazt a kiábrándítóan keserű nyálat érezte a szájában ... Körülnézett. Egyszerre mindent látott. A sivár, hideg ürességet a talmi csillogást, melyet csak az a régi-régi gyerekszem láthatott igazinak. Hirtelen felnevetett. A nevetés melege átjárta az egész testét, már nem fázott... — Én ostoba. Térdelek egy festett agyagszobor előtt és beszélek, mint egy eszelős vénasszony. Mi történt velem? — mondta hangosan. — Az a fiú ott és akkor amikor a tette után nem volt, nem lehetett remény ... talán ő fog engem megtanítani hinni? Miben hihetett? Hiszen tette után minden eleve elrendeltetett. És én? Nem vagyok bűnös. De ember vagyok! Na és a hit? Van. Igen van, de nem itt. önmagunkban, erőnkben és akaratunkban, a szépségben és a világban. Nem! Ilyen gyenge nem lehetek. — Ezt magammal kell elintéznem! A végső harcot mindenki egyedül szokta megvívni a hogyan... ránk van bízva, míg élünk mindig van —■ talán, lehet... Nem, nincs szükségem mankókra! Megrázta a fejét és gyorsan fölállt. Zavartan körülnézett. Egyedül volt. A templom üres, csak léptei visszhangzottak a kockaköveken. Ujjait megszokott mozdulattal belemártotta a szenteltvíztartóba. Kezét már-már a homlokához emelte, amikor megértette mozdulatát. Elmosolyodott. Nem fordult az oltár felé. Nem vetett keresztet. Kilépett a napsütésbe. A templom előtt megállt, hagyta, hadd süsse az arcát a nap. Nézte a felmagasodó, kopott tornyot és már tudta, hogy nem a szobornak, valakinek el kellett ezt mondania... önmagának mondta el. Amikor visszatolatott, megint látta a táblát: „Fölhajtani tilos”. Önkéntelenül is elmosolyodott és arra gondolt, erre a tiltó táblára már sose lesz szüksége. Pilinszky János versei Szabadulás Genezis Nadrágos kutyák, azok voltunk, a pipere, a maszk alatt verítékező állatok, szoknyás medvék, rabmadarak. Azok voltunk. De most, egy percre, a halott kéz, s az öntudatlan ziháló törzs úgy tündököl, és úgy kopár, ahogy egy angyal. Ügy találta, hogy gyönge még az ütlegre, hát elengedte. Később mégis megölte őt, és elásta, hogy elfeledje. De akit egyszer megverünk és megölünk, virág lesz abból, az ütlegből s a félelemből levél születik, szirom és virágpor. $ ) I» fi F iamnak magyarázni kell: mi az a tuja. A tuja, a villamos hátulja, mondom. A szó le van rövidítve. — Nem. nem a növényről van szó. amit szintén tujának neveznek. Az én időmben még minden pesti srác ismerte ezt a szót. ha nem is tuiázott mindenki: mondjuk a jő cserkészek, vízicserkészek, a kadettek. A szívgárdistákért már nem tenném tűzbe a kezem. Azt az áhítatos csóróknak találták ki a tiszik. A paptanárok. Az én időmben mindig kuporgott egy-egy kisfiú a pesti villamosok ütközőjén. — úgy. hogy a vastag gumi tömlőbe kapaszkodott, a lába meg lazán kalimpált a visszafelé futó macskakövek felett. Kuporgott, mondom hogy az ablakból ne lássa meg a klajzi. A megállók előtt pedig ugrásra, futásra készen figyelt. A jobb lábát megtámasztotta az ütköző alatti keresztvasba, hogv a lassító kocsi sebességének megfelelő erővel lökhesse magát vissza, ha ugrik a kalauz is. ha menekülni kell. Mert ne üljön tujára az. aki a legnagyobb sebesség mellett is. nem tud a leugrás után állva maradni. ..Begyújtani a fékező rakétát” — ahogy ma mondják a srácok. Hiszen akkorát kellett taszítani a robogó villamoson, amekkora erővel vitte volna a fiút magával... De manapság se srác a tűjén. se kalauz. Se azok a régi villamosok. A 46-os a Fasorban, ahogy a Lövölde-térnél kikanyarodott azután végig a Bethlen Gábor utcán — még a zúgása is más volt. mint a mai kocsiknak, hogy csak egyet említsek, az eltűnt sínek és lassan feledésbe menő villamosok közül. Gizi. akivel én akkoriban jártam, a rohadt Rauch-hal ugrott föl a 46-os villamos utolsó peronjára, röhögve, hogy nekem nincs jegyem, nincs pénzem és hogy máris indul a kocsi velük a Keletibe. Hogy ők még elérik a kiieneórás HÉV indulását Mátyásföld felé. Röhögtök? Hát csak röhögjetek. Ugrás a ágyára. De ők hívják a klajzit. Az ablakon vállig kidugja a karját. A lyukasztójával klokizza a fejemet. Megállj Rauch! Te is megbánod. Gizi! Jól áll nálad a Rauch. Tudja a tangóharmonikán a Ravel Bolerót. Ezzel fogott meg, pedig nekem azt mondtad hogy nem is tetszik a szája. Éjjel pedig, ha alszik, (erről én nem is beszéltem) félig nyitva vannak a szemei. Hát akkor futás. Egyenletes sprint végig a 46-os villamos mellett egész a Keleti pályaudvarig. Na mi van. Rauch? Nem röhögsz? Lesed. hogy lemaradok-e? — Hogy kilóg-e már a nyelvem? Szűre a bordám között? És leülök-e a járda teniszpályánál a Bethlen Gábor utcára. És már az egész villamos drukkol. A Rauchnak olyan a pofaszíne, mint a romlott parizeré. A lóparizeré. „Lépj fel. öcskös!” — kiabálja a klajzi. kihajolva a kellemes meleg szélbe. ..De nincsen pénzem” — zihálom a maradék erőmmel. „Nem baj. csak gyere: — Lépj fel. ha mondom” — és a kezét nyújtja a klajzh mintha egy dobogóra segítene fel. mondjuk valami ma- rathoni futás után. de itt a finis még hátra van. Kezet lebőgés lenne elfogadni. Elvágná magát az ember vele. Ott van a szép vörösessárga fogantyú. A télen fagyos, a nyáron jó meleg erős fogantyú, amit. ha sikerül megfogni, még meg kell várni, hogy az ugrásra Mezei András: A FUTÁS szélére összegörnyedve néhány megálló után. mondjuk a Bethlen téren? Rohadt Rauch, abból te nem eszel. Jó kis tornacsukám van. És lehet, hogy nem tudom a Ravel Bolerót. Nincs is hallásom. ..Botfüled van. fiam” — mondta a fater. aki zenész és megsimogatta a fejemet szomorúan. De futni azt tudok. Rauch. No mi van? Miért nem fűzöd a „csajt?” Mit kiabálsz. Gizi? Azt. hogv hairá dulci? (Mert így hívtak akkoriban.) Drukkolsz a klajzi mellett? Hány megálló van hátra? Istenem, mennyi? Rohadtul szúr már a bordáim között Azt kívánom, hogy legyen utas. Legalább egyetlen le vagy fölszálló a következő megállóban, nehogy megállás nélkül tovább csengesse a klajzi a villamost. Meg aztán sose voltam jó hosszú távon. Ez az igazság. De a klajzinak fényes a pofája. Valami kapiskái benne. Ügy látszik, mégse bum- burnyák. Mielőtt a Beszkárt- hoz bezupált. lehet, hogy 5 is tujázott. Lógott a lépcsőn. Kifigyuzta, hogy melyik peronon van a klajzi. meg minden. Jó kis hecc. Este kilenc órakor végig a villamos mellett a Lövölde térig, be a kijöjjön a lépés. Akkor kell ugrani, nehogy kézenfogva húzzon a villamos. Az is lebőgés. Kész röhei. Nem beszélve arról, hogy fölmázolja az ember a követ a pofájával. Igen, kisfiam, a fogantyút úgy kell fogni, a villamos mellett sprintelve. mintha annak a segítsége nélkül is föl tudnál lépni. Amikor ug- rasz. akkor szorítod, akkor húzod... Dehát nincsenek elméletek. az igazi dolgok megelőzik a spekulációt. A klajzi a 46-oson kivett egy vonaljegyet a nagy barna bőrtáskájából. Letépte az egyik sarkát és ünnepélyesen a kezembe nyomta, teljesen ingyen, akár valami kitüntetést. „Jól van. fiam. Bátor proli gyerek vagy”i f G izi pedig belémfo- gódzott. — Odanyomta az orrát a rohadt hízelgő az ingemhez. Azt se bánta, hogy csupa izzádtság. A Rauch kifelé fordult. Állati széb keze volt. Ezt meg kell hagyni. Hosszú ujjaival a villamos ablakán billentyűi zött valamit. Biztos a Ravel Bolerót. j,
